Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-05-28 / 22. szám
‘Evangélikus Életéi KULTÚRKÖRÖK 2006. május 28. 5 99 Bábuk, bábuk, sorakozzatok.. 41 Folytatás az 1. oldalról A szünetben a zsűri egyik tagját, Granasz- tói Szilvia bábművészt - aki a Wesley János Lelkészképző Főiskolán a bibliai bábjáték tantárgy oktatója - kérdeztem a szakmai háttérről. Megtudtam, hogy a gyerekek magukhoz hasonló, de maguknál kisebb lényt akarnak teremteni, amely úgy mozog és viselkedik, ahogy ők akarják. Utánozzák a felnőttek világát; vágyteljesítő játékról van tehát szó. Ha a bibliai bábjátékot vezető felnőtt érvényesülni hagyja a gyermeket, ő maga is sokat tanulhat a történetek eljátszásából; spontaneitást, felszabadult játékot, humort és mindenekelőtt őszinte gyermeki hitet. A zsűri másik tagja, Cselovszky Ferenc Deák téri lelkész ehhez kapcsolódva elmondta: azáltal, hogy a gyerekek egy- egy bibliai személy figuráját mozgatják, maguk is részévé válnak a történetnek. A szereplőkön keresztül kapcsolópontot találnak az igei eseményekhez, s ezáltal az evangélium is könnyebben válhat mindennapi életük eleven részévé. Létrejön az „egyidejűség” a bibliai kor és a maguk élete között, ami elengedhetetlen feltétele annak, hogy a Biblia betűin s az évezredekkel ezelőtt élt hősök alakján keresztül Isten élő és ható igéje személyesen szólítsa meg a jelenkor emberét. Cselovszky Ferenc úgy fogalmazott: saját gyülekezetében megtapasztalta, hogy az együtt alkotásnak közösségteremtő ereje van. Örömmel látja - fejtetAz első helyezett győri csapat bábjai előadás közben te ki a lelkész -, hogy vannak évről évre visszatérő csapatok. „Jó volt látni az alkotásban összekovácsolódott lelkes társaságokat, melyek közül több is olyan kistelepülésről érkezett, ahol különösen nagy jelentőségük lehet az ilyen megtartó csoportoknak” - mondotta. Az idei verseny előadásain meglátszott, hogy több, a bábfoglakozást vezető pedagógus, lelkész korábban bábtanfolyamon vett részt. A nyertes győri Pé- terfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ csapatát egy egész osztály alkotta: huszonnyolc gyerek adta elő Jónás történetét, látványos elemekkel illusztrálva és furulyaegyüttesük zenei aláfestésével. Érdekes színfolt volt a második helyet megszerző büki csapat Gedeon, a kiválasztott című darabjában megszólaló énekhang és a harmadik helyezést elérő surdi gyerekek citerajátéka is. Végül Granasztói Szilvia felhívta a figyelmünket arra, hogy az ökumenikus templomi bábjátéknak komoly hagyománya van. A templomi bábcsoportok országos ökumenikus találkozóját minden évben februárban rendezik meg; erre a jelenlévők is meghívást kaptak. ■ Horváth-Hegyi Olivér Egyházmegyei vezetők iktatása és jubileumi megemlékezés Orosházán Folytatás a 3. oldalról Ezt követően került sor az iskola ünnepi közgyűlésére, ahol Jantos Istvánná igazgató köszönetét mondott mindazoknak, akik odaadó szolgálatukkal támogatták az iskolát, majd - „rövid, de jelentős időszaknak” aposztrofálva az iskola újraindulása óta eltelt tíz esztendőt - a progresszív és dinamikus változásokat lehetővé tevő isteni kegyelemről beszélt. Ünnepi köszöntést mondott továbbá Mihályi Zoltánná, a Magyarországi Evangélikus Egyház Oktatási Osztályának a vezetője; Szemerei Zoltán, a Déli Egyházkerület felügyelője; valamint az öregdiákok nevében Jankó Béla, aki megható módon emlékezett az alma materre, amely sosem bánt mostohán gyermekeivel. A felszólalók sorát Ribár János zárta, aki felhívta a figyelmet az együttlét valódi céljára: a hálaadásra, amely egyedül Istent illeti, aki lehetővé tette azt a páratlan metamorfózist, hogy pár év leforgása alatt egy „szimpla” általános iskolából keresztény szellemiségű általános iskola és gimnázium váljék. Ekkor került sor a hagyományteremtő célzattal 2006-ban alapított egyházkerületi hűségérem átadására is. Az elismerést az idén Tóth Lenke és Baranyai Béla vehette át odaadó szolgálatáért. Az ünneplés a továbbiakban már az iskolában folytatódott az anyagyülekezettől ajándékba kapott harang felszentelésével, majd egy újabb kedves hagyományteremtő szándéktól vezérelve a gimnázium 2004-ben és 2005-ben végzett növendékei emlékfákat ültettek az intézmény udvarán. Ezután emléktáblát avattak a volt evangélikus iskolai tanárok és tanítók tiszteletére, az államosítás előtt végzett diákok nevében pedig dr. Ravasz Magdolna emlékezett az iskola legendás tanáregyéniségeire. A grandiózus ünnepségsorozatot a diákok parádés gálaműsora zárta, melynek sikeréhez nagyban hozzájárult játékával az iskola egyik tanulója, Claudia Zorbas (képünkön), a mindössze tizenöt éves, de már a világhírnév felé tartó hegedűművész is. • ■ Nánai László Endre Láttatni Krisztus kereszthalálát Beszélgetés az új békéscsabai oltárkép alkotójával Rövidesen átadják a békéscsabai evangélikus Nagytemplom új oltárfestményét. Olvasóink előtt is ismert lehet, hogy közel hat évvel ezelőtt, 2000. augusztus 4-én lopták el máig ismeretlen tettesek az oltárképet, mely majdnem száz- nyolcvan éven át, felszentelése óta díszítette a Nagytemplomot. Az újat egy helybéli festőművész, Sze- verényi Mihály készítette el - pontosan egy év alatt.- A golgotái történetet sokféleképpen lehet vászonra vinni - mondja művészi koncepciójának a kiválasztásáról Szeve- rényi Mihály. - Vannak festők, akik a haláltusát ábrázolják, mások a jobb latorral való párbeszédet, megint mások azt az eseményt, amikor Jézus Jánosra bízza anyját, Máriát. Nekem az volt a célom, hogy azt a pillanatot ragadjam meg, amikor Krisztus kimondja: „Elvégeztetett!" Ez is lett a kép címe. A Bibliában azt olvassuk, hogy ezután „fejét lehajtva, kilehelte lelkét”. Ezek tehát Jézus földi életének utolsó pillanatai - és egyben ez az örök élet kezdete.- Mindez hogyan jelenik meg az oltárfestményen?- A műemlék-felügyelet egyik tanácsosa, Réti Mária úgy fogalmazta meg, hogy ő már Krisztus megdicsőült testét látja a festményen. Ez azt is jelenti, hogy igyekeztem a haláltusát, a drámai küzdelem jegyeit, a sebeket szolidan megjeleníteni, és a pillanat dicsőséges voltát kiemelni. Számomra ebben a megragadott pillanatban a feltámadás reménysége, sőt ténye a legfontosabb. Ezért jelenik meg a háttérben a mennyei otthon, a mennyei Jeruzsálem a maga fényeivel, lépcsőivel.- Mennyire kellett figyelembe vennie, hogy milyen környezetbe kerül majd a festmény?- Maximálisan figyelembe kellett vennem. Ez is egy elvárás volt, amelynek meg kellett, hogy feleljen az alkotás. De emellett egyéb szempontokat is szem Szeverényi Mihály az oltárképhez készített tanulmányai előtt előtt kellett tartanom: különböző bizottságok és több tagjuk, akár több szakember néha egymásnak ellentmondó elvárásait, meglátásait. Úgy kellett ezeket meghallgatnom és megfogadnom, hogy a szükséges kompromisszumok mellett megvalósulhasson az eredeti koncepcióm.- Mire számít, hogyan fogadja majd az új oltárképet a békéscsabai gyülekezet?- Egy oltárkép szakrális mű, amelynek az a funkciója, hogy közelebb vigye a híveket lélekben Jézus Krisztushoz. Kondor Péter esperes úr jegyezte meg az egyik oltárképszemlén, amikor a Nagytemplomban néztük meg a festményt, hogy messziről csak a test két oldalán lévő fény látszik, de ahogy közelebb lépünk hozzá - teológiai értelemben ahogyan közeledünk Krisztushoz -, annál több részletet fedezünk fel mennyei otthonunkból is.- Milyennek képzeli el június n-ét, a felszentelés napját?- Valószínűleg az egyik legfontosabb és legszebb nap lesz az életemben. Én hátralépek majd, letérdelek, és hálát adok azért, hogy megfesthettem, míg az alkotás elkezdi élni saját életét. Az a sok-sok küzdelem és nehézség, amelyet az elmúlt évben átéltem, nem lesz már fontos. Arra fogok gondolni, hogy milyen megrendítő élményeken mentem keresztül az alkotás során. Mert újra láttam, sőt láttatnom kellett Jézus Krisztus kereszthalálát, odafesteni a sebeket, és érezni, hogy miattam történt mindez, miattam szenvedett. Ez marad meg bennem, és ezért mondom azt, érdemes volt belevágni ebbe a munkába. ■ Szegfű Katalin Evangélium Színház Május első péntekén mutatta be a Magyar Örökség Díjjal kitüntetett Evangélium Színház Hubay Miklós Egy faun éjszakája, avagy Hová lett a Rózsa Lelke? című tragédiáját Udvaros Béla rendezésében. További előadások: május 28. (vasárnap) -16 óra; 27. (szombat) -15 óra; június 4., pünkösdvasárnap -19 óra; június 5., pünkösdhétfő- 15 óra. Jegyárusítás mindennap az 1/250-5318-as telefonszámon, illetve hétfő, szerda, péntek délután 14-18 óra között a Duna Palota portáján (telefonszám: 1/235-5500). Helyárak: 1800, 1400, 1200 forint. Április 14-én elhunyt Malis Lívia, néhai Mátis István evangélikus lelkész lánya, irodalomtörténész, szerkesztő, a Kortárs Kiadó igazgatója. (Lapunk 2005. március 20-i számában vele készült interjú olvasható.) A gyászoló család, a pályatársak és barátok május 5-én vettek tőle búcsút a Deák téri evangélikus templomban. Az alábbiakban Alexa Károlynak a szertartáson elhangzott gyászbeszéde olvasható. Matis Lívia urnaja mellett Kihez, hova forduljon az, aki egy koporsó, egy halottas urna vagy egy nyitott sír mellett szólni kényszerül? Kire, mire is nézzen, kit szólítson meg, kihez, merre intézze szavait? A hamvakat csöndes szigorral őriző urna nem szívesen engedi el a tekintetet, a bomlás drámájának színhelye, a koporsó és a zsákmányára várakozó sírgödör sem. Beszéljen hát a porrá vált testhez? Szólítsa a némán rejtőzködő Istent? A múltat, a jelent, a beláthatatlan jövendőt? Panaszolja a sorsot, vonja felelősségre a Gondviselést? Fogja görcsösen Pál apostol kezét, idézze a Bibliát, elmerülvén a Korinthusi levélben? „Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban ...Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára...” Lehet ezt abbahagyni? „Halál, hol a te fullánkod?" Lám, az apostol a legyőzött halált is meg meri szólítani. De hát itt és most ez a tér, ahol egybegyűltünk mi, gyászolók, és a mi lelkünk tere, még nem a levert, hanem éppen ellenkezőleg, a győzelmében tetszelgő halál színpada. Milyen is a gyászbeszéd méltó retorikája? A gyászbeszédnek, ha igazi, ha nem egy szerep önmutogató megnyilvánulása, nem szabad szónoklatnak lennie. Úgy kell tennie, mintha nem volna az. Az igazi gyászbeszéd, a végső búcsúzó néma. És ha a nyilvánosság mégis szavak keresésére kényszerít, akkor legyen magánbeszéd. Magánbeszéd, amely a végtisztességet tevő gyülekezet minden tagjának, minden jelenlévőnek a leckéje, kötelesség és menedék a fájdalom méltó megéléséhez. Csak magunkhoz beszélhetünk. Hogy jelenlévőből résztvevővé váljunk. „Kezd hosszú lenni a bevezetés” - súgja Lívia, szemüvege derűsen villan. „Nem mersz belekezdeni, ugye? Nyugalom, én itt vagyok melletted. Ez egy alkalmi szöveg, mit tehetünk, arra gondolj, sok minden belefér, legfeljebb a végén, ha túl leszünk ezen az egészen, kicsit meghúzzuk, vagy kihagyjuk a következő kötetedből... De azért köszönöm.” „Karcsikám” - mintha ezt is hozzátenné, mint amikor nagy néha valamiért megdicsért. Igen, úgy szeretnék beszélni most, hogy csak én halljam, és az sejtse, akiről szól, és akinek valójában szól, akihez beszélnem kell, de akit már nem lehet megszólítani. Az egyetlen, Líviához illő beszédmód a fegyelmezett emlékezésé. Amik illenek fegyelmezett, szolgálatos lényéhez, azok a fegyelmezett emlékezés mondatai, amelyek tudják, hogy figyel rájuk a szerkesztői toll, amely ki nem állhatta-állhatja a pátoszt, a szenvelgést, a bőbeszédű nyavalygást. De amelyet megrendít az őszinte fájdalom, ha ezt nem is mutatja. Legfeljebb a tekintet másfelé moccan, legfeljebb egy gyorsabb mozdulat a cigarettával, egy önkéntelen rándulása a kéznek az asztalon. Mi, akik mondatok gyártását tartjuk a munkánknak és életünk lényegének, képtelenek vagyunk mást hűlni, mint azt, hogy a nagy és erős érzelmek kifejezésére csak a nagy és terjengős mondatok alkalmasak. Ezért nem lehetünk meg a szerkesztő nélkül. Aki tudja, hogy a valóság és a nyelv kapcsolatba rendezése nem önkifejezés, hanem elsősorban munka. „Mellébeszélsz” - mondja most Lívia, de némán a szavába vágok, amit soha nem mertem, ha szövegekről beszéltünk. Mert itt most és már nincs szerző és szerkesztő, csak emlék és emlékező, ez a szöveg most itt nem a köznek szól, hanem szégyentelen magánbeszéd, befelé tapogatózik, az emlékek felé, szövegféle a szó és a csend, a szó és a könny között, a szó és a kép között, egyszerre a metafizikus jelenben és a múltban, az elmúlás tudomásulvétele és a megörökítés kényszere között. „Mellébeszélés”, suhog a szó, mert az, mi más is lehetne? Életünk most már szüntelen nyomozás lesz. Sokasodó halottaink titkait kutatjuk, kimondatlan üzeneteiket fürkésszük. Mátis Líviát jobban szerettük, mint amennyire ismertük. És jobban, mint amennyire engedte. Örömeit csak sejtettük, fájdalmairól csak az utolsó időkben lehettek hallomásos híreink. Életrajzi adataiból egy-kettőről volt tudomásunk, életének közegeit is inkább csak érzékelhettük, munkásságáról is keveset, szórt eseteket, egy-egy elhíresült nevet ügyfelei közül, küszködésének kis eseményeit, reménytelen pénzek és reményteljes kéziratok között. De persze az egészet, magát az életművet jól látjuk, ahol a munka már nem puszta tevékenység, hanem erkölcs. Titkait Lívia nem tárta föl, szemérmes asszonyember volt a végtelenségig, azaz az iróniáig és az öniróniáig, de a szeretetünket nem tudta hárítani. Néma képeket hagyott ránk magáról, azokat kell most már faggatnunk, amíg vagyunk. Hogy újraalkothassuk őt a szívünkben. Hogy élőként, élő mondatokban őrizhessük meg őt, hiszen ugyanabban a romlékonyságban és romolhatatlanságban létezünk mi is meg ő is. Hogy tudatában legyünk annak: ha róla beszélünk, azt ő is hallja, és ha ő ránk gondol, arról valahogy mi is értesülünk. Igen, igen, „mellébeszélés”... Mi mást tehetünk, fejünket elfordítva az urnáktól, a koporsóktól, a nyirkosán ásíto- zó sírvermektől, beszéljünk csak el halottaink mellett. Mindaddig, amíg élő lelkükhöz odatalálunk.
