Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-01-22 / 4. szám
‘Evangélikus ÉletS PANORÁMA 2006. január 22. 7 Már öntik a bronzot, faragják a követ Emlékmű a Himnusznak Az Evangélikus Élet 2005/30. számában adtuk hírül, hogy nemzeti Himnuszunk első emlékművének felállítására készül a megvalósítást támogató Pszüart, a Lélek Művészete Alapítvány. V. Majzik Mária Magyar Örökség díjas képzőművész alkotását eredetileg 2005. október 23-án szerették volna felavatni a Zsámbéki-medence kapujában, Budakeszi városában, ahol Erkel Ferenc élete egy részét töltötte. Az emlékmű kilenc méter hosszú, négy méter magas, hét boltívből áll, és hatvannégy vármegyénk neve lesz feltüntetve rajta. Középső, félköríves falán helyezkedik el a Himnusz képzőművészeti alkotás. A hét boltívbe a tizenkilenc megye harangjai kerülnek; ünnepnapokon harangjáték segítségével csendülnek fel a Himnusz kezdő taktusai. A Pszüart-alapítvány országos gyűjtést szervezett, hiszen az emlékmű mintegy húszmilliós költségét - mellette pedig a Himnuszhoz méltó tér kialakításához szükséges ugyancsak több millió forint előteremtését - egy város önkormányzata egyedül nem tudja felvállalni. A Himnuszszobor szabadtéri oltárként fog állni. Hogy áll az emlékmű ügye ma, sikerült-e összegyűjteni a szükséges pénzt? Eredményes volt-e a széles körű összefogás? Szolgálhatunk-e jó hírrel a magyar kultúra napján, azaz a Himnusz születésnapján a Himnusz-emlékművel kapcsolatban? Sa'rossy Krisztinától, az alapítvány kuratóriumának tagjától telefonon kértünk információt.- Örömmel adom hírül, hogy a Himnusz-emlékmű ügyét a lakosság teljes mértékben támogatja, s a nemzeti imádságunkat kőbe, bronzba álmodó alkotást máris magukénak érzik az emberek. Az összeg jelentős része megvan, de még mintegy 10-15 millió forint hiányzik, hiszen a térkompozíció méltó környezetbe való helyezéséről is gondoskodni kell. Azt szeretnénk, hogy a park országos emlékhellyé, zarándokhellyé váljon majd. December elején került sor az alapkőletételre - a borongós, esős időben arra az egyetlen napra sütött ki a nap -, s az a reménységünk, hogy március 20. után leleplezhetjük az emlékművet. Bár nevezzük inkább műalkotásnak, kompozíciónak, hiszen V. Majzik Máriával együtt úgy gondoljuk: nem emlék a Himnusz, tárgyi megvalósulásában sem. Mindannyiunké, vallja a művésznő, s nem csak az ünnepnapokon a miénk nemzeti imádságunk. A bronz öntése megkezdődött; a kőfaragás befejezése a jelen pillanatban még nem dátumozható, hiszen ez a munka erősen függ az időjárástól. Hadd említsem meg, hogy milyen sokan gyűltünk össze az alapkőletételre, és hadd fejezzem ki köszönetemet mindenkinek, aki kisebb-nagyobb összeggel támogatta a Himnusz-emlékmű-mozgalmat! Hálásak vagyunk az Evangélikus Életnek is, hogy közölte felhívásunkat! Az alapítvány elnöke, ár. Hargitay András többszörös úszóvilágbajnok és Oszter Sándor színművész, az emlékmű egyik lelkes támogatója a magyar kultúra napja alkalmából éppen az ünnep előestéjén, egy jótékonysági rendezvény keretében is találkozik az „ügy” támogatóival. Ha van olyan közösség, gyülekezet, amelyik szívesen találkozna az alkotókkal, és támogatni szeretné a mozgalommá nőtt kezdeményezést, alapítványunk szívesen és örömmel áll rendelkezésre - fejezte be a tájékoztatást Sárossy Krisztina. ■ K. D. A Himusz-emlékmű makettje Erkel Ferenc ■ Gárdonyi Géza Részlet az író Aranymorzsák című kötetéből, melyben kortársairól szóló feljegyzései olvashatók. Dante-kiadás, Budapest, 1926-1928. A nyolcvanas évek végén tagja voltam a. Pesti Sakk-körnek. Az elnök, Erkel Ferenc nemigen járt máshova, mint oda. Egy télen minden este ketten maradtunk utolsóknak, és hogy az öregúr néha beszédes kedvében volt, hallgattam. (...)- Én nem pályáztam. Eszem ágában se volt, hogy pályázzak. A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történt velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay András. Felhí, és azt mondja odafenn:- írtál-e himnuszt?- Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik.- Hát ő megírta már?- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik, és engem megkért, hogy írjam át zenekarra.. De napról napra halogatja, pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.- És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?- Micsoda szándékosság?- Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.- De ha nem is akarok.- Kell! Nem érted, és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza, és az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.- Ezt mondva - folytatta Erkel - betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapirost, melléje a szöveget.- Csináld meg rögtön.- De bátyám, hova gondol! Nem cigarettasodrás ez, hogy csak úgy rögtön.- Meg kell csinálnod!- Nem lehet. Késő már! Felelet helyet egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rám fordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:- Alászolgája. Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No, kutyateremtette: szépen vagyunk! Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:- Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott a szoba csendességében meg- zendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem, és hang hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a Himnusz, úgy, amint ma ismeri. Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom. Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség. Elkezdjük. A közönség feszült figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik. Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem. Ez már előre hatott. Az eddigi dallamok mindenféle csiricsáré nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel. És alighogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat. Az enyém volt a dicsőség. Hát lássa: ész kell a zenéhez, nemcsak klimpi-klampi! Reményt keltő, hitet erősítő értékek A karácsonyi hóhullásban a két boríték összeragadva érkezett. Mintha tudták volna, hogy mennyire összetartoznak. A feladatuk is azonos: őrizni a múltat, feltárni a szépet, továbbadni az értéket. A 2005. esztendő legjelentősebb ünnepségéről, évfordulójáról számolnak be szóban, képben. Az egyik a történelem, a másik a művészet jelentőségéről szól, de mindkettőben a hit vezette az alkotót, a művek válogatóját. Az egyik borítékban a Tihanyi kalendárium 2006, a másikban a tavalyi Munkácsy-kiállítás képeiből válogatott levelezőlap-sorozat. Szórakoztatnak és tanítanak. Lapozgatásuk elgondolkoztat, és csodálatos légkört, nyugalmat teremt. Az immár tizedik esztendeje, ár. Kor- zenszky Richárd perjel szerkesztésében megjelenő Tihanyi kalendárium 2006. évi kötetének a gerincét a kilencszázötven éves Tihanyi Bencés Apátság jubileumi ünnepsége adta. „Itt vagyunk, és emlékezünk” - mondta Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát ünnepi megnyitóbeszédében ........Tihanyért hálát adva emlékezü nk - folytatta -, hogy erőt merítsünk a holnapra.” Van mire emlékezni, hiszen „e szent hely egyszerre ölelte magához a magyarságot és az akkori keresztény Európát, fogta össze Keletet és Nyugatot, lett történelmi őrhellyé, hogy itt és innen az »idők jeleit figyelve« éljenek, és életükkel tanítsanak a szerzetesek”. Az áldozatos, magas színvonalú kulturális munkát magára vállaló kis közösség 2005. évi, sokoldalú és gazdag munkájáról a jubileumi évben sajnos kevesebb szó esett. Szűkszavúbb lett a kötetben a szerkesztő kitűnő, Naplójegyzetek címet viselő írása is, mely a múló esztendők történéseit kíséri végig, s igazságkeresésével, hitelességével válik történelemmé. Mint ahogy történelemmé vált az a többtucatnyi Munkácsy-alkotás is - tájkép, egyházi tárgyú festmény, portré -, amely képeslapsorozaton megörökítve teszi sokak számára láthatóvá, megismerhetővé legnagyobb magyar festőművészünk, Munkácsy Mihály műveit, s lett egy világraszóló hazai kiállítás nagyszerű utóhangja. .. Ez került ki a másik borítékból. Gyönyörű Munkácsy-képek, válogatás az Amerikai Munkácsy Alapítvány elnökének, Pákh Imrének a gyűjteményéből. Köztük olyan csodálatos életképek, mint amelyért Eötvös József, az 1867-ben megalakult magyar minisztérium közoktatási minisztere kiutalta az első képzőművészeti ösztöndíjat a fiatal Munkácsynak. A nagy pénzzel a festő Párizsba utazott, és elnyerte a világkiállítás aranyérmét. A sorozatban vannak olyan festmények - például a Golgota, a Krisztus Pilátus előtt -, melyeket Pákh Imre korábban is kölcsönadott a hazai földön való kiállításra, amikor kultúraszegény éveinkben nagy szükségünk volt az ilyen művekkel való találkozásra, amikor látásuk erőt adó lehetett. A Magyar Nemzeti Galériában rendezett emlékezetes kiállítás méltó kísérője volt az a hatalmas Munkácsy-album, melyben Szemenkár Mátyás így szól az olvasóhoz: „Az album kiadójaként és szerkesztőjeként szeretném Önt egy rendkívüli »tárlatvezetésre« meghívni. Rendkívüli ez a tárlat, mert arra vállalkozik, ami eddig nem fordult elő a magyar művészeti könyvkiadás történetében. Munkácsy Mihály műveit mutatja be Önnek keletkezésük sorrendjében, megpróbálva a lehetetlent: összehozni a világon fellelhető műveket Párizstól New Yorkig, Washingtontól Moszkváig, Düsseldorftól Kolozsvárig...” A művészi képeslapsorozat - mint maga a Munkácsy-album is - egy áldozatot vállaló kiadó, a Sze- mimpex Kiadó értékmentő kezdeményezésének eredménye. Adja Isten, hogy a jó példának sok követője legyen! ■ SCHELKEN PÁLMA Munkácsy Mihály: Golgota Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt
