Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-10-01 / 40. szám

IO 2006. október 1. KRÓNIKA ‘Evangélikus ÉletS Hallgatnak, ismerem, követnek Három ige szólt egy csendes, verőfényes őszi napon Jézus szavai, az Útmutató aznapra kiírt igéi (Jn 10,27) csendültek fel az Evangéli­kusok Közössége az Evangéliumért (EKE) őszi csendesnapján szeptember 23-án a piliscsabai Béthel Missziói Ott­hon falai között. A jó pásztor hívó szavának engedve az ország számos távoli pontjáról érke­ző és a templomot teljesen megtöltő evangélikusok előtt hangzottak el ezek az igék. Mindazoknak, akik az Úr iskolá­ja hitépítő, -mélyítő tagozatának nem­csak hallgatói, hanem az ige tevékeny megvalósítói is szeretnének lenni ke­resztény életfolytatásuk révén. Jézus örömüzenetét ezúttal két, lelkipásztori szolgálatra készülő teológus, valamint egy, a szolgálat útját már több évtizede járó lelkész tolmácsolta. Kosa Gergely ötödéves teológushallgató a jó pásztor hangját hallgató és meghalló ju- hokról szólt, hangsúlyozva, hogy ez nem jelenthet passzivitást. Isten igényli a pár­beszédet, ezért beszéljünk imádságaink­ban mindenről minket pásztoroló Urunkkal! Jorsits Attila harmadéves teoló­gus Jézus csodálatos kijelentését hirdette: a jó pásztor ismeri az övéit, és szoros sze­retetkapcsolatban van velünk. A záró, úrvacsorára is felkészítő igeszolgálatban Selmeczi Lajos nyugalmazott lelkipásztor a juhoknak az őket hordozó Úr szerete- tére adott egyetlen jó válaszáról beszélt: kövessük Jézust! E testet-lelket melengető, de már az ősz nyitányát jelző napon került sor az EKE Alapítvány kétéves bibliaiskolájá­ban végzettek fogadalomtételére és ki­bocsátására is. Győrfi Mihály lelkész négy, eredményes vizsgát tett hallgató­nak adta át az oklevelet; további hat fia­tal, aki befejezte tanulmányait, emlékla­pot kapott. A közös ebédet követő fórumbeszél­getés keretében a hitélet gyakorlati kér­dési kerültek terítékre; miként válhat ez a három ige - hallgatnak, ismerem, követnek - valóban cselekvést, történést, létezést jelző valósággá Jézus mai követőinek a mindennapi életében? Az EKE fiatalok­ból álló s mindenütt bevethető „akció- csoportjának” előadása pedig azt illuszt­rálta, hogy a nem jól elsajátított ismere­tekből nem lesz a gyakorlatban is hasz­nosítható tudás. ■ -i-s Egyházkerületi munkatársképző Ebben az esztendőben a kőszegi Evangé­likus Mezőgazdasági, Kereskedelmi és Informatikai Szakközépiskola adott he­lyet az egyházkerületi munkatársképző napnak szeptember 23-án. A Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület területén szolgáló gyülekezetekből érkező mint­egy negyven résztvevő előtt bevezetőjé­ben Ittzés János püspök elmondta, hogy hat évvel ezelőtt szembesült a lelkészek leterheltségével. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy szükség lenne gyüleke­zeti munkatársak képzésére, bár - tette hozzá - a lelkészek közül sokan nem él­nek a munkatársak nyújtotta lehetőség­gel. Akik viszont eljöttek Kőszegre, azok az itt kapottakat - reménysége szerint - beépítik saját gyülekezetük életébe. A nap első előadója Aaron Stevens amerikai presbiteriánus lelkész, a Pro­testáns Missziói Tanulmányi Intézet munkatársa volt, aki szerint feltűnő a különbség azon gyülekezetek, ahol lai­kusok is szolgálnak a lelkészekkel együtt, és azok között, ahol nem. Téves az az elképzelés, hogy a lelkész szent, a világi gyülekezeti tag pedig más érték­rend szerint él. Felhívta a figyelmet, hogy laikus szavunk a laosz szóból szár­mazik, amely Isten népét jelenti, nem pedig olyan embert, aki semmihez sem Aaron Stevens előadása ért. Végezetül kiemelte, hogy a lelkészek rendszeresen ajánljanak építő jellegű és teológiailag is helytálló irodalmat mun­katársaiknak. A délutáni előadó Mészáros Tamás, a Fejér-Komáromi Egyházmegye felügye­lője volt, aki Civil szolgálók a gyülekezetben címmel tartott személyes jellegű elő­adást az egyházunkban végezhető lai­kusmunkáról. ■ -S-A ISTENTISZTELETI REND / 2006. október 1. - Budapest Szentháromság ünnepe után 16. vasárnap. Liturgikus szín: zöld. Lekáó: Lk 7,11-17: JerSir 3,22-26.31.32. Alapige: Ef 3,13-21. Énekek: 355., 322. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bence Imre; de. 10. (német, úrv.) Andreas Wellmer; de. n. (úrv.) Balicza Iván; du. 6. Gémesi Andrea; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. (úrv.) Madocsai Miklós; II., Modori u. 6. de. 3/411. (úrv.) Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv., családi) Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. (úrv.) Mártonffy Marcell; Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. (úrv.) Bálintné Varsányi Vilma; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. (úrv.) Solymár Péter Tamás; Káposztásmegyer, IV. Tóth Aladár út 2-4. de. 9. (úrv.) Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv., családi) Smidéliusz Gábor; de. 11. (úrv.) Gáncs Péter; du. 6. (Tamás-mise) dr. Orosz Gábor Viktor; VII., Városligeti fasor 17. de. fél 10. (családi) Szántó Enikő; du. 11. (úrv.) Aradi György; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. (úrv.) Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. (úrv.) Smidéliusz András; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Blázy Árpádné; de. fél 10. (úrv., családi) Joób Máté; de. 11. (úrv.) Blázy Arpádné; du. 6. Blázy Árpád: XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Blázy Árpád; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Balicza Iván: Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv., családi) Keczkó Pál; de. fél 12. (úrv.) Bácskai Károly: XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. (úrv.) Kendeh György; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv., hálaadó) id. Pintér Károly; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamásné; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. (úrv.) Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Régi Fóti út 75. (nagytemplom) de. 10. (úrv.) Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 10-11. de. 10. (úrv.) Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. (úrv.) Blátniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. (úrv.) Blátniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. (úrv.) Kosa László; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. (úrv.) Kosa László; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. (úrv.) Eszlényi Ákos; Rákosliget, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. (úrv.) Eszlényi Ákos; Pestszentlőrinc, XVIIL, Kossuth tér 3. de. 10. (úrv.) dr. Korányi András; Pestszentimre, XVIIL, Rákóczi út 83. (református templom) de. 8. (úrv.) dr. Korányi András; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. (úrv.) Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. (úrv.) Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. (úrv.) Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. (úrv.) Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. (úrv.) Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. (úrv.) Endreffy Géza; Budakeszi (református templom) de. fél 9. Bácskai Károly. ■ Összeállította: Boda Zsuzsa A hálaadás valódi oka Új szárnnyal bővült a szarvasi evangélikus óvoda ► Kettős hálaadásra gyülekeztek a Szarvas-Otemplomi Evangélikus Egyházközség hívei szeptember 24-én, vasárnap. A gyülekezet tag­jai nemcsak a szokásos aratási hála­adó ünnepen vehettek részt ezen a napon, hanem a közösség jövőjét megalapozó gyarapodásért is hálát adhattak. Befejeződtek ugyanis a Benka Gyula Evangélikus Általá­nos Iskola és Óvoda nevű intéz­mény óvodaépületének bővítési munkálatai. Az új épületszárnyat az istentiszteletet követően Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspö­ke szentelte fel. A szarvasiak nagy örömére szolgált, hogy óvodájukban a gyermekek létszá­ma - az induló számhoz képest - az el­múlt években a háromszorosára nőtt, s ez indokolttá tette az épület új szárnnyal való kibővítését. A beruházás költségei­nek nagy részét a Magyarországi Evan­gélikus Egyháztól kapott támogatás mellett főleg önerőből gazdálkodta ki az intézmény. A műit század elején épült óvodában a gyermeklétszám emelkedése miatt az épület befogadóképességének növelésére, elsősorban csoportszoba-bővítésre volt szükség. Ezzel egyidejűleg azonban át kel­lett alakítani a fűtési rendszert, és új vizes­blokk kiépítésére is sor került. Az óvoda udvarát díszburkolattal rakták ki, és még arra is futotta, hogy az épület mögött elte­rülő játszóteret parkosítsák. Az épület megszépítéséhez, belső díszítéséhez ön­kéntes, áldozatos munkájukkal hozzájá­rultak az intézmény dolgozói, tantestüle­tének tagjai, valamint a szülők is. Az ünnepi hálaadó istentiszteleten Gáncs Péter hirdette Isten igéjét. Lázár Zsolt, Horváth Zoltán Olivér és Horváth Ani­kó lelkészek liturgiái szolgálatával. A Dé­li Egyházkerület lelkészi vezetője Gál 5,25-6,10 alapján tartott prédikációjában rámutatott annak a fontosságára, hogy az egyház tudja megszólaltatni a hála­adás hangját, és legyen képes az elért eredményekre és az örömre irányítani a figyelmet a jelenlegi feszült társadalmi helyzetben, illetve annak ellenére is. Az óvodabővítés kapcsán a gyülekezet nem­csak valamiért, hanem valakikért is hálát adhat, hiszen nem az jelenti az örömöt önmagában, hogy épületeket avathat az egyház, hanem az, hogy van kiknek épü­letet bővíteni: a hálaadás valódi oka az, hogy gyerekek töltik meg az óvodát. Az istentisztelet után az ünneplő kö­zösség az óvoda épületéhez vonult, ahol elsőként Lázár Zsolt, a Szarvas-Otemp- lomi Egyházközség lelkésze köszöntöt­te a résztvevőket. Az épületszentelés szolgálatát Gáncs Péter püspök végezte. Ezt követően a gyerekek adták elő ver­ses-énekes műsorukat, majd saját készí­tésű ajándékkal lepték meg Gáncs Péter püspököt és Radosné Lengyel Annát, a Dé­li Egyházkerület felügyelőjét, aki ez után mondta el köszöntő szavait. Az épületszárny-szentelés ünnepi al­kalmán részt vett Kiszely Mihály, Szarvas alpolgármestere, aki személyes élmény­ként elmesélte, hogy nyolcvannégy éves édesanyja ebbe az épületbe járt óvodába. Beszédében arról biztosította az intéz­mény vezetőségét, hogy a város a jövő­ben is támogatni fogja a Benka Gyula Evangélikus Általános Iskolát és Óvo­dát. Az ünnepi alkalom az óvoda meg­újult udvarán megrendezett állófoga­dással ért véget. ■ P.G. Közelebb volt hozzá az ég Gyerekfejjel, amikor először találkoz­tam vele, nagyon tetszett, hogy ő egy­szerre lelkész és villanyszerelő. Akkor még nem tudtam ennek hátteréről, egyszerűen csak izgalmasnak tartot­tam ezt az összekapcsolást. Később ér­tesültem róla; azért kellett fizikai mun­kát vállalnia, mert sajátos priuszával hosszú időn át nem juthatott tovább a segédlelkészi beosztásnál. Ezt a bünte­tést mérték rá a hatalmasok azért, mert 1958 elején nem volt hajlandó elítélni a másodszor is félreállítandó Ordass Lajos püspököt. Nem tekintette magát már­tírnak, és akkor sem akart ebből a sze­mélyes helytállásból tőkét kovácsolni, amikor - utólag! - oly sokan próbálták önmagukat örök ellenállóként és hit­vallóként bemutatni. Tette a dolgát. Éveken át csak segéd­munkásként alkalmazta a Fővárosi Ne­on Vállalat, hogy melósruhában, több emeletmagasságban villanyt szereljen? Sebaj, ő erre azt mondta; itt az ég is kö­zelebb van. Közben pedig szép csönd­ben végezte Dunakeszin a kápláni munkát: alighanem világrekordnak számít, hogy huszonegy évig volt se­gédlelkész... Az akkori egyház vezető­ség - akárcsak József ellen a testvérei - rosszat tervezett ellene, de Isten ezt jó­ra fordította. A franciaországi munkás­papok emberközeli szolgálatát végez­hette. Overallos munkással és tisztes­séges vállalatvezetővel egyaránt szót tudott érteni. Ebben a közegben elis­merték képességeit, megbecsülték hozzáértését. Ő, aki az Állami Egyház­ügyi Hivatal tiltása következtében még Csehszlovákiába sem kaphatott volna útlevelet, vállalata kiküldésében Euró­pa, Ázsia, a Közel-Kelet, Afrika és Dél- Amerika számos országába eljutha­tott. Idővel főenergetikus lett. Kommu­nista vállalatvezetők