Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-11-12 / 46. szám

‘Evangélikus ÉletS EVANGÉLIKUS ÉLET 2006. november 12. 3 Biztatás a kisebbségben levő erdélyi lutheránusoknak Befejeződött az izményi templom felújítása 4t Folytatás az 1. oldalról A kormányfővel való megbeszé­lésen pedig síkraszállt az egyház oktatási és diakóniai munkájá­nak állami támogatása mellett, rámutatva, hogy ezeket a tevé­kenységeket a nyugati országok­ban a civil szféra mellett az ál­lam is támogatja. A tárgyaláso­kon kitértek az egyházi ingatla­lomban tett látogatást, majd ko­ra délután a magyar és a szász evangélikus egyház vezetőivel, lelkészeivel, egyháztagokkal ta­lálkozott. Ezen az együttléten azt a kérdést fejtegette rövid előadá­sában, hogy mit jelent ma luthe­ránusnak lenni, a jelenlévőket pedig arról kérdezte, hogy mit je­lent ma Romániában evangéli­kus lelkészként szolgálni, mi a közösséghez is csatlakozik” - mondotta a püspök. Este a brassói Fekete temp­lomban került sor a reformáció ünnepének szentelt angol, ma­gyar és német nyelvű istentiszte­letre. Igehirdetésében Hanson püspök a keresztény szabadság­ról beszélt. „Krisztusban a sza­badságra vagyunk elkötelezve, ugyanakkor felszabadultunk ar­Adorjáni Dezső Zoltán, Mark S. Hanson és Christoph Klein, az Erdélyi Szász Evangélikus Egyház püspöke, az ÍVSZ alelnöki nők visszaszolgáltatásának fo­lyamatára is, főként az egyéb­ként jónak bizonyuló jogszabá­lyok maradéktalan betartásának, illetőleg alkalmazásának szüksé­gességére. Mark S. Hanson püspök és kí­sérete másnap a Brassó megyei prázsmári evangélikus vártemp­legnagyobb kihívás és a legna­gyobb öröm a számukra. Az LVSZ-elnök kifejezte abbéli re­ményét, hogy az uniós integrá­ció során Románia nem lép a szekularizáció útjára. „Látogatá­sommal azt is tudatosítani sze­retném, hogy az integráció által Románia egy népes evangélikus ra, hogy elkötelezzük magunkat a szolgálatra” - hangsúlyozta a Lutheránus Világszövetség elnö­ke, aki november elsején búcsú­zott el romániai vendéglátóitól, hogy - budapesti átszállással - hazatérjen első hivatalos európai útjáról. ■ Fehér Attila Az Észak-Pest Megyei Egyházmegyéhez tartozó Pencen és Csőváron tartott úrvacsorái istentiszteletet dr. Fa- biny Tamás. Az Északi Egyházkerület püspöke elismerő szavakkal köszöntötte a két gyülekezet lelkészét, Fischl Vilmost, aki ezekben a napokban szerzett doktori fokozatot a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen. ■ Horváth-Hegyi OuvÉRfelvétele 41 Folytatás az 1. oldalról A kicsiny gyülekezet a Bajor Evangélikus Egyháztól, a Gustav Adolf Werktől, Maxhütte városától és evan­gélikus gyülekezetétől, a Magyarországi Evangélikus Egyháztól, a műemlékvédelmi felügyelőségtől, a kör­nyékbeli gyülekezetektől, valamint az izményi temp­lom ügyét szívükön viselő hazai és külföldi magán- személyektől kapott kisebb-nagyobb összegeket a két ütemben megvalósított felújításhoz. Az ünnepi istentiszteletet megelőzően a kitelepí­tett és az idegen földben nyugvó izményi evangéli­kusok emlékére állíttatott, keresztet ábrázoló em­lékmű felavatására került sor a templom kertjében. Az emlékműávatás és a hálaadó istentisztelet liturgi­ái szolgálatában Szabó Vilmos Béla, a Tolna-Baranyai Egyházmegye esperese, Schalter Bernadett váraljai lel­kész és Kráhling Dániel bonyhádi lelkész segédkezett. Zsolt 26,8 alapján tartott igehirdetésében Gáncs Péter feltette a kérdést, hogy vajon nem furcsa ke- gyeletsértés-e a november 4-i nemzeti gyásznapon hálát adni. Ennek kapcsán a kereszténység egyik tit­kára mutatott rá: arra az örömüzenetre, hogy min­den élethelyzetben lehet Istenhez fordulni és neki hálát adni. A nehézségek és akadályok ellenére Isten mindig a továbbélést, az élet folytonosságát segíti elő, s ennek ékes bizonyítéka a megújult izményi templom, amely puszta jelenlétével is huszonnégy órában prédikál és hívogat. Ha az egyház Ura is úgy akarja, hogy legyen jövőjük az egyházközségeknek, akkor a megmaradt maroknyi gyülekezet lehet az a csipetnyi só, az a kicsiny mustármag, amely megala­pozhatja a jövő épülő közösségét. Az istentisztelet utáni ünnepi közgyűlést Mar­—■K8BBMMW—W—WMMBMIMUMMW—W——BM hauser János, a Váralja-Nagymányoki Evangélikus Egyházközség felügyelője nyitotta meg. A temp­lomrenoválás történetét Müller György építészmér­nök, a pécsi gyülekezet presbitere foglalta össze, a felújítás szervezéséről, ütemezéséről és anyagi vo­natkozásairól pedig Lehr Anna számolt be. A nagyszabású felújítás ünnepének alkalmából emléktáblát helyeztek el a templomfalon, amelyet Gáncs Péter püspök szintén felavatott, majd emlék­lapokat adott át az áldozatos munkát végző gyüle­kezeti elöljáróknak. Az ünnepi köszöntések sorát Gáncs Péter kezdte meg, majd Radosné Lengyel Anna, a Déli Egyházkerü­let felügyelője szólt az ünneplő gyülekezethez. Be­szédében egy olyan történetet mesélt el, amelyet egy Magyarországról kitelepített családtól hallott. A de­portálások sötét napjaiban úgy vitték el az éppen ebédelni készülő embereket, hogy a leves egyszerű­en ott maradt a tányérokban. Az ilyen esetek Iz- ményben és környékén sem voltak ritkák azokban az időkben. S a leves ugyan a tányérban maradt, de az élet nem állt meg: azok az emberek újra dolgozni kezdtek, és ismét lett szép házuk, kertjük, új életük. Lengyel Anna köszönetét fejezte ki a helyi és kör­nyékbeli híveknek, hogy megfogyatkozva is kitartó­an tovább munkálkodtak, összefogtak, és végül si­kerre vitték lelki otthonuk megújításának ügyét. A köszöntéseket Andorka Árpádnak, a Tolna-Bara­nyai Egyházmegye felügyelőjének gondolatai zár­ták, aki a kitelepítések kapcsán a környékbeli evan­gélikus gyülekezetek statisztikai adatairól mondott megdöbbentő adatokat. A hálaadás ünnepi esemé­nye szeretetvendégséggel fejeződött be. ■ Petri Gábor „Zajos” ifjúsági csendesnap Pál apostol a Rómaiakhoz írott le­velében egy minden időben fel­emelő törvényszerűségre is rá­irányítja a figyelmünket: „...ahol megnövekedett a bűn, ott még bősége­sebben kiáradt a kegyelem...” (5,20) Krisztus, a mi Urunk régen is és ma is fokozott gondot fordított és fordít arra, hogy ne csak szo­morú, elkeserítő folyamatok ural­ják a vajúdó világban élő embe­rek gondolatait, életérzéseit, ha­nem olyanok, amelyek bősége­sen képesek ellensúlyozni a bűn és a sötétség erőinek romboló hatását. Ennek a bizonyos ellensúlyo­zó folyamatnak a részeként való­sult meg november 4-én, szom­baton az az ifjúsági csendesnap is, melyet a Dél-Pest Megyei Egy­házmegye Tápiószentmárton- ban rendezett a külön erre az al­kalomra kibérelt művelődési házban. Az alkalmat Győri Péter Benjá­min egyházmegyei ifjúsági fele­lős szervezte nagy lelkesedéssel. A megye tizenöt településéről érkezett ifjúsági körök tagjai és lelkészei együtt dicsérték Jézust énekkel, imádsággal, az ige hall­gatásával, és együtt gondolkod­tak el a Krisztus által elnyerhető szabadság jelentőségéről. Mind­ezt segítette KoczorTamás esperes áhítata és Szeverényi János orszá­gos missziói lelkész bizonyság- tétele, hogy a jelenlévőkre is ne­hezedő bűn nyomását kiegyen­lítse a kegyelem áradása. ■ Kustra Csaba felvétele Nehéz emlékek intelmei November, köd, szomorúság - és mégis reménység ÉGTÁJOLÓ E ddig még sohasem láttam az anda- ui - régi magyar nevén mosontar- csai - hidat. Az ’56-os forradalom és szabadságharc elbukásának ötvenedik évfordulóján, november 4-én jutottam el oda először. Az eredeti hidat - hogy a minden más határszakaszt lezáró blokád után még megmaradt egyetlen menekü­lési utat is elvágják - akkor decemberben felrobbantották a megszállók. De addig több mint nyolcvanezer honfitársunk számára lehetett a menekülés szűk ösvé­nye ez az útvonal. És azok a tízezrek mind befogadó szeretetet, szállást és ételt kaptak a mindössze néhány ezer lelkes, abban az időben még hozzánk hasonló­an szegény városka polgáraitól és a kör­nyező falvak lakóitól. 1996-ban újra megépítették a hidat, idén kora nyáron pedig felújították. Maga az építmény mai állapotában szép látvá­nyosság, még az olyan havas esős, nyál­kás, hideg novemberi időben is, mint ami­lyen az idén november 4-én volt. De a kis­várostól a hídig vezető körülbelül kilenc kilométeres út most is - még autóban vé­gigjárva is - szívszorító: a hosszú, egyenes út mellett mint stációk sorakoznak a száműzetés, a menekülés, az otthontalan- ság megrázó emlékei, szobrai. Aki még nem járt ott, annak javaslom, keresse fel történelmünknek ezt az emlékhelyét. A gyásznap ötvenedik évfordulóján emlékező alkalmat szerveztek a bécsi magyar gyülekezetek és egyesületek, az andaui és a kapuvári polgármesteri hiva­tal. Az emlékező, az egykori befogadó szeretetért is köszönetét mondó hivata­los beszédek, felszólalások előtt ökume­nikus istentiszteletet tartottunk a város­ka egyetlen - római katolikus - templo­mában. A Bécsben magyar gyülekezeti szolgálatban álló evangélikus, reformá­tus, katolikus lelkészeken kívül egyháza­ink vezetői képviselték közösségeinket. Herwig Sturm osztrák evangélikus, Tőkés László nagyváradi református és Franz Scharl bécsi katolikus püspök mellett én is ott lehettem ezen az alkalmon. A szer­vezők tőlem kérték az igehirdetési szol­gálatot. Ézsaiás 12,2a alapján prédikál­tam: „íme, Isten az én szabadítom, bízom, és nem rettegek..." Kényszerítő erő vett rá arra, hogy ige­hirdetésemben az akkori eseményekre való emlékezés, a menekülteket befoga­dó szeretetért mondott köszönet után, de a bizodalmas hit tanúságtétele előtt megszólaltassam - az írásom címében említett - nehéz emlékek intelmeit is (vő. Bonhoeffer énekével: EÉ-355,4). Igehirde­tésemnek ez a része így hangzott: „Nem tudok szabadulni azoktól az emlékek­től, amelyeket a forradalom vérbe fojtá­sát követő diktatúra évtizedeiből őrzök: hogyan viselkedtünk abban az időben. A körülmények, a forradalmat leverő erők, a pártállam hatalma sokkal erő­sebbnek és valóságosabbnak tűnt so­kunk szemében, mint Istennek, a törté­nelem Urának hatalma. Milyen sokan és milyen gyakran gondoltuk: biztos, ami biztos, nincs más lehetőségünk, enged­nünk kell nekik. Igen, így gondolkod­tunk, és e szerint éltünk - annak ellené­re, hogy jól láttuk: az a hatalom az ordí­tó oroszlán uralma volt (vö. iPt 5,8), amelyiknek esze ágában sincs, hogy mentsen, védjen, hanem amelyik el­nyelni és elpusztítani akar bennünket. Gyakran bizonytalankodtunk, sőt két­ségbe is estünk, és nem bíztunk egyedül Istenben. Pedig milyen nagy felelősség volt raj­tunk! Milyennek láthattak bennünket kortársaink? Vajon gyermekeink és uno­káink azt látták rajtunk, hogy teljes szí­vünkből, teljes lelkűnkből szeretjük Istent, és egyedül neki engedelmeskedünk? Vajon ész­revehető volt-e rajtunk, hogy Isten, aki­ben hiszünk, az egész világ Ura? Aligha hihetem, hogy ez így lett volna. Hát ki­nek kell egy olyan Isten, akinek a hívein az látszik, hogy istenük - ha egyáltalán létezik - gyönge, fáradt öregúr?... És ma mi a helyzet? Ma mit láthatnak rajtunk kortársaink? A korábbi szolgaság és rabság he­lyett oly könnyedén - önként és dalol­va - döntöttünk egy másik rabság mel­lett. Az aranyborjú körül ugrándozók egyre őrültebb, pusztító táncba szédül­nek, és buzgón hajlongnak a Tőke bál­ványa előtt. S ha nincs is meg bennünk a bátorság, hogy nyíltan beszéljünk er­ről, mégis egyre nyilvánvalóbb, hogy sokan élnek, sokan élünk az új rabszol­gaság és Isten elleni lázadás törvénye szerint: minden a pénz globális nagy­hatalmától függ. - Kyrie eleison! Uram, irgalmazz!” És csak ezután szólalhatott meg Ézs 12,2 vigasztaló üzenete: „Hála Istennek, igéje végigkísér ben­nünket egész életünkben: mégis ő az erősebb! Ő az egyedüli, igazi nagyhata­lom. Az ő kezében futnak össze a világ- történelem szálai, és végül az ő akarata érvényesül. Ő a mi szabadítónk. Mély­ségesen meg vagyok győződve arról, hogy nem a reálpolitikusok döntései, hanem az élő és mindenható Isten dön­tése ajándékozott meg bennünket jó ti­zenhat évvel ezelőtt - mint ’56 későn érett, de jóízű gyümölcsével - szabadsá­gunkkal. Ezt soha nem lenne szabad el­felejtenünk! Éljünk bölcsen és Isten aka­rata szerint a szabadság lehetőségével, és ne hajlítsuk új rabigába lelkünket, életünket - csak így lesz hiteles, ha szí­vünkben és szánkon immár a mi hitval­lásunkként születik meg a próféta vallo­mása: »...Isten az én szabadítom, bízom, és nem rettegek...«” Ittzés János püspök Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents