Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-02-05 / 6. szám
‘Evangélikus ÉletB KULTÚRKÖRÖK 2006. február 5. §► 5 Revolúció vagy evolúció? Nemrégiben megjelent egy óriásplakát az utcákon, amely a közszolgálati „királyi televíziót” kívánja reklámozni, és azt a kérdést teszi fel olvasójának, hogy forradalom esetén melyik televíziót foglalná el. Megvallom őszintén, az első pillanatban tetszett ez a kissé naiv, bugyuta reklám, de amint megpróbáltam választ találni a nekem szegezett kérdésre, rögtön gondolkodóba estem. A plakátot szemlélve ugyanis nem tudok elvonatkoztatni a kérdés feltevőjének az ’56-os eseményekre való asszociációjától. Válaszom megértéséhez érdemes felidézni a televíziózás magyarországi történetének hőskorát. A gazdagabb európai országokban már a második világháború előtt voltak televíziós adások. Ahhoz képest, hogy egy magyar mérnök, Mihályi Dénes már 1925-ben megalkotta és bemutatta a televízió ősét, azaz Telecor nevű találmányát, nálunk csak a második világháború után, 1947-től foglalkoztak komolyabban a „távolbalátás” fejlesztésével. 1952-ben a hatalmat gyakorló Magyar Dolgozók Pártja (MDP) párthatározatban írta elő bizottságok létrehozását annak érdekében, hogy 1954. május i-jéig létrejöjjön a magyar televízió. 1953-ban minisztertanácsi határozat is sürgette ennek fontosságát. A határidő rövidnek bizonyult stúdió építésére, ennek ellenére úgy döntöttek, hogy haladéktalanul meg kell kezdeni a filmek és filmhíradók (propagandaanyagok) sugárzását. Hivatalosan 1953. december 15-e tekinthető a televíziós műsorszórás első adásnapjának. Ekkor persze még csak az Orion gyárban vették az adást - pontosabban az adóra küldött videojelet, amely csupán néhány tíz kilométeres körzetben volt fogható. Az események ezután már gyorsan követték egymást. 1954. január 20-án felavatták az első magyar televízióadót, majd májusban bemutatták az első magyar fejlesztésű televíziót. Kilenc nappal később pedig megkezdték a heti kétszeri kísérleti adás sugárzását. Minden jel arra utal, hogy az MDP propagandagépezete teljes erejével támogatta a „távolbalátó” megalkotását, amelyet minden otthonban oltárra emelnek majd az emberek, s amelyen keresztül a párt szólhat a néphez. Ezt bizonyítja az is, hogy bár televízióstúdió még mindig nem volt, a helyszíni közvetítést már meg tudták oldani - például az 1956. április 4-ei és a május i-jei felvonulást élőben sugározták. Sőt október 13-án már külföldről átvett műsort is közvetítettek a bécsi operából, valamint az osztrák-magyar focimeccsről. És itt érkezünk el 1956-hoz, amikor egy televíziókészülék ára ötezer forint - egy jól kereső munkás négyhavi bére - volt. Az egyetlen budapesti üzletben júliusban mégis mindössze kilenc nap alatt százötven (!) darabot adtak el. Október 23-án a párt lapjának, a Szabad Népnek az aznapi száma a tévé-előfizetőknek este nyolctól egy rajzfilmet, a híradót, valamint egy német filmet ajánlott. Mint tudjuk, aznap kevesen ültek tévé elé. A forradalom leverése után több fórumon nyíltan is elhangzott az a vélemény, hogy ha a nép otthon televíziót néz, akkor nem fog kimenni az utcára „forradalmat csinálni”. Ennek érdekében első lépésként 1956 őszétől heti háromra emelték a kísérleti adásnapok számát. 1958. március i-jén pedig hivatalosan is bejelentették, hogy már nem kísérleti jelleggel sugároz a televízió. A bejelentést valóságos tévéláz követte: az előfizetők rövidesen azt panaszolták, hogy kevés a műsoridő. Ez a megnyilvánulás már azt jelezte, hogy új szakasz kezdődött a társadalom és a kultúra történetében. Ezzel körbe is jártuk és meg is válaszolhatjuk a plakáton szereplő értelmetlen kérdést: ma nincsenek forradalmak, mert elfoglalt minket a televíziónk! ■ Menyes Gyula Plakátról plakátra Mialatt a választási kampány jegyében országszerte dúl a plakátháború, a fővárosban művészileg igényes, illetőleg kultúrtörténeti értékkel bíró plakátok is harcba szálltak a közönség figyelméért. A Magyar Nemzeti Múzeum február 16-ig nyitva tartó plakátkiállítása a Rohanjunk a rohanó időkkel - a reklámplakát aranykora címet viseli. Az itt látható művek Budapest világvárossá válásának évtizedeibe, a főváros színházi, kávéházi, majd az első világháború hátországi hadikölcsön- jegyzésre buzdító életébe kalauzolnak. De nem maradhatnak el a kor italmárkáit és szépítőszereit hirdető felhívások sem. A mai főváros Arany János utcai metrómegállója úttörő kezdeményezésnek ad otthont egy hónapon át. A Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány és a Béres Alapítvány jóvoltából a mozgólépcső melletti hirdetési felületek a magyar kultúra napján magyar kortárs művészek alkotásainak műveiről készült reprodukciókkal és egy-egy irodalmi üzenettel teltek meg. A kiállítást Sólyom Erzsébet, a kiállítás fővédnöke nyitotta meg. A látvány fázós, szürke reggeleken, sietős nappalokon, fáradt estéken kétpercnyi felüdülést jelent a mozgólépcsőn utazók számára. Értékes alkotások Polgár Rózsa, Búza Barna, Jankovics Marcell, Jókai Anna, Kányádi Sándor - hogy csak néhányat említsünk az ötvenhét művész közül - keze nyomán. Pozitív a kezdeményezés, remélhetőleg más is beszáll a kulturális értékek „reklámozásáért” vívott csatába. Különösen most, amikor a plakátháborúban már veszni látszik a jó ízlés... ■ BoZsu Hogy is írjuk? Az idegen szavak helyesírásáról 2. ► Cikksorozatunk első részében - amely 2005. karácsonyi számunk 11. oldalán jelent meg - az advent szó írásmódjáról szóltam. Már akkor jeleztem, hogy nem ez az egyetlen olyan idegen eredetű vallási, hitéleti kifejezés, amelynek a helyesírása körül bizonytalanság tapasztalható. Ezért érdemes részletesebben is foglalkozni az idegen szavak írásmódjával. Elsőként lapozzuk fel A magyar helyesírás szabályai című kézikönyvet. A megfelelő rendelkezéseket Az idegen közszavak és tulajdonnevek írása című fejezetben olvashatjuk. A szabálypontokból megtudhatjuk, hogy mindenekelőtt különbséget kell tennünk a latin betűs írású, illetőleg az idegen írásrendszerű nyelvekből átvett szavak között; a két csoportra más-más előírások vonatkoznak Ezúttal az előbbieket vizsgáljuk meg tüzetesebben, sorozatunk következő, befejező részében pedig a görög eredetű szavak írásmódját vesszük szemügyre. A latin betűs írásrendszert használó nyelvekből a magyarba került szavak esetében az írásmódot az határozza meg, hogy idegen szóval vagy úgynevezett jövevényszóval ál- lunk-e szemben. Jövevényszavaknak azokat az idegen eredetű szavakat nevezik a nyelvészek, amelyek az átvevő nyelvben meghonosodtak: más nyelvi származásuk az átvevő nyelvet beszélők számára feledésbe merült, beilleszkedtek az adott nyelv rendszerébe, széles körben elterjedtek, közhasználatúvá váltak. Találkozhatunk jó néhány ilyennel az egyházi nyelvhasználatban is. Például szláv jövevényszavak nyelvünkben a következők: karácsony, kereszt, keresztyén/keresztény, malaszt, pap, szent, vecsemye; latin eredetűek az alábbiak: angyal, kántor, kápolna, mise, oltár, ostya, sekrestye, templony „Az olyan szavakat, amelyeknek más nyelvi eredete még többé-kevésbé nyilvánvaló, idegen szavakként tartjuk számon. Ha egy latin betűs írású nyelvből átvett, általános fogalmat jelölő idegen szó közkeletűvé válik, eredeti írásmódját a magyar kiejtést tükröző formával váltjuk fel. Az idegen szavakat tehát aszerint írjuk már magyar vagy még idegen írásmód szerint, hogy mennyire haladtak előre a jövevényszóvá válás útján" - olvashatjuk a rendelkezést a 202. szabálypontban. Ezen elvnek megfelelően magyarosan írandók például a következők: izotóp, kemping, kóla, kombájn, lézer, magnetofon, menedzser, televízió, digitális (203. szabálypont). Viszont idegenesen, vagyis a forrásnyelv helyesírásának szabályai szerint írjuk például az alábbiakat: bestseller, couchette, lady, show, tüchtig (212. pont). Azt mondhatjuk, hogy az elv egyértelmű és világos - azonban nem kevés fejtörést okoz a gyakorlatban való alkalmazása. Tudniillik annak megállapításához, hogy az adott szó vajon mennyire számít közkeletűnek, hogy meghonosodott-e már, nem áll rendelkezésünkre „mértékegység”. Nincs olyan nyelvészeti kritérium, amellyel az idegen és a jövevényszavak kategóriája egyértelműen és teljes biztonsággal elkülöníthető lenne egymástól. Vagyis az egyes szavakat külön-külön meg kell vizsgálnunk ahhoz, hogy dönteni tudjunk az írásmódjukról. A mérlegeléskor az alábbi szempontokat célszerű figyelembe venni. Amíg egy szó csak egy-egy szakkönyvben, szakfolyóiratban vagy felsőoktatási tankönyvben fordul elő, addig nem tekinthetjük a köznyelv elemének. Ám közeledik az általánossá váláshoz, ha valamelyik középiskolai tankönyvben vagy tudománynépszerűsítő cikkekben, folyóiratokban is előfordul. Még nagyobb nyilvánosságot jelentenek az általános iskolai tankönyvek, illetve a napilapok híranyagokat és közérdekű tudósításokat tartalmazó írásai. Végül teljesen köznyelvinek tekinthető az a szókincs, amely a szépirodalmi művekben található meg. (Kivéve, ha a szerző sajátos stílusa vagy érdeklődése miatt általánossá nem vált kifejezéseket is használ.) A mérlegelés másik szempontja lehet az, hogy az adott szó milyen szótárakban szerepel: ha csak szakszótárban található meg, akkor szorosan szaknyelvi szó; ellenben ha általános célú egy- és kétnyelvű szótárainkban is megtalálhatjuk, viszonylag ismertebbnek számít (persze mindez attól is függ, hogy a szótárnak mekkora és milyen jellegű a szóanyaga). Végezetül egy-egy idegen eredetű kifejezésnek a nyelvünkbe való beilleszkedését jelzi az is, ha kapcsolhatunk hozzá új szó alkotására szolgáló toldalékot - úgynevezett képzőt -, illetve ha alkothatunk vele összetett szavakat. Például a lízing szóból képezhetünk melléknevet is (lízinges), igét is (lízingel); szóösszetétel tagjaként: lízingdíj, lízingszerződés; autólízing. Hasonlóan viselkedik a lobbi is: lobbista, lobbizik; atomlobbi, olajlobbi. Ezek tehát igen előrehaladtak a meghonosodás útján. Lássuk, miként alkalmazhatók a fenti szempontok egyes teológiai szakkifejezések esetében! (Az alábbi példák mindegyike előfordul a közelmúltban megjelent Evangélikus istentisztelet - Liturgikus könyvben.) Confiteor, salutatio, vocatio, verbum gratiae: használatuk a teológiával hivatásszerűen foglalkozók számára készült kiadványokra korlátozódik: e körön kívül helyettük a magyar megfelelőik a közhasználatúak, ezekkel él a sajtó nyelve is: bűnvallás; köszöntés, üdvözlés; elhívás; kegyelemhirdetés, kegyelmi ige. Ezért nem meglepő, hogy nem találjuk meg őket sem értelmező szótárainkban, sem a Magyar helyesírási szótárban. Azt mondhatjuk tehát, hogy egyik kifejezés sem honosodott meg nyelvünkben, ezért esetükben indokolt az idegen írásmód. Más a helyzet azonban az ordináció vagy a konfirmáció szóval: ezek valóban elterjedtek, közhasználatúvá váltak. Ezt mutatja, hogy gyakran előfordulnak az egyházi sajtótermékekben is; az utóbbinak nincs is magyar megfelelője, az előbbi pedig a lelkésszé avatás szinonimájaként használható. A belőle képzett óráinál ige ugyancsak közhasználatú az egyházi sajtóban. A konfirmáció pedig megtalálható a Magyar értelmező kéziszótár első és második (1972., illetve 2003. évi) kiadásában és a Magyar helyesírási szótárban egyaránt. Megállapíthatjuk tehát, hogy e szavak joggal szerepelnek magyar írásmóddal. ■ Dobsonyi Sándor A lantos Tinódira emlékeztek Digitális kiadvánnyal adózik Tinódi Lantos Sebestyén életművének a kulturális értékek korszerű adathordozókra mentésében élen járó Arcanum Kiadó. A török idők neves krónikása 1556. január 30-án hunyt el Sárváron. Halálának 450. évfordulóján a budavári Litea könyvesboltban mutatták be az alkotók a Cronica Tinódi Sebestien című CD-ROM-ot. A korongon Kobzos Kiss Tamás előadásában mintegy kilencórányi hanganyag szólaltatja meg Tinódi Sebestyén énekeit, továbbá az MP3 formátumú zenei felvételek mellett tanulmányok is segítik közel hozni a ma emberéhez a krónikás munkásságát. A hétfő esti CD-bemu- tatón készült felvételen Kobzos Kiss Tamás énekét Lantos Szabó István kíséri. Nem árult zsákbamacskát a Protestáns Újságírók Szövetségének elnöksége, amikor a terézvárosi Zsákbamacska vendéglőbe invitálta a szövetség tagjait. A január 27-i - vacsorával egybekötött - kötetlen együttlét kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a tagok személyesen is megismerhessék egymást. Képünk előterében: Csorna Áron titkár és Novotny Zoltán PRÚSZ-elnök. Éberling András felvétele *
