Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-10-29 / 44. szám
‘Evangélikus ÉletB EVANGÉLIKUS ÉLET 2006. október 29. 3 Ünnepélyes zsinatzáró ■m Folytatás az 1. oldalról A Magyar Honvédségnél végzett tábori lelkészi szolgálatról szóló javaslatot Lackner Pál ezredes, protestáns tábori püspök, a zsinat korábbi lelkészi alelnö- ke terjesztette elő. A törvényjavaslat, amely az 1997. évi V. törvény tábori lelkészi szolgálatról szóló fejezetének az újrafogalmazása, a Magyarországi Evangélikus Egyház, a Magyarországi Református Egyház, illetve a Magyar Köztársaság kormánya nevében eljáró Honvédelmi Minisztérium által kötött háromoldalú megállapodás alapján készült. Az általános vitában a zsinat egyetértett az előterjesztéssel, de e javaslat elfogadása is a következő zsinatra marad. A novemberben hivatalba lépő, újonnan választott zsinat azon ügyrend alapján tudja elkezdeni a munkáját, amelyről a zsinat az áprilisi ülésszakán folytatott általános vitát. A nyár folyamán az ügyrendi bizottság kidolgozta a törvényjavaslatok, zsinati határozatok, nyilatkozatok és állásfoglalások elfogadásának rendjét, amellyel a jelen lévő zsinati atyák gyakorlatilag vita nélkül egyetértettek. Az elfogadás akadálya a határozatképesség hiánya volt, ezért ezt szombatra napolta el a testület. A másnapi szavazás azután nagy izgalmak közepette zajlott. Mind az ügyrendre, mind a hozzá kapcsolódó törvénymódosításokra 28 : 4 arányú volt az igenek többsége, de amíg ez a törvény esetében az elutasítást, addig az ügyrend esetében az elfogadást jelentette. A módosítások ugyanis olyan törvényi részeket érintettek, amelyek elfogadásához harminc szavazatra lett volna szükség. Az elutasítás azt jelenti, hogy a következő zsinatnak foglalkoznia kell a különböző szabályok harmonizálásával. Ezután a zsinat záróülésének ünnepi momentumai következtek. A hat év összefoglaló értékelését zsinati gazdaként e sorok írója, illetve Bárdossy Tamás nem lelkészi és Smidéliusz Zoltán lelkészi elnök végezte el. Az erdélyi testvéregyház nevében Köncze-Geréb Árpád esperes köszöntötte a leköszönő zsinatot, míg a rendszerváltás óta végzett zsinati munkáról dr. Frenkl Róbert országos felügyelő - a tizenöt év tanújaként - mondott beszédet (beszédét lásd a szomszédos hasábokon). Igét hirdet: Smidéliusz Zoltán A záró istentisztelet liturgiájában dr. Fabiny Tamás püspök mellett Lackner Pál tábori püspök, Aradi György budapest-fa- sori lelkész, valamint a zsinat lelkészi és nem lelkészi tagjai működtek közre. Az istentisztelet keretében emlékezett meg egyházunk az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójáról. Az emlékező beszédet Ittzés János elnök-püspök mondta el. A szószékről Smidéliusz Zoltán hirdette Isten igéjét Ézs 45,5 alapján: „Én vagyok az Úr, nincs más, nincs isten rajtam kívül!” A zsinat hatéves munkájának méltó zárása volt a közös úrvacsora. ■ Muntag András M Három zsinat - tizenöt év Meggyőződésem, hogy amikor az utókor a Magyarországi Evangélikus Egyház és a rendszerváltozás kérdéskört fogja tanulmányozni, kitüntetett helyen szólnak majd a zsinatról, egységben is szemlélve a zsinatok tizenöt évét és önállóan is vizsgálva az 1991-1997-es, az 1997-2000-es és a 2001-2006-os zsinati periódust. Magam is ezt teszem most. Elöljáróban egy elfogult megjegyzés: felemelő érzés volt 1991-ben a zsinat összehívása. Abban, hogy szükség van az összehívására, természetesen konszenzus volt, de az ősi törvények az országos felügyelő jogává és kötelességévé tették ezt. Akkor is zajlott a vita, és az utókor is vizsgálódni fog abban a kérdésben, hogy megkésve vagy korán került-e sor a zsinat megtartására. Úgy vélem, hogy jókor, semmiképpen nem megkésve. Sokakat meglepett akkor, hogy a Független Jogász Fórum az 1966-os törvényeinkről is úgy nyilatkozott - ekkorra már végrehajtottuk