Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)
2006-05-07 / 19. szám
6 2oo6. május 7. PANORÁMA ‘Evangélikus ÉletS EVEL&LEVEL&EVEL&LEVEL & EVEL&LEVEL&EVEL&LEVEL&EVEL&LEVEL&EVEL&LE VEL&EVEL&LEVEL&E VEL&LE VEL&EVEL&LEVEL&EN Tamáskodás címmel lapunk április 23-i számában közöltük dr. Murányi László újságíró és íttzés János elnök-püspök levélváltását a Tamás-mise létjogosultságáról. Az újszerű istentiszteleti formát csaknem blaszfemikusnak tekintő vélemény olvasóink közül is többeket válaszra késztetett. Alábbiakban a lapzártánkig beérkezett reflexiókat közöljük - Murányi Lászlónak tett ígéretünkhöz híven - teljes terjedelmükben, kommentár nélkül. Részünkről a polémiát ezzel lezártnak tekintjük lapunkbaft, de az Evangélikus Élet on-line platformján természetesen mindenkinek lehetősége van kifejtenie véleményét a témáról. - A szerit. Tisztelt Murányi Úr! Érdeklődéssel olvastam nyílt levelét a kelenföldi Tamás-miséről. Bár távol élek a fővárostól, nagy ajándékot kaptam azzal, hogy egy Budapesten eltöltött hétvégén ellátogathattam a Tamás-misére. Nem az alkalom ötletgazdái és szervezői helyett szeretnék védekezni, hanem éppen „egyszerű"gyülekezeti tagként átélt élményeim alapján igyekszem néhány kérdésfelvetésre reagálni. Ön megdöbbent hívekről írt levelében. Valóban megdöbbentem. Azonban nem úgy, ahogyan ön gondolja. Arra döbbentem rá, hogy mennyire színes a mi istentiszteletünk, milyen érdekes, hogy ugyanazt a feltámadott Krisztust ennyiféle módon imádhatjuk. Mert a forma valóban rendhagyó volt, az istentiszteleten azonban mindvégig a Megváltó volt a középpontban. Úgy gondolom, hogy igazából ez a legfontosabb. A két „klasszikus" hitvallást hiányolta az istentisztelet liturgiájából. A kivetített hitvallás szövege első hallásra teljes egészében megfelelt egyházunk tanításának, így nem tartom megvetendőnek a Kelenföldön használt szöveget. A „ministránsok" alkalmazása nem csak a Tamás-mise specialitása. Jó dolognak tartom, hogy egyre több gyülekezetben a hívek is részt vállalnak a liturgiában. Nem igazán értem, miért volt probléma, hogy az ojfertóriumfelét a következő alkalom megszervezésére fordítják a szervezők. (Sajnálom, hogy azt nem említi, hogy a másik felét egy evangélikus anyaotthon számára gyűjtötték) Nem ugyanez történik vasárnapról vasárnapra? Kimondva vagy kimondatlanul a perselybe dobott forintokból futjük a templomot, vesszük az úrvacsorabort, és fizetjük az igehirdetőt. Levelében a személyes megszólítást is hiányolja. Számomra az egyik legnagyobb ajándék az volt az istentiszteleten, amikor egyenként járulhattunk áldásért az oltárhoz, és voltak akik a magángyónás lehetőségével is éltek Kell-e személyesebb megszólítás annál, mint amikor közvetlenül suttogja a bátorítást és Isten igéjét a lelkész a fülembe? Sajnos a hagyományos istentisztelet erre ritkán nyújt lehetőséget. Nem tisztem az sem, hogy az igehirdetőt védjem, mégisfontosnak tartom megjegyezni, hogy a lelki konditeremnek nevezett templom és a tornatanárnak hívott Pál említése a prédikáció egyik legjobb metaforája volt. Csak emlékeztetem arra, hogy maga Jézus Krisztus is használt példázatokat, hogy az adott kor gyülekezete jobban megértse tanítását. Az orgonáról: magam - amatőrként ugyan - több mint tíz éve ülök vasárnapról vasárnapra az orgonapadon, Isten ajándékának tartom templomunk hangszerét. Mégsem tartom hibának, hogy nem szólalt meg az úrvacsoravételig az orgona a Tamás-misén. A választott énekekhez egyszerűen nem illik ez a hangszer. Az én polcomon a Bach-felvételek mellett található a pilisi Izsóp együttes cédéje. Óriási élmény volt számomra, hogy éppen tegnap végre élőben hallhattam a Máté-passiót, és jó volt dicsérni az Urat Kelenföldön is. Azt pedig egyenesen visszautasítom, hogy Istent káromolta az, aki mosolyogva énekelte, hogy „áldott, aki az Úr nevében jön". Nekem éppen az tűnt fel, hogy kicsit feszengtünk a Tamás-misén, nem mertünk eléggé - testvérem kifejezésével élve - „rámozdulni” a spirituálékra. Miért ne énekelhetne olyan örömmel a gyülekezet, ahogyan a zsidók köszöntötték a Jeruzsálembe bevonuló Jézust? A csendes bűnbánat mellett miért ne lenne helye az őszinte örvendeznek akkor, amikor Isten mindent felülmúló kegyelmét ünnepeljük? Bárcsak a húsvéti istentiszteleteken is vidáman hallelujáznánk mindannyian! Az Ámósz prófétától vett igeszakasszal kapcsolatban pedig csak arra szeretném felhívni levélíró testvérem figyelmét, hogy a 150. zsoltár kész zenekart szólít Isten dicséretére, a hárfától a cintányéron át a citeráig. Nem gondolom, hogy a hagyományos istentiszteleti formát kellene lecserélni a Tamás-misére. De a szervezők sem erre készültek. Viszont szerintem helye van ennek az alkalomnak egyházunk életében. Hiányt pótolt a Tamás-mise, még akkor is, ha lehet még csiszolni, dolgozni az apró részleteken. Lehet, hogy elsősorban nem is a teljesen kívülállók kaphatnak igazán sokat ettől a formától. En éppen arra csodálkoztam rá, hogy minden ugyanolyan volt, mint a megszokott isten tiszteleteken (erről néhány hete már olvashattunk a lap Liturgikus sarok elnevezésű rovatában Hafen- scher Károly tollából), mégis más volt a légkör. Hangsúlyozom ugyanis, hogy a forma szokatlan volt, a tartalom viszont nem. Hálát adok Istennek, hogy részt vehettem a kelenföldi istentiszteleten. Úgy érzem, hogy talán kicsit .felfrissült" a vallásgyakorlásom. A Tamás-misén megismert szokatlan rend kicsit arra is rá- kényszerített, hogy jobban odafigyeljek minden mondatra (még a hitvallásra is), és ne automatikusan pörögjön körülöttem a liturgia, hanem tudatosan átéljem minden elemét. Talán az - egyébként általam is szeretett - klasszikus liturgiára is jobban figyelek majd ezentúl. Bízom benne, hogy hamarosan vidéki gyülekezetekben is megszólal az evangélium a,fekete trikósok’’ szájából is. Akik pedig nem igénylik az efféle „lelki konditermet", csak a klasszikus istentiszteletet látogassák. Miért ne férne meg egymás után a kettő? Elvégre egy vasárnap huszonnégy órából áll... ■ László Jenő Csaba (Pusztaföldvár) „Tamás Reflexiók egy nagymama tollából Nagy érdeklődéssel olvastam a Tamáskodást. Úgy is mint kortárs, úgy is mint gyermekkoromtól a hagyományos evangélikus szokásokhoz szokott gyakorló keresztény. Szeretem a jó rendben folyó istentiszteleteket, azt, amikor az ember tudja, hogy mi következik, mit kell énekelni, imádkozni. Nem is fogtam volna tollat, hiszen a püspök úr válasza szerintem egyenes és korrekt, érthető és vitathatatlan volt. Mégis mint többunokás nagymama együtt érzek a fiatalokkal. Régebbi tapasztalataim pedig azt mondatják, hogy már a gyermekeimmel is együtt kellett, hogy érezzék. A Tamás-mise ugyanis annak a sok egyéni próbálkozásnak a kikristályosodása, amelyek által ifjúsági közösségeink a nyolcvanas évek elejétől kezdve szerettek volna kifejezni valamit egy-egy újszerű liturgiái megoldással. Éppen a kelenföldi templomban szólalt meg először „beatpassió”, és zajlott olyan ifjúsági istentisztelet, melyen az úrvacsorát egymásnak adták a fiatalok, sőt a taizéi közösség több alkalmát is a kelenföldi ifjúság rendezte. Azok a negyvenesek, akik ma gyülekezeteinkben aktív szolgálatot vállalnak, akik családjukkal együtt ott vannak az istentiszteleteken, ilyen próbálkozó, kísérletező fiatalok voltak. Nem könnyű megérteni, hogy ők a saját nyelvükön szeretnék kifejezni az érzéseiket, hogy saját szavaikkal szeretnének imádkozni, és hogy szomorúnak, lehan- golónak érzik a fekete Luther-kabátot - de nem is kötelező közéjük menni. Éppen ezért a valódi hibának nem azt érzem, hogy van Tamás-mise (Luther is használta ezt a szót!), hanem azt, hogy közvetítették ezt az egész istentiszteletet. Ez a „réteg-összejövetel” nem való a nagyközönség, a tévénézők elé, mert nem tudja visszaadni azt a hangulatot, amelyet „élőben” átél a résztvevő. Sajnos a fiatalságot is nagyon zavarta Kelenföldön a tévéfelvétel, hiányzott a máshol már megtapasztalt áhítat, elcsendesedés, önvizsgálati lehetőség. Elég lett volna egy pár perc hívogatásnak és híradásnak azok számára, akiket ez az istentiszteleti forma érdekel. Örömmel hallottam, hogy Zuglóban ezek a célok teljesültek, bensőséges, áhí- tatos közösségi alkalom volt. Befejezésül még egy gondolatot. Véleményem szerint a Tamás-mise nem vált olyan missziói alkalommá, mint amilyennek a szervezők képzelték. Inkább a budapesti evangélikus ifjúság találkozójává lett, és ez nem baj. Sőt kimondottan jó, hogy az evangélikus fiatalok tudnak egymásról, számon tartják azokat, akikkel jó együtt énekelni, imádkozni. Ha pedig eljön egy-egy kívülálló, szeretetben együtt ünneplő modem keresztényeket fog találni a következő Tamás-misén pünkösdhétfőn Bu- dahegyvidéken. ■ BenczeImréné Kedves Murányi László! Az Evangélikus Élet 2006. április 23-i számában közölt terjedelmes leveléből az derül ki, hogy még nem vett részt tamásmisén (én szívesebben írom így, kisbetűvel és egybe, ez a finn tuomasmessu kifejezés pontos fordítása), csak a tv-közvetí- tést látta. Én viszont ott voltam a tamásmise születésénél 1987-ben Helsinkiben, utána éveken keresztül rendszeres látogatója voltam, s tapasztaltam sokféle áldását a finn egyházban. Azok, akiknek túlságosan távoli, idegen volt a hagyományos istentiszteleti forma, itt más módon találkozhattak az élő Jézus Krisztussal. Helsinkiben egy olyan templom ad helyet a tamásmisének, mely a bezárás előtt állt, mivel annyira megfogyatkozott a gyülekezete. Ebben a templomban most vasárnaponként 800-1000 lelkes hívő gyűlik össze, hallgatja az igét, imádkozik és énekel, éli az úrvacsora közösségét. A tamásmisén ízelítőt lehet kapni arra a ránk váró, vég nélküli ünnepből, ahol hitem szerint nem lesz hiány sem éneklésből, sem harsonaszóból, sem táncból. Finn barátaim gyakran kérdezték, hogy mikor lesz Magyarországon tamásmise, s én általában azt válaszoltam: a magyar evangélikusok nem elég nyitottak ahhoz, hogy befogadják ezt az újszerű formát. A fiatalok azonban jobb véleménnyel vannak a magyar evangélikusokról, mint én, és nem féltek belevágni a szervezésbe. A hónapokig tartó előkészítésben lelkészek és püspökök is részt vettek, ezért nekünk, laikusoknak nem kell aggódnunk a tanítás tisztasága vagy a helyes liturgikus rend miatt. Akik részt vettek a tavaly pünkösdi Deák téri, az őszi budavári, a téli kelenföldi és a tavaszi zuglói istentiszteleten, megtapasztalhatták, hogy a Szentlélek jelen volt, és megáldotta együttlétünket. Legalábbis erre lehet következtetni azokból a véleményekből, amelyeket a fiatalok elküldték a www.tamasmise.mindenkilapja.hu című honlap fórumára. A televízióban az eredeti istentisztelet rövidített változatát közvetítették, éppen a csendes ima és a meditativ énekek maradtak ki belőle. Az az elcsendesedés, amelyet Ön is hiányolt. Kedves Murányi László, ha Ön a hagyományos istentiszteleten tudja megélni a közösséget Istennel és a gyülekezettel, járjon arra. A tamásmise sohasem lesz mindenki számára kötelező isten- tiszteleti forma. De ne próbáljuk emberi gyengeségünkből fakadóan korlátok közé szorítani a Szentlélek munkáját. Ön édesapjáról mint „szolgálatában áldozatos és semmiben meg nem alkuvó” lelkészről emlékezik meg. Ugyanezt én is elmondhatom a saját édesapámról. Máig emlékszem a lelkesedésére, amellyel 1989- ben Tamperében bekapcsolódott egy ünnepi istentiszteletbe. Az is tamásmise volt. Szeretettel üdvözlöm: ■ Dr. Csepregi Márta (Budapest-Deák tér) ■41 Folytatás az 1. oldalról Kényelmes álláspont, hisz a teendőket szinte teljesen áthárítja a másik félre. Ugyanakkor aligha használ. Aligha nyer meg bárkit is az ügynek. Ezt igazolja a keserű tapasztalat is. Pál apostol más utat mutatott. Kényelmetlenebb, de hatékonyabb utat: mindenkivel szemben szabad lévén, mégis mindenki szolgájává lett. A zsidóknak olyan lett, mint a zsidó, a görögöknek olyan, mint a görög, az erőtleneknek pedig, mint aki maga is erőtlen (iKor 9,19-23). Nem félt változtatni, változni, ha kell, alkalmazkodni másokért, így rendelte önmagát az evangéliumi cél alá: hogy minél többeket megnyerhessen Jézus Krisztusnak. Ma így érthetjük Pál szavait: ha olyan emberrel találkozunk, aki nem érti az egyház eddig beszélt nyelvét, meg kell próbálni úgy elmondani az üzenetet, hogy számára is érthető, fogható legyen. Ha olyan emberrel találkozunk, akit az élet messze sodort attól, hogy bármit is várjon a hirdetett igétől, meg kell próbálni megtalálni azt a pontot, ahol ő is érintetté válhat. Mindez feladat. Szeretetet, alázatot és alkalmazkodókészséget igénylő feladat, amelyben kellően fontosabbnak kell tartanunk önmagunknál azt, akihez és akiről szólunk. S tudomásul kell venni, hogy a hitre jutás és a hit megélése nem uniformizálható. Hogy bár Isten „sokféleképpen” képes megszólítani minket, mégis egyformán fontosak vagyunk a számára. Ezért az egyház gyakorlatában nagyon sok formának, „nyelvnek” és hagyománynak helye és létjogosultsága lehet. Budapesten vasárnaponként közel harminc istentiszteleti helyen tartanak a megszokott rend szerint istentiszteletet. Tamás-mise egyetlenegy van a városban kéthavonta. Már ez is túl sok „engedmény” lenne? Túl nagy áldozat azért, hogy zsidóknak zsidó, görögöknek görög akcentussal szólaljon meg az evangélium? Szó nincs arról, hogy ezt a formát kellene mindenütt bevezetni! Bizonyos reakciók felvetik a kérdést: ennyit sem lennénk képesek elviselni azért, hogy hátha ezzel egyeseket megnyerhetünk az evangéliumnak? Sajnálom, hogy az apostoli tágkeblűség példája nem olyan „ragadós”, és nem is mindig valósul meg az egyházban. Inkább látjuk azt, ami ellen Pál már a maga korában is harcolt: a türelmetlenséget a megszokottól eltérő láttán - lásd például: római, korinthusi pártoskodók -, egymás leértékelését, letorkolását. Épp ezért érzem nagyszerűnek, amikor olyan kezdeméJézus mellett Tam, nyezéseket láthatunk, amelyekben megmutatkozik az erőfeszítés: megszólítani embereket, akik más nyelven beszélnek, akik kis híján elvesztek az egyház számára, akikkel kevés közös alapunk van, de - a páli és krisztusi indulattal - nem mondhatunk le megszólításukról, megkeresésükről, párbeszédbe vonásukról. Ilyen kezdeményezés a Tamás-mise, rengeteg önzetlen munkával a háttérben. Öröm látni azt a lelkes csapatot, az időt, energiát nem kímélő, csillogó tekintetű fiatalokat, akik odaszánt aktivitásukkal Jézust akarják szolgálni. Nem érik be azzal, hogy a távolabb levőket bizalmatlanul méregessék, hogy távollétüket szemükre vessék, számon kérjék, hanem lépni próbálnak feléjük. Szólni szeretnének hozzájuk. Hibákból is tanulni készen, jobbító kritikára is nyitottan, de leforrázást, hántást nem érdemelve. Nem fogadják el, hogy az egyháznak csak a templom falain belül, a régi keretek között lehet szava. Nem fogadják el, hogy az egyháznak bele kellene törődnie a veszteségek elkönyvelésébe, a lemorzsolódók eltávolodásába. Hadd térjek ki végül még az április 23-i számban közölt írás néhány konkrét részletére.
