Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-09-17 / 38. szám

‘Evangélikus ÉletB ÉLŐ VÍZ 2006. szeptember 17. 9 A példázat folytatása HETI ÚTRAVALÓ Milyen szép idén ez a szőlő! Friss levelei közül sok fürt kandikált ki - hozzáértés­sel metszették. Ez a legkorábban termő fajta. Minden évben lessük az érését. Pe­dig már milyen öreg! Lehet, hogy a leg­öregebb a kertben, hiszen nem is a sor­ból, hanem az út közepéről nyúlik fel göcsörtös tőkéje. Érdekes formája van. A nagy, erős tőkéből egy vastag, hajlott ág újra földet ér, és látszólag erősen bele­gyökerezik a talajba, oda, ahol szépen sorakozik a többi tőke. S a történet most kezdődik. „Olyan csúnya itt ez az ág, és teljesen felesleges is, hiszen már másik gyökeret is eresz­tett a szőlő, ki lehetne vágni, hogy ne le­gyen útjában az embernek.” S a szót tett követte. Éles fűrész állt munkába, s az öreg tőke teljesen el volt vágva a szép, ígéretes lugastól. Valóban, erre már nem volt szükség. Pár nap múlva azonban fonnyadni kezdtek a levelek, aszalódni a szőlősze­mek, leszáradt az egész lugas. A nagy me­leg okozta? A vízhiány? Dehogy! Hiszen a többi tőke vidáman növelte szőlőszemeit, harsogón zöldelltek leveleik, kacskarin­gózva nyúltak felfelé indáik. „Elvágtuk a gyökeret!” „Nem lehet ez az oka, hiszen ott a másik gyökér, s milyen erősen ka­paszkodik a talajba!” Mégsem elég. Egy ígéretes, gyümölcstermő életnek vége. „Én vagyok a szőlőtő...” - jut eszünkbe rögtön Jézus példája. Tőke nélkül nincs élete a szőlővesszőnek, nem teremhet gyümölcsöt se. És ha ő a szőlőtő, és mi vagyunk a szőlővesszők, hogyan kerül a képbe egy tőkének látszó harmadik? Va­laki vagy valami, aki vagy ami úgy visel­kedik, mintha tőke volna. Bizony, ez sokszor előfordul. Gyülekezetünk lelkésze szeretetre mél­tó, kedves ember. Úgy érezzük, Isten sza­váról beszél, őt képviseli. Maga is Jézus­ból táplálkozik, rá alapozza az életét. De ha én azt gondolom, hogy ő elég nekem, ha Jézus csak annyira kell, amennyit ő ad tovább belőle, elsorvadhat a hitem. Van több olyan megnyerő, kedves be­mondó a rádióban, tévében, akiről érez­zük: Isten igéje és törvénye szerint ítéli meg a dolgokat. Irányítson engem ő Jé­zus Krisztus helyett! Ha elvágjuk ma­gunkat az igazi Szőlőtő, Jézus életet adó gyökereitől, hitünk egyre gyengébb lesz, ítélőképességünk megbízhatatlanná vá­lik - elhervadunk. S hány olyan eszme, tanítás kereng közöttünk, melynek vezetői azt hirde­tik, hogy ők tulajdonképpen Jézust te­kintik a forrásnak, az alapnak, az életet adó tőkének! Szomorú, hogy sokakat megtéveszthetnek a Jézusra hivatkozó tévtanítások, jóslások, gyógyítások... Akik beléjük kapaszkodnak, egyszerre elveszítik az igazi forrás erőt adó áram­lását, s csupán száraz, apróra aszott gyü­mölcsök lógnak szőlővesszőéletükön. És mi a történet vége? Az ásó és a bal­ta még nem állt munkába! Az öreg sző­lőtő egyelőre szárazon és csonkán bar- nállik a kerti út közepén. Reményked­jünk, hogy a tavasz új hajtást indít rajta, és elkezdődhet egy új szőlővesszőélet. Lehet, hogy évek telnek bele, de új ter­mést hozhatnak az új ágak. De az már nem te leszel, testvér! Jézus Krisztus tud új hívő, gyümölcstermő életet növelni, de te már csak arra leszel jó, hogy kivágass, és tűzbe vettess! Nem, ne ez legyen! „Én vagyok a szőlőtő, ti a sző­lővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem sem­mit sem tudtok cselekedni” - mondja Jézus (Jn 15,5). ■ Bencze Imréné Érzelmek fogságában ► „Csaknem két évtizede járom a keskeny utat, de a mai napig sokat szenvedek attól, hogy nem tudok tudatosan cselekedni, mindig az ér­zelmeim irányítanak. Nagyon hul­lámzó a kedélyállapotom is. Hol magamhoz tudnám ölelni az egész világot, hol pedig bezárkózom, és senkit nem akarok látni. Sajnos Is­tennel való kapcsolatomra is ez a jellemző. Amikor megérint Isten szava az istentiszteleten vagy más gyülekezeti alkalmon, akkor szár­nyalni tudok. Máskor meg úgy ér­zem, hogy Isten elérhetetlen távol­ságban van tőlem, és nem törődik velem. Mit tegyek?” Kedves Matild! Talán különös megálla­pításnak hangzik, de nincs más a vilá­gon, ami annyi válságot és boldogtalan­ságot okozna az embereknek, mint az érzelmeik. Vagy legalábbis a rosszul ke­zelt érzelmeik. Az emberi érzelmek bizony változó­ak. Nemcsak egyéniségünk, lelkialka­tunk, de fizikai állapotunk is befolyásol­ja őket. Az egyéniség Isten ajándéka. O nem teremtett két ugyanolyan embert. De nincs rosszabb annál, ha egyénisé­günk uralkodik rajtunk. Sokan még büszkélkednek is azzal, hogy ami a szí­vükön, az a szájukon, és közben nem tö­rődnek azzal, hogy mennyi fájdalmat okoznak másoknak. Ugyanez a helyzet az érzelmekkel. Kedves levélíró testvérem helyesen is­merte fel, hogy nem irányíthatnak min­ket az érzelmeink! Veszélyes, ha enged­jük, hogy hangulatemberré váljunk a mindennapi kapcsolatainkban, életveze­tésünk területén. De még veszélyesebb, ha Krisztus-követésünkben érzelmeink­re, hangulatunkra próbálunk építeni. El­juthatunk egészen odáig is, hogy azt gondoljuk: nem is vagyunk az Úréi, mert nem éltünk át vele bizonyos érzelmeket. Talán Matild is hallott már olyan bi­zonyságtételt, amelyben valaki csodála­tos érzelmi megtapasztalásokról szá­molt be. Ön közben talán arra gondolt: EVÉLET LELKI SEGÉLY „De hiszen ezt én sohasem éltem át!” Pe­dig újjászületésünkkor éppen az törté­nik velünk, hogy megértjük az értelem, akarat, érzelem helyes sorrendjét. Meg­értjük, hogy a Biblia mindenekfölött igazság. Nem érzelmeket akar kelteni bennünk vagy kellemes élményeket okozni, hanem az igazságot tárja elénk, amely az értelemhez szól. Az érzelmek csak azután következnek, hogy megér­tettük az igazságot, és alávetettük neki az akaratunkat. Sohase az legyen kedves testvérem kérdése Isten szavával kap­csolatban, hogy milyen érzést kelt Ön­ben, hanem az, hogy hiszi-e, elfogadja-e! Nem érdemes állandóan a lelki hőmér­sékletünket mérni. Ugyanakkor tudnunk kell arról, és örülnünk kell annak, hogy a Szentírás rávilágít arra, hogy az öröm milyen fon­tos része a hívő életnek. Hitünk nem ál­landó teológiai viták körül forog. És mo­ralisták sem vagyunk, akik örökké csak erkölcsi törvényekkel foglalkoznak. Igenis, érzelmeinket is