Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-04-30 / 18. szám

2ooó. április 30. PANORAMA ‘Evangélikus ÉletS Fasang Árpád A Magyarországi Evangélikus Egyház közel öt évszázados története bővelke­dik próbás időkben, amikor a puszta megmaradása volt a tét. Huszadik századi történelmünket egybe lehet-e vetni a török megszállás alatti .zord időkkel"? Ma még nem rendelkezünk kellő történelmi távlattal, hogy e kérdésre egyértelműen válaszolni tudjunk. Egy bizonyos: szüléink nemzedéke két világhábo­rút, az ország feldarabolását, a történelmi Magyarország nem is három részre szakadá­sát, hanem - ami ennél is rosszabb-felnégye- lését, rövid német, majd hosszú szovjet meg­szállást volt kénytelen átélni, és legfőképpen azokat a lelki gyötrelmeket, gerincroppantó megaláztatásokat, amelyeket a két diktatúra könyörtelen ideológiai szorítása okozott. Aki hosszú kort él meg, Isten tenyerén érezheti magát, de ez nem jelenti azt, hogy a próbatételek elkerülték volna. Scholz László (1911-2005) életútja is bővelkedett megpró­báltatásokban, amelyeket lelki- (pedagógusi, tudósi, lelkipásztori és művészi) alkatának és a „véletlenek" különös játékának köszönhető­en sikerült átvészelnie. Nem tartoztam a baráti társaságába, kon­firmandusai, gyülekezeteinek tagjai közé, akik rendszeresen hallgathatták igehirdetése­it. Mindössze egyszer találkoztam vele egy fu­tó kézszorítás erejéig. Mégis, olvasmányélmé­nyeim alapján az a kép élt bennem róla, hogy egyházunk egyik nagy formátumú egyénisé­gét tisztelhettük (talán helyesebb így fogal­mazni: kellett volna tisztelnünk) benne. íme - a teljesség igénye nélkül - azok a művei, ame­lyeket a teológia iránt érdeklődők ma is nagy haszonnal forgathatnak: Krisztus hatalmá­ban (1937, Urbán Ernővel közösen), A hála­adás hely he (1938), Az Úr asztalánál (t938), Szentlélek tábora (1939.), Jézus Krisztus - gondolkodó és igazságkereső telkeknek (1941), Ínségesnek szabadítója (1942), Isten fegyverzetében (Ef 6 alapján; 1943), Kicso­dám van az egekben (a 23. zsoltár alapján; 1945), Tisztítsd meg szívedet, hogy megtar­tassál (1946), Viaskodás fehér ördögökkel, Júdás levele (1948), Konfirmációi káté és Ve­zérfonal a konfirmációi oktatáshoz (1948), Az evangélium Pál szerint - Római levél a szószéken (1949), A Hegyi beszéd gyülekezeti magyarázata (1953). E felsorolásból is kitűnik, hogy Scholz Lászlót a gyakorlati teológia, annak is egy speciális ága, a pedagógiai teológia foglal­koztatta: az, hogy miként lehet nagy igazsá­gokat az egyszerű emberek nyelvén is elmon­dani. Cikkeinek, amelyek az Evangélikus Élet­ben, a Keresztyén Igazságban, a Harangszó­ban, a Lelkipásztorban jelentek meg, se szeri, se száma. Költészete külön méltatást érdemel. Luther Márton óta az énekszerzésnek nagy tradíciója van egyházunkban, ebbe a vonulat­ba illeszthető Scholz László poétái munkás­sága is. Az 1986-os új Evangélikus énekes­könyvben huszonhét éneke található. Nem tartozott a hierarchia szerinti legfel­sőbb egyházi vezetéshez; ahogy mondani szokták: „nem volt az első tíz között". Ragyo­gó felkészültségével, tisztánlátásával szerzett tekintélyt magának, ahogyan jó néhányan mások is. E megemlékezésnek az is lehetne az alcíme, hogy „a »második vonal« dicsérete". Azok az esperesek, felügyelők, teológiai ta­nárok sorolhatók ide, akik nem lehettek püs­pökök - néha szerencséjükre -, országos és egyházkerületi felügyelők, de munkásságuk nélkül egyházunk történelme torzó maradna, a fontos eseményeket nem tudnánk megérte­ni. Ebbe a második vonalba lehet sorolni Schulek Tibort, Joób Olivért, a korán elhunyt Ittzés Mihályt és Urbán Ernőt, Szántó Ró­bertét, Karner Károlyt, Sólyom Jenőt, Jánossy Lajost, Járosi Andort, id. Dedinszky Gyulát, id. Rozsé Istvánt, Budaker Oszkárt, Danha­user Lászlót, Gáncs Aladárt és még sokan másokat. A felsoroltak mind-mind egészen külön­böző egyéniségek voltak. Nem tartoztak egy­azon szellemi irányzathoz. Volt, aki a rég­múlt kutatásában lelte örömét, volt, akit a himnológia kérdései foglalkoztattak, vagy az irodalom iránt érdeklődött. Voltak közöttük egyszerű igehirdetők, akik tökéletesen értet­ték a „pómép nyelvét"; mások a legújabb teo­lógiai szakirodalom jeles ismerői voltak. Volt, akinek idejét az alacsonyabb vagy ma­gasabb szintű egyházkormányzás gyakorlata kötötte le. Scholz Lászlónak mindegyik talentumból Scholz Lás Az evangélikus egyház helyzete Németországban A Budapesti Egyházmegye tavaszi konferenciáján tartott előadás (1937) jutott. Vibráló szellemű teológus volt, aki - ha csak a tudományával kellett volna foglal­koznia, nem sok más egyébbel is - nemzetkö­zi szintű elismerésben is részesült volna. Ké­pes volt korunk sorsdöntő eseményeit a teoló­gia szemszögéből, nagy távlatokban is ele­mezni. Rendkívüli módon foglalkoztatta az ifjúsági munka. Ez a figyelme talán azzal is magyarázható, hogy a fasori gimnáziumnak nemcsak tanulója, hanem később vallástaná­ra is volt. Úgy érezte, hogy egyházunk - más egyházakhoz hasonlóan - az ifjúság problé­máival nem az ügy jelentőségének megfelelő módon foglalkozik. A MELE, azaz a Magyar Evangélikus Lel­kész Egyesület élén elsajátította az egyház­kormányzás nagyon kényes, az egyensúlyok­ra, a kiegyenlítettségre és a stabilitásra törek­vő eszköztárát. Az a kegyelem jutott osztály­részéül, hogy egy sorsdöntő időszakban, 1956-ban az egyház lelkiismeretét szólaltat­hatta meg, híres - vagy elhíresült, ahogy vesszük - „Bánom" beszédével. Valószínűleg akkor járok el helyesen, ha életművét nem mozaikszerűen mutatom be, hanem mindössze két előadására összponto­sítok. Mindkettő megérdemli a „történelmi” jelzőt. Említett „Bánom" beszéde - érthető okokból, az 1956-os forradalom összefüggé­sében - nagy hullámokat vert, indulatokat korbácsolt fel, talán azért is, mert mind a mai napig aktuális. 1937-es, a hitlerizmus sanyargatása alatt élő németországi egyhá­zak helyzetéről szóló előadása ellenben a fe­ledés homályába merült. Az életműben vi­szont a két beszéd - ez meggyőződésem - szorosan összetartozik. Legszívesebben mind­kettőt teljes terjedelmében közölném, de ter­jedelmi korlátok miatt csak a kivonatos is­mertetésükre vállalkozhatok, az olvasóra bízva annak eldöntését, hogy milyen értéket is jelent számunkra Scholz László öröksége. (Scholz Lászlónak nagyon határozott állás­pontja volt az állam és az egyház együttélé­séről. Ennek fényében az 1956 decemberében a politikai katolicizmusról elmondott meg­állapítása félreérthető lehet, és némi magya­rázatra szorul. Erre később még visszatérek.) A „Bánom" beszéd első része, az elvi állás- foglalás (illetve az előadás befejező része) kihagyások nélkül olvasható. A beszéd má­sik sarkalatos témája - a lelkészi fratemitás kérdései - egy másik elemzésnek lehet később tárgya.- SthoIz-László-a-harmincas évek közepén, 1935-ben és 1936-ban két tanulmányi évet töltött Berlinben, és később is nagy figyelem­mel követte a németországi egyházi állapoto­kat. Mint „haditudósító” pontos informáci­ókkal látta el az Evangélikus Elet olvasóit, egyházunk vezetőit és a közvéleményt az egy­ház sorsdöntő küzdelmeiről. Korábban alkal­mam nyílt ezeket a tudósításokat végigolvas­ni; most az összegzésüket és az említett 1937- es előadást szeretném némi rövidítéssel közre­adni. Úgy tartom illendőnek, hogy - belőlük minél többet idézve - maga Scholz László szóljon ismét hozzánk. „Előadásommal úgy vélek legjobban szolgálni, ha a látottak, hallottak és olvasottak nagy tömegéből néhány egyszerű, vilá­gos szempont segítségével választom ki és fűzöm össze a rész­leteseményeket. [...] Először egy hosszmetszetet vágunk: eb­ben az egyházi harc történeti lefolyását kívánjuk felrajzolni nagy fázisai szerint. Majd egy keresztmetszetet készítünk: eb­ben azokat az elvi és tárgyi problémákat keressük, amelyek kö­rül az egyházi harc állandóan folyik. Végül felvetjük azt a kér­dést, hogy miféle jelentősége van egyházunk számára a német- országi harcoknak. Ezt nevezzük el talán értékmetszetnek.” A szerző előadása első részében, a „hosszmetszetben” időrendben vé­gigvezeti az olvasót az egyházi harcok eseményein: „[...] 1933 januárjában veszi át Hitler a hatalmat. Egységet az egész birodalomban! - ez lesz a jelszó. Egységet az evangélikus egyházban is, mely akkor 28 részegyházból állott. Egy püspököt az élére, mint ahogyan egy vezér áll a birodalom élén is. Különös erővel igyekszik ezen az az egyházpolitikai párt, mely már 1932 tavaszán alakult, és a Német Keresztyén Hitmozgalom nevet vet­te fel, erősen kihangsúlyozván német voltát. Csakugyan nekiül az illetékes bizottság az új alkotmánytervezet kidolgozásához. Jelölik és megválasztják Bodelschwingh Frigyest, ami a Német Ke­resztyéneknek sehogyan sem tetszik, mert nem közülük való. Július 14-én kihirdetik az új Alkotmányt. [...] Most jönne az új Alkotmány érvényesítése, kiírják az egyházi választásokat. S itt tör ki nyíltan a harc. A Német Keresztyének abszolút többséget és hatalmat akarnak mindenütt. Szept. 5-én a porosz zsinaton az egyházba is be akarják csempészni az árja §-t, mire a zsinat egy része kivonul. Most már egymást hajszolják a durva események: lemondásra késztetik a birodalmi püspököt, helyébe egy tehet­ségtelen embert ültetnek Müller Lajos személyében, aki a nemze­tiszocialista párt bizalmi embere. Az új püspök még abban az évben kezére játssza a pártnak az evangélikus ifjúságot, hatalmi szóval beolvasztják a Hitlerjugendbe. Egymás után jönnek a né­met kisdiktátorok: Hossenfelder, Oberheid s különösen Jäger, akik erőszakkal akarják az egységet létrehozni. S ez balul ütött ki. [...] Az egyház tisztaságát féltő kisebbség meglátja, hogy a kirobbant faji gondolat mindent elsöpörni kész támadásával szemben csak a hitvalláshűség mentheti meg az egyházat. 1934. márc. 16-án tartják az első hitvallás-zsinatot Dortmundban, Westfalen tarto­mányban. Utána hosszú sor következik mindenfelé. [...] Hogy ezek a hitvallás-zsinatok kialakulhattak, annak természetesen az adott lehetőséget, hogy a hitvalló egyház mozgalma széles kör­ben megduzzadt, naggyá nőtt, és hatalommá lett. [...] 2. Most készítsük el a keresztmetszetet. A harc alapproblé­máját könnyű meglelni. Bárhol érintjük is a lejátszódott ese­ményeket, bármelyik ponton is kutatjuk a küzdelem okát, mindenütt rátalálunk a döntő problémára: az egyház és állam viszonyának kérdésére. Ez a véres seb. Tudjuk, hogy az egyház és állam viszonyát egyszer s minden­korra rendezni nem lehet, időnkint újra meg újra zavart okoz. De legyünk tisztában azzal is, hogy ennek a régi harcnak itt egy olyan új formájával állunk szemben, mely páratlan az egyház eddigi történetében. Hatalomról, erőszakról, összetűzésekről sokat be­szélnek a történelem lapjai. De nem ismerik azt az állami totali­táselméletet, mit a hitlerizmus hozott. A Harmadik Birodalom to­tális államnak vallja magát abban az értelemben, hogy egészen magának igényli az embert, és az emberi élet minden területére rá akarja nyomni bélyegét. Nemcsak a közigazgatást és a gazdasági életet akarja szabályozni, hanem magának vindikálja teljességé­ben a nevelés munkáját, irányokat szab a tudománynak, kímélet­lenül kezében igyekszik tartani a szellemi és világnézeti folyama­tokat, és minden eszközzel saját elveit akarja belevinni a lelki élet­be is. Így történt meg az, hogy a nemzetiszocialista világnézet, kü­lönösképpen is a Rosenberg-féle fajelméletben és vérmítoszban, vallásos formát öltött, ami - szerintük - minden emberre kötele­ző! Itt nem lehet szó többé arról, hogy a kereszténység önállóan létezzék más világnézetek mellett. A nemzetiszocializmus mint világnézet és mint vallás korlátlan, abszolút, totális igénnyel lép fel: csak ő élhet, minden másnak pusztulnia kell. Hogy hivatalo­san azt állítják még, hogy a párt a »pozitív kereszténység« alapján áll: nem egyéb rút fogalomzavarnál. Amit ők pozitív keresztény­ségnek neveznek, az a mi szemünkben egyáltalán nem keresz­ténység, ellenkezőleg, tősgyökeres pogányság! A keresztyénség nem azonos egy bizonyos szociális népsegítéssel. A keresztyén hit a feltámadott Krisztusba vetett hit. Ez pedig, szerintük, »nega­tiv« kereszténység, vagy Kerrl miniszter szavai szerint nevetséges valami; nem jöhet a zsidóktól az üdvösség: Hitler teremtette meg az igazi hitet: ő egy új kinyilatkoztatás hirdetője. Merő pogányság ez! Nem csoda, hogy kevesen bár, de hamar meglátták egyesek, hogy itt az egyház léte forog kockán. Az a kérdés, hogy az állam­mal kapcsolatos egyház egyáltalán lehet-e még keresztyén?! így csak két eshetőség maradt. Vagy eltűri az egész egyház, hogy faji vallásossággá tegyék, és ezzel önmagát csúffá tegye. Vagy kitart hite és hitvallása mellett, és akkor harcba kell szállania. Akiknek csakugyan szívük volt az egyház, csak a harcot választhatták! De félre ne értsen bennünket senki. Mintha most csak a nemze­tiszocializmust akamók vádolni és kárhoztatni! Meg kell valla­nunk, hogy idáig jutott a helyzet egyház és állam között, abban nagy része van az egyház bűnös mulasztásainak. Hogyan történ­hetett meg az, hogy a német evangélikus egyház túlnyomó több­sége máról holnapra belehullott ennek az új fajvallásosságnak és vérmítosznak a tőrébe? Csak úgy történhetett meg, hogy a német politikai államfordulat az egyházat szétzüllött állapotban találta. [...] Az egyház - hosszú évtizedekre visszamenően kell ezt meg­állapítanunk - az elvilágiasodás processzusán ment át. Belsőleg szekularizálódott. Magába olvasztott idealizmust, individualiz­must, humanizmust, mindenféle emberi szellemi áramlatot, és majdhogy egészen meg nem feledkezett tulajdonképpeni egyet­len sajátos hivatásáról: az isteni evangélium hirdetéséről. Ilyen egyházi állapotok könnyen lehetővé tették, hogy az új németke­resztyén tévtanítások milliókat hódítsanak meg egy csapásra. Úgyhogy azt kell mondanunk, még szerencse, hogy a nemzeti­szocialista világnézet totális igénnyel lépett fel, mindent követelt, és így felrázta az egyházat álmából. Dörzsölni kezdte végre a sze­mét, és feleszmélt: ha kiveszik kezemből a világnézetet, az idealiz­must, a humanizmust, a szociális cselekvést, akkor mi ad jogot to­vábbi létezésemhez? S akkor újra felcsillant előtte a betemetett kincs: az evangélium! A Krisztusról szóló örömhír! így vezetett el az egyház és az állam viszonyának kérdése az evangéliumhoz. így lett az idegen áramlatok elleni harc: harc a tiszta evangéliumért! Ez a német egyházi harcok sarkpontja. Sose tévesszük ezt szem elől. A többi felvetődő problémák is valamiképpen ezzel függnek mind össze. Ezeket részletesen nem tárgyalhatom, inkább csak megemlítek néhányat. Az egyik az ifjúság helyzete. A totális ál­lam elsősorban az ifjúságra fekszik rá. Beszervezi magának egészen. Az egyház nem képes hozzáférni. Az iskolákat nép­közösségi iskolákká igyekeznek lassan átalakítani, ami egyen­lő a keresztyénség kiszorulásával a tantermekből. Vagy ott van a sajtó kérdése. Rendkívül erős a cenzúra. Az egyház képtelen a valódi helyzetről tagjait felvilágosítani. Másrészt a keresz­tyénellenes sajtó torkaszakadtából lármázhat. [...] A legtöbb gyülekezet ki van téve a világi hatalom kénye-kedvének. A párt helyi szervezetei a községekben és a városokon olyan hata­lommal bírnak, hogy például a felsőbb fórumon állásukba visszahelyezett lelkészeket egyszerűen nem engedik vissza ál­lásukba! És mit szóljak az üldözésekről, testi bántalmazások­ról, meghurcoltatásokról? Kérem, higgyék el: ilyesmik is foly­tak és folynak a Harmadik Birodalomban. A fontos tehát a német egyházi harc belső, tartalmi megíté­lésénél mindig ez: itt az egyház egzisztenciájáról van szó, az evangéliumról, a Krisztus örökkévaló ügyéről. Ezért áll harc­ban az egyház az állammal. A többi mozzanatok és problémák mind csak kísérőjelenségek. Ez a keresztmetszet. 3. Végül szóljunk az értékmetszetről is néhány szót. Vitán fe­lül áll, hogy a németországi egyház küzdelmének nemcsak sa­ját körén belül, hanem határain túl is nagy jelentősége van. Ezért foglalkozik vele az egész világ kereszténysége. Ezért tűz­tük mi is napirendre. Sőt ha arra gondolunk, hogy magyar evangélikus egyházunk mindig a német evangélikus egyház ha­tásait vette fel leghamarabb, sőt néha tőle túlságosan is függött: nem kétséges, hogy mai harca bennünket közelebbről érint, mint mondjuk az északi vagy angol-amerikai protestantizmust. Megint csak arra van időm, hogy egy dolgot emeljek ki. Azt, amit leginkább értékelnünk kell, és aminek legjelentősebb mondanivalója van hazai egyházunk számára - ebben az egy szóban és fogalomban foglalhatom össze: a hitvallás! A német hitvalló egyház ezt kiáltja bele a világ evangélikusságának a lel­kiismeretébe: vigyázzatok egyházünk hitvallásaira! Ismerjétek őket, valljátok szíwel-szájjal, tiltakozzatok minden áramlat el­len, amely vele ellenkezik. Hitvallásaink ugyanis a Szentírás ta­nítását foglalják egybe, s amennyiben azzal megegyeznek (és megegyeznek), annyiban az igazságot hirdetik! Isten eddig megkímélte magyar evangélikus egyházunkat at­tól, hogy egy ilyen szörnyű harcban kelljen önmagára eszmélnie. Itt is, ott is, ébredezünk a közönyből papok és nem papok egy­aránt. De azért nem tudom: annyira ismerősek és bizonyosak va­gyunk-e hitünk tanításaiban, hogy nem hullunk az ölébe semmi­féle antikeresztyén vagy álkeresztyén eszmeáramlatnak? [...] [...] az egyház nem is lehet más - s ez a német evangélikus egyház mai küzdelemének legsürgősebb üzenete hozzánk: az egyház nem is lehet más, csak hitvalló egyház!” (Evangélikus Élet, 1937/24. és 25. szám, június 13. és 20.) A z olvasó bizonyára megérti, hogy miért is idéztem szó szerint ilyen sokat ebből az előadásból. Mindezt elmondani, illetve pub­likálni (mint sok más, hasonló szellemiségű beszédet, cikket is) nem volt veszélytelen. A német nácizmus és hazai kollaboránsaik sok mindent számon tartottak, csak 1944-ben már nem volt idejük, hogy Scholz Lászlóval is leszámoljanak. Arra is szeretném az olvasót emlékez­tetni, hogy volt egyházunknak később egy olyan időszaka, amikor az eh­hez hasonló bátor kiállásokról jobb volt megfeledkezni. Azért, mert egy másik egyházi áramlatnak - a kommunista állammal való kollaborálást választóknak - az állt érdekében, hogy a maguk kétes „antifasizmusát” állítsák példaképnek a jövő nemzedékek elé. Egy ilyen megemlékezésben nincs helye a polémiának, ezért erről a sa­játos történelmi látásmódról - most - nem is kívánok többet mondani, mindössze annyit: köszönjük, Scholz László!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents