Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-06-11 / 24. szám

6 «ff 2006. június ii. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletS Szabadulás a függőségből Nyílt nap a drogterápiás otthonban ► A Fejér megyei Ráckeresztúron 1986 óta működik a Kallódó Ifjúsá­got Mentő Misszió (KIMM) Drog­terápiás Otthona. A Magyarorszá­gi Református Egyház intézmé­nyében május 25-én ünnepséget és nyílt napot tartottak fennállásuk huszadik évfordulója alkalmából, illetve arra emlékezve, hogy há­rom évvel ezelőtt költöztek új épületükbe. A ház tisztasága, otthonossága, a kert ápoltsága, valamint a lakók és a munka­társak őszintesége, bizalma, illetve a ki­tűnő szervezettség egyaránt arról győzte meg a látogatókat, hogy az intézmény magas színvonalon működik. Az ünnepség résztvevői azáltal is be­pillanthattak az otthon mindennapjai­ba, hogy részt vettek az egyik, naponta ismétlődő eseményen, a „reggeli talál­kozón”. Ezután dr. Bölcskei Gusztáv püs­pök, a református egyház zsinatának lelkészi elnöke Fii 3,12-14 alapján tartott igehirdetésében arról szólt, hogy fontos állomás valakinek az életében, ha arra a felismerésre jut, hogy szüksége van a szabadulásra és a szabadítóra. Victomé Erdős Eszter, az otthon vezetője köszön­tőjében elmondta: olyan házat akartak létrehozni, amely egyszerre zárt és nyi­tott, ahol a lakók elvonulhatnak, egy­szersmind pedig közösségben élhetnek. Az otthonvezető kifejtette, hogy a leg­fontosabb a terápiás munka, melynek célja, hogy a szenvedélybetegek meg­szabadulhassanak a kábítószer-függő­ségtől, és teljes értékű életvitelt alakít­hassanak ki. A drogterápiában részt vevő fiatalok­nak minden napot a kábítószer elleni küzdelemnek kell szentelniük. Egy kábí­tószerfüggőnek nehéz kimondania, hogy „drogos vagyok”, de ennek megtörténte is szükséges ahhoz, hogy szembenéz­hessen korábbi életével. A terápia elvég­zése után a gyógyultan távozók úgy ér­zik, hogy arról az útról, amelyen elindul­tak, nem szabad letérniük, hiszen már nagyon sok a vesztenivalójuk. * * * Gönczi Gábor és Centgráf Károly az otthon munkatársai. Mindketten hosszú évekig voltak drogfüggők, és biztosak benne, hogy Jézus Krisztus nélkül nem sikerült volna szabadulniuk a függőségtől.- Először nélküle próbáltam meg, de a lelki üresség újból a kábítószerhez üldö­adott megnyugtató választ. A hitem azt mondja, hogy megszabadultam, hogy Krisztus meggyógyított - mondja. - Azt is vallom, hogy mindenkinek lehetősége van megismerni a kegyelmet és megsza­badulni, meggyógyulni. Az életemnek az ad értelmet, hogy hozzá tartozhatok. Az otthon lakói, akik fiatalon kerültek szinte reménytelen helyzetbe, pontos napirend szerint élnek. A reggeli találko­zókon, áhítatokon és a terápiás folya­matban való részvétel mellett a ház körül dolgoznak. Zsolt közel két hónapja ke­rült Ráckeresztúrra. Amikor meghozta a végső döntést, hogy a gyógyulást vá­lasztja, akkorra már mindenkit és min­dent elvesztett. Ekkor ment el a Válaszút Misszióhoz, ahol megerősítették benne, hogy a legjobb helyre fog kerülni.- Most már jobban vagyok - beszél magáról. - Amikor idejöttem, azt hit­tem, hogy a tétlenség vár, de kiderült, hogy itt mindenkinek saját feladata van. Úgy érzem magam, mint egy családban. A korábbi életem során elutasítottam a vallást. Ez mára megváltozott, hiszen is­Victomé Erdős Eszter merkedem a vallásos hittel. Úgy érzem, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy sikeres legyen a gyógyulásom. Az áhítatok, bibliaórák meghatározzák a minden­napjaimat. A ráckeresztúri otthonban négy alap­pilléren nyugszik a terápia: keresztény program, önsegítő elemek, foglalkozta­tás és munkaterápia, valamint életfor­maműhelyként megvalósuló, erősen strukturált közösségi élet. A terápia célja a legfőbb emberi értékek, a szeretet, a tisztelet és az elfogadás bemutatása és zött - fogalmaz Gábor. - Másodszor el­jutottam oda, hogy nekem nem a képes­ségeimmel van a baj. Nekem a lelkem beteg. Az önbizalom és az egoizmus hir­telen megdőlt, mert rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Akkor imádkoztam először Istenhez. Láttam, hogy akik megtértek, és úgy szabadultak meg, sok­kal jobban tudják kezelni az életüket. Gönczi Gábor úgy gondolja, hogy a mai napig szenvedélybeteg, és ezzel együtt kell élnie, tudatosan kezelnie kell. Emellett azonban azt vallja, hogy Jézus Krisztus által megszabadult a korábbi életmódjától. Centgráf Károly Isten nélkül nem látta az élet értelmét és célját.- Erre vonatkozóan csak Isten léte átadása. Az otthonban olyan készsége­ket sajátíthatnak el a lakók, amelyeknek ismerete és használata szükséges a kö­zösségi életben. A terápia során nem vá­lasztják szét az ember testi és lelki prob­lémáit.- Minden egyes mozzanatban benne rejlik a teológiai látásmód, és minden teológiai nézőpontban benne foglaltatik a terápiás szemlélet is - foglalja össze Victomé Erdős Eszter az intézmény ke­resztényjellegét. A Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon lakói és munkatársai számára sokat je­lentett a nyílt nap és a püspöki prédiká­ció üzenete, mely szerint „nem vagyunk egyedül". ■ T. Németh László Közgyűlés tortával ► Tizenötödik, évi rendes közgyűlé­sét tartotta május 30-án, kedden a Magyar Ökumenikus Segélyszer­vezet (MOSZ). Az alkalmon az ala­pító egyházak képviselőin - így Gáncs Péter evangélikus és dr. Bölcs­kei Gusztáv református püspökön - kívül a szervezet jószolgálati nagy­követei és együttműködő partne­rei közül is többen részt vettek. „Jobb adni, mint kapni” - mondta dr. Lévai Anikó. A segélyszervezet egyik jószolgála­ti nagykövete köszöntőjében arról be­szélt, hogy a közhely magától értetődő igazságáról csak az tud meggyőződni, aki maga is ad. Az ökumenikus együttműkö­dés pedig azért nagyon fontos, mert ahogy a bajnak és a tragédiának, úgy a se­gítségnyújtásnak sincs felekezete. A tizenötödik évforduló kapcsán Le­hel László, a MOSZ igazgatója a 2005. évi közhasznúsági jelentés, illetve a 2006. évi tervezet előterjesztése előtt köszö­netét mondott munkatársainak, akik felkészülten és elkötelezetten végzik a dolgukat. Sajnos 2005-ben sem maradtak fel­adat nélkül. Humanitárius tevékenysé­gük jelentős része az árvíz vagy szökőár sújtotta területeken valósult meg. Ott voltak Mátrakeresztesen, segítettek a vajdasági, a temesközi, a moldvai és a székelyudvarhelyi bajbajutottaknak, va­lamint a Srí Lanka-i és a thaiföldi ka­tasztrófák károsultjainak. Folytatták af­ganisztáni munkájukat is, ahol várható­an ez évben már a tizedik iskolát fogják átadni. Itthon harminckét intézményben ti­zenhétféle szolgáltatást végeztek. Ezek közül az egyik legfontosabb a szenve­délybetegségekkel kapcsolatos preven­ciós és rehabilitációs munka volt; ta­valy adták át a szolnoki Addiktológiai Centrumot. Az idén Rácsok Balázs, a szervezet mis­kolci központjának vezetője számolha­tott be részletesebben a felügyelete alá tartozó intézmények és projektek mű­ködéséről. Mint elmondta, a Családok Átmeneti Otthonában negyven főt tud­nak ellátni. Az elmúlt év munkája nagy eredményének tartja, hogy a csapat se­gítségével öt család felelt meg az elvárá­soknak, és kapott szociális bérlakást Miskolcon. A Kríziskezelő Központ az észak-magyarországi régió egyetlen olyan intézménye, amely a családon be­lüli erőszak elől menekülőknek nyújt harmincnapos komplex ellátást. Olasz- liszkán — részben európai uniós forrá­sokból - a fejlesztőházban kézműves­kuckót alakítottak ki, ahol játszóházi foglalkozásokat tartanak a gyerekek­nek, illetve három számítógépet is be­szereztek, amelyeken ingyen interne- tezhetnek a település lakói. Idén egy úgynevezett tanodaprogram beindítá­sán munkálkodnak; ennek középpont­jában a gyerekek iskolán kívüli oktatása áll majd. Lehel László ezt követően a 2006. év terveiről szólva elmondta, hogy az ado­mányozók köre tavaly is tovább nőtt (immár megközelíti a negyvennégyezer főt). Annak érdekében, hogy ez a szám tovább emelkedjen, továbbra is folya­matosan tájékoztatják majd az embere­ket a segélyszervezet munkájáról. Lehel László jelentését Orbókné Szent- iványi Ilonának, a felügyelőbizottság elnö­kének a távollétében Hafenscher Károly, a Magyarországi Evangélikus Egyház or­szágos irodaigazgatója véleményezte. Elmondta, hogy a felügyelőbizottság a segélyszervezet működését törvényes­nek, az igazgató beszámolóját pedig rendben lévőnek találta. A MOSZ 2005. évi pénzügyi helyzetét és zárszámadását, illetve a 2006. évre tervezett költségvetést Szemerei Zoltán felügyelőbizottsági tag tárta a jelenlévők elé. A szervezet tavaly összesen mintegy 440 millió forintot költött bel- és külföl­di humanitárius programjaira, a hazai szociális tevékenységeire fordított ösz- szeg pedig 540 millió forint volt. Minde­közben a különféle támogatásokból, pá­lyázatokból, adományokból csaknem másfél milliárd forintos bevételt köny­velhetett el. A 2006. évi tervezet szerint az idén a humanitárius programokra Az ünnepi közgyűlés után lapunk egy kis múltidézésre kérte Lehel Lász­lót. „Számomra a legmeghatározóbb pillanat a kezdet volt, hiszen akkor szembesültünk a Romániából, Er­délyből, illetve az NDK-ból érkező menekültek sokaságával” - fejtette ki az igazgató. „Ennek hatására kezdtük meg a humanitárius segélyezést. Fon­tos állomás volt az is, amikor 1995- ben először mentünk messzire, egé­szen pontosan Dagesztánba, illetve Csecsenföldre. Ezt követően - látva, hogy milyen rugalmasan és eredmé­nyesen dolgozunk - egyre többen kértek arra bennünket, hogy az ő tá­mogatásukat is mi használjuk fel. Az ENSZ-szel együttműködve egy nagy közösségben kezdtünk el dolgozni, és egyre távolabbi helyekre jutottunk el. Végül az elmúlt tizenöt év történe­téből azt a pillanatot emelném még ki, amikor a magyar kormányzat át­vette az európai uniós országok gya­korlatát, és az Európai Bizottság aján­lására évente támogat humanitárius és fejlesztési projekteket. Ezáltal egy­re több akciót valósíthatunk meg.” 542 millió, míg a hazai szociális tevé­kenységekre 409 millió forint jut. A pénzügyi jelentés után dr. Eperjes Fe­renc, a KPMG Hungária Kft. képviselője a 2005. évi könyvvizsgálatról szólva el­mondta, hogy valamennyi projekt eseté­ben valós és tiszta képet mutató elszá­molást kaptak, és a MOSZ a törvények­nek megfelelő gazdálkodást folytat. A MOSZ alapítványának 2005. évi munkájáról dr. Harmati Béla nyugalma­zott evangélikus püspök, az alapítvány kuratóriumának elnöke számolt be. Egyúttal megragadta az alkalmat, hogy felelevenítse az 1991. január 18-ai esemé­nyeket, amikor is péntek délután fél ket­tőkor a Szabadság téri református templomban megalakult a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat. Utalt arra, hogy az alapítók meggyőződése szerint a diakóniai munkát országos szinten csak ökumenikus összefogással lehet végezni, és hogy a léleképítés mel­lett a közösségépítés - a megbékélés és a kölcsönös kiengesztelődés elősegítése - is nagyon fontos. A közgyűlés folytatásaként a meghí­vott vendégek kaptak szót. Jakab Péter, a Külügyminisztérium Nemzetközi Fejlesz­tési és Együttműködési Főosztályának he­lyettes vezetője felszólalásában kitűnőnek értékelte a segélyszervezet és a minisztéri­um együttműködését. Mint elmondta, rendkívül hálásak, amiért a MOSZ részé­ről folyamatosan tisztességes és megbíz­ható hozzáállást tapasztalnak; a szervezet büszke lehet a teljesítményére. Ugyancsak a szervezet professziona­lizmusát és lelkesedését emelte ki beszé­dében Michael Weustenhagen, a Württem­berg! Diakóniai Szolgálat alapítványá­nak elnöke is. Visszaemlékezett a közös munka kezdeteire, amikor az erőspusz­tai menekülttáborban munkatársaival együtt meglepetten tapasztalta, hogy az ott élők építhetik, renoválhatják saját szállásukat. Ez ugyanis Németországban szigorúan tilos. „Talán nem lenne sza­bad közös munkát kívánnom, hiszen ehhez valami szörnyűségnek kell tör­ténnie. Ezt azonban nem tudjuk meg­akadályozni, és ha megtörténik, akkor együtt kell működnünk” - mondta az elnök. „Segítenünk kell, szóval és tettel. Egyiket sem lehet a másik nélkül.” A közgyűlés végén - talán éppen a „szóval és tettel” való segítés illusztrálá­saként - a résztvevők a samarkandyani (Afganisztán) iskola átadásáról tekint­hettek meg egy kisfilmet, majd Lehel László felvágta a születésnapi tortát. ■ Vitális Judit Lehel László, Gáncs Péter, Bölcskei Gusztáv és Lévai Anikó Klinikai lelkigondozók tanácskozása ► A rossz hír közlése - különösen ak­kor, ha nincs remény - nem köny- nyű feladat. Mégis túl kell esni rajta. Hogy miként? Többek között ez volt a témája a Klinikai Lelkigon­dozók Ökumenikus Egyesülete (KLÖE) tizennegyedik, Határhely­zeteink - Elköszönés, gyász és lelkigon­dozás című tudományos ülésének. A május 26-án Dunakeszin megren­dezett összejövetelen közel százan - lelkigondozók, önkéntesek, or­vosok, ápolók és nem utolsósorban lelkészek - vettek részt. Az egész napos együttléten először dr. Csepregi Gyula, az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet osztályvezető főorvo­sa és dr. Egri László kézsebész, lelkigondo­zó, a KLÖE titkára szólalt fel. „Párbeszé­des” előadásukban az orvos és a lelkigon­dozó együttműködéséről számoltak be. Bemutatták a baleset okozta veszteségek főbb formáit, és példákat említettek arra, hogy egy-egy konkrét esetben ki mikor és miként mondta el a betegnek, hogy mi a baja, és mi fog történni vele. Miként egy intenzív osztályon, úgy egy hospice-házban is nagy szükség van lelki­gondozóra. Hogy az utóbbiban miért, ar­ról Debrecenyi Károly István református lel­kész, lelkigondozó, a KLÖE elnöke be­szélt. Mint mondta, ha elfogadjuk, hogy a hospice-ellátás középpontjában a „szép halál” helyett az „élet" áll, és ha meg aka­runk felelni az „Élhető élet mindvégig” jel­mondatnak, akkor a testi, a lelki, a szelle­mi és a szociális gondoskodáson kívül a betegek spirituális támogatását is biztosí­tani kell, hiszen a spiritualitás - mint az élet végső kérdéseinek megértésére, meg­válaszolására irányuló vágyakozás - hoz­zátartozik az élet teljességéhez. Kérdései nemcsak a betegnek és a hal­doklónak lehetnek, hanem a szeretett személyt elvesztő embernek is, aki gyak­ran tűnődik azon, hogy mi mindent mu­lasztott el megtenni. A gyász jellemzőit, feldolgozásának folyamatát és a lelki­gondozónak az ebben játszott szerepét Markó Mária szociális munkás, gyászta­nácsadó, a Budai Irgalmasrendi Kórház „Méltón tovább élni” csoportjának egyik vezetője ismertette a jelenlévőkkel. Az előadásokat követő interaktív ke- rekasztal-beszélgetés központi gondola­ta az volt, hogy - amint a szervezet eti­kai kódexében is olvasható - a lelkigon­dozónak tudatos, élő és ápolt spirituali- tással kell rendelkeznie, különben nem tud másoknak segíteni. Az ebédszünet utáni rövid beszámolók pedig arról ta­núskodtak, hogy ki-ki milyen „csodák­kal”, megismételhetetlen élményekkel találkozott és gazdagodott lelkigondo­zói szolgálata során. ■ - vitális-

Next

/
Thumbnails
Contents