megmozgatja Is­ten cselekvése. Szíven üt Krisztus értünk vállalt áldozatának mélysége. Forrón vi­szontszeretjük őt, és hála tölti el szívün­ket bűnbocsátó irgalmáért. Kedves Matild, tud igazán örvendezni az Úrban? Lehet, hogy az örömhiány miatt ilyen változó a hite és a reménysé­ge. Meg kell vizsgálni az örömtelenség okát. Ha vétkezünk, ha saját akaratunkat és kedvteléseinket követjük, akkor ke­resztény életünk boldogtalan lesz. Ha valamit felismerünk a Szentírásból, ak­kor azt meg is kell cselekednünk! Csak így lehet hitben növekedni! Nem szabad a Szentlélek Úristennek ellenállni. Ha rá­mutat egy bűnünkre, azt meg kell valla­nunk, és ki kell fejeznünk szándékunkat az elhagyására, „...a hűtlenek útja saját romlásukat okozza.” (Péld 13,15b) Természetesen fontos különbséget tenni az öröm és a vidámság között. A Szentírás többször is felszólít bennün­ket arra, hogy örvendezzünk. Míg a vi­dámságot nem erőltethetjük magunkra, addig tudnunk kell, hogy az öröm forrá­sa a bennünk élő Feltámadott. És ez az öröm elvehetetlen. Érzelmeinktől, han­gulatainktól független, hiszen nem tő­lünk, bizonytalan helyzetünktől, körül­ményeinktől függ, hanem Krisztustól, aki „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8). Nem érzelmeinket kell tehát figyel­nünk és követnünk, hanem hinnünk kell. Isten kijelentett igazságát maradék­talanul igaznak kell elfogadnunk. A Bib­lia sehol sem állítja, hogy érzelmeink megmentenek minket, a hitről viszont ezt írja. Eufórikus érzéseket nem csihol­hatunk ki magunkból, de emlékeztet­hetjük magunkat mindarra, amit Isten tett értünk! Ha a sátán kísérti, nyugod­tan kiáltson rá, Matild: „Akár fűtenek ér­zelmeim, akár nem, hiszek a Szentírás­nak, és tudom, hogy Isten gyermeke va­gyok." Tegye mindig a hitet az első hely­re - és tartsa is ott mindörökre! A hívő időnként sötétben jár; az a kegyelem, hogy mégis továbbmehet. Talán egy-egy pillanatra szem elől téveszti az Úr arcát, de tudja, hogy ő ott van, hogy ő a min­den mindenekben! „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelé- gíttetnek." (Mt 5,6) Ez a csodálatos ige meg­mutatja azt, hogy aki a boldogságot ke­resi, az nem találja meg, de aki az igazsá­got keresi, az boldog lesz! Drága testvérem, köszönöm levelét! Szívből remélem, hogy válaszom segít­ségül jön az Ön számára. Ne feledje: mindig tartsa meg a központi helyet a szívében annak, akinek egyedül joga van hozzá, a dicsőség Urának! ■ Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély" jeligével várjuk szer­kesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájá­rulnak-e ahhoz, hogy a levelükre adott válasz lapunkban is megjelenjen. Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! (Zsolt 103,2) Szentháromság ünnepe után a 14. héten az Útmutató reggeli és heti igéinek két kulcsszava a dicsőítés és a hálaadás. Ahogy Dávid önmagát szólítja fel Isten dicséretére, a mi imádságaink első szava is az Úristen magasztalása, imádása, dicsőíté­se legyen - „csak” azért, mert ő Isten! Második szavunk pedig a hálaadás - mindenért: „Nap és pajzs az Úr, kegyelmet és dicsőséget ad az Isten. Seregeknek Ura! Boldog az az ember, aki benned bízik!” (Zsolt 84,128.13; LK) A hit Isten kegyelmi ajándéka, de nem minden hit tart meg, „csak” a Jézus Krisztusba vetett hit üdvözít! A Jézus szavának engedelmeskedő hit alapján tisztult meg a tíz leprás is, de csak egy idegen nyert teljes, testi-lelki meg­tisztulást, aki „visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult jézus lábánál, és hálát adott neki.” (Lk 17,15-16) Mi se feledjük, hogy mennyi jót tett velünk az Úr! A meggyó­gyult samáriaihoz hasonlóan - az Úr Krisztus érdeméért - mi is Isten örökbe fogadott gyermekei vagyunk.,Akiket pedig Isten Lelke vezérel (magához űz!), azok Isten fiai"és leá­nyai (Róm 8,14), hogy Krisztussal együtt megdicsőüljenek. „Ilyent senki sem hihet SzentLélek nélkül. Hanem bírnod kell a Szentlélek bizonyságtételét, hogy az örök élet Isten kegyelméből valósággal is a tied lesz.” (Luther) Pál írja Timóteusnak a képmutatás nélküli hitért: „Hálát adok az Istennek..., (...) amikor (...) szüntelenül megemlékezem rólad kö­nyörgéseimben. ..” (2Tim 1,3) S mi kiért, miért szoktunk hálát adni Úrnak?! A meggyógyí­tott vak az Emberfiában felismerte az Isten Fiát. „Ki az, Uram...?" „Látod őt..." „Hiszek, Uram”-és térdre hullva hódolt előtte, akár a megtisztult samáriai (Jn 9,36-38). Pál ró­lad is elmondhatná-e, amit egy „hasznos” rabszolga érdekében írt Filemonról: „Hálát adok mindenkor az én Istenemnek (...), mert hallok a te hitedről és szeretetedről, amely az Úr Jézus és minden szent iránt van benned...” (Filem 4-5)?! Vegyük észre: Dávid hálaimájának e kulcsszavait mi is naponta elmondjuk: mi Atyánk! „Áldott vagy te, Uram (...) mindörök­ké! Tied, Uram, (...), minden, ami a mennyben és a földön van. (...)...Istenünk, hálát adunk ne­ked, és dicsérjük a te fenséges nevedet.” (iKrón 29,10-13) Máté evangélista és apostol ünne­pén arra emlékezzünk, hogy a vámszedő Léviből lett „Isten ajándéka”, Máté, mert Jé­zus a bűnösöket hívja megtérésre: „Kövess engem!" (Lk 5,27) ,A tanítványok pedig elindultak, és hirdették az embereknek, hogy térjenek meg...” (Lásd még Mk 6,6-13!) Júdás távozása után azonnal elkezdődött az Atya és a Fiú kölcsönös megdicsőítése, amelynek alapja az Is­ten szeretete: „Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg őbenne..." (Jn 13,31) Pál apostol minket is állhatatosságra akar buzdítani imádságával: „...hálával tartozunk az Is­tennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr..." (2Thessz 2,13) Mindezekért mi is: „dicsérjük Istent / Szívvel, szájjal, lélekkel” (EÉ 40,1) és egész hívő életünkkel! ■ Garai András Aki hisz, nem szégyenül meg Valaki egy evangélizáció után elbeszélte az igehirdetőnek, hogy mit élt át az első világháború alatt az olasz fronton. „Hosszú ideig voltunk a tűzvonalban. Aztán leváltottak bennünket, és a front mögé vittek egy kis pihenőre. Egy bar­langot rendeztek be számunkra szállás­nak. A mellettem lévő ágyoszlop tetején egy hívő katona lehetett. Amikor este le- fekhettünk, ez a katona elővette a Bibliá­ját. A többiek gúnyolták, zavarta őket a gyertyafény. Az illető egy szót sem szólt, csak olvasott tovább. Én sem szóltam, csendben feküdtem, és bámultam a fö­löttünk lévő sziklatömeget. Ahogy a kis gyertyafény imbolygott, nekem úgy tűnt, mintha mozogna a felettünk lévő szikla. A körmömmel körülbelül öt centiméter­re a mennyezet alatt egy jelet húztam a sziklafalra. Egy idő múlva azt vettem ész­re, hogy a mennyezet közelebb van a jel­hez. Elordítottam magam: »Alarm!« (Ria­dó!) Mindenki rohant kifelé, ahogyan csak tudott. Amikor kint voltunk a sötét­ben, arról kezdtek tanakodni, hogy ki ri­adózott. Ki űzött belőlünk ilyen csúf tré­fát? Az egész csapat dühöngött, én pedig lapultam, nehogy rám ismerjenek. Már azon voltunk, hogy visszamegyünk, ami­kor hatalmas robajjal leszakadt a taverna feletti szikla. Oda a biztos menedék... Ha az a hívő ember akkor lusta, vagy szé­gyellj, hogy Bibliát olvas, mindnyájan el­vesztünk volna.” „Alarm!” Riadó! Hányszor kellett vol­na használnunk ezt a szót az elmúlt években! Hányszor kerültünk olyan helyzetbe, amikor riadót kellett volna fújni, mégsem tudtuk megtenni! Sok­szor elfelejtjük a kérdést, amelynek a rö­vidítését számos társam a csuklóján hor­dozza: WWJD. Azaz: mit tenne Jézus? („What would Jesus do?”) Az emberek SZÓSZÓRÓ Ijjúságirovat-gazda: Győré Balázs inkább azt cselekszik, amit maguk lát­nak jónak. Ugyanezt tapasztalom a mai fiatalok­nál is. Szégyellnek valamit vagy valakit. És szégyellik Istent és a vele való kapcso­latukat is. Azonban ha a történetben szereplő ember is szégyellte volna hitét és Istent, akkor mindnyájan odavesztek volna. Alarm! Egy szó, amely megmentette a katonák életét. Mégis akkor, ott milyen nehéz lehetett kimondani. Riadóztatni az embereket: itt valami készül, veszély­ben vagyunk. Mennyiszer figyelmeztet­nek bennünket is a veszélyre! Az édes­anya, aki óvja gyermekét a veszélyektől, az orvos, aki óv a káros szenvedélyektől, a közlekedési táblák, amelyek nemcsak informálnak, hanem figyelmeztetnek is bennünket. Sokszor nem is tudjuk, mekkora cso­dát tesz velünk az Úr. Olykor igyekszünk ezeket tudományos maszlaggal megma­gyarázni vagy magunkat előtérbe he­lyezni: igen. ez a mi érdemünk. „Jót tenni jó” - szólt a katolikus egyház szlogenje évekkel ezelőtt a televízióban. Azonban igazán akkor cselekedjük a jót, ha mi el­tűnünk mögüle. Kedves ifimunkások, lelkészek, taná­rok! Az új tanévben módunk van rá, hogy riadót fújjunk a ránk bízott fiata­loknak! Éljünk ezzel a lehetőséggel! ■ Győré Balázs HIRDETÉS A Páratlanklub következő alkalmát szeptember 19-én, kedden 18 órai kezdettel tartjuk (előtte 17.30-tól imaközösségbe hívunk) a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Egyházi Irodájának földszinti termében (1085 Budapest, Üllői út 24.). Vendégünk Gáncs Péter püspök. Minden huszonöt és negyven év közötti egyedülálló fiatalt sok szeretettel várunk nemre, felekezetre való tekintet nélkül. Az alkalomról a 20/824-2791-es mobilszámon lehet érdeklődni. A Páratlanklub ötletgazdái és a Magyarországi Evangélikus Egyház Női Missziói Szolgálata

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents