Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-12-24 / 52. szám

‘Evangélikus ÉletS KERESZTUTAK 2006. december 24-31. *»• 7 »NEKEM MÁST SZÁNT AZ ÚR!« Nyomdász lett, de lelkész maradt Portrévázlat ár. Juhász Gézáról ► Szeretettel fogadnak a terézvárosi bérházban. A rende­zett dolgozószoba polcain mindenütt könyvek sora­koznak. Látszik, hogy gazdájuk ezer szállal kötődik a Gutenberg-galaxishoz, alkotó ember, aki számára nem az anyagi érdekek az elsődlegesek, hanem a szépség, a humánum és a tudomány. Egykor gyakorló lelkész­ként, később újságíróként, majd szerkesztőként, utóbb pedig mint nyomdász és könyvkiadó tevékenykedett. Dr. Juhász Géza életrajzának részleteit Gyarmati Gábor jegyezte le.- Egyszerű munkáscsaládból származom. 1947-ben érettsé­giztem; apám nagybátyja, Kuthy Dezső- aki balassagyarmati püs­pök volt - akkor költözött Pestszentlőrincre, ahol éltünk. A vele való beszélgetések, együttlétek alapján döntöttem úgy, hogy a teológiára jelentkezem. Abban az időben még Sopronban zaj­lott az evangélikus teológiai oktatás. A mi évfolyamunk volt az első, amely ötéves volt. Az utolsó tanévben már Budapesten ta­nultunk, mivel akkor szűnt meg Sopronban, és kezdődött el Bu­dapesten, az Evangélikus Teológiai Akadémián az oktatás. 1952-ben avattak lelkésszé. Első szolgálatom Irsára szólí­tott, ott lettem esperesi segédlelkész. Majd Rákospalotára ke­rültem, onnan pedig a Fasorba egy évre. 1955 nyarán helyeztek át Budavárba, ami azt is jelentette, hogy átadtak az Északi Egy­házkerületnek. Itt sem lehettem sokáig, mert 1956 tavaszán a sajtóosztályra irányítottak. Erre azért volt szükség, mert 1956 nyarán Galyatetőn rendezték meg az Egyházak Világtanácsá­nak ülését, ami a sajtó szempontjából nyilvánvalóan többlet- munkát jelentett - mind az előkészítésben, mind pedig a gyű­lés ideje alatt. Ebben a döntésben azonban nyilvánvalóan köz­rejátszott az is, hogy pályám kezdete óta rendszeresen írogat­tam, így nemcsak engem ismertek, hanem addigi munkássá­gomat is. A gyűlés idejére tehető, hogy egyfajta átrendeződés kezdő­dött el az egyházban, ami azt eredményezte, hogy végül - új­ságíróként egyedül - a szerkesztőségben maradtam. Egészen addig, amíg Kékén András nem lett az Evangélikus Elet főszerkesz­tője, akivel nagyon jól tudtunk együtt dolgozni. Én az ifjúsági és gyermekrovatot vezettem; ifjú egyetemistákat vettem ma­gam mellé segítségnek. Hadd említsek két nevet közülük: Frenkl Róbert és Andorka Rudolf. 1957 őszén részt vettem egy kínai úton. A galyatetői tanács­kozás idején ugyanis megismerkedtem a kínai püspökkel, aki mikor a következő évben meghívott egy magyar delegációt, ragaszkodott a személyemhez. Egy csodálatos hónapot töltöt­tünk el ott. Párhuzamosan velünk kint tartózkodott az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) képviselője is. Egy közös vacsora után, amikor Ting püspök arra kért, számoljak be az otthoni helyzetről, eseményekről, számtalan olyan dolgot mondtam az ÁEH képviselőjének jelenlétében, ami - mondjuk úgy - nem nyerte el a tetszését. Hogy ez mennyire játszott közre a későb­bi eseményekben, azt utóbb már nem lehet kideríteni, de tény, hogy határozottan arra utasították új püspökömet, hogy vegye le rólam a Luther-kabátot. Ennek tükrében talán érthető, hogy még abban az évben, 1959-ben megszüntették sajtóosztályi állásomat. Mivel azon­ban a csepeli gyülekezetben megüresedett egy lelkészi állás, oda mehettem volna. A probléma az volt, hogy ott se parókia, se pénz, se gyülekezet nem volt. A régi Csepelt lebontották, új panelházak épültek, a gyülekezetei pedig szétszórták. Bennem ennek ellenére volt hajlandóság, hogy elvállaljam. Segítséget kértem a püspöktől, aki azonban nem adott, így egyéves fize­tés nélküli szabadságra mentem, ami végül harmincévesre si­keredett. A Zrínyi Nyomdában, az Evangélikus Élet akkori nyomdájá­ban helyezkedtem el, ahol ennek megfelelően mindenki tudta, honnan jöttem, ki vagyok. De ennek ellenére - ne felejtsük el, 1959-et írtunk! - befogadtak. A legmagasabb MSZMP-s veze­tők ugyanúgy, mint a közvetlen munkatársak. Igaz, rögtön fel is használtak. Szerkesztenem kellett a nyomda saját üzemi lap­ját, részt kellett vennem a szakszervezeti munkában, de az én feladatom volt a nyomdászutánpótlás felkutatása, szakmai ne­velése is. Közülük mostanra sokan magas beosztású szakem­berek, nyomdaigazgatók lettek, így akármerre járok, sokszor találkozom volt tanítványaimmal. 1960-ban elvégeztem a MÚOSZ (Magyar Újságírók Orszá­gos Szövetsége) újságíró-akadémiáját, 1962-ben pedig - vezér- igazgatóm unszolására - beiratkoztam a jogi egyetem esti ta­gozatára, ahol 1968-ban doktoráltam. Közben a szakszervezet­ben több fontos feladatot kaptam, bizottságokba választottak be, közreműködtem újságok szerkesztésében, tervezésében. 1990-ben vonultam nyugdíjba. Ekkor megalapítottuk az Uni- kornis Kiadót, amelynek elvállaltam a vezetését. Ennek a könyvkiadónak a nevéhez - így hozzám is - számtalan kiad­vány kötődik. Hogy csak néhányat említsek, mi indítottuk el a százkötetes Jókai-sorozatot, de nagy sikere volt a II. János Pál lá­togatásakor megjelent - róla, munkásságáról és a pápaságról szóló - kiadványoknak is. Hasonló sikert hozott válogatott Re- ményik Sándor-kötetünk kiadása. Ennél a cégnél nem dolgoz­tam olyan sokáig; 1993-ban, mikor már nagyon fárasztóvá vált, abbahagytam. 1996-ban komoly szakmai elismerésként aranytollas újságíró lettem. Azóta alkalmanként több újságba írok, így az Evangélikus Életbe, nyomdászlapokba, illetve ha felkérnek, máshová is.- Milyen hatással volt az életére az 1956-osforradalom?- 1956 májusában már a sajtóosztályon dolgoztam, jóllehet továbbra is Budavárban laktunk, mivel megtarthattuk az ott kapott kétszobás lakást. A munkahelyem azonban a Puskin ut­cában volt, amellyel szemben gyülekeztek október 23-án a TTK hallgatói. Mivel engedélyezték nekik a szolidaritási felvo­nulást, néhány százan el is indultak a Bem-szoborhoz. Ekkor mondta Dezséry püspök: „Azért vagy újságíró, hogy tájékoz­tass! Menj utánuk, hogy hitelesen tudjál beszámolni az esemé­nyekről!” Úgy is lett, a sajtóosztály autójával a nyomukba eredtünk. Keresztül a Margit hídon, majd át a Bem térre haladt a menet. Mire odaértek, sokan csatlakoztak hozzájuk, hatalmas lett a tö­meg. Három táblát vittek magukkal, melyek követeléseiket tar­talmazták. Az egyik ez volt: „Az oroszok menjenek haza!” A másik: „A magyar urán a magyaroké!” Ez utóbbi nagyon aktu­ális volt, hiszen akkor kezdődött a komlói uránvagyon kiter­melése. A harmadik táblán ez állt: „Igazi szocializmust!” Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy - abban a kiélezett helyzetben - miként változott, alakult szinte percről percre az emberek hangulata. Ott tapasztaltam meg először, hogy a tö­meget akár egy ember is milyen könnyen tudja befolyásolni. El is hagytuk a helyszínt, s visszatértünk a szerkesztőségbe. Azonban még aznap, este nyolc óra körül kimentem én is a Ma­gyar Rádió elé, hiszen ott előttünk vonultak el az oda tartó em­berek. Itt is hasonló játszódott le, mint korábban a Bem téren. A tömeg hangulata megváltozott, majd elkezdődött a lövöldözés, amelynek - mint tudjuk - számtalan halálos áldozata lett. Többször voltam tehát tanúja olyan eseményeknek, ame­lyeknek nem lett volna szabad megtörténniük.- Lelkészként és humánus emberként nem érthetett egyet az ember­öléssel, bármilyen ideológia mentén zajlottak is, másrészről azonban értelmiségi, magyar emberként látnia kellett, hogy a szabadság kivívá­sának súlyos ára lesz...- Valóban nehéz döntéseket kellett hozni abban az időben. Az egymás oda-vissza való gyilkolásával soha nem értettem egyet, soha semmilyen mértékben nem tudtam elfogadni. Másrészt hadd mondjam azt, hogy munkás származású lévén számomra alapvetően nem voltak ellenszenvesek a hagyomá­nyos baloldali értékek. Hiszen azokkal a táblákkal - amelye­ket a Bem térnél láthattam - nem volt nehéz azonosulni. Meg azért sem, mert láttam olyan esetet is, amikor valakit azért lin­cseltek meg, mert a cipője alapján (?) ávósnak vélték, s az ilyet még akkor sem tartottam elfogadhatónak, ha valóban sok szörnyűséget követtek el, és valóban nem kedveltük a rend­szer kiszolgálóit.- Mozgalmas életének voltak hullámhegyei és -völgyei. Nyilván nem volt könnyű „lemondania” a lelkészi pályáról...- Ami történt, nekem valóban hihetetlenül nagy törés volt. Csak úgy tudtam átvészelni, hogy egyrészt szeretett feleségem mindig mellettem állt, másrészt egy olyan közösségbe kerül­tem, amelyik befogadott. Nemcsak az egyszerű munkások, ha­nem a vezetők is. Közéjük még ma is szívesen megyek, hiszen a nyomdászok különleges közösséget alkotnak. S persze temp­lomba is mindig jártam, járhattam. Igaz, nagyon hiányzott, hogy nem szolgálhattam, de annak idején még helyettesíteni sem mert senki felkérni, hiszen ezzel az egzisztenciáját, család­ja biztonságát vagy akár a szabadságát kockáztatta volna. Nekem mást szánt az Úr! Többeket sikerült „megmente­nem” úgy, hogy álláshoz, munkahelyhez, kenyérkeresethez juttattam őket, amikor máshol - például egyházi múltjuk mi­att - esélyük sem lett volna elhelyezkedni. S a magam módján akkor is hirdethettem az igét, az evangéliumot, amikor bár nem lehetett egyházi temetése egy-egy volt kollégának, de a ra­vatalnál én búcsúztathattam el. És tartottam névadó ünnepsé­get, szólhattam esküvőn és más családi, közösségi ünnepeden is. Az embereknek ugyanis - tapasztalatom szerint - igenis volt, van igényük Isten közelségének a megtalálására, s ezért gyakran kerestek meg kétségeikkel, kérdéseikkel, amikor igen­is fontos, talán meghatározó volt, amit tőlem hallhattak, amit én tudtam mondani nekik. Egyházi vezetők tanácskozása Brüsszelben Az Európai Egyházak Konferenciája szervezésében Brüsszel adott otthont de­cember 12-13-án a protestáns, anglikán, ókatolikus és ortodox egyházi vezetők tanácskozásának. A mintegy hatvan résztvevő kicserélte tapasztalatait az egy­házaknak az egyesülő Európában betöl­tött szerepével kapcsolatban, valamint áttekintette a szeptemberi nagyszebeni III. ökumenikus találkozó előkészületeit. A jelenlevők meghallgatták a finn - evangélikus egyház összefoglaló jelenté­sét a 2006. esztendőről abban az össze­függésben, hogy az elmúlt évben Finn­ország töltötte be az EU elnöki tisztét. Tanácskozásuk végén az egyházi veze­tők nyílt levelet intéztek Európa politi­kusaihoz a kontinens és az egyházak vi­szonyával kapcsolatban. A magyarországi egyházakat dr. Bölcs­kei Gusztáv református püspök, a zsinat lelkészi elnöke, dr. Bóna Zoltán, a Magyar- országi Egyházak Ökumenikus Tanácsá­nak főtitkára, valamint dr. Fabiny Tamás, a Magyarországi Evangélikus Egyház kül- ügyekért felelős püspöke képviselte a brüsszeli eszmecserén. H EvÉlet-infó Sólyom László: Európa az elitek projektje Sólyom László szerint Európa az elitek projektje volt, és egyelőre az is maradt, az EU nem termelt ki olyan egységes szellemet, amely közvetlen választ és egységes szellemi alapot adna. A köztár­sasági elnök erről az Európa az átalakuló vi­lágban című konferencián beszélt múlt csütörtökön Budapesten, az Akadémián. Az államfő nyitóbeszédében hangsú­lyozta, hogy az európai integráció lénye­gében megrekedt a jogtechnikai és a gaz­dasági követelmények teljesítése szint­jén. Magyarországról szólva Sólyom László kiemelte, hogy a rendszerváltásba „bele volt programozva” a tömeges kiáb­rándulás és a politikai megosztottság. A konferenciát megelőző sajtótájé­koztatón Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tu­dományos Akadémia elnöke arra emlé­keztetett, hogy húsz évvel ezelőtt ugyan­csak az Akadémián rendeztek igen jelen­tős tanácskozást Társadalom és etikai kérdé­sek - keresztények és marxisták vonatkozásá­ban címmel, amely akkor a kétpólusú vi­lágrendben óriási visszhangot váltott ki. A világ megváltozott, nincs két nagy­hatalom többé, ma a globalizáció és Eu­rópa jövője a nagy kérdés - mondta az MTA elnöke. Hangsúlyozta, hogy a kér­dés az: „Honnét jön Európa, és hová megy?” Vizi E. Szilveszter hangot adott azon véleményének is, miszerint „a világ legnagyobb problémája nem gazdasági, hanem erkölcsi”. Paul Poupard bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke arra hívta fel a figyel­met, hogy míg húsz évvel ezelőtt az egy­ház még az ateizmussal szembesült, ma a hitnélküliséggel. Ma kevesebb a meg- győződéses ateista, mint a nem hívő, a közömbös - magyarázta a bíboros. Paul Poupard szerint kettős paradoxonnal fog­lalható össze a mára kialakult helyzet: „Egy olyan világban élünk, ahol hihe­tünk anélkül, hogy valahová tartoznánk, és tartozhatunk valahová anélkül, hogy hinnénk.” (Paul Poupard munkássága el­ismeréseként a Tudomány és Művészet elnevezésű kitüntetést vehette át a kon­ferencia alkalmából az MTA elnökétől.) Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke azt hangsú­lyozta, hogy „a keresztény világnézet olyan tényező, amely Európa egyesítése, szellemi egysége irányában hat, és egyúttal akár a jogfejlődésnek is egyfajta komoly alapját kínálja”. A háromnapos nemzetközi konfe­renciát - amelyen protestáns részről elő­adást tartott többek között dr. Szabó Ist­ván, a Dunamelléki Református Egyház- kerület püspöke - a Kultúra Pápai Taná­csa, a Magyar Katolikus Püspöki Konfe­rencia és az MTA szervezte. A szervezők célja volt megvizsgálni azt, hogy mi is Európa mint politikai, kulturális, társa­dalmi jelenség a változó, globalizálódott világban, valamint azt, hogy az emberi tudás hol ütközik morális korlátokba. M MTI Szociális kerekasztal Szociális kerekasztal alakult Budapesten december 16-án a Magyar Szociális Fórum Koordinációs Munkabizottságának kezdeményezésére. Alakuló ülésükön a kerék­asztal résztvevői követelték a kilakoltatások azonnali leállítását, a hajléktalanokról való gondoskodást, azonnali élelmiszersegélyek útba indítását a nélkülözőknek, to­vábbá az élelmiszerhamisítók szigorú megbüntetését és a magyar piacról való kitil­tásukat. Hazánknak nem árokásásra és nemzetmegosztó politikákra, hanem a legsúlyo­sabb társadalmi problémák orvoslására van szüksége: a foglalkoztatás növelésére, a megélhetési gondok, a mélyszegénység enyhítésére. A válságból csak úgy lehet kilábalni, ha az emberekkel, a társadalommal együtt találunk kiutat, erősítjük a nemzeti összetartozást és a társadalmi kohéziót - áll a kerekasztalt meghirdető fel­hívásban. A társadalmi szervezetek, pártok és szakszervezetek képviselőiből, köztük az MSZP Társadalompolitikai Tagozatának, a Zöldek Pártjának, az Élőláncnak és a Civil Fórumnak a képviselőiből, továbbá szakemberekből - köztük orvosokból, közgaz­dászokból, jogászokból, pedagógusokból és szakszervezetisekből - létrejött kerék­asztal azt a célt tűzte ki maga elé, hogy hallassa a társadalom hangját, és ne hagyja, hogy a feje fölött átnyúlva, a társadalmi akarat mellőzésével szülessenek az emberek életét, megélhetését, egészségét alapvetően meghatározó döntések. A szociális kerekasztal kezdetben három nagy témakörrel kíván foglalkozni: az egészségüggyel, a megélhetéssel és az oktatással, neveléssel. Magyarországon 2006-ban több mint hárommillióan élnek a létminimum alatt, csak a nyugdíjasok közül több mint egymillió 750 ezren. „Tömeges gond a közüze­mi díjak kifizetése, a gyermekek megfelelő ruházása, táplálása, iskolába járatása. Luxussá vált a kulturálódás, a sportolás, az egészséges életvitel” - fogalmazott Simó Endre, a Magyar Szociális Fórum koordinátora. Az utóbbi napok drasztikus áreme­lései tovább rontják milliók amúgy is rossz életkörülményeit és -kilátásait. Elkez­dődött az anyagi alapú diszkrimináció beteg és beteg, tanulni és érvényesülni vá­gyó fiatalok között. Szolidaritás helyett versenyeztetés, összetartozás helyett szembeállítás, esélyegyenlőség helyett a szakadék elmélyülése tapasztalható - fűz­te hozzá. A szociális kerekasztal résztvevői kezdeményezik a megmaradt közvagyon továb­bi privatizálásának befagyasztását és a közszolgáltatások (egészségügy, oktatás, pos­ta, tömegközlekedés) közösségi tulajdonban tartását. A kerekasztal alapítói egyetértettek abban, hogy a magyar társadalom szétforgá- csolódását csak a lehető legszélesebb demokratikus összefogással lehet feltartóztat­ni, máskülönben a válság még jobban kiéleződhet. ■ - se-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents