Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-12-24 / 52. szám

‘Evangélikus Életéi ÉLŐ VÍZ 2006. december 24-31. 19 l Hogy is állunk a mártíromsággal? ► „Nagyon szenvedek a karácsonytól. Már most félek attól, mennyi tennivalóm lesz. A fejemben egy egész lista van: takarítás, ablakmosás, bevásárlás, ajándé­kok beszerzése, sütés-főzés, karácsonyfa-díszítés - és még sorolhatnám. Mire az ünnepi asztalhoz ülök, vagy megállunk a karácsonyfa előtt, teljesen elfára­dok, és nincs kedvem semmihez. Évek óta így megy ez. Azt érzem, feladatom, kötelességem megteremteni az ünnephez a megfelelő hangulatot, körülmé­nyeket a családomnak. A legjobban még a szentesti istentiszteletet kedvelem, ott kipihenhetem magam. Ha nem is tudok ráhangolódni az ünnep mondani­valójára, de legalább kissé megnyugszom a templomban...” Biztos vagyok benne, hogy száz asszony közül legalább nyolcvanan vélekedné­nek a lejegyzett vallomás alanyához ha­sonlóan a karácsonyi készülődésről. Hogy tudniillik szenvedésként tekinte­nek az előttünk álló hetekre, az ünnep körüli teendőkre. Hallottam, amikor egy férfi azt java­solta a feleségének, hogy bátran mond­jon le a karácsonyi szenvedésről, nem várja el tőle senki, hogy süssön-főzzön, takarítson, kimerüljön, idegesen sürög- jön-forogjon úgy, hogy közben a család­jának is elege legyen az ünnepből. Egy­szerűen csak élvezze az ünnepet, örül­jön az együttlétnek, csak úgy ünnepel­jen. Az asszony felháborodva válaszolta: „Azért ott még nem tartok, hogy mind­ezt elhagyjam. Mit gondolsz, jól érez- ném magam, ha csak a babérjaimon ül­nék, és semmit sem csinálnék?!” Ebből a párbeszédből is kitűnik, mi­lyenek vagyunk mi, háziasszonyok. Ta­lán nem erős kifejezés az, ha azt írom: különösen mi, keresztény háziasszo­nyok. Félre ne értsen az olvasó! Nem le­nézésből vagy lekicsinylésből írtam a „keresztény" jelzőt a háziasszony szó elé, hiszen magam is kereszténynek val­lom magam, sőt még lelkész is vagyok. Azért is fogalmaztam többes szám első személyben, mert a problémában én is érintett vagyok, saját válaszomat akár magam is megszívlelhetem, elgondol- kozhatom rajta. Azt vettem észre, hogy vannak em­berek, akik szeretnek szenvedni. Szinte lubickolnak a szenvedésben. A szenve­déshez természetesen hozzátartozik a panaszkodás, az önsajnálat, a sajnálta- tás is. Az ilyen emberek valóságos már­tírnak tekintik magukat, akik a körül­mények, a körülöttük lévő dolgok, ese­mények, emberek áldozatainak tüntetik fel magukat. A legszebb ebben az, hogy mindez nem csupán valamiféle játék a részükről, vagy mások megtévesztése, hanem véresen komoly élet- és önszem­lélet. Teljesen beleélik magukat a saját szenvedésükbe. Távol álljon tőlem, hogy ítélkezzem, hiszen a karácsonyi készülődést én is te­herként élem meg, mégis fel kell tennem „szenvedő” asszonytársaimnak a kér­dést: ki várja el, hogy idén karácsonykor is úgy tegyenek, ahogyan évek óta szok­tak? Nagyszerű dolog, hogy valaki fel­vállalja családja etetését, az ünnep körü­li teendők elvégzését, de megéri-e? Nem túl nagy árat fizet-e érte? Nem örülne-e jobban a családja egy jókedvű, kiegyen­súlyozott édesanyának, feleségnek, mint egy nyúzott, unott, fénytelen, agyonhaj­szolt, nyűgös asszonynak? Tudom, mi, nők - ahogy a férfiak is - hozunk magunkkal olyan mintákat, amelyeket követendőnek tartunk, ame­lyek meghatározzák szerepünket az ál­talunk alapított családban. Talán az édesanya nyomdokába szeretnénk lép­ni, talán az anyósunk volt a mintaanya, -feleség és -háziasszony... Nem tudom. Néha úgy érzem, mintha mi magunk akarnánk Isten helyébe lépni, és magunk akarnánk beteljesíteni azt az igét, amely a gyónásban a Tízparancsolat felolvasása után hangzik el: „Megbüntetem az atyák bűnét a fiakon harmad- és negyedízig azokon, akik engem gyűlölnek.” Kemé­nyebbek vagyunk a Jóistennél. Sokan nem tudnak véget vetni vala­minek, amiről érzik, tudják, hogy nem jó, de mégis követik, mert ez a minta „adatott”, mert a megszokott mégiscsak biztonságot ad. Biztonságot ad? Nem in­Egy anya és a lánya ► „Édesanyám szinte sohasem mu­tatta irántam szeretetének bármi jelét. Felnevelt, de gyakorlatilag érzéketlen maradt örömeimet vagy bánataimat illetően. És a gyermekeimmel is így tesz. Ami­kor a fiam egy héttel a születése után meghalt, nem vigasztalt, sőt el sem jött a temetésére. Nagyfiam óév estére tervezi az eljegyzését, amelyet szűk családi körben, ná­lunk ünnepelnénk. A nagymama azonban visszautasította a meghí­vást. Annyi mély sebet okozott már szeretetlenségével, hogy egy­szerűen nem tudom feldolgozni. Jönnek az ünnepek, melyek a sze- retetről szólnak. De hogy szeres­sem azt, aki a szeretetre gyűlölet­tel válaszol?” Drága Erzsébet! Együttérzéssel olvastam keserű sorait. Semmitől sem szenve­dünk jobban, mint a szeretet hiányától! Minél nagyobb és fájdalmasabban kon­gó a bennünk lévő űr, annál kétségbe­esettebben akarjuk megtölteni. Ez az űr még ma is szeretett édesanyja gyöngéd­ségére vár. Mert biztos vagyok benne, hogy Erzsébet - minden rossz tapaszta­lata ellenére - nagyon szereti a mamáját. Az emberi lélek felületes ismerője ta­lán dühöt, sértettséget olvasna ki sorai­ból. Netán azt feltételezné, hogy kedves levélíróm meg szeretné szakítani édes­anyjával a kapcsolatot. De én biztos va­gyok benne, hogy még mindig abban re­ménykedik, hogy édesanyja egyszer csak valami csodálatos módon mégis azzá válik, aki sohasem volt. Egy megér­tő, szeretetteljes anyukává, aki fenntar­tások nélkül, óvón öleli magához leá­nyát. Pedig a leány már annyiszor csaló­dott. Édesanyja újból és újból eltaszítja magától, megsérti, nem fogadja el még unokái közeledését sem. Nem arról van tehát szó, hogy egy nézeteltérés miatt el­távolodtak egymástól, hanem arról, hogy édesanyja nem tudja vagy nem akarja betölteni anyaszerepét. Elkötelezett híve vagyok az őszinte, EVÉLET LELKI SEGÉLY Szókéné Bakay Beatrix tényfeltáró beszélgetéseknek. Azonban minden szituáció más és más. Ebben az esetben nem javaslom, hogy keresse az alkalmat egy nagy, mindent tisztázó be­szélgetésre! Csak elmérgesítené a hely­zetet, hogyha újra és újra szembesítené őt - egyébként jogos - sérelmeivel. Erzsébet! El kell fogadnia, hogy édes­anyja saját erejéből nem tudja és nem is fogja biztosítani az Ön számára azt a szeretetet, érdeklődést, együttérzést, amelyet vár tőle! Tudom, hogy nem könnyű ezzel szembenéznie, de csak így szabadulhat fel az elutasítottság fruszt­rációjától. Ez a frusztráció egyszerűen nem engedi, hogy felszabadult és boldog legyen. Nem engedi, hogy úgy szeresse édesanyját, amint van. „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életet adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvé­reinkért.” (íjn 3,16) Krisztus szeretete nem feltételeket szabó, önző szeretet. A miénk ilyen. Tudja, Erzsébet, az én ifjúkoromból is van néhány olyan elvarratlan szál, ame­lyet azóta is próbálok összecsomózni. És bevallom, hogy csak lassan tanulga­tom Gazdámtól, mi módon is kell ezt csinálni. Életemet adni a szeretetért, vagyis feladni vélt vagy valós igazamat. Szeretni szabadon, szépen, és nem fel­szaggatni a régi sebeket. De higgye el, aki azt mondja, hogy ez nem nehéz, az nem mond igazat! Úgy érzem, hogy édesanyja viselkedé­séért is az ő saját, fel nem dolgozott gyer­mekkori élményei a felelősek. Ezt úgy kell látnunk, mint az ő egyéni lelki sérü­lését. Ugye ha édesanyja vak volna, vak­sága ellenére is szeretné őt?! Akkor, ké­rem, tekintsen rá úgy, mint aki érzelmi vakságban szenved. Ez az érzelmi vakság nem engedi, hogy érzékelje családja lelki igényeit. Nincs tudatában annak, hogy milyen fájdalmat okozott Önnek gyer­mekkorában. Nem sejti, hogy mennyire megbántotta, amikor nem ment el a gyermeke temetésére. És most sem érzé­keli, hogy mekkora sértés visszautasítani unokája szeretetteli meghívását. Ha Erzsébet lelki sérültnek tudja elfo­gadni az édesanyját - aki sérülését akkor szerezte, amikor még ő volt nagyon se­bezhető -, akkor ez pajzsává lehet, amellyel kivédheti az elutasítottság nyi­lait. Az egészséges gondolkodás első alaptétele elfogadni a megváltoztatha- tatlant. Mert az ember bele is őrülhet ab­ba, ha folyton a megváltoztathatatlanon morfondírozik. Ugyanakkor Istennek semmi sem lehetetlen. Miközben elfo­gadjuk a megváltoztathatatlant, egyúttal azt is kifejezzük, hogy Isten kezébe tet­tük le. Itt vannak az ünnepek. És valóban a szeretetről játszanak fenséges dalla­mokat. „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságo­san." (íjn 3,18) Ezt nemcsak azért mondja nekünk a szeretet apostola, mert hívőkhöz úgy il­lik, hogy legalább karácsonykor békülje- nek meg egymással. Hanem azért, mert Isten Fiának a szeretetére, az ő vérig me­nő, szabadító és újjászülő szeretetére van szüksége minden embernek ahhoz, hogy szeretni tudjon. És erről a szeretet­ről csak mi, a benne és általa megváltot­tak tehetünk tanúbizonyságot! Erzsébet édesanyjának a lelki vakságát is csak Jé­zus tudja meggyógyítani. Érzelmi fa­gyosságát csak ő tudja átforrósítani. Élje édesanyja elé Isten szeretetének örömhí­rét! A többi az Úr dolga! És ki tudja: talán éppen 2006 telén toppan be otthonukba a csodák karácsonya! Önnek és családjának, valamint min­den kedves olvasómnak hótiszta, szere- tetillatú, kegyelmes karácsonyt kíván: ■ Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély" jeligével várjuk szer­kesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájá- rulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. kább hamis elképzelésekbe ringatja ma­gát az ember, amikor azt hiszi, akkor jó „keresztény” anya, feleség, ha - úgy­mond - mindent megtesz a családjáért, ha tud szenvedni értük? Azt gondolom, nem szabad, hogy a karácsonyi családi ünneplés olyan áldo­zatot kívánjon, amelybe olykor nem­csak a háziasszony, de a család is „bele­rokkan”. Nem erény és nem dicsőség olyan szenvedést vállalni, amely kikerül­hető. Az csak dlmártírság. Lehet ugyan abban a tudatban élni, hogy „jó anya vagyok, mert szép kará­csonyt teremtek, és jót főzök a csalá­domnak”, de ettől valójában senki sem lesz jó anya és feleség. Mi lenne, ha in­kább leülnénk együtt otthon, és megbe­szélnénk a karácsonyt? Mi lenne, ha lis­tát készítenénk arról, mi az, ami feltétle­nül szükséges, és mi az, ami elhagyható? A karácsony persze nem hagyható el, és nem is helyezhető át egy márciusi idő­pontra - no de az ablakmosás? Olyan jó lenne, ha valóban örülni tud­nánk ennek az ünnepnek! Ha a temp­lomban nemcsak „megnyugodnánk”, hanem engednénk, hogy eljusson hoz­zánk az isteni szándék, a tartalom is. Az Úristen már megteremtette a kará­csonyt azzal, hogy Jézus Krisztus meg­született, nekünk pedig megadta az ün­neplés lehetőségét - hát miért ne élnénk vele? Túl nagynak képzeljük magunkat, ha azt gondoljuk, hogy nekünk kell bár­mit is megteremtenünk. Nem. Kará­csonykor az a dolgunk, hogy örüljünk annak, hogy Jézus megszületett. Isten nem azért adta Jézust, hogy szenvedni lássa övéit, hanem hogy örö­mükben gyönyörködjön. ■ Koczorné Heinemann Ildikó HETI ÚTRAVALÓK Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mon­dom: örüljetek. Az Úr közel! (Fii 4,4-5) Advent negyedik, egyben karácsony he­tében az Útmutató reggeli, heti és ünnepi igéi is Istennek a testté lett Igében kö­zénk jött szeretetét hirdetik. „Az öröm a hit gyümölcse; meg kell ahhoz igazulni, hogy valaki örülhessen az Úrban. Krisztus­nak azért kellett emberré lennie, hogy benne újjászülessünk.” (Luther) Az adventi idő­szak utolsó napján „lelkünk sóvárogva várja az Urat, mert őbenne örül a mi szívünk" (Zsolt 33,20.21; LK). Mária így énekelt (lásd EÉ 38): „Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem uj­jong Isten, az én Megtartóm előtt..." (Lk 1,46-47) Pál is kéri: „...mindenkorhálaadással tárjá­tok fel kéréseiteket Isten előtt... ” (Fii 4,6) A szent estén beteljesült az ígéret, és „megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek” (Tit 2,11). Ezt az angyal előre bejelentette József­nek: Mária, fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből” (Mt 1,21). Pál örömhíre is róla szól: „Ez a Jézus Krisztus a mi Urunk..." (Rám i;4) Dicsérjük Is­tent: „Áldott az Úr, hogy meglátogatta népét, és váltságot szerzett neki." (Lk 1,68; LK) Az első karácsonyon a pásztorok megtalálták a jászolban fekvő kisgyermeket, s hazamentek „dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik" (Lk 2,20). Miért jött el az Üdvözítő? Pál válasza: hogy Isten „kegyelmé­ből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek” (Tit 3,7). És az „Isten sze­retete abban nyilvánult meg irántunk hogy egyszülött Fiát elküldte a világba, hogy éljünk őálta­la” - vallja János apostol (íjn 4,9; LK). Evangéliumának is ez a nyitánya: „Kezdetben volt az Ige...”,Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét...” (Jn 1,1.14) Kicsoda Jé­zus? .....Isten dicsőségének a kisugárzása és lényének képmása..." (Zsid 1,3) „...megjelent a mi üd vözítő Istenünk jósága és emberszeretete" őbenne (Tit 3,4). De mi testté léteiének végső célja? „Isten elküldte Fiát a világ Üdvözítőjéül, és aki vallja, hogy Jézus az Isten Fia, abban meg­marad az Isten, és ő is az Istenben." (íjn 4,14.15; LK) István látta Istent és Jézust. „Drágának tekinti az Úr az övéi vértanúságát, (,..)az Úr nevét hirdetem" (Zsolt 116,15.17; LK). János név­ünnepén azt kéri, „hogy szeressük egymást" (2jn 5), s így összegzi szolgálatát: „Ami kezdet­től fogva volt, amit szemünkkel is láttunk, (...) azt hirdetjük az élet igéjéről" (íjn 1,1; LK)! Az Úr Jézus egyiptomi menekülését a betlehemi kisfiúk, aprószentek megöletése követte: „Hang hallatszott Rámában, nagy sírás és jajgatás. Ráhel siratta gyermekeit... ” (Mt 2,18) Kará­csony után is el tudjuk-e mondani, hogy mi is „ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket” (íjn 4,16a)?! S ez év elmúltával a testté lett Fiúról is így tudunk-e szól­ni: „A te trónusod örökké megáll, ó, Isten...(...), és esztendeid nem fogynak el." (Zsid 1,8.12) Kí­vánom, hogy éld át „az Úr érkezésének” csodáját: „Szív, örülj, higgy, remélj! / Isten szent Fia jött ma hozzád.” (EÉ 167,3) Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét. (Jn 1,14) A karácsony utáni héten az Útmutató reggeli, heti és ünnepi igéi a múlandó ember számára az örökkévaló Isten változatlan szeretetét hirdetik. Az esztendő fordulóján mi is rádöbbenhetünk: „A hegyek megmozdulnak, és a halmok megrendülnek, de az én irgal­masságom nem mozdul tőled, és békességem szövetsége nem rendül meg - így szól az Úr, aki kö­nyörül rajtad." (Ézs 54,10; LK) A békességet szerző Isten az agg Simeon számára meg­adta, hogy karjába vehesse a Messiást: „Most bocsátód el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet...” (Lk 2,29-30) Az élet igéjének szem­tanúja volt János, ennek okán írhatja, hogy „ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk” (íjn 1,2). A 2006. évet búcsúztatva két megállapítást tehetünk: „Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy” (Zsolt 103,8), s „minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: meg­szárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké" (iPt 1,24-25). Ezért vegyük komolyan az Úr Jézus vigyázásra intő szavait: „Ti is legyetek készen, mert abban az órá­ban jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!” (Lk 12,40) És Pállal vallhatjuk: a válasz­tottakat senki és semmi sem szakíthatja el „Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisz­tusban, a mi Urunkban" (Róm 8,39). Tudjuk: „A mi segítségünk az Úr nevében van, aki te­remtette a mennyet és a földet." (Zsolt 124,8; LK) Tudjuk, kiben hiszünk, ezért a 2007. év első napján is tőle várjuk az Isten és az ember cselekedeteiről szóló jó híreket. Ezt mondja az Úr: „Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni, majd megtudjátok!” - s ter­mészetesen meg is látjátok (Ézs 43,19a). „Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek őáltala." (Kol 3,17) Mert azért jött, hogy hirdesse „az Úr kedves esztendejét (Lk 4,19)! Mi pedig - megalázva magunkat Isten előtt - így tervezzünk: „Ha az Úr akarja és élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni.” (Jak 4,15) De ezt az életprogramot is átvehetjük:.....én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!" (Józs 24,15) A fáraó leánya fiává fogadott egy héber kisfiút „és elnevezte Mózesnek, mert azt mondta: A vízből húztam ki" (2MÓZ 2,10). Sára nevetett magában az Úr ígéretén, de - „Abrahám Izsáknak nevezte el újszülöttfiát” (iMóz 21,3)! Az özönvíz után Isten ezt mond­ta: .....szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet én a világgal kö tök.” (iMóz 9,13) Vízkeresztkor „az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert, jött el a világba" (Jn 1,9; LK). Ezért kétezer éve „múlik a sötétség, és már fénylik az igazi vilá­gosság" (íjn 2,8b)! A csillag elvezette a bölcseket Jézushoz, „meglátták a gyermeket (...), és leborulva imádták őt" (Mt 2,11). Pál ezt írja: „...a pogányok örököstársaink, velünk egy test, és velünk együtt részesek az ígéretben is..." (Ef 3,6) „Nekünk lettél boldogságunk, / Üdvös­ségünk és váltságunk.” (EÉ 187,2) ■ Garai András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents