Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-09-10 / 37. szám
‘Evangélikus Éltó ÉLŐ VÍZ 2006. szeptember 10. 9 A nagy utazás HETI ÚTRAVALÓ Délutáni sétája közben haladt el mellette. A kocsi kerekei hiányoztak, téglákon állt. „Így bizony semmire se jó már!” - gondolta Józsi bácsi, de azért botjára támaszkodva még sokáig nézegette az autót a szívet-lelket melengető őszi napsütésben. „Vajon hány kilométert tehettek meg vele? Milyen tájakon járhatott korábban?” - tűnődött az öreg, és gondolatban már ő is messze járt. Élete első „autója” egy lovas kocsi volt, amely egykor, még a szülőfalujában, a bábát hozta vajúdó édesanyjához. És látta lelki szemei előtt a szénásszekeret is. Milyen sokat is utazott a boglya tetején gyermekkorában! Azután Budapestre került. Első saját autója, jobban mondva a családi kocsi árát évek alatt spórolták össze. Először egy Wartburgot vettek; később Trabantra cserélték. Mára már persze egyik sincs meg. Nem is lehetne, hiszen már nem ülhet a volánhoz. Az ő korában... Amikor idáig jutott az elmélkedésben, érezte, hogy fárad, lassan cserbenhagyják a lábai. Megkereste a legközelebbi padot, és leült; innen is rálátott a kerék nélküli autóra. Nézte, nézte, és azt gondolta, hogy végül is az élet sem más, mint egy nagy utazás. Születünk, és végigmegyünk az úton. Amikor itt az ideje, egy-egy útitárs is csatlakozik hozzánk: szülők, barátok, munkatársak. Ha szerencsénk van, a kellő pillanatban felismerjük, miért is születtünk a világra, mi a dolgunk ezen a bolygón, és rátérünk a számunkra kijelölt ösvényre. És ha olykor le-letérünk is róla, visszaterel minket Isten a helyes útra - persze csak akkor, ha engedjük, hogy segítsen és vezessen. És ahogy múlik az idő, úgy változik a tempónk; a gyermek lassú szemlélődése a fiatal és a felnőtt őrült rohanásává változik. Aztán - az évek és a tapasztalatok gyarapodásával - újra meg-megál- lunk, hogy rácsodálkozzunk az élet titkaira és csodáira. Vagy épp ellenkezőleg: egy előre nem várt esemény késztet megtorpanásra: betegség, gyászeset. Majd - Józsi bácsi önkéntelenül is a botjára pillantott - már csak óvatos, tétova léptekkel bandukolunk az úton és az életben is. Mert már tudjuk, hogy egyre közelebb a célállomás. Sóhajtott. Ismét az autóra és a rozsdamarta tárcsákra nézett. „Milyen magányosan is áll itt ez az autó... Ugyan ki lehet a gazdája, és hol van? Vajon elviszi-e egyszer a kocsiját a szervizbe, megjavít- tatja-e és újra használja-e, vagy a sorsára hagyja, és idővel a bontóba viszi...?” Ekkor óhatatlanul is felötlött benne az elmúlás gondolata és az a tagadhatatés rákacsintott a huncutul mosolygó fiúcskára. „De üljenek már le egy percre, mert nem akármilyen története van ám ennek a botnak! Még az öregapámé volt, aki...” Józsi bácsi hosszú történetbe kezdett, az anya csendes mosollyal, a gyermek kikerekedett szemmel hallgatta. Az ellan tény, hogy a születésben és a halálban magunkra maradunk. „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk” - jutott eszébe a 90. zsoltár sokat olvasott 10. verse. Fájón magányosnak érezte magát ebben a pillanatban. „Megnézhetem a botodat, bácsi?” - hallotta ekkor, felriadva merengéséből. Szőke, kék szemű kisfiú állt előtte, édesanyja kezét fogva. „Jaj, ne haragudjon...” - mondta a fiatalasszony. „Oh, dehogy, semmi probléma!” - felelte Józsi bácsi, múlt idők világába tett utazás felüdítette mind a mesélőt, mind a hallgatóit, akik egy idő után barátságosan elköszöntek a kedves idős úrtól. Józsi bácsi egy darabig még elüldögélt a pádon, aztán ő is szedelőzködni kezdett, hiszen észrevétlenül bár, de nagyon elszaladt az idő. Elindult hazafelé, hogy mielőbb kettesben lehessen Urával, és megköszönhesse neki, hogy ő sohasem hagyja magára, hanem örömben, bánatban mindig mellette áll, és most is megörvendeztette ezzel az ajándékba adott találkozással. ■ Gazdag Zsuzsanna HIRDFTFS__________________________________________________________________________________________________________________________ Első hívás az országos evangélizációra! „Nem maradok el tőled, nem hagylak el.” (Józs 1,5) Távolságtartás Istentől, avagy lépéstartás Istennel? Mi tartjuk az ő tempóját, vagy ő igazodik a mi ritmusunkhoz? - e kérdéseket veti fel a fenti ige, amely nemcsak évi igénk, hanem az országos evangélizáció első igeszolgálatának alapigéje is. Az evangélizációs napot a Budapest-Deák téri evangélikus templomban tartjuk október 7-én, szombaton 10-től 16 óráig. Igeszolgálatok, bibliaköri beszélgetések, bizonyságtétel, közös éneklés segítenek majd abban, hogy meglássuk: mások is hasonló kérdésekkel küzdenek, s együtt kapjuk rájuk Isten válaszát. Mindenkit szeretettel várunk és buzdítunk: hívja érdeklődő ismerőseit is! A Magyarországi Evangélikus Egyház Evangélizációs és Misszió Bizottsága Kedves Gyerekek! ► Most induló sorozatunkban Panni- val és Zsoltival együtt lapozhatjátok fel nagypapájuk gyermekkori füzetét, amelyet még neki készített annak idején az ő evangélikus lelkész nagypapája. A bibliai történetek végén egy-egy feladatot is megoldhattok. Küldjétek el a helyes megfejtést a szerkesztőség címére! Jutalmul minden alkalommal megkapjátok annak a bibliai társasjátéknak egy-egy darabját, amely ezekhez a történetekhez illik. Címünk: Evangélikus Élet szer- kesztőssége, 1085 Budapest, Üllői út 24. A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. I.- Nagyapa! Nagyapa! Nézd, mit találtunk Zsoltival a padláson, a könyvesdobozban! - kiáltotta izgatottan Panni, ahogy beszaladt a szobába.- Nahát! Ez az én füzetem volt - vette kezébe nagyapó. - Még az én nagyapám készítette nekem, amikor olyan idős voltam, mint most ti. Emlékeztek, meséltem már nektek róla. Evangélikus lelkész volt, és hogy jobban megjegyezzük a bibliai történeteket, mindegyikünknek készített egy-egy ilyen füzetet. A történeteket mindig rejtvénnyel fejezte be. Na, gyertek csak! Lapozzuk át együtt!- Nézd csak, Panni! Az első oldalra milyen szép betűkkel van odaírva az a szó, hogy szeretet! Nagyapa! Elmeséled a hozzá kapcsolódó bibliai történetet? - kérdezte Zsolti.- Igen. Élt egyszer régen egy nagyon szép és kedves fiatal lány. Úgy hívták, hogy Ruth. Feleségül vette őt egy ifjú, aki a szüleivel és a fiútestvérével a júdeai Betlehemből vándorolt az éhínség elől Ruth népének országába. Ám néhány éven belül a családban mindhárom férfi meghalt. Ekkor Ruth anyósa, Naomi elhatározta, hogy visszamegy a saját hazájába. Két menye is elindult vele. Naomi kérlelte őket, hogy maradjanak a saját hazájukban, menjenek újra férjhez, és éljenek boldogan. Orpa ekkor sírva Naomi nyakába borult, és elbúcsúzva tőle vissza is fordult. Ruth azonban annyira szerette anyósát, hogy így szólt hozzá: „Ne küldj el magadtól, mert én veled akarok menni. Ahova te mész, oda megyek én is, a te néped lesz az én népem is, a te hazád az enyém is.” Nagyon jólesett Naominak, hogy menye ennyire ragaszkodott hozzá, és mindenáron vele akart menni. Az Úr pedig megjutalmazta Ruthot a szereGYERMEKVÁR tétéért; sorsa Naomi népe között jóra fordult. Férjet talált magának, gyermeke született, aki Dávid király nagyapja volt. fejtsétek meg a keresztrejtvényt, és olvassátok el, ki származott még később ebből a családból! 1. Ebből az országból származott Naomi. 2. Ez elől menekült a családja idegen földre. 3. Azért maradt Naomival a menye, mert... őt. 4. Naomi egyik menye. 5. Ezt csinálta Orpa, amikor visszafordult. Krisztus mondja: Amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg. (Mt 25,40) Szentháromság ünnepe után a 13. héten az Útmutató reggeli ó- és újszövetségi igéi az ember szeretetének nagy parancsolatáról szólnak, és heti igénk fényében nyerik el igazi értelmüket. „Isten oly mélyre aláz- kodik, hogy mindent, amit a szegényekkel cselekszünk, úgy vesz, mintha vele magával tettük volna. Jól vigyázz hát, hogy el ne menj az Isten mellett!” (Luther) Hirdesd: „Oly igen jó nekem Isten közelsége, Istenemet, az Urat tartom oltalmamnak." (Zsolt 73,28; LK) Ő parancsolja: „Szeresd az Urat, a te Istenedet (...) és felebarátodat, mint magadat." A törvény betöltése a szeretet, de csak az „élő Törvénybe" vetett hitem tesz képessé az Isten szeretetparan- csolatának a betöltésére, ha él bennem a Krisztus! Az irgalmas samaritánus valóban felebarátja volt a rablók kezébe esett embernek. De kinek vagyok én a (fele)barátja, és „mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet’? (Lk 10,27.25) Pál tanácsa: „Higgy az Úr Jézusban...” (Ap- Csel 16,31) „Nem Istennek van szüksége jó cselekedeteinkre, hanem felebarátainknak” - így figyelmeztet ma is négyszázhatvan éve halott reformátorunk. János ebben látja a nagy parancsolat betöltését: „...ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szereteti lett teljessé bennünk." (íjn 4,12) Isten lényének titka s egyben az ő ajándéka a szeretet. Csak az szerethet „agapé” szeretettel, aki tőle született újjá. Ennek aprópénzre váltott formája, hogy ne csak hétévenként engedd el embertársad (bűn)adósságát, hanem mindig „légy bőkezű az országodban levő nyomorult és szegény testvéredhez", s „megáld léged Istened, az Úr" (5MÓZ 15,11.6). De azokat, akik nem élik meg az emberszeretet parancsát a mindennapokban, ítéletével sújtja a Seregek Istene; ,jaz Úr az őneve"! Üzenete örök érvényű: „Engem keressetek, és éltek!" „.. .szeressétek a jót, szerezzetek érvényt a törvénynek...” (Ám 5,8.4.15) Az emberszeretet törvényei négyszer (!) említik, hogy különösen legyünk irgalmasak a jövevények, az árvák és az özvegyek iránt. „Ezért parancsolom neked, hogy így cselekedj." (Lásd 5MÓZ 24,17-22) Az első keresztények a testvéri közösségben mindennap megélték a szeretetet. ,A hívők egész gyülekezete pedig szívében és lelkében egy volt." „.. .és nagy kegyelem volt mindnyájukon." (ApCsel 4,32.33) Jézus Urunk a hamis Júdást is így nevezte: „Barátom", és megkérdezte tőle: ....hát ezért jöttél", hogy elárulj? (Mt 26,50) Mi milyen (fele)barátai vagy unk Jézusnak, és mennyit ér nekünk az ő barátsága? Szeretjük-e úgy, mint önmagunkat, vagy elhagyjuk őt, s elfutunk tőle? Egy igaz „Júdás, Jézus Krisztus szolgája" leleplezi a hi- tehagyást, s irgalmat, békességet, szeretetet kíván olvasóinak: „Ti azonban, szeretteim... (...) tartsátok meg magatokat Isten szeretetében... ” 0úd 1.20-21) Dicsérjük az Urat a könyörülő szeretet cselekedeteivel! „Mert aki felebarátjával / Szerető szívvel jót tesz itt, / Mintha tenné a menny Urával, / Jézusunk arra úgy tekint.” (EÉ 447,3) ■ Garai András Némaságom áldásai Felejthetetlen hetet tölthettem Németországban egy ifjúsági konferencián, s alig vártam, hogy beszámoljak élményeimről az itthoniaknak. A hazaérkezés utáni reggelen azonban döbbenten tapasztaltam, hogy csak suttogni tudok, hiszen az egyre erősödő torokfájás eredményeképpen a hangom mintha elillant volna. A vicces megjegyzéseket, melyeket néma állapotom váltott ki a környezetemből, egy idő után már egyáltalán nem találtam mulatságosnak. Hiszen annyi minden volt a szívemben, amit szerettem volna elmondani, de egyszerűen képtelen voltam rá! Nem ez volt azonban az egyetlen szörnyűség, amelyet beszédképtelenségem alatt átéltem. .. Hazaérkezésem után siettem a gyülekezetbe, ahol még tartott a nyári zenei tábor, amelyről semmiképpen sem akartam lemaradni. Csodálatos volt tapasztalni, ahogy közel ötven gyermek és fiatal dicséri együtt az Urat nap mint nap! Csak úgy zengett a pestszentlőrinci templom és templomkert a tiszta hangtól! Úgy szerettem volna én is velük énekelni, de hang nélkül erre is képtelen voltam... Ültem hát a padban, és sajnáltam magam. Aztán egyszer csak megütötte a fülemet egy mondat az egyik énekből: „Hallgatom, hogy mit szól Isten hangja hozzám. Úgy várom!” Elgondolkodtam. Lehet, hogy az Úr most valami nagyon fontosat akar megtanítani nekem? Valamit, amit csak akkor hallok meg, ha meg tudok egy kicsit állni, el tudok csendesedni, ha képes vagyok egyszerűen csak figyelni? Végeláthatatlannak tűnt a három, teljesen hangtalanul eltöltött nap, de közben áldások egész sorát tapasztaltam meg. Áldás volt átélni, hogy milyen az, amikor az akarat a fizikai tehetetlenség korlátaiba ütközik. Azért volt áldás, mert közben eszembe jutottak idős testvérek, akik lélekben fiatalnak érzik magukat, de terveiket a testi gyengeség miatt csak részben tudják megvalósítani. Mostantól másként hallgatom az ilyen sóhajokat. Áldás volt átélni, hogy mindent, amim van, ajándékba kaptam. Nem természetes, hogy tudok beszélni, mint ahogy az sem, ha a rádió- hallgatók szívesen hallgatnak. Most döbbentem rá igazán arra, mennyire hálát kell adnom érte! S mostantól, ha hallatom a hangom, akkor azt mindig ilyen hálás szívvel teszem. Áldás volt átélni, hogy nem én adok másoknak, hanem mások adják meg nekem azt, amire szükségem van. Bizony, sokszor nehéz beismerni, hogy rá vagyok szorulva másokra, és meg kell tanulnom, hogy miként fogadjam el a felkínált gondoskodást, segítséget. Mostantól, ha az önzetlen szeretet szándékával lépek oda valakihez, akkor mindig eszembe fog jutni, hogy kiszolgáltatott helyzetben ezt néha nem könnyű elfogadni. S áldás volt az az igei útmutatás is, amelyet ezekben a napokban kaptam a Prédikátor könyvéből: „Mindennek megszabott ideje van...(...) Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek” (Préd 3,1.7) Most már újra tudok beszélni. De hálás vagyok mindazért, amit hallgatag napjaimban tanultam. ■ Hulej Enikő