tőle hallottak elő­ször Jézus Krisztusról. A dunakeszi-göd-sződligeti társegy­házközségből idővel Rákospalotára ke­rült, ahol tizenöt éven át volt a gyüleke­zet lelkipásztora. Bizonyos értelemben a rendszerváltozás egyik jelének tekint­hettük, hogy a Pesti Egyházmegye espe­rese is lett. Mindig végtelen derűvel, iga­zi integráló készséggel fogta össze a sokszínű közösséget. Ebben az időben Bolla Árpád (1931-2006) sem érte be soha a hagyományos lelké­szi szolgálattal. Fantáziája mindig szár­nyalt. Elsőként karolta fel az erdélyi, majd a délvidéki menekültek ügyét. Le­leményesen látogatta és segélyezte őket, irányította az országos akciókat. Rákospalotán menekültközpontot ho­zott létre, ahol mindig szállást kaptak a rászorulók. Az akkor szerveződő pilis­csabai Béthel Missziói Otthon földrajzi és lelki középpontjára az ő álmai nyo­mán került egy Németországban le­bontott fatemplom. Személyesen irá­nyította az épület szét-, majd összesze­relését, a szállítást, a belső kialakítást. A lelkészi szolgálatból nyugdíjba ment, de vibráló énje újabb lelki kalan­dok felé vitte. Előbb elfogadta a brazíli­ai Säo Paulo magyar gyülekezetének hívását, amelynek - feleségével együtt - igazi mindenese lett. Igét hirdetett, magyart tanított, óvodát szervezett. Hazatérése után készséggel vállalt helyettesítést több gyülekezetben is. Kőbányán egy ideig együtt szolgál­tunk. Igehirdetéseit mindig az egészen természetes hang, ugyanakkor a nagy belső izzás jellemezte. Emberi kapcsola­taiban is mindig hiteles maradt. Ha egy régen látott testvérnek osztott úrvacso­rát, előbb - a „de jó, hogy itt vagy” sza­vak kíséretében - megsimogatta, csak azután adta neki az ostyát és a bort. Nagyon szerette a derűt, az anekdo- tázást, soha nem fogyott ki a szellemes történetekből. Nemzeti sorskérdések­ben azonban nem ismert tréfát. Talán nem is csak lelki, hanem fizikai fájdal­mat is okozott neki a magyarság szét- szóratása és az a tény, hogy felelőtlen politikusok újra és újra félrevezetik az embereket. Az elmúlt öt évben Isten új munka­mezőre, a kórházlelkészi szolgálatba küldte. Minden papos látszattól és ke­netteljességtől mentesen, egyszerű és hi­teles szavakkal segítette a szenvedőket. Ott ült az ágyuk szélén, és hallgatta őket. Nem félt az élet és halál, a bűn és bűnbo­csánat súlyos kérdéseinek felvetésétől sem. Példamutató módon fogta össze a kórházlelkészek kis csapatát. Kórházlelkészi szolgálata akkor vált igazán drámaivá, amikor maga is rákos beteg lett. Beteget és orvost egyaránt megrendített az a bizonyságtétel, amely­re ettől fogva képes volt. Egy, a betegek­nek szánt írásában így vallott erről: „Rendszeres vérképelemzés alapján ka­pom a kemoterápiát és a legjobb gyógy­szereket. Vannak hosszabb időszakok, mikor egészségesnek érzem magam. Ezekért az időszakokért különösen is hálás vagyok Uramnak, és igyekszem jól kihasználni a kegyelmi időt. Mindezeket azért írom hasonló vagy más, talán a tő­lem súlyosabb beteg testvéreimnek, hogy a legkilátástalanabb helyzetben se adják fel a reményt. Számoljanak józa­nul azzal, hogy életünk, benne betegsé­günk is csak egy pillanat az örökkévaló­ság országútján, de elég arra, hogy örök­kévaló kincseket keressünk és találjunk.” Szorongva kísértük figyelemmel egészségi állapotának alakulását. O maga tudta, hogy már nincs sok hátra. Találkozásaink, beszélgetéseink során tapasztaltam: elkészült az elmenetelre. Az utóbbi hónapokban - akárcsak az egykori villanyszerelőhöz - közelebb volt hozzá az ég. Mindvégig igazi társa volt Helga, a né­hai marosvásárhelyi lelkész leánya. Há­rom gyermeke és unokái közelségében, családi körben tudott igazán feltöltőd­ni. Egyszer boldogan mesélte, mit mon­dott legkisebb unokája. Amikor a kis Virág a feltámadásról hallott, ezt mond­ta nagyszüleinek: „Ugye, a mennyben vártok rám? Lehet, hogy sokat kell vár­ni, mert én még kicsi vagyok.” Árpi bácsi, ugye várod őket? Ugye vársz minket? Ugye hozzánk is köze­lebb lesz az ég? ■ Fabiny Tamás

Next

/
Thumbnails
Contents