Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-02-05 / 6. szám
evangélikus hetilap 71. évfolyam, 6. szám-2006. február 5.-Vízkereszt ünnepe után utolsó vasárnap Ára: 165 Ft „Evangélikus szempontból „A forradalom leverése után több „Az északi kerület részére szóba jövő két Kerületi lelkészevangélizáció ► 3. oldal döntőnek érezzük az enciklika fórumon nyíltan is elhangzott az a további egyházkerület közül területi Tartozni valahova !► 7. oldal 1* Krisztus-központúságát, valavélemény, hogy ha a nép otthon te(földrajzi) folyamatosság szempontjából Keresztény könyvespolc ► 8. oldal I mint azt, hogy Nagy Konstanlevíziót néz, akkor nem fog kimena tiszai kerület hagyománya tűnik »erői Merjünk nagyot álmodni! 9. oldal gpjp tin szerepét relativizálja." ni az utcára »forradalmat csinálni«.” sebbnek«.” Interjú Szemerei János lelkésszel ► 10. oldal [■► Deus caritas est - 4. oldal » Revolúríó vagy evolúció? - 5. oldal !► Régi egyházkerületek nyomában - 6. oldal !► Szélrózsa-infó - 9. oldal Mozilla Firefox ► 11. oldal Átadták rendeltetésének a Budapesti Protestáns Felsőoktatási Kollégiumot k- Soli Deo Gloria - egyedül Istené a dicsőség. Ezekkel a szavakkal nyitotta meg a Budapesti Protestáns Felsőoktatási Kollégium épületét dr. Kovács Levente, a Magyar Protestáns Tanulmányi Alapítvány (MPTA) kuratóriumának elnöke. A Magyar- országi Református Egyház, a Magyarországi Evangélikus Egyház és az MPTA által alapított intézmény a budai hegyekben, könnyen megközelíthető helyen, ápolt és igényes, parkosított hegyvidéki környezetben, két különálló épületben várja a hallgatókat. Az egyik épület a lányok, a másik a fiúk elhelyezésére szolgál. Összesen 120 férőhely áll a felsőoktatásban tanuló hallgatók rendelkezésére. Az alapítvány, amelynek alapítói között volt - többek között - ijj. Bartók Béla, if). Bibó István, Ritoók Zsigmond és Szentágothai János - 2002-ben kapta meg a főváros XII. kerületében lévő ingatlant. Két épületet újítottak fel kormányzati támogatással. A volt diplomatalakásokban a kollégiumi szobákat korszerű számítógépes infrastruktúrával szerelték fel. A szálláshelyek egy része mozgáskorlátozott hallgatók számára is igénybe vehető. Január 27-én Arató Gergely, az oktatási tárca politikai államtitkára adta át rendeltetésének a 720 millió forintos beruházással átalakított épületegyüttest, amelynek felszentelésére külön ünnepélyes istentiszteleti alkalmat terveznek. Dr. Kovács Levente lapunknak elmondta, hogy az épület átadásával egy négyéves folyamat végére sikerült pontot tenni. A kollégium várhatóan még az idén tutoriális rendszerben működtetett szakkollégiummá alakul át, amely külön szakmai tanulmányok teljesítését és speciális hallgatói munka végzését is megköveteli majd a felvételt nyertektől. Az intézmény nemcsak a Budapest felsőoktatási intézményeiben nappali tanulmányokat folytató vidéki hallgatók igényes otthona kíván lenni, hanem olyan tehetséggondozó központ is, amely tágabb körben igyekszik kielégíteni a protestáns szellemiség iránt fogékony, akadémiai közegben tanuló ifjúság sajátos szellemi, spirituális, közösségi igényeit. ■ P. G. Püspökpublicisztika Hetilapunk új rovata elé Égtájoló címmel új, állandó rovatot indítunk lapunk mostani számában. Lógója - a stilizált iránytűbe helyezett püspökkereszttel - arról hivatott árulkodni, hogy e rovat kifejezetten egyházkerületeink püspökei számára van fenntartva a 3. oldalon. Nem kiváltva, de gyakran helyettesítve a belső vezércikket. Komoly sikerként kell elkönyvelnünk, hogy kedvező fogadtatásra talált az állandó „egyházkerületi rovat” beindítására vonatkozó szerkesztőségi javaslat, és egyházunk lelkészi vezetői vállalták a folyamatos és rendszeres publikálás kötelmét. Az igazság az, hogy öt esztendővel ezelőtt én inkább attól tartottam, hogy bizonyítottan kiváló tollú püspökeink „tele akarják majd írni a lapot”. Nos, akik fellapozzák az Evangélikus Élet utóbbi évfolyamait, azok kitalálhatják, hogy miért következett be ennek pont az ellenkezője. Oka alighanem az a jó magyar egyházi szokás, amelynek jegyében olykor merő formaságból is szeretjük elvárni a sokrétű munkájuk közepette eleve „rendesen leterhelt” püspökök megjelenését, szolgálatát a legkülönbözőbb rendű-rangú alkalmakon. Következésképp hetilapunk ugyan gyakran ír róluk, ám annál ritkábban olvashatunk írásokat tőlük Mivel az utóbbi időben már előfizetőink közül is többen hiányolták a „püspökpublicisztikát”, szerkesztőségünk elérkezettnek látta az időt arra, hogy az állandó rovat tervének elfogadtatásával maga is szelíd pressziót gyakoroljon lelkészi vezetőinkre - természetesen nyitva hagyva előttük a publikálás egyéb lehetőségét is az Evangélikus Életben. A sorozat nyitányaként D. Szebik Imre elnök-püspök egyházkerülete bemutatásának szentelte a rendelkezésére álló hasábokat. Alkalomadtán bizonyára sort kerít erre a másik három kerület püspöke is, jóllehet a megszabott terjedelem adta keretek között a témaválasztásban teljes a szabadságuk. Másik három püspököt említek, hiszen nem titkolt célunk, hogy evangélikus hetilapunkban „határokon átívelő egységként” jelenjék meg a magyar evangélikusság. így az Északi Egyházkerület püspökének írása után - következő számunkban - keletre mutat majd az „iránytű”, hogy azután a nevében is déli, végül a nyugati evangélikus magyar egyházkerület püspökének írása következzék, és így tovább... Az Égtájoló rovatcím azonban nem csupán egyházkerületeink nevére, illetőleg földrajzi elhelyezkedésére utal, hanem arra is, ami tartalmában vélhetően közös lesz valamennyi püspöki publicisztikában. Számunkra ugyanis a horizontális tájékozódásnál fontosabb a vertikális sík. És abban bizonyosak lehetünk, hogy püspökeink kiindulási, elsődleges „tájékozódási pontja” sem kerületük földrajzi fekvése. Nem észak, kelet, nyugat vagy dél, hanem Krisztus keresztje. Átvitt értelemben: az ég. Azt reméljük, hogy írásaik - szóljanak bár evangélikus életünk kis vagy nagy kérdéseiről - alapvetően mindig ebbe az irányba „tájolnak” bennünket is. ■ T. Pintér Károly főszerkesztő Először emlékezett meg egységesen a világ a holokausztról Már azon is el lehet gondolkodni, miért éppen 2005 novemberében, hatvan évvel a tragédia után döntött a világ ma is legnagyobb tekintélyű testületé, az Egyesült Nemzetek Szervezete arról, hogy január 27-ét holokauszt-emlék- nappá nyilvánítja. 1945. január 27-én szabadították fel az auschwitz-birke- naui koncentrációs tábort, hatvanegy évvel később pedig első alkalommal emlékezett meg egységesen a világ a felfoghatatlan emberirtásról. Lehet, hogy aktuálisan az új iráni vezetés Izrael állam elpusztítását célul kitűző politikája váltotta ki ezt a döntést, de valószínűbb, hogy egyértelműen ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy egyáltalán szembesülni legyen képes a világ azzal, mi is történt a második világháború idején a haláltáborokban. Pontosabban ez az idő is kevés volt. Egyfelől sok jele volt tapasztalható annak, hogy - főként a demokratikus államokban - az egymástól távolabb lévő politikai erők is egyöntetűen elítélik a soa borzalmait, és őszintén vallják: ennek nem lett volna szabad megtörténnie, ez soha többé nem történhet meg. Hazánkban ezt erősíti meg többek között, hogy már évekkel ezelőtt - Pokomi Zoltán akkori oktatási miniszter javaslatára - április 16-át a Magyar Országgyűlés holokauszt-em- léknappá nyilvánította, többek között azért, hogy a felnövekvő új nemzedékek, a tanulóifjúság hiteles tájékoztatást kapjon a rémtettekről. Másfelől viszont látjuk azok igazságát is, akik úgy vélik, hogy évszázados távlatokra lesz szükség a katasztrófa valamelyes feldolgozásához, megértéséhez. Bizonyára most is vannak, akik túlzásnak tartják az ENSZ döntését, a hazai méltó megemlékezést, amelyben a közjogi méltóságok, a politikai pártok és a történelmi egyházak egyaránt részt vettek. A holokauszt tagadása nálunk talán ritka, valójában cinikus, gonosz humán devianciának minősíthető; de a hatszázezer magyar zsidó és a néhány ezer magyar cigány - hogy csak a minket közvetlenül érintő adatokat emeljük ki - elpusztításával járó folyamat relativizálása, viszonylagossá tétele ma is gyakran előforduló szomorú valóság. Azaz megkockáztatnak néhány mondatot, elismerve a holokauszt szörnyűségét, de rögtön hivatkoznak egyéb borzalmakra is; nálunk dívik a kommunizmus rémtetteinek és/vagy a Don-kanyar magyar tragédiájának említése. Ez utóbbi sajátsága, hogy éppenséggel nehezen állítható szembe a zsidóüldözéssel, ennek áldozataival, hiszen a Donnál sok ezer magyar zsidó munkaszolgálatos is elpusztult. A második magyar hadsereg drámája - benne a megölt zsidó származású magyar zsenikkel Petschauer Attilától Rejtő Jenőig, gondolva még a bori áldozatra, a nagy magyar költőre, Radnóti Miklósra is - inkább kiegészítője, része a huszadik századi magyar holokauszt- nak, a magyarságot sújtó legnagyobb csapásnak. Feltehetőleg ahhoz van szükség évszázadokra, hogy őszinte, belülről fakadó és fenntartás nélküli legyen az identitásélmény. Engem öltek meg, az én véreimet, családomat, barátaimat ölték meg a koncentrációs táborokban, magyarokat, akiknek magyar azonosságtudatuk volt, ezért nem menekültek a sokasodó vészjelek ellenére. Sok minden történt a holokauszt feldolgozásának az útján az elmúlt évtizedekben. Meghatározóak a pápák lépései, többek között a zsidóság felmentése az istengyilkosság abszurd vádja alól. De még az út elején járunk a keresztény egyházak feladatait tekintve is. Ezt mutatta az elmúlt ősszel egyházunk által rendezett soakonferencia is. Nem tudjuk, hogyan fordulhatott elő, hogy bár püspökeink, lelkészeink a 20. század harmincas éveiben tisztán látták a nácizmus szörnyű természetét, a fenyegetettséget, a későbbiekben mégis - kevés kivétellel - aktív szereplők vagy passzív szemlélők lettek az Auschwitzba vezető út kikövezésekor. A soa után, Auschwitz után - a legnagyobbak hamar felismerték ezt - minden megváltozott, a sokat vitatott antiszemitizmus is más megítélést kapott. Az első világháború után vagy a harmincas években - fogalmazzunk nyersen - lehetett a „zsidókérdés” többek között az úri szalonok és az áltudományos összejövetelek vagy éppen a politika témája. Ekkor sem volt bocsánatos bűn a kirekesztés, a megkülönböztetés, az előítéletesség, de nem terhelte egy meg nem magyarázható történelmi tragédia. Auschwitz után magát embernek tekintő, valló bioszociális lény már nem eshet semmilyen „ideológia" vagy „tény" alapján ebbe a csapdába. Fájdalmasan ismert- alig van család, amelyet nem érintett a koncentrációs táborok és a tágabban értelmezett magyar holokauszt pusztítása -, köztudomású, hová vezet a legkisebb engedmény is az előítéletek, a másik embert származása alapján való megbélyegzés útján. Az egyházban is időre van még szükség - de ez éppenséggel a kirekesztő eszmékkel szembeni aktivitásunkat igényli- ahhoz, hogy az antiszemitizmus, a cigányokkal szembeni előítélet, az idegen- gyűlölet bármilyen formája teljesen eltűnjön, hogy elképzelhetetlen legyen a közgondolkodásban. Az egyházban hitbeli kérdés is ez. Hitünk ahhoz a férfihoz kapcsol, aki értünk vállalta a kereszthalált. A vele való azonosulás, a „helyettem, érettem halt meg” felismerése el kell, hogy vezessen az auschwitzi tragédia mélységéig. Az áldozatokkal való azonosulásig. ■ Frenkl Róbert Hat gyertyát gyújtottak meg a vészkorszak hatszázezer magyar áldozatának emlékére a holokauszt nemzetközi emléknapján a Parlament előtt. A negyedik gyertyát a négy történelmi egyház vezetői gyújtották meg. Képünkön (balról jobbra): D. Szebik Imre evangélikus püspök, dr. Szabó István református püspök, Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi és Erdő Péter bíboros érsek a