a deregulációt, azaz kivettük a szocialista rendszer iránti hűségre vonatkozó részeket -, hogy bár a törvény keretjellegű, megfelelő jóindulattal, együttműködési készséggel alkalmas arra, hogy a tisztességes működéshez törvényi alapot adjon. Ez annál is inkább fontos állásfoglalás volt, mert mindenkinek szembesülnie kellett a múltbeli állapothoz képest jelentős változással. Az egyház és az állam szétválasztása azt is jelentette, hogy mindenfajta állami gyámkodás megszűnt. A közvélemény által utolsó szabad zsinatnak elismert 1934-37-es zsinat törvényeit Hóman Bálint kultuszminiszter is aláírta, végrehajtásukat az állam garantálta. Az 1991-ben összehívott zsinat törvényeinek végrehajtása az-egyházi közakaratnak, a zsinat elfogadásának, az úgynevezett alávetésnek a függvénye volt. A legjobb törvényeket is csak a korrekt végrehajtás emeli igazi értékké. E téren jól vizsgáztunk az elmúlt másfél évtizedben. A legnagyobb feszültségek közepette született törvényeket is fegyelmezett végrehajtás követte. De korainak sem mondható a zsinat 1991-es összehívása - és ezzel már a kérdések sűrűjébe érkeztünk. Az 1991-1997- es zsinat ugyanis igen fontos törvényalkotó szerepe mellett alapvető jelentőségű volt az egyház közéleti megújulásában, a demokratikus működésre való szocializációban. Ha jellemezni akarjuk a különböző ciklusokat, akkor az 1991-1997-est politikai zsinatnak, az 1997-2000-est az új struktúrát és működést előkészítő zsinatnak, a 2001—2006-ost pedig a konszolidáció zsinatának minősíthetjük. Az 1991-1997-es zsinat kezdettől fogva kemény egyházpolitikai csatározások színtere is volt. Elég megemlíteni, hogy az első ülésszakon nem kapott többséget a sokak által erőteljesen támogatott, úgynevezett kétlépcsős zsinat terve, viszont a zsinat azzal, hogy úgy döntött, azonnal megkezdi a hatalommegosztást, szétválasztja az egyházi és a zsinati elnökséget, meghatározó lépéssel jelezte demokratikus, egyben józan elkötelezettségét. Talán leginkább a zsinaton tanulta egyházunk a demokráciát, ott szembesültek lelkészek és nem lelkészek azzal, hogy igazi a változás, rajtunk múlik - emberi értelemben - az, hogy milyen lesz az egyház. Ezért is megmosolyogni való, amikor arról hallani - még ma is megjelenik olykor ez az abszurd vélekedés -, hogy az egyházban nem történt rendszerváltozás. De akár büszkék is lehetünk arra, hogy a jelentős változások reformként, „vértelenül” valósultak meg; tanultuk a pluralizmust, a magunkétól eltérő nézetek iránti tiszteletet, megőrizve az egyház egységét. Gondot jelentett a kétharmados szabály, az egyszerű többséggel elfogadott paragrafusok után a teljes törvény elfogadásához szükséges kétharmados arány. Mégis talán több volt az előnye: kikényszerítette a konszenzusokat. Bár olykor a hatvan-negyven százalékos aránnyal elutasított törvények némileg paradox módon a kisebbség fölényét jelezték. Ezért is valósult meg oly nehezen az első zsinat kétségkívül legjelentősebb döntése, a há- romkerületes egyházmodell. De megvalósult, és az 1997-2000-es periódusban működőképessé vált, 2001 óta pedig a gyakorlat is igazolta. A csapdák közül érthetően inkább a túlszabályozás veszélye rémlett fel - például a választási törvénnyel kapcsolatban -, illetve olykor a nem „valami mellett”, hanem „valami ellen” szemléletű jogalkotás. Ez különösen a vezetők, a püspökök „túlhatalmával” szembeni félelemből adódott, és olykor már-már az egyházi rendet is veszélyeztette. De kétségkívül, a múltra is gondolva, ez a kisebb veszély. A demokratikus élet nehézségeit jelezte, hogy időnként egy-egy meghatározó személyiség is lemondott zsinati tagságáról, ily módon tiltakozva vélt vagy valós anomáliák ellen. Mindez hozzátartozott a folyamathoz. Magam aktívan a kilencvenes évek zsinatain vettem részt, így talán még hitelesebben fejezhetem ki elismerésemet a 2001-2006-os zsinat munkája iránt, mely már az új egyházi rendben zajlott le, és a konszolidációt tükrözte. Itt szeretném kiemelni azt az üzenetértékű tényt, amely az egész elmúlt másfél évtizedet jellemezte: a zsinati tagok és vezetők mindig mindenfajta meg nem engedhető nyomás, befolyás nélkül, szabadon, legjobb lelkiismeretük, meggyőződésük szerint dolgozhattak. Ez nem egyszerűen erkölcsi, hanem meghatározó szakmai és egyházpolitikai vonatkozás. Nyilván nem tökéletesek a 2001-2006- ban hozott törvények sem, de imponáló a jogalkotás, az elvégzett munka meny- nyisége és minősége egyaránt; csak gratulálni tudok hozzá. Bizonyos, hogy ehhez hozzájárult a zsinat teljes szabadsága. Ugyanakkor fontos volt - számomra is jó emlék ez a tanácskozás -, hogy a különböző egyházi testületek vezetői a ciklus kezdetén megosztották egymással a gondolataikat arról, hogy merre haladjon az egyház szervezetének és működésének átalakítása, s hogy milyenek legyenek ennek a jogi keretei. Végül a jókívánság. A több értékes törvény mellett, amelyeket a most lezárult ciklusban alkottak meg, a legnagyobb figyelem érthetően az egyházkormányzás új modelljét kíséri. Kívánom, hogy ez a szellemes, összetett, a centralizációt és a decentralizációt egyaránt figyelembe vevő modell úgy, olyan hatékonyan működjön, mint ahogy azt alkotói megálmodták. Történelmi léptékű döntés a közgyűlés, a zsinat, a döntéshozatal és jogalkotás egyesítése, saját választott vezetőkkel, illetve az országos presbitériumra és irodára háruló végrehajtás, az ikerelnökséget, az elnök-püspököt és az országos felügyelőt terhelő képviselet és a püspöki tanács, amely a teljes tanítási, hitbeli felelősséget viseli. Istennek hála az elmúlt ciklusért, és az ő áldása legyen a 2007-2012-es időszakon is! ■ Frenkl Róbert Elhangzott a VIII. zsinat ünnepi záróülésén. „Isten a mi oltalmunk” ÉGTÁJOLÓ Részlet a magyar anyanyelvű evangélikusok első világtalálkozóján elhangzott igehirdetésből Ilyenkor ősszel a természet szebbnél szebb színekkel, bő terméssel varázsol el bennünket. Az októberi egyházi és világi ünnepek lelki tárháza is igen gazdag és sokszínű, különösen magyar történelmi vonatkozásban az. Hála Istennek, hogy tiszta, nemes ünnepeink, emlékeink vannak. Olyan - történelmi eseményekben gazdag - múltunk van, melyre emelt fővel, büszkén és örömmel tudunk emlékezni. A mai politikai konstelláció erkölcsi, morális silányságában, ebben a mai magyarországi fájó mélyrepülésben ünnepeink különös hangsúlyt kapnak, jellé, jelképpé magasztosulnak. A kisebbségi sorshelyzetbe kényszerített magyarok számára pedig létfontosságúak, mert üzenetükben, tartalmukban új jelentést adnak a mának, értelmet a holnapnak. Vegyük csak számba októberi ünnepeinket! Október elseje: aratási hálaadó ünnep. Október 6-án az 1848-49-es szabadságharc hőseire, vértanúira, főleg a tizenhárom aradi vértanúra emlékezünk. Október 14-15-én az 1506. évi székely országgyűlés, az úgynevezett székely constitutio megalakulásának ötszázadik évfordulójára emlékezünk, valamint az 1848-as székely nemzetgyűlésre. Október 23-án, az ötvenedik évforduló alkalmából az 1956-os forradalom kitörésére emlékezünk. Arra a sajnos ritka, de mégis nagyszerű történelmi pillanatra, amikor a'teljes magyar nemzet egy szívvel, egy lélekkel, egy akarattal újra valami nagyot és merészet vállalt és cselekedett. És végezetül nem hagyhatjuk ki e hónap utolsó napját, október 31-ét, amikor a reformációt ünnepeljük. A protestantizmus születésnapját, melyen egy történelmi, teológiai momentumot idézünk fel, s amely már rég túlnőtt a felekezeti határok valamikor áthatolhatatlannak vélt ólomfalain, és igazi keresztény közkinccsé vált. Ebben a mai eszeveszett rohanásban, a felpörgetett és egyre bizonytalanabb jelenben, az individualizmus, az önzés posztmodernnek nevezett világában jó így együtt pár órás vagy egy-két napos ünneplés erejéig megállnunk, megpihennünk. Jó egymást észrevenni, meglátni, megismerni. Jó megállni, visszapillantani, emlékezni a múltra, számot vetni a történtekkel. De ez a visszapillantás, emlékezés, számvetés nem valami hamis nosztalgiázás, nem gyáva menekvés a jelenből egy idealizált, megszépített múlt álomvilágába. Az egészséges, józan emlékezés, a tisztességes számvetés önmagában megtisztító, felemelő élmény, szellemi, erkölcsi növekedésünk tiszta forrása. A jövőteremtés, folyamatos épülés alapfeltétele. A hagyományos évfordulók sokat segítenek abban, hogy a múlt eseményeiből, szellemiségükből újabb ösztönzést kapjunk. Hogy újra éljen bennünk a lelkesedés, az az erkölcsi, emberi tisztaság, amely nagy elődeinkben megvolt, hogy ezzel a lelkülettel és ezzel a lelkesedéssel nézünk a jövőbe. Október még egy ünnepel lett gazdagabb. 2006. október 13-14-ét mint a Magyar Evangélikus Konferencia megalakulásának történelmi tényét jegyezhetjük fel. A trianoni trauma, szakadás óta egy nyolcvanhat éves törekvés, vágy valóra válni látszik. Újra együvé tartozni, újra összekötni a természetes szálakat, újra egy nagy családot alkotni. Remélem, hogy a Magyar Evangélikus Konferencia megalakulása csak az első, a kezdeti lépést jelenti, az elindulást, melynek feltétlenül folytatódnia kell. Mindenki tudja, érzi, hogy ennél sokkal több a cél. A mozaikkép kezd újra összeállni, a forma, az alakzat kezd újra szép lassan kirajzolódni. Az élő Istent, a történelem urát illesse ezért hála és köszönet. Sok idő után ismét egy közös út előtt állunk. Hogy közös az út, azt mondanom sem kell, ez így van rendjén. Új kezdet ez, óriási lehetőség, páratlan esély, amellyel élni nem lesz könnyű, nem lesz akadály- mentes. Járatlan még ez az út. Váratlan helyzetek teremtődhetnek, hiányzik a rutin, és sok hidat kell még megépíteni az elválasztó szakadékok fölött. Lesznek külső és belső akadályok és akadályozók is - fontos azonban, hogy hűségesen tartsunk ki az egység gondolata mellett, vállaljuk hittel és Istenben bízva a közös utat. De idézzünk most egy képet - kissé szabadon - a Szentírásból: Mózes, a vándorló választott nép vezére az ígéret földje felé vezette népét. Tudta, hogy a pusztában sok-sok nehézséggel kell szembenézniük: a mostoha természeti viszonyokkal, éhínséggel, vízhiánnyal, fáradtsággal, az út gyötrelmeivel, sokféle testi-lelki problémával, belső megosztottsággal, kicsinyes emberi ellentétekkel. Ezért kiterjesztette karját népe felett, megáldotta őket, hogy áldás legyenek egymás számára az úton. Mózes áldása Isten áldása; az áldás forrása, alanya mindig az élő Isten. Ezen a mi új, közös utunkon nagyon is ránk fér Isten áldása, és én is azt kérem, hogy úgy áldjon meg minket a Fennvalló, hogy áldás legyünk egymás számára, és áldássá váljunk a világban. Joggal szólít fel minket a 62. zsoltár bátor és határozott bizakodásra. Isten hív erre a bizakodásra. Tudjunk, tanuljunk meg reménykedő, bizakodó életet élni. Ennek a reménységnek, bizakodásnak, profán szóval optimista életszemléletnek az alapja nem az ember, nem az emberi képesség, teljesítmény, ráció - nem a hangoztatott sikerpolitika -, hanem egyedül és kizárólag Isten kegyelme. Az Úr az, aki oltalma és erőssége az embernek, a mi egyházunknak. O az, akitől békét, nyugalmat és szabadítást nyerünk. O a mi erős várunk, menedékünk. Minden emberi igyekezet, törekvés csakis az Isten áldása révén lesz gyümölcsöző. Mi Isten szeretete révén épülünk lelki házzá. Isten az építő, Krisztus az alap, mely egyben tartja, összefogja az egész építményt. Isten kőszikla, erős vár. Ezért töretlenül tudok hinni egyházunk jövőjében. Istennél a jövőnk, s bizonyára ott van a legjobb helyen. Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
