Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-10-29 / 44. szám

‘Evangélikus ÉletB KULTÚRKÖRÖK 2006. október 29. 7 Egy magyar fejedelem Genfben Négyszáz éve halt meg Bocskai István ► Az elmúlt években többször jártam Svájcban. Mindannyiszor elcsodál­koztam, amikor a zürichi, berni, lausanne-i hatalmas gótikus kated- rálisokról kiderült: valamennyi úgynevezett „reformierte Kirche” - vagyis protestáns templom. Annyira furcsa volt az itthon megszo­kott egyszerű templomépületek, sok­szor a puritánságig dísztelen belső terek után az impozáns méretű, többhajós, gótikus boltívekkel, színes ólomüveg ablakokkal díszes épületeket protestáns templomokként látni. Amikor pedig szeptemberben genfi idegenvezetőm a reformáció emlékművéhez közeledve elmesélte, hogy van ott egy híres magyar is, valami „Ockoi”, szégyenszemre csak akkor ugrott be a nagy erdélyi államférfi és reformátor neve, amikor már a szo­bor előtt álltam. „Száznegyvenhármat léptem; ez a hossza az emlékműnek (...) Kálvin, Knox, Faréi, Béza! S bika-fővel a hadrakelt hit zord hadnagyai, a Vilmosok! és Coligny és Cromwell - ők néztek rám - s a szablyás Bocskay!..." (Illyés Gyula: A reformáció genfi emlékműve előtt, részlet) Elgondolkoztató, hogy milyen keve­set, közelebbről szinte semmit sem hal­lottunk Bocskai Istvánról mostanában - holott idén volt az általa a Habsburgokkal megkötött bécsi béke 400. évfordulója, amely Európában először tette lehetővé a szabad vallásgyakorlást. Ráadásul, csöppet sem mellesleg, Bocskai István halálának is éppen 400 éve. De ki is volt a reformáció legnagyobb­jai között emlegetett Bocskai István? 1557. január i-jén a „kincses városban", Kolozsvárott látta meg a napvilágot. A kor szokásainak megfelelően a bécsi ud­varban nevelkedett, apródként. Har­mincöt évesen már ő volt a nagyváradi várkapitány, legfontosabb feladata Er­dély és a magyar végvárak védelme volt a törökkel szemben. Erdély fejedelme, Báthory Zsigmond hamarosan rábízta a törökellenes szövetség létrehozását. A történelmi idő azonban nem kedve­zett sem Bocskainak, sem Erdélynek. A gyenge kezű Báthory Zsigmond lemon­dott, így Erdély földje hamarosan csata­térré vált. A török mellett a Habsburgok is meg akarták szerezni a mindig is érté­ket jelentő fejedelemséget. így Bocskai­nak, aki korábban a törökkel küzdött, most már a másik ellenséggel is fel kel­lett vennie a harcot. Mivel szembeszállt a császári megszálló csapatok hírhedt ve­zérével, Bastával, 1602-ben el kellett hagy­nia a hazáját, Prágába száműzték. Kétesztendei kényszerű külhoni tar­tózkodás után bihari birtokaira vonult vissza, de nem adta fel politikai terveit, népe függetlenségének visszaszerzését, Erdély és a királyi Magyarország egysé­gének megteremtését. Tervének megva­lósításához sokak döbbenetére a hajdú­kat kezdte toborozni. A hajdúk a paraszti világ egyik leg- megvetettebb rétegét alkották. Közös­ségtől elvadult, keménykötésű emberek voltak, akik abból éltek, hogy a korabeli Magyarország „exportcikkét”, a szürke- marhagulyát lábon hajtották el - ha kel­lett - Bécsig vagy Milánóig. Segítségük­csen - Magyarország fejedelmévé vá­lasztotta az országgyűlés. A fejedelem első intézkedéseivel lete­lepítette és nemességgel jutalmazta a kál­vinista hitű hajdúkat. Ekkor jöttek létre a mai napig is fennálló hajdúvárosok. Az 1606-ban megkötött bécsi béke el­ismerte Erdély és a Partium önállóságát. Hosszas alkudozások után - a fejede­lem közbenjárására - Bécs a nemesek­nek, a városoknak és a végvárak katonái­nak az egész ország területén megenged­te, hogy tetszésük szerinti vallást köves­senek. Bocskai István ezzel hosszú időre biztosította nemcsak Erdély függetlensé­gét, hanem az összes magyar protestáns vallásszabadságát is. 1606 nyara volt ek­Genjben, a reformáció emlékművén Bocskai szobrán a fejedelem jelmondata latinul. Magyarul a felirat: „Hitünknek lelkiismeretünknek és régi törvényeinknek szabadságát minden aranynál fel­jebb becsüljük" kel 1604. október 15-én Álmosdnál, majd Diószegnél Bocskaiék szétverték a fejedelem ellen indított császári sereget. A hajdúk seregéhez csatlakoztak az egyre erősödő ellenreformáció ellen zú­golódó polgárok és hamarosan a függet­len Magyarországot követelő közneme­sek is. Egyszerre küzdöttek a török és a Habsburgok ellen - s a meggyökeresed­ni kívánó protestáns vallásszabadságért. 1605 februárjában Bocskai Istvánt er­délyi fejedelemmé, áprilisban - Szeren­kor; alig száz évvel korábban hirdette meg tanait Luther Márton; szerte a konti­nensen üldözték a protestánsokat. Bocskai István erdélyi fejedelemnek köszönhetően hazánk ekkor a „modem Európa” kötelékébe tartozott. Az a bizo­nyos bécsi béke mondta ki először Euró­pában a szabad vallásgyakorlatot. A dia­dalt jelentő megegyezést a fejedelem csak fél évvel élte túl: 1606 decemberé­ben Kassán meghalt. ■ Jásdi Beáta Bocskai István végrendeletéből „...igazán és jó lelkiesmérettel meghagyom, szeretettel intvén mind az erdélyieket és magyar- országi híveinket az egymás közt való szép egyezségre, atyafiúi szeretetre. Az erdélyieket, hogy Magyarországtól, ha más fejedelemség alatt lesznek is, el ne szakadjanak. A magyarországi­akat, hogy az erdélyieket el ne taszítsák, tartsák ő atyafiaiknak és ő véreknek, tagjoknak" Akik Svájcban reformáltak... Kálvin János 1541-től a genfi városi tanács felkérésére a város egyházi életé­nek vezetőjévé nevezték ki. Kálvin betiltotta a hivalkodó, fény­űző életmódot, a táncmulatságokat, a szerencsejátékokat, be­záratta a színházakat és a kocsmákat. Még az öltözködés és az étkezés szabályait is meghatározta. Ezek megszegéséért szigorú büntetéseket helyezett kilátásba. Kálvin kezdeményezésére há­rom fakultással nyitották meg 1559-ben a genfi akadémiát, amely tevékenyen hozzájárult a kálvinista teológia tanításához. Genf az irodalmi élet központja lett, ahol egyszerre harminc könyvnyomda működött. Kálvin fő tanítása a predesztináció, az eleve elrendelés elve. Még az üzleti sikert is az eljövendő megváltás jeleként értelmezte. Alapelve volt, hogy az ember nemcsak erkölcsös, hanem egyszersmind tevékeny életet köte­A reformáció genfi emlékművének részlete - balról a második Kálvin les élni. Kálvin Genfben vitte sikerre a reformáció új irányzatát, amelynek talaján állnak a református egyházak ma is világszerte. Ulrich Zwingli Svájc németlakta részén élő pap volt, aki Lutherrel egy időben lé­pett fel az egyházi reformokért. 1519-ben a zürichi főtemplom lel­késze lett. Miután 1523-ban eretneknek nyilvánították, a zürichi városi főtanács hatszáz egyházi és világi személy részvételével nyilvános vitát hirdetett Zwingli és ellenfelei között. A konstanzi püspök képviselője itt Zwingli tételeivel csupán a hagyomány és a zsinatok tekintélyét állította szembe, ezért a főtanács Zwinglit nyilvánította győztesnek. A templomokból eltávolították a képe­ket, szobrokat, oltárokat, majd eltörölték a misét; az úrvacsorát fatányérokról és fakupákból két szín alatt szolgáltatták ki. Zwing­li íeformátori tanítása Luther tanaival jórészt egyezett, azonban egyes pontokban voltak közöttük eltérések is. Zwingli száműzött az egyházból minden külsőséget. Kezdetben még az orgonát is. Az egyház legfőbb kormányzó hatóságaként a nép szabad vá­lasztása folytán létrejött világi hatóságot ismerte el. Prédikációi hatására a reformáció ügye nemcsak Zürichben, hanem Bernben is terjedt. Az öt szegényebb „őskanton” ugyanakkor határozottan ellenzett minden újítást. 1531-ben háború tört ki a katolikus és a reformokat támogató kantonok között. Az ütközetben a katolikusok győztek, és Zwingli is el­esett a csatatéren; a reformáció általa megindított svájci térhó­dítása ennek ellenére folytatódott. ■ j.B. Thököly Imre hamvai Budapesten ► A „kuruc király” 1699-ben, II. Rá­kóczi Ferenc fejedelem pedig ti­zenkét évvel később, 1711-ben vett kényszerű, örök búcsút hazájától. A kis-ázsiai Nikomédia (1705), il­letve Rodostó (1735) nagy halottja a történelmi viharok hosszú évszá­zadai során idegen, török földben nyugodott. Thaly Kálmánnak és lelkes társainak kezdeményezésé­re, majd Wekerle Sándor minisz­terelnök felterjesztésére 1. Ferenc József 1904-ben amnesztiában ré­szesítette az 1715-ös törvényben örök hontalanságra ítélt szám- űzötteket. Ünnepélyes hazatéré­sükre, budapesti felravatalozásuk- ra, majd végső búcsúztatásukra - Kassán, illetve Késmárkon - száz éve, 1906-ban kerülhetett sor. Konstantinápolyban - a mai Isztambul­ban - 1906 őszén hét koporsót helyez­tek ünnepélyes keretek között hajóra, majd Konstancában különvonatra: II. Rákóczi Ferenc és fia, József Bercsényi Miklós, Esterházy Antal, Sibrik Miklós, Thö­köly Imre és Zrínyi Ilona hamvait indítot­ták haza. Az 1906. évi XX. törvénycikk értelmé­ben tehát a nagy evangélikus fejedelem is hazatérhetett. Egyházunk vezetői az orsovai határnál várták a hamvakat. Scholtz Gusztáv bányakerületi püspök Zsilinszky Mihály egyházkerületi felügye­lő, Dianiska Frigyes késmárki és Francz Ede orsovai lelkész kíséretében mondott ál­dást: „Hazaérkezett nemzetünk nagy fia a haza földjére, mely mellett egykor jó és balsorsban rendületlenül kitartott. Ha­zaérkezett nem múló látogatónak, nem ünneplő vendégnek, hanem hazaérke­zett, miként a fiú édes otthonába a távol idegenből. Hazaérkezett állandóan, és itt közöttünk marad, hogy ahol egykor bölcsője ringott, oda szálljon a sírjába is, amelynek szent nyugalma fölött nem az idegen nép szülötte, hanem saját nemze­tének kegyelete őrködjék, idők végezeté­ig. Lelkünk leborul az ő emlékezetének oltára előtt. Hála és kegyelet nagy kirá­lyunk iránt, mert visszaadta nekünk Dezső egyetemes egyházi és iskolai fel­ügyelő, valamint Scholtz Gusztáv, Gyu- rátz Ferenc, Baltik Frigyes és Zelenka Pál püs­pökök vezetésével világi és lelkészi ka­runk nagyszámú küldöttsége. II. Rákóczi Ferencnek és kísérőinek, valamint Thököly Imrének koszorúkkal megrakott és díszsorfallal kísért gyász- hintóit tömegek búcsúztatták a Deák té­rig és a bazilikáig vezető útvonalon. Amikor a díszmenetből kivált Thö­köly gyászkocsija, a hamvakat rejtő vö­rösréz veretes, fejedelmi címeres ládát négy, díszmagyart viselő egyházi méltó­ság: Zsigmondy Jenő, Wagner Géza, Wagner Lajos és Glück Frigyes vette vállára, és lel­készek sorfala között helyezte az oltár elé épített fejedelmi ravatalra. A 12 órakor kezdődő gyászistentiszte­let Luther diadalmi himnuszával kezdő­dött, és a „magyar gályarabok énekével”, majd nemzeti Himnuszunkkal zárult. Az ünnepi beszédet itt is Scholtz Gusztáv püspök mondta, aki többek között e szavakkal méltatta a nagy fejedelem em­lékét: „Thököly nem halt meg. Thököly él! Az erőszakkal szövetkezett hitszegés idő előtt béníthatta meg a hőst, de a sza­badságnak a vezér fáradt kezéből kihul­ló zászlaját erősebb, fiatal kar ragadta fel, mielőtt porba hullhatott volna. Elné­multál, áldott fejedelem Izmitben, virág­hantos nyugvóhelyeden, miként elné­mult nagy utódod Rodostóban. De az eszme, amelyért éltetek, küzdöttetek, szenvedtetek és meghaltatok, édes ha­zánk szabadságának örök eszméje nem halhatott meg, sírotokból kikelve létjo­got követel századok harcában azóta is!” A Deák téri gyászszertartásnak katoli­kus és református résztvevői is voltak, így többek között Fraknói Vilmos római katolikus és Baksay Sándor református püspök. Thököly ravatala mellett az istentisz­telet után délután 4 óráig óránként or­szágos képviselők álltak díszőrséget. A tengernyi koszorú között - egykorú fel­jegyzések szerint - ott volt a Pesti Ma­gyar Egyháznak, a rákoskeresztúri, a ba- konyszombathelyi gyülekezetnek, Jó­zsefvárosnak és - Zrínyi Ilona tiszteleté­re - az Országos Nőképző Egyesületnek a koszorúja is. A Deák téri gyászistentisztelet 1906. október 28-án nagyjainkat. Egyesüljünk mindnyájan buzgó imádságra a király és a nemzetek­nek Atyja, a jóságos Istenhez. Immár az Úr áldjon és őrizzen meg titeket, és le­gyen hozzátok kegyelmes. Az Úr világít­sa orcáját rátok, és adjon nektek békes­séget. Ámen!” Szép ökumenikus gesztus volt az a je­lenet, amely ezután következett: az evangélikus Kossuth Ferenc Rákóczi ko­porsóját, a katolikus Apponyi Albert pedig Thököly koporsóját koszorúzta meg méltató szavak kíséretében. Október 28-án, vasárnap reggel fél ki­lenckor érkezett meg a különítmény a Keleti pályaudvarra. A fogadóbizottság ajkán felcsendült Vörösmarty Szózata. Egyházunk részéről jelen volt báró Prónay A gyászünnep után Thököly szarko­fágját a Bethlen Gábor Kör díszruhás tagjai vitték ki vállukon a gyászkocsira, amelyet azután beláthatatlan eijtbertö- meg kísért ki a pályaudvarra. A fejedelem utolsó kívánsága az volt, hogy hazai földben, egy „kulcsos luthe­ránus város” templomában legyen végső nyugvóhelye. Valóban, az egykori Felvi­dék volt a szűkebb hazája, Késmárk volt a szülővárosa. Ott éppoly fényes pom­pával fogadták hamvait, mint főváro­sunkban. Azt azonban aligha gondolta, hogy a sírja fölött magyar istentisztelet imádsága és magyar ének hangja csak egészen kivételes alkalommal emlékez­tethet lángoló magyar hazafiságára! ■ Dr. Fabiny Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents