Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-06-18 / 25. szám
‘Evangélikus ÉletS SZÉPIRODALOM 2006. június 18. !► 7 rauss-koncert itek)- Tehát? - kérdezte. Aztán leengedte karját, hellyel kínálta a főzeneigazgatót, és maga is leült. A nagy testű ember helyrefészkelő- dött a fotelban.- Félórája sincs, újra megkérdeztem őket. „Nem.” És ekkor jött a nagy ötletem. Megváltoztatni a műsort! Hagyni a koncerttermet, és a nyári színházba...-De...- Tudom, mit akar mondani! Cseppet se gyengébbek, mint a szimfonikusok. A fejemmel felelek értük. Az egyetlen... hogy egész estét betöltő... azaz épp ez lesz a szenzáció... Egy pillanat, és megért. Ön, Maestro az egyetlen az egész világon, ismétlem, az egész világon, aki Johann Straussból kihozza a nagy zenészt. Tudjuk, hogy rosszul vagy átlagosan játszani Strausst, nincs ennél könnyebb. De igazán és teljesen adni, ennél nincs nehezebb. Armand Leon bólintott.- És az Orfeusz zenekar Armand Le- on-lemezekből tanult Strausst játszani. Ugyebár! Tudjuk, hogy Beethovenből mindenki kihoz valamit. Többet vagy kevesebbet. De Straussból... csak Ön. És Ön, most ezzel a zenekarral. Egész estét betöltő műsorral...- Nem tetszik a dolog.- Pedig nagyszerűnek kell lennie. A méltó felelet. Óriási. Szenzációs. A fejemmel felelek. Kérem, bízzon bennem.- Bízom önben, drága barátom - mondta a karmester, és megpaskolta vendége izmos combját, mely szinte kifeszítette az elegáns nadrágot. - De határozni csak a próba után...- Maestro! Ha valóban bízik bennem, ez egyszer tekintsen el a próbától. Csak most fogom őket értesíteni. Egy messzi külvárosban laknak... De gyönyörű a kert... Nem is valamennyien... Ez csak megnehezíti... Onnan a nyomdába. Délután háromra szalaggal átragasztott plakátok: „Orfeusz zenekar. Leon-Strauss. Nyári Nagyszínház.” így valahogy. És mondom: az Ön lemezeiből tanultak. Az akusztika? Mint abban a görög amfiteátrumban, hogyishívják, most nem jut eszembe. Csak nem tételezi fel, hogy másképp ajánlani merném önnek! - Ránézett a karmesterre, és látta, hogy az már enged. - Újságírókat nem fogadunk.- Az újságírók... Négyszemközt bevallom, nem vagyok ellensége a reklámnak.- Én se, én se. De így lesz az egészből szuperreklám. Bízzék bennem. Egy főzeneigazgató presztízse - mondta az izomemberek nyugodt, megalázkodó ravaszságával - az Ön presztízsének csak árnyéka. Tehát...- Drága barátom, ne idegesítsük egymást - gondolt már a fürdőre Leon. - Ha így jónak látja... Mikor jön értem?- Háromnegyed nyolckor. A zeneigazgató sietősen felállt, újra gyengéden két marokra fogta a karmester kezét, és máris rohant. „Végre is tudja, mit csinál. Nem kell izgatni magam”' - döntött Armand Leon. (...) Kitűnő frakkban, emelt sarkú, villogó lakkcipőben, cseppet rózsaszínűre púde- rozva, a függöny kémlelőlyukán át vizsgálta a nézőteret. A reflektorok megvilágították az amfiteátrumot és az amfiteátrumot körülfogó óriási platánokat. A platánok törzse nem volt őskori állatok oszloplábai: szürke mamutlábak párducbőrben; a testek mintegy eltűntek a sok- hegyű levelek megvilágított aljában. A közönség zajongott és hevesen gesztikulált. Behunyta a szemét, hallásra koncentrált. De hiszen egy szót sem értett az ország nyelvéből, és a szenvedélyes mozdulatokat sem értette. De az igaz volt, amit a főigazgató ígért: az akusztika kitűnő... Gong. A fákra, közönségre világító reflektorok kialudtak. A közönség rögtön elcsendesedett. Ilyen fegyelemre hosszú karmesteri múltjában még nem volt példa. A most megvilágított zenekar készenlétben várt. Kisietett. Csak saját lakkcipőit hallotta. Gyors, apró lépésekkel ment az emelvényre: „korát meghazudtoló fürgeséggel”, ahogy azt minden ország újságjai kritikáikban írni szokták. Armand Leon arról volt nevezetes, hogy karmesteri pálca nélkül dirigált. A kezével, egész testével. Büszkén megrázza fehér-sárgás oroszlánsörényét, csontos ujjával megkoppintja a pulpitust. A zenekar azonnal, talán egy századmásodperccel a szokottnál előbb kezd. Aztán minden nagyszerű. Érzi a reflektorokat, ahogy rávilágítanak, a zenészek tökéletes figyelmét, ahogy az őbenne levő zenét átveszik. A zenekar bámulatos. Úgy ismeri a darabot - és az ő felfogását -, hogy íme, kotta nélkül merészelnek játszani. Micsoda öröm ez! Nem a kottára merednek, egész arcuk feléje fordul, és a reflektorok fénye megcsillan a szemükben; rávillannak a foncsoros szemüvegek, sok foncsoros szemüveg. Ő se néz az előtte fekvő partitúrába. Úgy vezényel, azt vezényli, amit csak ő tud és akar kihozni Johann Straussból. Érzi saját ideges kezeit. Vézna alakját kihúzza: a lakkcipő magas sarka nem elég, felágaskodik. Aztán méltósággal nyugszik, erőteljesen megrázza oroszlánsörényét, dühösen. Valódi sörény ez - hiába írták már róla, hogy paróka... (...) A zenekar egyre nagyszerűbb. Együtt csobolyáznak a libegő kék Dunán, bécsi erdőn, vidám népünnepélyeken át, együtt, egymás gondolatát lesve. Nem a kottát nézik, a szemek és a foncsoros szemüvegek őt biztatják, és mindent kihoznak. Víz csillogó kis fodrait, szoknyák búgócsigáit, levél rezdülését sóhajtásnyi szélben, asszonyok sóhajtását rezdületlen fényben... Aztán és végül: a híres katonai induló következik: az osztrákság játékos-harcias, császárhű lózenéje... Vége az első résznek. A zene elhallgat, és ő megrázza hamis-valódi paripa- oroszlánsörényét, és meghajol. Kigyúlnak a reflektorok, és olyan tapsfergeteg zúg az amfiteátrumban a nagy platánok lábai között, hogy minden hiúsága átváltozik szerénységgé. Hálás a közönségnek, hálás a zenekarnak. Negyven év előtt, első nyilvános hangversenye végén volt talán ilyen hálás és boldog. íme, most, csak most érte el a tökélyt, azt, amiről azt hitte, hogy már mögötte van, valahol messze, valamelyik nagyvárosban, nem is tudja, hol... Minden tapsot a zenekarnak kíván átadni. Újra meghajol a közönség előtt, aztán a zenekar felé fordul. A szokott kétkezes karmesteri jellel felállásra szólítja őket, és miközben a közönség még bőszebben tapsol, már fontolja, mit adnak ráadásként. A Tereferét? Az Indulót? A zenészek arca feléje irányul. A szemek és szemüvegek foncsorosan villognak. De ülve maradnak. Nem figyeltek? Megismétli a jelt. Mi ez, miért nem kelnek fel? Megrázza sörényét, dühösen toppant. A zenekar figyel... de ülve marad. Halkan, dühtől remegve káromkodik és parancsol: Felállni! A zenészek felugranak, megmerevednek. És ekkor veszi észre Armand Leon, hogy vakoknak dirigált. A reflektorok megvilágítják a mamutplatánokat, és mikor visszafordul a közönséghez, az egyszerre rekedten ordítva és hadonászva boldog. És hahotáz- va mutogat rá. Ekkor látja, érti Armand Leon, hogy a közönség kétharmada a siketnéma intézet egyenruháját viseli... Összerogyna, de a zöld, fekete és platinafehér nők, a repülőgéphez is eljövök, szoros gyűrűben tartják. Nem esik el, csak imbolyog sütővas hagyta pörkölt gyapjúszag, hajfesték és púderillat között. De már átnyúl a főzeneigazgató keze, át az őt körülfogó női derekakon, és most erősen, férfiasán, katonás-keményen szorongatja ujjait, rázza a kezét a Radetzky-mars ütemében. Régi imádói szűk gyűrűje fogja, és kíséri egy nagyon fekete autóhoz. Az őzgida és a gyémánt Kindelmann Győző A Krokodil napok óta éhezett. Hiába állt lesben reggeltől estig a folyóparton szomjas állatokra várva, azok megne- szelték a jelenlétét, s máshová jártak inni. Egyedül az Őzgida merészkedett a közelébe, de ő is csak azért, mert gyors lábaival a Krokodil nem vehette fel a versenyt. Úgy a negyedik-ötödik éhen töltött napon a vizek sokfogú réme óriási gyémántot talált a parti homokban. Nézte, nézte, forgatta a csillogó követ a napfényben, de nem tudta, mit kezdjen vele. Már ott tartott, hogy elhajítja a hasznavehetetlen holmit, mikor eszébe jutott valami. Megállt a parton, kitátotta fogakkal teli száját, és a nyelvére helyezte a gyémántot. A kő úgy fénylett, szikrázott, mintha a Sarkcsillag szállt volna a Földre! Nemsokára arra jött az Őzgida. Figyelmesen körülnézett, s a tekintete rögtön megakadt a gyémánton.- Ó! - sóhajtott önkéntelenül. - Mi lehet ez? Közelebb lépett. A Krokodil még nagyobbra tátotta a száját, úgy, hogy a Nap sugarai most már akadálytalanul érték a gyémántot.- Meg kell szereznem! - gondolta megbabonázva az Őzgida, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy hol is ragyog valójában a kő. Tétován körülnézett, aztán határozott léptekkel elindult a Krokodil felé.- Állj! Veszély! - csiripelt izgatottan az éppen arra repülő Rigó. - Nem menj tovább, veszélyben az életed! Az Őzgida úgy tett, mintha nem hallotta volna a figyelmeztetést, rendületlenül ment tovább. Arra gondolt, milyen jól mutat majd a homlokán a gyémánt! Milyen irigyek lesznek az erdő állatai! A Rigó közben leszállt mellé egy kőre, és onnan kiáltozott:- Fordulj vissza, elkap a Krokodil! Az Őzgida indulatosan toppantott.- Menj innen, tudatlan! Én vagyok az Éden leggyorsabb lakója, hogyan kaphatna hát el ez a lomha állat? Kiveszem a szájából a csillogó követ, s mire feleszmél, már árkon-bokron túl járok! A Krokodil ravaszul pislogott, mintha csak helyeselné az Őzgida szavait. A Rigó még mondani akart valamit, de amikor látta, hogy hiába beszélne, tehetetlenül széttárta a szárnyait, és felröppent egy közeli fára.- Ne félj semmitől - biztatta magát az Őzgida. - Bátraké a szerencse! Ilyen gyors lábak a szélvésszel is felveszik a versenyt! A Krokodil szája közben egészen közel került hozzá. Az éhes állat fogai szab- lyaként meredeztek alul-fölül, a torkából izgatott zihálás hangzott, s apró szemei mohón szegeződtek az Őzgidára.- Menekülj! - kiáltott még utoljára a Rigó. Hiába. Az Őzgida már csak a gyémántot látta. Előrenyújtotta a nyakát, és fejét a Krokodil szájába hajtotta. A szörnyű állkapcsok abban a pillanatban összezárultak! Megelégedett morgás tört fel a Krokodil torkából, és az Őzgida örökre eltűnt az Édenből... Ne hidd, Ember, hogy ez mese! Te naponta hajtod a fejed egy gyémántért a Krokodil torkába! Az Édenkert meséi. Mesék - nemcsak gyermekeknek. Szent István Társulat, Budapest, 1994 ■ Kosztolányi Dezső Első osztályú fülkébe szállt be. Mindig első osztályon utazott. Ez üzleti befektetéséhez tartozott. Előrement, be-bekukkantva minden fülkébe. Utána a hordár. Egyik fülkében valami magányos öreg urat pillantott meg, három remek bőrönddel meg egy krokodilbőr kézitáskával.- Ide - utasította a hordárt. Az fölrakta a hálóba bőröndjeit. Mutatós bőröndök voltak, teleragasztva a külföldi szállók tarka címkéivel. Egyébként teljesen üresek. Amikor elemelte az áldozatok pogy- gyászát s megugrott velük, mindig otthagyott - zálogul, ajándékul - néhány üres bőröndöt. Ezt is beleszámította az üzemköltségbe. Leült az öreg úrral szemben. A levegőbe bámult. Sohase ismerkedett. Ezt csak a „régi iskola” tette. Kiderült, hogy nem érdemes. Inkább árt, mint használ. Hétkor már sötétedett. Kezdődött a társasvacsora. Az öreg úr fölkelt. Kifelé indult, behúzva maga után az ajtót. De mintha valami eszébe jutna, visz- Szajött, s a félig nyitott ajtón beszólt.- Kérném szeretettel - mondta, és feléje fordult. - Méltóztassék talán vigyázni a holmimra. Hogy lába ne keljen. Csak megvacsorázom. Be vannak zárva. Vasúti tolvaj De ilyen időkben, tetszik tudni - és mosolygott. A vasúti tolvaj is mosolygott, megértőén. Bólintott, hogy majd vigyáz. „Furcsa - gondolta. - Kutyára a hájat.” Megnézte zsebóráját. Tudta, hogy huszonhárom perc múlva Nagyvárad közeledik. Az egész menetrendet kívülről tudta, mint egy zongoraművész Chopint vagy Beethovent. Ahogy szokta, előre magára vette galambszürke felöltőjét, kesztyűt húzott, fejébe nyomta kalapját, mint aki majd kiszáll, s a folyosóra állt, a letolt ablak mellé, hogy a hordárok tüstént észrevegyék. Ez a módszer is bevált. Körülbelül tíz éve dolgozott, körülbelül negyvenötven bőröndöt lopott el anélkül, hogy egyetlenegyszer is elcsípték volna. A kocsiban kívüle csak egy gyászfátyolos hölgy utazott, az utolsó előtti, nemdohányzó fülkében. Hat perc múlva az is kiszállt. Ő az ablakba könyökölve figyelte a sötét mezőket. Hallgatta a vonat sötét kattogását. „Különös - tűnődött mindenesetre különös. Ilyesmivel eddig még sohase tüntettek ki. Azt mondta: »kérném szeretettel«, és régimódian elmosolyodott. Gondjaimra bízta. Annyira bizalomgerjesztő pofám volna? No, ne érzelegjünk. Az utasok általában legközelebbi társukhoz szoktak fordulni, holott ez éppúgy lehet irgalmas szamaritánus, mint vasúti tolvaj. Ezúttal - a valószínűségi számítás szerint - rám került a sor.” A mozdony füttyentett, megállt. Nagyváradhoz érkeztek. Egy hordár nyomban fölugrott a kocsijába. Csak a rendelkezését várta, hogy melyik bőröndöket vigye. De ő elfordult.- Hát nem tetszik leszállni? - kérdezte a hordár ámulva.- Nem - mondta. Úgy tervezte, hogy majd a következő állomáson, harminckilenc perc múlva. De ott se volt ereje. Ott különben is fölszállt egy utas, s az ő fülkéjébe telepedett. Hórihorgas, fakó alak volt. Gyanakodva figyelte. Csak nem sántikál ez valami rosszban? Mindenesetre beült. Szemmel tartotta. Az öreg úr is visszaérkezett, a vacsora és a bor páráitól rózsálló arccal, szivar a szájában. Hálálkodott:- Köszönöm, nagyon köszönöm.- Nincs mit - vetette oda. Amint otthon sarokba vágta üres bőröndjeit, ezeket a kellékeket, melyeket mindig magával cipelt, így dohogott:- Hallatlan. Kidobtam az útiköltséget, hiába volt az egész. Meghatott az a szamárság, hogy „kérem szeretettel”, és hogy épp engem választott ki. Úgy látszik, vénülök. Nem nekem való már ez a mesterség. Utána csakugyan abbahagyta. Valami más pályára lépett.
