Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-11-05 / 45. szám

6 2oo6. november 5. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletB Személyes történelem, avagy 1956 az „Oltsák el a csillagot!” Visszaemlékezés ezerkilencszázötvenhatra Mikor a tűzoltókra tüzeltek 1956. október végének, november elejé­nek mámorító napjaiból számos lélek­emelő példát találhatnánk. Vannak is­mertebbek, és vannak kevésbé ismertek. A budapesti tűzoltók helytállásáról pél­dául alig tudni valamit. Merthogy ötven évvel ezelőtt lángba borult Budapest - nemcsak átvitt, hanem szó szerinti érte­lemben is. A harcok során sok közintézmény és lakóház is kigyulladt, a tűz pedig akkor is tűz, akkor is pusztít, ha közben éppen szabadságát védi a nemzet, és golyók röpködnek az utcán. A tűzoltó pedig ak­kor is a lángokkal küzd, ha ezek a go­lyók történetesen pont a feje körül röp­ködnek. Ez történt a lángba borult Nem­zeti Múzeumban is. Kiterjedt tűz volt, szinte az egész épü­let égett. Lángolt a világhírű afrikai gyűj­temény és az Országos Széchényi Könyv­tár. A tűzoltóknak pedig nemcsak nem­zeti kincseinket kellett védeniük, hanem a saját életüket is, lévén hogy a környező házakból őket is tűz alatt tartották. Az utcára néző folyosókon például csak kúszva közlekedhettek, az ablakok kö­zelébe pedig nem mehettek. A legnagyobb golyózáport a Bródy Sándor utca felől kapták. Hogyan lehet golyózáporban tüzet oltani? Nehezen, de nem volt mérlegelési lehetőségük, tették a dolgukat. Megmentették a múzeumot, bár az afrikai gyűjtemény nagyobbik ré­sze odaveszett. Nem rajtuk múlt. Aztán néhány nappal később már tankkal is lőttek rájuk. Az Alkalmi Áru­ház helyén üzemelő boltot oltották ép­pen, amikor egy járőröző szovjet harc­kocsi vonult el mögöttük. A benne ülők mindenre lőttek, amit csak láttak. Ami­kor ezt észlelték, a tűzoltók biztonságos helyre bújtak. Éppen időben, mert az ágyúból két lövést adott le rájuk a tank, aztán továbbment. Jelentős tűz volt még a Bókay János Gyermekkórházban (ma Heim Pál Gyer­mekkórház), amelyet csak hátulról, az udvar felől tudtak megközelíteni. Az épület lépcsőháza szét volt lőve, az Üllői úti oldalát pedig folyamatos tűzfüggöny alatt tartották a hadviselő felek. Hogy melyik oldalon állók lőttek? Ki tudja azt már megmondani! A gyerekeket min­denesetre az égő épületből az udvar felő­li oldalon, az ablakon keresztül, kihúzós létrákkal mentették. Voltak olyan gyere­kek, akiket az emeletről ruháskosárban engedtek le. Mindenkit megmentettek, ráadásul még a tüzet is eloltották. Aztán a harcok egyszer csak elérték a fővárosi tűzoltó-parancsnokságnak helyt adó Kun utcát is. A forradalmárok a szomszédos Országos Társadalombizto­sítási Intézet (OTI) tornyából lőtték a fővá­rost megtámadó orosz csapatokat. Ami­kor a felderítést végző szovjet tiszt az em­bereivel a tűzoltó laktanyákhoz ért, meg­vádolta az ott lévőket azzal, hogy ők lőt­tek, és az egész vonulós állományt bevitet­te a Keleti pályaudvar mellett kialakított katonai parancsnokság pincéjébe. Másfél napig tartották ott a tűzoltókat, mire tisz­tázódott, hogy semmi közük sincs az OTl-hoz, és visszamehettek a laktanyába. Csakhogy a tűzoltólaktanyát a máso­dik világháború alatt is megszállta a szovjet hadsereg, és akkor csak azok úsz- ták meg a hadifogságot, akik az OTI-n keresztül elmenekültek. Amikor a lakta­nyát 1956-ban másodszor is megszállták a szovjet katonák, néhány tűzoltó vissza­emlékezett az ostrom idejére, és az OTI-n keresztül próbáltak menekülni. Nem lehet tudni, hogy mi történt velük, de az épületben mindannyian az életüket vesztették. Tűzharcba kerültek, csak­hogy azt a tüzet már nem tudták eloltani. Hősök voltak - megérdemlik, hogy egy pillanatra rájuk is emlékezzünk. ■ Jezsó Ákos 1956-ban kétéves voltam, emlékeim nincsenek a forradalomról. Annál inkább eszembe vésőd­tek a későbbi családi beszélgetések. Tudtam, hogy ötvenhatról csak otthon mondhatom, hogy forradalom, az iskolában szigorúan el­lenforradalomként volt szabad említeni. Ha egyáltalán... Szüleim, nagyszüleim azonban gyakran emlegették azokat a sorsfordító napo­kat. Anyám fiatal volt és lelkes, háromgyerekes anyaként sem félt. Érezte, hogy hová húz a szí­ve, tudta, hol az igazság. Csodálom érte ma is, hasonló helyzetben nem hiszem, hogy ilyen bátran mertem volna viselkedni. A Jóisten vele, velünk volt, megőrizte Mamit a bajtól. Az ő visszaemlékezéseiből idézek most. Jásdi Beáta „Szeptemberben Pécsett nyaraltunk a ré­gi Hotel Kikeletben, a gyerekek is velünk voltak. Az egész ősznek volt valami fül­ledt hangulata. Még nyáron történt, hogy az újságos, hóna alatt egy köteg Irodalmi Újsággal a tömeg elől fölugrott a villamosra, végigfutott a kocsin, hogy így meneküljön meg az újságot üldözők tucatjaitól. Ekkor már megjelent Déry Ti­bor emlékezetes cikke, amelyben először írt üldözött emberekről. Október 23-án, mint máskor, bent voltunk az Uvatervben [Út és Vasúttervező Intézet, Mami ott dolgozott]. Két műegyete­mista kiszögezte a faliújságra a tizen-^ négy pontot. Az emberek ott álltak előt­te, egy idős mérnök sírt... Délután szóltak, hogy a Bem-szobor- hoz megyünk testületileg, tüntetünk a poznani események mellett, a lengyelek iránti szimpátiából. Persze mentünk so­kan, élünkön a párttitkárral, Géczy Ta­mással. Gyönyörű őszi nap volt, vonul­tunk át a régi Kossuth hídon a Bem térre. Ott alig lézengtek egypáran, gyerekek ugráltak a szoborra, néhányan szavaltak - ezért kár volt idejönni, gondoltam. Egyszerre a Margit híd felől nagy töme­gek érkeztek, a tér hirtelen tele lett. Meg­jelent egy rádiós kocsi is, úgy emlék­szem, Sinkovits Imre mondott verseket. A hajdani Radetzky laktanya tetejéről a kiskatonák bevonták a sarló-kalapácsos nemzetiszínű zászlót, majd a címert ki­vágva, immár lyukasan, kitűzték újra. „Menjünk a rádióhoz!” Ekkorra már fölforrósodott a hangulat. Láthatatlan vezényszóra a sok ezer em­ber megindult a Fő utcán a Kossuth híd felé [a mai Batthyány térfele']. Egy ember­ként harsogtuk a jelszavakat, egy meg­maradt bennem: „Akármilyen kedves vendég, tíz év után untig elég.” [Talán nem kell magyaráznom, az oroszokra gondoltak...] Nem felejtem el az őszi napfényben kissé párásán csillogó Dunát, amint a hí­don vonultunk a Parlamenthez. - Az hi­szem, ma már tudom, sokaknak ez az utolsó útjuk volt... A Kossuth téren már hatalmas volt a tömeg, követelték, hogy jöjjön ki Nagy Imre. Ő azonban nem jött, szürkülni kezdett már. Kigyulladt a vörös csillag a kupola tetején, mire az egész tér egy­szerre üvöltötte: „Oltsák el a csillagot!" Körülöttünk teherautókon lévő fiatalok azt kiabálták: „Menjünk a rádióhoz!” Szabó Ági kolléganőmmel felmentünk hozzájuk, az édesanyja vagy tíz centi széles nemzetiszínű szalagot kötött Ági lófarkas hajába, és ő is jött velünk. A Bródy Sándor utcába sodródtunk a tömeggel, pontosan a rádió előtt áll­tunk, amikor óriási robajjal betörték a hatalmas tölgyfa kaput. Ekkor felnéztem az alacsony házak tetejére, és arra gon­doltam, hogy legéppuskáznak róluk bennünket, mint a verebeket. Mondtam Ágiéknak, hogy innen menni kell! Ár el­len, az egyre szembevonuló tömeggel, hogy mennyi idő alatt, nem tudom, elér­tük a Múzeumkert Sándor utcai kapuját, és bementünk oda. A Károlyi-palota kertjében katonák mindenféle ládákat cipeltek, amelyek valószínűleg lőszerek­kel voltak tele. A katonai behatolás a rá­dióba nem sikerült, a tömeg megakadá­lyozta. Jött azonban az olasz követség felől egy nyitott teherautó katonákkal, élükön egy magas beosztású tiszttel. Százasok a kirakatban A Puskin utca és Bródy Sándor utca sar­kán álló ház első emeletén egy férfi kitet­te az ablakba a rádiót, éppen a Gerő-be- széd szólt. Ez a felbőszült tömegnek olaj volt a tűzre. Durva, sértő jelzőket kiabál­tak, majd - hogy honnan, nem tudom - kövek kerültek elő, és azokkal kezdtek dobálózni. Ekkor hallottuk az első pus­kalövést is a rádió felől. Láttuk, innen azonnal menni kell. Én már csak olyan 49-es villamossal tudtam hazamenni Budára (Kelenföldön laktunk), aminek az ablakát beverték. Budán teljes csend volt, a Bocskai út végén bementem a kö­zértbe, és vettem fél kiló kenyeret. Eszembe sem jutott, hogy másnap már egy egész napot kell majd végigállni egy cipóért... Este megérkezett a húgom és anyám is. A Deák téren a kalauz azt mondta, aki fél, szálljon le, mert az Astoriánál élesen lőnek. A következő napon, 24-én kijárási ti­lalom volt. Csodálatos őszi verőfény Bu­dán. Pesten pedig folyt a vér, ropogtak a gépfegyverek... 25-én, csütörtökön elin­dultam be, Pestre. A Kossuth Lajos utca betört kirakatai már jelezték, hogy itt nem éppen béke volt. Az Úttörő Áruház melletti kirakatban nagy fonott ruhás­kosár állt, majdnem színültig százasok­kal. (Akkoriban az volt a legnagyobb címlet, egy átlagfizetés 800 forint körül volt.) Senki nem őrizte, és senkinek sem jutott eszébe, hogy hozzányúljon. Az el­esettek hozzátartozói részére gyűjtöt­ték. A betört kirakatokban lévő árut sem vette ki senki. Az Astoriánál felborult villamos, le­szakadt vezetékek, teljes hadiállapot. A Rákóczi út bal oldalán halottak. Fehér ruhás, vörös hajú ápolónő, hanyatt fek­ve, mellén személyi igazolványa és vi­rág. Kicsit odébb, egy fának dőlve, fiatal férfi, odébb tízévesforma kisfiú holttes­te. Romok, vér, halál. Elindultam az Uvaterv, a Duna-part felé. Az ötödik emeleti ablakból jól lát­tuk, amint a tömeg vonult a Parlament felé, élén gyászruhás asszonyok fekete zászlókkal; bizonyára az elesettek hoz­zátartozói. Nem sokkal később érkeztek kollégáink (a nevükre már nem emlék­szem), de a szörnyű hír megelőzte őket: a Parlamentnél vérfürdő van. Ok úgy menekültek meg, hogy lecsúsztak a Par­lament széncsúszdájába, s csak akkor merészkedtek elő, amikor elcsöndese- dett a tér. Úgy mesélték, hogy a Földmű­velésügyi Minisztérium tetejéről nyitot­tak géppuskatüzet a békés tüntetőkre. A főbejárat két oroszlánjánál orosz tankok álltak, a katonák barátkoztak a tüntetők­kel. Ez a két orosz tank lőtt vissza, fel, a minisztérium tetejére. Rákóczi lovas szobrának talapzatán két méter magas hullahegy domborodott. Azt hittük, győztünk... Az Uvatervből ketten maradtak ott: Sályi Anna fiatal miskolci kolléganőnk és Gyur- kovics Jancsi. Jancsinak fél lába volt, leven­teként vitték ki a frontra, lába elfagyott,« amputálni kellett. Nővére, Gyurkovics Má­ria két nap után találta meg a Szvetenay- kórház halottaskamrájában. Két kicsi gyermeket hagyott maga után. Mi az épületben a szörnyűségeket tár­gyaltuk, amikor a személyzetis, Réti Erzsi kifakadt: „Mi baja volt ebben az ország­ban Gyurkovics Jancsinak?” És szidal­mazta a „lumpenproletárokat”. Én neki- ugrottam, és kikértem a minősítést. Körü­löttem mindenki hallgatott, mint a sír... Kora délután, amikor Budára indul­Anyámnak megadatott, hogy idős korá­ban kötetetekbe foglalva megjelentek ver­sei, melyeket egész élete során írt. Az én egyik kedvencem a Zsoltárok című köteté­ből való. (A szép forradalmárlányról a napokban nagyszabású filmet mutatnak be Szabadság, szerelem címmel...) Gajárszky Magdolna A vöröshajú lány A pesti utca szürke padlatán feküdt a vöröshajú lány. Köpenye fehér - orvos, ápoló? Segítő szívét érte a golyó. Alig élhetett húsz tavaszt talán, és már ott hevert az aszfalt nyoszolyán. Mellén keresztben összetett keze, őszirózsák és személyije. Álltam kövülten, néztem dús haját, ahogy álmodott örök éjszakát ott, az Astoria szürke szegletén, békével arcán, lezárt két szemén. Jaj, mennyi, mennyi vöröshajú lány bukott a földre, hogy fel ne keljen azon a vörös, véres éjszakán! Sosem vajúdtak, szültek magzatot, maradtak örökre szép fiatalok. Röpke múltjaikból lettek holnapok, csillagtalan éjből fénylő csillagok, hullott csillagok. (1956) tam, a Szabadság hídon orosz tankok sorakoztak - mindegyik magyar zászló­val letakarva. Azt hittük, győztünk... Kenyérért egész napokat álltunk, ami­kor a közeli Véradóból szóltak, hogy aki vért ad, annak félreteszik a kenyeret. így lettem véradó. Az Uvában meg akartak választani munkástanácstagnak, amit szerencsém­re visszautasítottam. Ezeket az embere­ket később mind internálták. Úgy lát­szott, hogy lassan újraindul az élet. November 4-ére virradó éjjel erős tankvonulást hallottunk a Budaörsi út fe­lől. Hajnalban arra ébredtünk, hogy reng velünk a ház. A budaörsi laktanyából kis­katonák rohantak be hozzánk, ruhát kér­tek, hogy átöltözhessenek. Mi nagyon féltünk, kicsi gyerekek voltak a házban, kértük, hogy menjenek tovább. Mentek is, szegények, ki tudja, hányán úszták meg élve... A Gellérthegynél szüntelenül ágyúztak. Bea kétéves volt, nagyon félt. „Mami, gombáznak! Bújjunk a lepedő alá!” - mondogatta. A lepedő alatt teljes biztonságban érezte magát. Ekkorra elszabadult a pokol. A határ nyitva, az emberek elkezdtek menni. Minden este hallgattuk az itthon maradt családtagoknak szóló üzeneteket. No­vember vége lehetett, már dolgoztunk, amikor Évi húgomék átjöttek, és bejelen­tették, hogy elmennek ők is. Fiatalok voltak, gyerek nélkül. Mi a kétéves kis­lány miatt nem mertünk nekivágni a bi­zonytalannak. A húgomék végül Auszt­ráliában, Sydneyben telepedtek le. Laci el se tudott búcsúzni az édesanyjától, jó tíz év múlva találkoztak legközelebb. Égtek a gyertyák mindenütt Élnünk kellett. Az Uvából nagyon sok embert bocsátottak el úgynevezett „c" ponttal, ami azt jelentette, hogy csak fi­zikai munkásként tudtak elhelyezkedni. Decemberben röpcédulákat kezd­tünk gépelni. „Ez a szilveszter nem a vi­gasságé. Mindenki gyújtson gyertyát az ablakában az elesettek emlékére.” Ezt a szöveget a bécsi rádió is beolvasta. Gé­pelés után gondosan megsemmisítettük az indigót. Halász Klári egyszer az Uva ablakából leszórt egy csomót az utcára. Nagy meggondolatlanság volt, csoda, hogy nem buktunk le. Egyszer én is könnyelmű voltam, egy szolnoki teher­autó-sofőr kezébe nyomtam egy cso­mag röpcédulát „Terjeszd” jeligével. Ez rázós volt, de kevesen voltak, akik nem velünk éreztek. Ilyen kötegeket hagy­tunk a templomokban is, a padokon. Szilveszter éjszakáján égtek a gyertyák az egész városban, az egész országban. 1957. február 23-án, a féléves évfordu­lón többen fekete karszalaggal mentünk be az Uvába, a férjemre is adtam egyet. Minden karácsonyra írtam a gyereke­imnek egy-egy könyvecskét. Ebben az esztendőben a tizenéves hősi halottak­ról szólt. Piros-fehér-zöld keretben, fe­kete szalaggal átfűzve. Az íróasztalom fiókjában tartottam, többen’olvasták. Egy szombati napon úgy gondoltam, jobb helyen lesz otthon. Hazavittem. Hétfőn, amikor bementünk, mindenki­nek az asztala ki volt borítva - az ÁVH házkutatást tartott. Megint csak a Jóisten lépett közbe. Ha megtalálják, senki sem mentett volna meg a börtöntől. Jöttek azután szabadabb évek, de nem azok részére, akik harcoltak. Nekik a gyász, a börtön, a megalázó munka ju­tott. A szabadabb világot, a lehetősége­ket azok használták ki, akik a háttérben lapítottak. Mindez számomra, számunkra hét­köznapi történelem. Nekem ez a máso­dik háború volt, hiszen Budapest ostro­mát is átéltem. Remélem, több nem jut osztályrészemül. ■ Gajárszky Magdolna

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents