Evangélikus Élet, 2006 (71. évfolyam, 1-52. szám)

2006-03-12 / 11. szám

‘Evangélikus ÉletB EVANGÉLIKUS ÉLET 3 2006. március 12. Emlékezés idősebb Fasang Árpádra idősebb Fasang Árpád öt éve ment el közü­lünk. Nyolcvankilenc esztendejének leg­többjét a muzsikának szentelte. Szolgála­tát mint egyházi zenepedagógus kezdte az orosházi evangélikus népiskolában, majd a szarvasi tanítóképző intézetben folytatta. Az egyházi iskolák államosítá­sakor - jó távol előző szolgálati helyeitől - Sopronban kapott tanári állást. Ekkor ismertem meg zeneiskolai nö­vendékként; zeneelméletre oktatott. En­gem mint teológust különös szeretettel fogadott. Lakásába is meghívott, ahol megismerhettem szeretetben élő népes családját, és megcsodálhattam orgona- pedálos zongoráját. Mert ha nem is lehe­tett templomi hangszere, a gyakorlást nem hagyta abba. Ebben az időben - az ötvenes évek­ben - kántortanítóink választásra kény­szerültek a gyülekezeti és a tanítói állás között. A megélhetés miatt a legtöbben az utóbbit választották. A gyülekezetek kántor nélkül maradtak. Fasang Árpád felismerte a súlyos következményeket. Hogy el ne némuljanak az orgonák, a harmóniumok, és ne szűnjön meg a gyülekezetekben az énektanítás, elgon­dolása az volt, hogy a teológusokat kell megtanítani harmóniumozni. Ekkor ír­ta meg cím és szerző megjelölése nélkül a titokban sokszorosított, 32 gyakorla­tot tartalmazó harmóniumiskoláját. Ek­kor és ezzel a kiadvánnyal kezdődik teológiánkon a hangszeroktatás. A harmóniumiskola 1960-ban 63 gya- korlatos hivatalos kiadvánnyá bővült. Még mindig a szerző neve nélkül jelent meg, Fasang Árpád állami állására való tekintettel. Ez a nagy pedagógiai érzék­kel megírt tankönyv azóta számos ki­adást ért meg; máig a fóti Kántorképző Intézet és az Evangélikus Hittudományi Egyetem hivatalos harmóniumiskolája. A tanulókat a legrövidebb úton vezeti el a koráljátékig és az egyszerűbb korálelő- játékokig. Fasang Árpád e művével hal­latlan szolgálatot tett egyházunk zene­oktatásának. Kiváló pedagógiai munkásságát az ál­lam is értékelte. Eltekintettek egyházi kö­tődésétől, minisztériumi osztályvezetői, majd főosztályvezetői munkakörrel bíz­ták meg. Magas hivatalában is figyelte egyházzenénk sorsát, és számos esetben segített a gondok megoldásában. Fasang Árpád a minisztériumi évek után, 1958 és 1972 között a budapesti Bartók Béla Ze­neművészeti Szakközépiskola igazgató­ja volt. Állami vezetői beosztásai ellenére boldogan tett eleget egyházi felkérések­nek is. Kórusműveket írt a Karénekeskönyv két kötetébe, részt vett egyházunk zenei bizottságának munkájában. Nyugdíjba vonulásával esett egybe az énekeskönyv szerkesztésének munkája. 1976-tól 1981-ig a zenei szerkesztőbi­zottság aktív munkása volt; tudomá­nyos himnológiai ismereteivel és kánto­ri szolgálata tapasztalataival ségítette a nagy munkát. Egyik dallamát a 106. éne­künk őrzi („Ébreda hajnal...”). Az énekeskönyv elkészültét a korál- könyv szerkesztése követte. Fasang Ár­pád alkalomról alkalomra hozta a korál- könyvi tételeket. Korálkönyvünk 83 té­telét ő harmonizálta, ezek mindmáig hangzanak istentiszteleteinken. Életét az egyházzenének szánta. Nem rajta múlt, hogy ezt nem tudta maradék­talanul megélni. Rákényszerült a világi zenepedagógia és zenei irányítás szolgá­latára. De ahogy tehette, titokban - és amint tehette, nyugdíjasként - megraga­dott minden alkalmat, hogy egyházze­nénket szolgálja. Boldogan vállalta a ka­pott feladatot. Erről saját maga így val­lott; „Mint amikor az eke elé fogott vala­mikori harci paripa, ha trombitaszót hall, elkezd vágtatni az ekével, úgy jöt­tem a hívásra.” Isten iránti hálával emlékezünk vissza kedves egyéniségére, melegen érző szí­vére, szolgálatra kész egyházszeretetére. ■ Trajtler Gábor „Rácsok mögött szabadon” ► Kis szolgáló csoporttal jártam a váci börtönben március 4-én. Nem tartha­tom meg magamnak, amit ott kaptam, átéltem. Figyelnünk kell Isten mun­kájára! Merre jár ma Jézus Magyarországon? Többek között fegyházban, be­törők és gyilkosok között! Nem új jelenség ez, hiszen maga az Úr mondta: .....börtönben voltam, és eljöttetek hozzám." (Mt 25,36) Jézus ott van, ahol az em berek a bűn, betegség, baj, nyomorúság foglyai. Ha eddig nem zaklatott fel ez a bibliai üzenet, kedves olvasó, most éppen itt az ideje. Megváltónk el­várja az övéitől, hogy ők is ott legyenek, ahol ő van. Egyeztetések és beléptetés után ott töl­töttünk néhány órát, de Jézus a börtön­ben nem „vendég”, „meghívott prédiká­tor", hanem lakó! Ezt a tényt néhány külső jellel bizonyítom. A túlzsúfolt intézményben nyolcszáz­ötvenen raboskodnak, több mint há­romszáz az alkalmazott. (Sokba kerül a bűn.) Jelentős része a foglyoknak súlyos bűncselekmény miatt kapta az ítéletet. A lakók huszonöt százaléka (!) láto­gatja a keresztény alkalmakat. Katoliku­sok, reformátusok, baptisták viszik a szolgálat terhét. Mi egy szombat délelőt­ti bibliaórára kaptunk meghívást. Négy szolgatársam bizonyságot tett Isten megváltó, szabadító szeretetéről, én hir­dethettem az igét, és hívtam megtérésre a hallgatókat a jánosi ige alapján: ,A Mester itt van, és hív téged.” „Lázár, jöjj ki! Es kijött a halott..." (Jn 11,28.44) Az elmúlt években sokan jutottak hit­re a fegyházban. Ezt az egyházban ébre­désnek nevezzük. Az éneklést a rabok vezették. Több mint fél órán át dicsőítet­ték Istent - mintegy hatvanan. Az ismert ébredési ének itt egyedien hangzott: „Jö­vök, semmit nem hozva, / Keresztedbe fogódzva, / Meztelen, hogy felruházz, / Árván, bízva, hogy megszánsz. / Nem hagy a bűn pihenést, / Mosd le, ó, mert megemészt!” (Aki értem megnyíltál - EKE-énekeskönyv) Ha nincsenek vendégek, több idejük marad, egy órát szoktak énekelni. A külö­nös gyülekezet tagjai is szolgálnak, bi­zonyságot tesznek ilyenkor. Az alkalom utolsó fél órájában imaközösségben vol­tunk! Miközben imádkoztunk, jól hallha­tó, zúgó szél támadt (viharos volt az idő­járás), tüzes nyelvek nem jelentek meg, de a szemekben ott volt a mennyei láng. Az a testvérünk, aki hívott a szolgálat­ra, korábban öt évet töltött az egyik itte­ni cellában. Már sok éve szabadult, az Úr tartja és használja őt. A Lélek gyümöl­cseiről tanította egykori rabtársait. Mélyen megérintett egy bentlakó tör­ténete. Velem egykorú, negyvenhét éves. Élete nagyobb részét rácsok mö­gött töltötte, de tizenkét évvel ezelőtt megtért, újjászületett. Ma ő az egyik megbízott lelki munkás a börtönben. Megtanult zenélni, ő vezette az éneklést elektromos orgonán (CD is készült énekszolgálatáról, Rácsok mögött szaba­don címmel), és úgy hirdette az evangé­liumot, ahogy szószékeken is ritkán hallani. Még kilenc éve van, de lélekben, szellemben szabad... Egyházaink, gyülekezeteink nem len­nének sanyarú állapotban, ha ilyen egy­értelműen hirdetnénk a megtérés igéjét, élnénk Isten erejéből, amely „erőtlenség által ér célhoz” (2Kor 12,9). Csodálatos ajándéka Istennek, hogy a börtönparancsnok is megtért (evangéli­kus), és lehetőségei szerint segíti a lelki munkát. Minden hetet munkatársi bib­liaórával kezdenek a fegyház dolgozói. Május i-jén, a váci ökumenikus ifjúsá­gi találkozó keretén belül a székesegy­ház előtti téren a fogvatartottak is szol­gálnak majd.­Meghívtam őket, akik szabadok lélek­ben, hogy jöjjenek el a nyári piliscsabai missziós konferenciánkra és az őszi or­szágos evangélizációra a Deák téri templomba, hogy hirdessék nekünk, szabad raboknak az igét. Imádkozzunk, hogy mindez létrejöhessen! Még inkább azért könyörögjünk, hogy a Lélek munkája nyomán mi is fel­ébredjünk. ■ SZEVERÉNYI JÁNOS országos missziói lelkész Megbecsülni a végeket ÉGTÁJOLÓ Egyházunkat, a Romániai Evangélikus- Lutheránus Egyházat úgy szoktuk meg­határozni mint többszörösen kisebbsé­gi, szórványegyházat. Ez a meghatáro­zás nemcsak felekezeti, de nyelvi, etnikai szempontból is érvényes. A mai Magyarországnál valamivel nagyobb területen, földrajzilag szét­szórtan él és szolgál a közel 32 ezer lel­ket számláló, harminckilenc anyagyüle­kezetbe és száznál is több szórványkö­zösségbe szerveződő egyház, amely számarányától függetlenül szerencsé­sen ötvözi egységbe a népegyházi és a hitvalló karaktert. Trianon óta, a megváltozott politikai körülmények között, az „új sorshelyzet­ben" kialakult egy sajátosan erdélyi ön­azonosság is, melyben a nyelvi, nemzeti, illetve a vallási, felekezeti vonások meg­határozó módon összefonódnak. Az er­délyi magyar társadalomban az is vilá­gossá vált, hogy ezt a sajátos nemzeti, kulturális, nyelvi, vallási szimbiózist, a nép és az egyház különös egybeesését feladni nem szabad. Bár a nemzet és az egyház elvileg két lényegesen különbö­ző valóság, más-más dimenzió, erdélyi viszonylatban e kettő mégis hangsúlyo­san összetartozik. Nem kétséges, hogy az emberi egzisz­tencia legmélyén, az emberi lét gyöke­rén az emberség, a humánum van, de efölött mint egymáshoz illeszkedő „réte­gek” helyezkednek el a további karakte- risztikumok, amelyek együtt alkotják a személy önazonosságát. Emberi mivoltunkat, a nélkülözhetet­len önazonosságot mélyen meghatároz­za, hogy éppen magyarul beszélünk, ma­gyarul gondolkodunk, magyarul imád­kozunk, hogy történelmi tudatunkban, kultúránkban magyar nemzetrészként határozzuk meg magunkat, hogy evan­gélikus keresztények vagyunk. Ha ezek a „rétegvonások” sérülnek, egész emberi mivoltunk sérül, s ha az egyik elvész, szinte láncreakcióként megsemmisül a többi is. Tudjuk, hogy ha „elfogy” a nyelv, könnyen cserél az ember hitet is meg szívet is. A Magyarország határain túl - Erdély­ben és más utódállamokban - élő ma­gyarság különböző intenzitással és mér­tékkel, de állandó válsághelyzetben él. Az 1920 óta érvényesülő, etnokratikus tartalmú „többségi globalizáció”, a latens vagy olykor nyílt homogenizáló politi­ka, a nyelvi agresszió, az anyaországi amnézia, valamint a 2005. december 5-i szerencsétlen kimenetelű népszavazás mind fokozták a kisebbségi közérzet „trianoni neurózisát”. Több-kevesebb igazság van abban is, hogy a nyugati protestantizmus végvá­rán élünk. De úgy is fogalmazhattam volna, hogy a magyar protestantizmus peremvidéke vagyunk, mert tőlünk ke­letre és délre már egészen más kultúra és spiritualitás, a görögkeleti határozza meg a társadalmi környezetet. Ez az egész kontextus, úgy érzem, roppant nagy felelősséget és kihívást je­lent szolgálatunk számára. Nagyon fon­tosnak tartom, hogy szórványszemléle­tünkben paradigmaváltás következzék be. Ne úgy tekintsünk a diaszpórára mint teherre, mint olyanra, ami attól szórvány, hogy önállóan életképtelen, és amihez kínosan ragaszkodni kell. A „csak azért is”, a „mégis” hitek lassan leépül­nek; leépíti őket az idő, a változó kor, a mi közömbösségünk. Ma még ennek a szónak, hogy „szór­vány”, negatív jelentése, nyomasztó hangulata van. Elhagyatott, romos temp­lomok képe elevenedik meg előttünk; üres padsoroké, ahol a téli hidegben né­hány didergő öreg üldögél; omladozó falú parókiáké, ahol évek óta nem lakik már lelkipásztor... Lehangoló kép, szo­morú tartalom, mely tele van fájdalom­mal, térvesztéssel, az elfelejtett anya­nyelvvel, a kicserélt szívvel - általában az élet.feladásával. Egészen más szemléletre van szükség mind a középen, mind a végeken. Meg­győződésem, hogy a szórvány ajándék és lehetőség egyszerre. A szórvány, a végvár része az egésznek, Urunk pedig az egészhez küld, mert az egészre tart igényt. A bibliai értelmezés alapján azonban átalakul a diaszpóra, a szórvány szavunk je­lentéstartalma. A görög diaszpeiró (szét­vetni, szétszórni) igének és az ehhez tar­tozó szpora, szporosz (mag) névszónak a szókömyezete is egészen más jelentést hoz a felszínre. A diaszpeiró ige eredeti je­lentése, a magvetés egyértelműen pozitív jelentésű tevékenységre utal. A magot azért hintik el, szórják szét, hogy a jól előkészített talajban megfoganjon, gyö­keret verjen, a felszínre törjön, növeked­jen, és ha lehet, százszoros termést hoz­zon. A pesszimista, szürke, negatív han­gulatú szórványfogalom helyett ebben láthatjuk meg a szórványlét pozitív, bib­liai értelmét. A magvetés analógiájából kiindulva reális optimizmussal szemlélem az erdé­lyi magyar evangélikusság jelenét és jö­vőjét. Fontos, hogy amikor az erdélyi magyar szórványevangélikusság jövőjét álmodjuk, ne legyen úrrá rajtunk az „úgysem érdemes", a „már késő”, a „nem lehet” káros pszichózisa, hanem inkább valljuk a Reményik gondolatiságából ihle­tett „lehet, mert kell” parancsát. A szórvány áldás és küldetés, lehető­ség és potencialitás, mert a jövő ígérete van benne. A feladat óriási, de szolgála­tunk nem értelmetlen, nem hiábavaló, mert Isten ígérete kapcsolódik hozzá, mert a növekedés áldását Isten adja. Különösen anyaországi, az úgyneve­zett „tömbben” élő testvéreim szívére szeretném helyezni a felhívást, hogy be­csüljük meg a végeket. Szükségünk van egymásra. Egyrészt azért, mert ugyan­azon az úton vagyunk vándorok, más­részt mert külön-külön csak részei, töre­dékei vagyunk az egésznek, s mert együtt alkotjuk az anyaországban, a Kárpát-medencében és a nagyvilágban azt az egészet, amelyet magyar evangéli- kusságnak mondunk. Mi, határon túlra szakadt „szórvány” nem tudunk jövőt tervezni és építeni az anyaországban élő, erősebb evangéli­kus háttér nélkül, a „tömb” nélkül. A tömb, az anyaországi háttér mindig a veszélyeztetett diaszpóra reménysége, támasza kell, hogy legyen, ezzel szem­ben a szórvány a tömb élő, ébresztő lel­kiismerete, amelyre ma egyre nagyobb szükség van. A legnagyobb közös feladat a közös hivatás lényege, amelyet tömören fo­galmaz meg László Dezső': „Az ige szol­gálata a legfontosabb és legdöntőbb nemzeti szolgálata az egyháznak és hi­vatalosainak.” Adorjáni Dezső Zoltán püspök (Erdélyi Egyházkerület)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents