Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-12-17 / 51. szám
8 2006. december iy. FÓKUSZ ‘Evangélikus Elet3 Pásztorok Szárszón Lelkészakadémia kilencedszer Az országos felügyelő naplójából... Óriási szenzáció, Norvégiában kibékült két ember! - ugratott egyszer egy barátom. Ki ne vált volna már hasonló tréfa áldozatává? A mondat első felére felkapjuk a fejünket, hiszen valami hatalmas dologra számítunk, olyan valamire, aminek valóban hírértéke van. Felrobbant, leégett, kinevezték, lemondott, ellopták, megkerült, feltűnt, megbukott, elvette, elhagyta... Ezek azok a hírek, melyekre vadászunk, majd alkalomadtán le is csapunk. A mondat második felére már lelohad az érdeklődésünk és a lelkesedésünk. Mert kit érdekel az, hogy mondjuk Norvégiában kibékült két ember? Valószínűleg senkit. Pedig azzal a két norvéggal, családtagjaikkal, munkatársaikkal szenzációs dolog történt. Az ünnep vonzásában címmel december 4. és 8. között Balatonszárszón, az Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthonban zajlott a Lelkészakadémia legújabb kurzusa. Ez már a kilencedik képzés volt az indulás óta. Ebben persze nincs semmi szenzációs - a kilenc nem is kerek szám (mint a nulla, amitől mindenki beindul, hanem inkább csigavonal formája van), a Lelkészakadémiának pedig az a célja és feladata, hogy kurzusokat tartson. A Lelkészakadémia mégis szenzációs találmány. Testi, lelki, szellemi felfrissülés. Három az egyben. Reggelente Németh Zoltán lelkész osztotta meg a résztvevőkkel elmélyült gondolatait, délelőtt Varga Gyöngyitől, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének adjunktusáA templomba járókat kilencvenperces interjúkban kérdezték. Ekkor világossá vált, hogy az emberek kíváncsiak az igehirdetésre. Különösen az első percekben figyelnek nagyon élénken, állapította meg Schwier, a teológiai fakultás dékánja. „Röviden, velősen” - javasolja. Hasonló - frissességre, tömörségre buzdító - tanácsot adott az igehirdetőnek Luther Márton is. A Kölner Stadtanzeiger című újság főszerkesztő-helyettese, Joachim Frank felfogása szerint minden a bevezetésen múlik. Ezzel a legtöbbször már el is dőlt az igehirdetés sorsa. A prédikációnak „szavahihetőnek, hitelesnek, eredetinek és kontroverznek, vitaindítónak kellene lennie. A- prédikáció magvát egyetlen mondattal össze lehet foglalni” - véli az újságíró. Egy kiadó javítani kíván az egyház beszédkultúráján. Ezért öt éve pénzjutalommal nem járó ökumenikus díjat adományoz olyan igehirdetésekért, amelyek teológiai tartalmukon keresztül bibliai tói kaptak nagyon gazdag biblikus és homiletikai alapvetést a karácsonyi pré- dikációs textusokról. Délutánonként pedig Takácsné Kovácsházi Zelma nyugalmazott lelkész tartott felejthetetlen ex- kurzusokat, melyek rendre megmozgatták a résztvevők fantáziáját. Lehetett kérdezni, szabad volt megnyílni. így aztán a műhelymunka valódi ötletrohamot, közös elmélkedést és ennek következtében jelentős felismeréseket hozott. Az esti filmnézés, színházlátogatás, irodalmi teaház új impulzusokat adott, és újabb alkalmat teremtett egymás megismerésére. „Pásztorok tanyáztak azon a vidéken” - olvassuk a karácsonyi történetben. Lelki- pásztorok tanyáztak Balatonszárszón, akik a saját történetüket élik. A két történet majd a betlehemi jászolnál ér egybe. A kurzuson csak annyi történt, hogy a betlehemi úton együtt szaporázták lépteiket. E sorok írója tudja, hogy élménybeszámolójával nyitott ajtókat dönget azoknál, akik már részt vettek egy ilyen kurzuson. Kedvcsinálója ezért inkább azoknak szól, akik még nem jutottak el arra az elhatározásra, hogy jelentkezzenek. Egy reklámnak mindig blikkfangosnak kell lennie. Olyannak, amelyre mindenki felkapja a fejét, amely igazi szenzáció. Márpedig a tudósító elmondhatja: ennyi „békés norvégot" már rég nem látott együtt - és ez a maga nemében bizony szenzáció. megalapozottságról és szavahihetőségről győzik meg a hallgatóságot. így tüntették ki például Sylvia Bukowski wupper- tali lelkésznőt a „2005 legjobb igehirdetése” címmel, nyelvi frissessége és meggyőző ereje miatt. Az ő receptje: egy jó prédikáció Isten igéjének magyarázatán keresztül szólítja meg és bátorítja az embereket. A szószéki beszéd ma is időszerű: „több »hókuszpókuszra« nincs szükség”. Ezzel szemben a több látványosság mellett száll síkra Klaus Möllering lelkész, akit a Német Protestáns Egyházak (EKD) a Deutschlandradiónál, valamint a Deutsche Wellénél végzendő szolgálattal bíztak meg. A jó igehirdetések - véli - miért ne kelthetnék fel a gyülekezet kíváncsiságát egy-egy, a híradókban használatoshoz hasonló „szalagcímmel”, és miért ne lehetnének olyan izgalmasak, mint a Tetthely című krimisorozat? M Christine Süss-Demuth írása nyomán fordította Gazdag Zsuzsanna ■ Prőhle Gergely Fontosnak tartom, hogy az Evangélikus Elet olvasói időről időre áttekinthessék, mit is csinál valójában a gyülekezetek által megválasztott országos felügyelő, követni tudják gondolkodásának irányát, és adott esetben elmondhassák véleményüket ezzel kapcsolatban. Arra gondoltam tehát, hogy néhány hetente e hasábokon beszámolok tapasztalataimról. A cím alapján persze ne gondolja senki, hogy időm és alkalmam lenne a naplóírásra, erre a szép és hasznos békebeli foglalatosságra. Napjaink legnagyobb luxusa az idő, különösen az önreflexióra szánható idő. Az egyházi nagyüzem - erről később még szó lesz -, a családi élet és a mindennapi munka közepette sajnos csak ritkán adatik meg, hogy akár csak köztes mérleget vonjunk, vonjak. A rendszeres beszámoló tehát akár e luxus kikényszerítésének is tekinthető. * * * Mindenekelőtt fontosnak tartom, hogy köszönetét mondjak a beiktatásom alkalmából kapott számos üdvözletért és áldáskívánásért. Az ünnep emelkedettsége erőt ad a hétköznapokra is. A szertartásban részt vevő püspökök, esperesek, a kelenföldi gyülekezet volt és jelenlegi lelkészei komoly lelki vértezetet adtak rám. Az ország távoli sarkaiból is érkező egyháztagok, idős lelkészek, sokat megélt özvegy papnék, világi tisztségviselők jelenléte tovább tudatosította bennem a feladat nagyságát. Feleségem, családom és gyerekeim jelenléte pedig azt a meggyőződést erősítette bennem, hogy az egyházban és az egyházért végzett munka csak akkor lehet hiteles, ha tekintettel van saját családi életünkre. Máskülönben aligha beszélhetünk emberi viszonyaink, így a családi összetartozás fontosságáról. Többen felvetették, hogy a köszöntések sorában nem szólalt meg senki állami részről. A félreértések elkerülése végett érdemes talán megemlíteni, hogy én magam kértem Csepregi András testvérünket, hogy a kelenföldi lelkészek sorában mondjon áldást, nem kizárva ezzel, hogy állami tisztviselőként is szóljon. O maga döntött úgy, hogy szűk körben mondja el kedves, közvetlen és egyben megtisztelő „világi" üdvözlő szavait, amelyeket ezúton is köszönök. Manherz Károly felső- oktatási államtitkár és számos ország- gyűlési képviselő jelenléte is egyházunk állami, közéleti megbecsülését bizonyította. Szívesen beszélgettem volna jóval több testvérünkkel a beiktatás után, de ebben akadályozott a jelen lévő újságírók amúgy megtisztelő kíváncsisága, és persze elkapott a „protokolláris gépszíj” is. Őszintén remélem, hogy lesz alkalmunk bepótolni a beszélgetéseket. * * * Az egyházak állami támogatásáról szóló egyeztetések „eredményeiről” november folyamán már több beszámoló és nyilatkozat is megjelent e hasábokon. Többször elmondtam és leírtam, hogy a minden területet érintő költségvetési megszorítások nem kerülhetik el egyházunkat sem. A költségvetés vagy a zárszámadási törvény számszaki mellékletei bonyolult pénzügyminisztériumi számításokon alapulnak, melyek bizony a szaktárcák képviselőinek is sok fejtörést okoznak. E számtengerről egyeztetni nincs értelme úgy, hogy szinte csak órák maradnak az összefüggések megértésére. Ha ez történik, az nem más, mint alibi tevékenység. Ezúttal is a Pénzügyminisztérium diktált, Csepregi András és kollégái igyekeztek ugyan segíteni eligazodni a számok között, de ők maguk is hiába kértek felvilágosítást a pénzügyesektől. Az átláthatóság minden jogállam működésének alfája és ómegája. Ha ez már az illetékes szaktárcánál dolgozó állami tisztviselőknek sem adatik meg, akkor mit gondolhatnak minderről a kívülállók? Ilyenkor válik világossá, hogy intézményként milyen sebezhetőek is vagyunk, mennyire függünk az állami fel- sőbbségtől. Nehezen tudom feledni az egyik magas rangú állami embernek egy egyeztetésünk során elhangzott fenyegető - vagy inkább csak cinikus - megjegyzését, mely szerint nem erősíti az egyházak tárgyalási pozícióját, hogy híveiknek csupán tizennyolc százaléka rendelkezik adójának egy százalékáról. A megjegyzés nem volt épp elegáns, de tartalma mindenképp elgondolkodtató. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a hívek - egyébként sajnálatos - elöregedése nyomán sokan nem is adóznak, és hogy az arány az evangélikus adófizetők esetében valamivel magasabb, körülbelül harmincszázalékos. A következő adóbevallások elkészítéséig van még némi időnk a hívek adófizetői tudatosságának fejlesztésére. * * * Néhány hete megjelent írásában Hafen- scher Károly országos irodaigazgató a paragrafusoktól féltette egyházunkat (Evangélikus Élet, 2006/48. szám). Az elmúlt hetek tapasztalatai alapján én inkább az ülések, rendezvények túlburjánzásától féltem. Belátom persze, hogy a mandátumuktól búcsúzó és az újonnan megválasztott testületek egymást követő ülései megduplázzák az összejövetelek számát, ezért az idei ősz rendkívülinek mondható. Ennek ellenére azt gondolom, hogy sokkal inkább szükség lenne a szubszidiaritás elvének érvényesítésére, vagyis arra, hogy azon a szinten és olyan körben szülessenek döntések, ahol aztán a végrehajtás is történik. Valóban szükséges-e vajon szakbizottsági üléseken egyszerre akár három püspöknek is jelen lennie? Mint ahogy az országos felügyelő - akinek ugyebár civil foglalkozása is van - jelenlétére és döntésére is csak a nyitva hagyott kérdésekben lenne igazából szükség. Mindnyájan érdekeltek lennénk abban, hogy energiáinkat körültekintőbben hasznosítsuk. Ügyeink szakmailag pontos, pragmatikus és lelkiismeretes intézésének pedig nem előfeltétele az egyházi felsőbbség jelenléte, legyen maga a meghívás bármily megtisztelő is. * * * Elődöm, Frenkl Róbert hagyományt teremtett az őszi felügyelői konferencia összehívásával. S bár én jobban örültem volna, ha ezúttal - éppen a váltások és az amúgy is sűrű program miatt - kicsit később kerül sor az összejövetelre, belátom, hogy a „civilek” révfülöpi együttléte így is kiváló alkalmat adott mind a távlatos kérdések, mind pedig a nap mint nap felmerülő problémák megbeszélésére, hogy a nógrádi dió és a tolnai bor melletti ismerkedés fontosságát már ne is említsem. Ugyanakkor lényegesnek tartom, hogy Fábri György, a Magyar Tudományos Akadémia kommunikációs igazgatója, a Mindentudás Egyetemének „atyja” amolyan közülünk való külsősként elmondta véleményét arról, hogy milyennek is látszik egyházunk kívülről. A jövő szempontjából szerintem elengedhetetlen, hogy saját közösségeink megerősítését mindig kapcsoljuk össze a külvilág szempontjainak megjelenítésével. Azt hiszem, hogy csak így kaphatunk reális képet arról, milyen körülmények között és milyen eszközökkel töltheti be egyházunk valódi hivatását, az evangélium üzenetének terjesztését. * * * Éppen a hazai lutheranizmus jövőjéről való közös gondolkodás fontossága miatt örültem neki, hogy teológiánk hallgatói meghívtak maguk közé egy esti beszélgetésre. Tanulságos volt viszontlátni ugyanazokat az attitűdöket, amelyeket a húsz évvel ezelőtti kelenföldi ifjúságból jól ismertem. A logikusan kritikus, morgolódó, kegyes, vicces, racionális, olykor kiábrándult megjegyzésekből egy igen színes, egyházáért aggódó vagy akár lelkesedni is tudó közösség képe rajzolódott ki. Örültem, hogy köztük lehettem. A beszélgetésnek sajátos utóélete támadt, ami persze nem csökkenti lelkesedésemet, esetleg csupán óvatosabbá tesz. Egy, a gyülekezeteink anyagi állapotával kapcsolatos megjegyzésemet - enyhén szólva - átértelmező „híradás” sajátos csatárláncban terjedt tovább. Korábban nem értettem, hogy megválasztásomat követően miért óvtak annyian az egyházon belüli bajkeveréstől. Most már értem. A tanulság azonban korántsem lehet az, hogy óvakodjunk a kötetlen megnyilvánulásoktól. Természetesen sosem lehet kizárni, hogy szándékomon kívül megbántok valakit. De ha már a beszélgetés folyamán - ki tudja, miért - nem háborodik fel a „hírvivő”, akkor legalább utólag meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy a félreértések tisztázódjanak. Hála Istennek, egyre többen tudjuk, értjük, hogy az egymás iránti bizalom előfeltétele a világos, nyílt beszéd, így ezt a félreértést is sikerült hamar eloszlatni. * * * Maradandó élmény volt számomra soproni látogatásom. Nem vagyok híve sem az egyházi, sem a családi hagyományok túlzott hangsúlyozásának, mégis örültem neki, hogy a véletlen, vagyis inkább Gab- nai Sándor esperes úr hónapokkal ezelőtt tolmácsolt meghívása folytán a beiktatásomat követő első utam abba a városba vezetett, amelyhez családunkat is a legtöbb szál fűzi. A gazdag evangélikus hagyomány, lelkészeink, intézményvezetőink ügyszeretete és szervezőkészsége őszinte örömmel és bizalommal töltött el. Az újonnan megválasztott polgármesternél tett látogatás során komoly készséget tapasztaltam azzal kapcsolatban, hogy intézményeinket, gyülekezetünket minél inkább bevonják a helyi közéletbe. Rajtunk múlik, hogy ki-ki megtalálja a helyét ebben az összjátékban. Én magam nagyon sokat tanulok egy-egy ilyen látogatás során, ezért is örültem a Sopronban töltött napnak, és örülök minden további hasonló találkozásnak. * * * Végezetül hadd számoljak be a bajor evangélikusok zsinatán tett látogatásomról, amelynek során több fórumon is referáltam egyházunk helyzetéről, az új zsinat és más grémiumok megalakulásáról, az új tisztségviselők személyéről. Tanulságos volt látni, hogy milyen alapos felkészülés előzte meg az egyes szakterületek képviselőinek hozzászólását. A külmisszióról és általában a külkapcsola- tokról szóló beszámoló és helyzetelemzés bizony színvonalát tekintve egyes elemeiben (például a közel-keleti helyzet taglalásában) meg is haladta a hazai szaksajtóban olvasható cikkek színvonalát. Mindnyájan tudjuk, hogy mennyit köszönhetünk bajor testvéreinknek. Johannes Friedrich püspökkel és Heidi Schälke zsinati elnökkel folytatott beszélgetésem során természetesen megköszöntem az eddigi segítséget, ugyanakkor igyekeztem olyan témákat felvetni, amelyek mind a bajor, mind a magyar evangélikusok számára fontosak lehetnek. Őket nagyon foglalkoztatja a jövő: milyen lesz az egyház húsz-harminc év múlva, mit kell tennünk most, hogy templomaink ne néptelenedjenek el, sőt inkább megteljenek, intézményeink működőképesek maradjanak, hogy a lényegre tudjunk figyelni? * * * Advent mindig egybeesik az állami és az egyházi költségvetés elkészítésének időszakával. A várakozás, a reménység transzcendens távlatai keverednek a következő tizenkét hónap mindennapjainak tervezésével. A közös hittel való imádság és a jövőre vonatkozó racionális együtt gondolkodás képessége óriási adomány, nemcsak magyar-bajor viszonylatban, hanem gyülekezeteinkben, kisebb közösségeinkben, családunkban is. A reménység távlata nélkülözhetetlen erőforrás, a rövidülő decemberi napokban és mindenfajta költségvetés rideg számainak szorításában is. ■ Makoviczky Gyula Teológusok kutatják a jó igehirdetés kritériumait ► Egy jó prédikáció túlléphet minden határt, kivéve a tizenöt percet. Legalábbis ez az átlagember véleménye. De mit vár el az a hárommillió istentisztelet-látogató, aki vasárnaponként a templomokban gyülekezik? Ezt kísérelte meg feltérképezni a heidelbergi egyetem csapata, Helmut Schwier vezetésével.
