Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-11-26 / 48. szám
‘Evangélikus Élet3 EVANGÉLIKUS ÉLET 2006. november 26. !► 3 Székesfehérvári orgonaszentelés 4t Folytatás az 1. oldalról Erre utalt Ittzés János is Róm 12,1-6 alapján tartott igehirdetésében. Kiemelte, hogy a gyülekezet öröme akkor is teljes, ha orgonájuk még nincs teljesen készen. Tudatosan nem „félig kész” hangszerről beszélt, hanem „nem teljesen kész” orgonáról; utóbbi a most még a földön küzdő, de a cél felé haladó egyházat is jelképezi. „A reménység vasárnapján ígéretünk van arra, hogy készül számunkra a nagy mű, az üdvösség” - hangsúlyozta a püspök. Korábban a fehérvári gyülekezet énekét egy pneumatikus Angster orgona kísérte, amely a háború után készült. A több mint fél évszázados hangszer mindenképpen felújításra szorult volna, ezért úgy döntöttek, hogy inkább belefognak egy új, a későbbiekben még bővíthető orgona építésébe. Mivel a fehérvári evangélikusoké a város egyik legjobb akusztikájú temploma, kiváló helyszíne lehet különféle zenei rendezvényeknek. Bencze András, a gyülekezet lelkésze bízik abban, hogy a város vezetése is felismeri, mit jelentene egy igazi hangversenyorgona Székesfehérvár zenei életében, és az orgonaépítés második ütemében az ügy mellé áll. A jelenleg hétregiszteres, kétmanuá- los hangszert a későbbiekben huszonnégy manuálosra szeretnék bővíteni. Az orgonaépítés költségének nagy részét az országos egyház fedezte, a gyülekezet tagjai pedig eddig 3,5 millió forinttal járultak hozzá a beruházáshoz. (A régi hangszert egyébként - térítés- mentesen - az acsádi gyülekezetnek ajándékozták.) A hálaadás délutánján tartott egyházzenei áhítat keretében Trajtler Gábor és Tóka Szabolcs orgonaművészek, valamint Sze- bik Attila szolgáltak, illetve Isten jó rendje címmel előadást tartott Hafenscher Károly lelkész, az országos iroda igazgatója. ■ Menyes Gyula A „világ végén” is Isten tenyerén Megújult a kölesei lelkészlakás ► Nyíregyházától még másfél órányi autóútra található Kölese, a keleti evangélikus „végvár”. Ahogyan dr. Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke november 19-én, vasárnap délelőtt a megújult parókiáért tartott hálaadó istentiszteleten mondta: „Bár sokak szerint Kölese az evangélikus egyház térképén is a világ végén található, mégis azt tapasztalom, hogy a közösség Isten tenyerén van.” A másfél ezer lakosú település lutheri hagyományokat őrző gyülekezetét és a környező hatalmas, félmegyényi terület evangélikusait negyvenkét (!) éven át Lábossá László gondozta, akinek hitoktatói, családlátogatói szolgálata megtartotta a lutheránus közösséget a más fe- lekezetűek sűrű tengerében. 2004 szeptembere óta Melich Mihály látja el - gyülekezeti munkatársként - a lelkészi feladatokat. Felesége pedig - Szugyiczki Edit hitoktató, aki jelenleg három gyermekükkel van otthon - csendesen, a háttérben végzi a gyülekezet építését, jól példázva, miként lehet a közösség javára a lelkészfeleség áldozatkész élete. Ennek a hozzáállásnak is köszönhető, hogy a fiatal család otthonra találhatott itt, s hogy a gyülekezetben befogadó, szeretetteljes a légkör. A 2004 szeptemberében kezdődött renoválási munkálatok két év elteltével immár befejeződtek. A Túr-parti templom mellett lévő épületre büszkén tekinthet a kétszázhetven evangélikus. A mintegy hat és fél millió forintból korszerűsített és felújított parókia ajtaja - ahogyan azt a hálaadás napján tapasztalhattuk - mindig nyitva áll a gyülekezethez tartozó gyermekek, szülők és nagyszülők előtt. „A közösséggel együtt élő családnak éppúgy van szép hajléka, mint ahogyan a gyülekezetnek rendes temploma” - hangzott el Fabiny Tamás igehirdetésében. „Isten lehajolt hozzánk, ezáltal hajlékot adott nekünk. Ha nem megyünk be házába, akkor lelki értelemben véve hajléktalanok vagyunk. Legyen ez a parókia is olyan hajlék, ahol ott van Isten Melich Mihállyal és családjával” - mondta a püspök. Az istentisztelet liturgiájában részt vett Sztankó Gyöngyi, a Hajdú-Szabolcsi Egyházmegye néhány hete megválasztott esperese. A nyíregyházi lelkész Köleséhez való viszonya érdekesen alakult, hiszen élete első istentiszteletét - szupli- káló teológusként - Kölesén tartotta, és ez alkalommal szintén e településen végezte első esperesi szolgálatát. ■ Horváth-Hegyi Olivér A Nagyvelegi Evangélikus Egyházközség november 18-án, szombaton délután hálaadó istentisztelet keretében emlékezett meg a templomtorony felépítésének hetvenedik évfordulójáról. Az alkalom igehirdetői szolgálatát Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke végezte Zsolt 46,2-4:9-12 alapján, majd áldást kért az új oltárterítőre. Ezután elnöktársával, Szabó György egyházkerületi felügyelővel, valamint a gyülekezet és a falu vezetőségével közösen megkoszorúzta a türelmi rendelet után épült templom bejáratánál lévő emléktáblát (képünkön), amelyet az elődök - Görög Ernő' és Kajos János lelkészek - tiszteletére állítottak. A hálaadás a helyi fiatalok zenei szolgálatával, illetve komolyzenei koncerttel zárult; a bevételt a templom külső felújítására fordítják. ■ Menyes Gyula felvétele Nemcsak a jó pap... Hitoktatói konferencia Balatonszárszón ► Nemcsak a jó pap, hanem a jó hitoktató is holtig tanul. Ennek a gondolatnak a jegyében gyűlt össze november i6-t8-án a balatonszárszói Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthonban az a tizenhét ember, aki elfogadta egyházunk katecheti- kai bizottságának a hitoktatók konferenciájára szóló meghívását. A csütörtök esti nyitóáhítat után Sólyom Anikó, a katechetíkai bizottság elnöke olyan módszereket mutatott be, amelyek kettős célt szolgáltak: egymás jobb megismerését és ismerkedő játékok elsajátítását. Másnap Mesterházy Balázs soproni iskolalelkész előadásával folytatódott a konferencia, aki Az iskola mint a lelki nevelés helye címmel tartott előadást. Az Indiát megjárt, immár második éve Sopronban szolgáló pedagógus-lelkész személyes hangon szólt a jelenlét és a modell- szerep fontosságáról, majd gyakorlati tanácsokkal látta el a résztvevőket. A második előadás keretében - e sorok írójának elméleti alapvetését követően - Cselovszky Ferenc Deák téri igazgató lelkész vázolta fel, hogy milyen spirituális tartalommal lehet megtölteni a táborokat és a szabadidős programokat. Délután két, a közelmúltban megjelent kiadvány is terítékre került. Először A hit útján című, másodikosoknak szóló hittankönyvet ismertette dr. Tompa Pálné, a kötet egyik szerzője, majd Sólyom Anikó ajánlotta a jelenlévők figyelmébe a Jánosi Valéria által a tizenegyedik osztályosok számára elkészített. Egyháztörténet című tankönyvet. A nap még egy témát tartogatott. Dr. Bence Gábor, a fóti Kántorképző Intézet igazgatója az énektanítás elméletéről és gyakorlatáról tartott szemléletes, helyenként szinte provokáló előadást. Az elhangzottak után leginkább az tudatosulhatott a résztvevőkben, hogy milyen sokrétű felkészültséget kíván meg a hittan oktatása. A tanárnak kreatívnak, ötletesnek kell lennie, otthon kell lennie a teológiai diszciplínákban (különös hangsúlyt kapott az egyház- történet taníthatósága, illetve a tanítás nehézsége), jó hallással, hanggal kell rendelkeznie - hogy csak a legfontosabbakat említsük. Vacsora után játéktanítás következett; a fárasztó nap derűs befejezéseként mindenki újra átélhette a játék örömét. A konferencia harmadik, egyben utolsó napján délig tartott a program. A záróáhítat előtt mindenkinek lehetősége nyílt arra, hogy röviden bemutassa iskolája valamely jól sikerült programsorozatának tematikáját, és ezáltal gazdagítsa a jelenlévőket. Az igen jól sikerült hétvége után csak egyvalami miatt maradt keserű a szájíze a krónikásnak: tényleg csak ennyien lennének azok a hitoktatók, akik szeretnének új ötletekkel gazdagodni? Akik szükségét érzik annak, bogy évente egy alkalommal találkozhassanak hasonló cipőben járó kollégáikkal, akikkel tapasztalatot cserélhetnek, esetleg gyümölcsöző kapcsolatokat köthetnek? Remélhetőleg e „költői kérdés” a legközelebbi találkozó után már nem lesz aktuális... ■ Szűcs Petra A kép talán mégis összeáll ÉGTÁJOLÓ „A puzzle széttörik?” - teszi fel „fájdalmas önvizsgálatot követelő válaszkeresésében” a kérdést Gáncs Péter püspöktársam, akinek aggodalmában magam is osztozom, és akinek őszinte helyzetértékelésével teljesen egyetértek. A „stuttgarti békés kis Magyarországgal” szemben - írja az Evangélikus Élet november 5-i Égtájoló rovatában a püspök - ott áll az októberi „háborús lázban vergődő Budapest”. S míg Stuttgartban, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Pozsonyban vagy éppen Washingtonban mi, magyarok méltó módon emlékeztünk együtt és békében ’56-ra, addig lelki fővárosunk, Budapest utcáin zajlottak a tüntetések, a politikai demonstrációk, a mindenkit megdöbbentő, igencsak diverziógyanús és mára jórészt titkosított hátterű erőszakos cselekmények, s jött a diktatúrára emlékeztető, brutálisra sikeredett rendőri fellépés, könnygáz, gumibot, gumilövedék, kardlap a hátakra. A parlamentben, a médiában pedig az ujjal mutogatás, vádaskodás, hangulatkeltés, bűnbakkeresés, meddő szópárbaj, süketek párbeszéde folyik azóta is. A legdrámaibb kontraszt pedig az volt, hogy egy boldogan, méltán tiszta szívvel ünneplő ország helyett egy megosztott, becsapott, kiábrándult Magyarország gyászolta ’5Ő-ot. Túl nagy volt a beharangozott „sikerpolitika" ára, és ezt az árat sokan fizetjük azóta is. De a folyamat, a „sikercsinálás” nem most kezdődött el, ennek komoly története van: néhány sötétlő vörös évtized, a hatékony agymosási folyamat, szakértelemmel végzett tömegmanipuláció, egy kis gyökértelenítés, értékdeformáció, „jópofa” ateizmus, néhány apró hazugság, kis porhintés, rá december 5., és itt az eredmény: az ország erkölcsi, anyagi, sőt politikai mélyrepülése, a megosztottság, a gyűlölet, az önzés, és a sort hosszan lehet folytatni... Egy azonban evidens: „valami bűzlik Dániában”. És így jogos Gáncs Péter kérdése: „Vajon összeállhat-e így, ilyen, már önmagukban is repedezett, hasadt darabokból az a bizonyos magyar »puzzle«?” Advent felé közeledve időszerű hangsúlyozni: az ezen ünnepet meghatározó alapérzés, hangulat a hívó' reménység. Hívő reménységgel tekintünk arra, ami itt és most már beteljesült, és szintén hívő reménységgel várjuk azt, aminek még jönnie kell. A váradalom eszkatológiai dimenziója meghatározza, mozgósítja, ösztönzi hitéletünket. Nos, a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) alakuló ülésén, a magyar anyanyelvű evangélikusok első világtalálkozóján összeállt képet is ebből a perspektívából, a hívő reménységéből igyekszem szemlélni és értelmezni. Hogy összeállhat-e a kép a repedezett, töredezett darabokból? Vállalva az utópiagyártás vagy a naivitás vádját, válaszom csakis a határozott igen lehet. Igen, a részek összeállhatnak. Meggyőződésem, hogy éppen ebben a mai megosztottságban, feszültségben a becsapott, kiábrándult, rossz közérzettel élő embereknek van nagy szükségük egy olyan lelki közösségre, amely vállalja és megéli az egység eszméjét, ahol a sokszínűség, a különbözőség, a saját vélemény becsületes kinyilvánítása, az önazonosság és az emberi méltóság megélése nem akadály, hanem inspiráló gazdagság. A Maek küldetése talán sohasem volt szükségesebb és aktuálisabb, mint éppen manapság; abban a hazában, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik az emberek, mégsem értik egymást, és ahol a földrajzi közelség ellenére távol élnek egymástól. A Maek legszebb hivatása: a szellem, a hit, az igazság fegyverével szembeszállni minden hazugsággal, kétértelműséggel és hamissággal. Ma esélyünk van egy olyan hiteles életet felmutatni a korrupt világban, mely hosszú időre meghatározhatja egyházaink és magyarságunk jövőjét. Assisi Szent Ferenccel imádkozva valljuk: „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé! / Ahol gyűlölet lakik, oda szere- tetet vigyek, / Ahol sértés, oda megbocsátást, / Ahol széthúzás, oda egyetértést, / Ahol tévedés, oda igazságot, / Ahol kétely, oda hitet, / Ahol kétségbeesés, oda reményt, / Ahol szomorúság, oda örömet.” A kép mégis összeáll! - ezt határozottan állítom, mert az az alap, amelyre ez a közösség épül, amely egybetartja az egészet, több, mint a nyelv, a történelmi sorsközösség, a hagyomány, a reformá- tori örökség vagy a hitvallás. Az alap az élő Krisztus. Krisztus, akinek személyét a kereszt jelképezi azon az orosházi „prédikáló képen”, amelyen a kereszt köré, mint vasreszelékek a mágnes köré, rendeződnek a nemzetiszínű részecskék. Szép az emberi igyekezet, nemes a cél, a szándék, és számomra nem mellékes a szervezeti forma sem, de a leglényegesebb hinni, meglátni, bizonyságot tenni arról, hogy ennek a közösségnek az építője maga a feltámadott, élő Úr Jézus. Aki így imádkozott: „Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!” (Jn 17,11b) Jézus értünk is imádkozik, s az ő imádsága meghallgatásra talál, ezért hívő reménységgel töretlenül bízom abban, hogy mégis összeáll a kép! Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
