Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-02-20 / 8. szám
6 200^. február 20. PANORÁMA ‘Evangélikus Élet^ Télutó, Bartaus János Isten elébe letenni Februárvég - valami lehetetlenség történik mindjárt. Duzzad a rügy, az ágak az égbe markolásznak Minden lángol, feszül. O, hogy akarnék én is, én is valami lehetetlenség lenni, kitágulni, megtisztulni. Ha január-rém megy és Február-kedves jön, a földről a téli szenny eltűn, bűn és mocsok én az erdőhátról hóvirágot hozok. A zord árkokból dűl a szent tavasz-szag ó, hogy akarnék én is, én is valami új lenni, újjá válni, megszületni. Ha jönnek napvilágos ébredések reggel ágyamból kikelek ragyog a kert. A lég tiszta azúr. A fény ló'fán kis madárka szól, s kalóz tavaszi szél suhintfrissen, csípve áfák közt; és új lázakat szór O, hogy akarnék én is akkor valami szép, ifjú, tiszta lázban égni, föltámadni, felfrissülni, megízlelni és megmutatni, megteremteni és megalkotni a legigazabbat, a legelőbbet, a legnagyobbat, a legeslegszebbet, és Isten elébe letenni, és világ elébe letenni, és szívem elébe letenni, és térdepelni és imádkozni, és imádkozni és leborulni. Télutó Fekete István Ablakomban madáretető van. Idejárnak tollas kis barátaim - éhező zsellérei a télnek hogy a faggyúmaradékokon tornászva eltengessék parányi életüket holnapig. Reggel arra ébredek, hogy kopogtatják a kemény szalonnabőrt, és estefelé akkor tűnnek el, amikor a téli ködök alól alattomosan elindul felénk az éjszaka. Hogy éjjel hol vannak: nem tudom. Itt a Sashegyen sok a feketefenyő, talán ezeknek bozontos hónaljában húzódnak meg, vagy a vadszőlőlugasok szövevényében, vagy a padlások zugaiban, ámbár sok itt a ház, amelynek egyáltalán nincs padlása. Teteje nincs, az építőmester valamelyik emelet után megunta a dolgot, laposra kente a cementet, s azt mondta: kész. A padlás ósdi dolog, ahol a gyerekek boszorkányok és tündérek után kutatnának és álmodnának. Padlás nincs, mese is kevés van, és a cinegék menjenek aludni, ahová akarnak. így azután nem tudom pontosan, hol alusznak. De ez talán nem is fontos. Reggel itt vannak, és megállók néha írás közben, és gondolatban megsimogatom őket. Sajnos: csak gondolatban, mert ha megmozdulok, elrebbennek. De nem mind olyan félénk. Van egy kis kékcinke, ez nem törődik vele, ha já- rok-kelek a szobában. Azt hiszem, rájött, hogy az a tökmag vagy faggyú nem magától került oda, s az az övék. Néha azonban idegenek jönnek. Ezek aggódva nézik az ablakot, s az etetőben csapdát sejtenek. De az éhség nagy úr. Látják a kis kékcinkét, nem történik semmi baja, közelebb bátorkodnak, azután - egy életem, egy halálom - rácsapnak egy szem tökmagra, és elrepülnek vele. Azelőtt feketerigók is megnézték a kitett eleséget, de a szomszédban, úgy látszik, jobbat kapnak, mert itt hagytak. Nem is bánom. Szeretem a rigót is, de a cinegékkel szemben adósságom van, s most ezt törlesztem. Régi adósság ez nagyon, és bizonyos tökcsapdákkal kapcsolatos, amelyben cinegéket fogott egy gyerek. A cinegék azután rabságba kerültek. Volt olyan, amelyik elpusztult, volt olyan, amelyik kibírta tavaszig... Mert ez a gyerek azt hitte, a cinkéknek meleg szoba kell, holott szabadság kellett volna. Hát ennek a régi gyereknek emlékadósságát törlesztgetem. Néha azután előkelő idegenek is idelátogatnak. Tegnap egy magtörő pinty szállt az ablak- párkányra. Okosan körülnézett, félelem nélkül erős csőrébe vette a tökmagot: feltörte, héját kiköpte, mint Deres Péter valamikor, aki barátja volt az előbb említett gyereknek. Péter a tökmagot szája egyik sarkába tette, a másikon jött ki a héja. Művészet volt ez, erről ne beszéljünk. Péter azóta elmúlt már régen. Valahol a Doberdón porladozik békességben, de az emlékek - mint a cinkék - ilyenkor idejárnak ablakomra. Ha az élelem elfogy, újat teszek ki, mert vendéglátásomon csorbának esni nem szabad. A cinkék ide vannak szokva, meghívtam őket, és ebben a hidegben nem lehet senkit hiába bolondítani. Talán három hete lehetett, amikor új kosztos jelentkezett. Valami rebbent ablakom előtt. Felnézek, és majdnem elnevettem magam. Egy széncinke lógott a faggyúdarabon, szorgalmasan kopá- csolta, és a farka pontosan olyan volt, mint egy kérdőjel. „Mi van ezen nevetni való?” - korholtam magam. Isten tudja, hol kuporgott a dermesztő éjszakában, szűk volt a hely, és elgörbültek a farktollak. És abban a pillanatban ismerősök lettünk. A kis cinkét bemutattam a családnak, és attól kezdve hazaérkezésemkor a szokásos kérdések között az is ott szerepelt, hogy: „Itt volt a kis ferdefarkú?”-Itt!- Na, hál Istennek. Lehet tálalni. így ment ez két hétig. A kis cinege egész nap itt repkedett az ablak előtt, és lassan bizonyos dolgokat épített ki maga körül. A kékcinkét és egy-két régebbi testvérét nem bántotta, de új tagokat nem engedett be az asztaltársaságba. Felborzolta tollát, és elhajszolta őket. Farktollai azonban görbébbek voltak, mint valaha. Nőtt a hideg, és a szűk hálóhelyen - úgy látszik - még jobban össze kellett húznia magát. Egyszer, amikor a magtörőpinty újra megjelent, és szokott nyugalmával pattogtatni kezdte a tökmagot, az én cinkém még annak is nekiment. A kosorrú, erős madár bambán bámult rá.- Na? - és kiköpte a tökmaghéjat. Cinkém úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Lehet, azt mondta: „Bocsánat, elnéztem uraságod” - de ezt én nem hallottam. Olyan volt ez a jelenet, mint amikor elindul az ember, hogy nyakon vágjon valakit, de mielőtt odaérne, kiderül az illetőről, hogy bokszbajnok... Cinkém rövidesen visszajött, de nem vett tudomást többet a bokszbajnokról. így múlott lassan körülöttünk a tél. Enyhült a hideg, nőtt a hó, és hol napos, hol ködös reggelek virradtak ránk. Egyik reggelen - befelé mentem éppen a városba - egy szürke madár suhant el fejem felett. Szárnya úgy sziszegett, mint a kegyetlenség, és odavágott lakásom közelébe, a fák közé. „Karvaly!” - gondoltam, és rossz kedvem volt egész délelőtt. Ismerem a karvalyt. Gyors, irgalmatlan, és a kiéhezett cinegének nincs menekvése. Hazaérve első kérdésem kis cinege barátom volt. Itt volt-e?-Nem láttuk... Délután csak az ablakot lestem. Nem jött. Este rágondoltam, és éjszaka régi emlékekről álmodtam, egy gyerekről, aki kegyetlen volt, mert nem tudta, mi a kegyetlenség. A kis kékcinke megjött szorgalmasan, de bizony az én kis barátom elmaradt. Nem jött se másnap, se harmadnap. Szomorú voltam. Csak ültem íróasztalomnál, toliam kedvetlenül tén- fergett a papíron, és azon gondolkoztam, hogy talán hirdetni kellene valahol: „Elveszett egy ilyen és ilyen cinege. Farktollai nagyon görbék voltak, maga is kopott egy kicsit, de azért igen rendes kis cinege volt. Aki tud róla, értesítsen..." Tudom, hogy bolondnak tartanának, de hát mit meg nem tesz az ember a barátjáért. Elmúlt azóta két hét is. Új hó esett, puha, lucskos, és csak a véletlenen múlott, hogy nem eső lett belőle. Közben egyszer csak váratlanul kisütött a nap. Az ereszek azonnal megcsordultak, a fák ledobták magukról a [tavat - és valaki ré- ges-régi hangon bekiáltott ablakomon:- Kis cipő... kis cipő... Néztem ki a napsugárba, néztem ki az ablakon. A kopasz fák mintha nyújtózkodtak volna, mintha megértették volna, mit kiált az én régi, gyűrött madaram.- Hát visszajöttél, madárka? És boldog voltam, mert megértettem, hogy járhatnak szürke gond-karvalyok ködös reggelekben, a tavasz mégis itt jár valahol a kertek alatt, itt jár valahol a szívünkben. Mert másként - erre gondolni sem lehet - nem kiáltott volna tavaszt az én visszatért kis madaram. A bolond gazdag „Vigyázzatok, és őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.” (Lk 12,15) Buda városának gazdag kereskedője, Schulhoff Izsák mindennap nagy elégedettséggel járt-kelt fel s alá aprónak semmiképpen sem mondható boltjában, ahol általában három alkalmazottja szolgálta ki a bíborszín posztókra, illatos olajokra, éles handzsárokra, távolkeleti fűszerekre vágyó, gazdag budai polgárokat. Ám ha igazán rangos vevő érkezett, a tulajdonos maga igyekezett a kedvében járni, ahogy illik. Izsák úr napi nyeresége több volt, mint amennyit egy, a császár uralta területen élő jobbágytól tized címén beszedett az egyház. A jómódú kereskedőtől azonban nem vettek el semmit a papok, mert török hódoltsági területen élt. Olyan vidáman, ahogyan azt egy meghódított keresztény lakos elképzelni sem tudta... Felkelés után rabszolgák adták fel rá a selyemköntöst, és ők készítettek minden reggel forró fürdőt uruknak - annak ellenére, hogy hetente legfeljebb egyszer használta ki ezt a lehetőséget. Reggelije általában friss datolyából és kalácsból állott, melyekhez fűszeres bort ivott. Ebédre vagy vacsorára általában valamelyik előkelő budai törökhöz ment vendégségbe; ő maga nagyon ritkán fogadott csak vendégeket. Ennek oka végtelenül egyszerű: roppant zsugori volt. Nem volt nap, hogy ne jutott volna eszébe: egykoron elődeinek élire kellett állítaniuk a garast, ha meg akartak élni. Schulhoff úr ebből a szempontból előnyös korban élt, hiszen Buda ormán immáron száznegyvenöt éve oszmán zászló lengett. A félhold népeinek legfőbb sajátja pedig az, hogy ha megfizetik nekik a harádzsot, ezt a különleges török adófajtát, akkor nem háborgatják különösképpen a városi polgárokat. Izsák úr nagyszerűen élt lehetőségeivel. Közeli barátja volt Buda várának török másodkapitánya, de ismerte a müez- zint és a szpáhik kapitányát is. „A jó barátok a legjobb vásárlók” - szokta volt mondani a kereskedő, és a mondást bizonyítandó, a török előkelőségek havi járandóságuk igen nagy részét hagyták Schulhoff úr boltjában. Azután - szinte egyik napról a másikra - minden megváltozott. A Szent Liga csapatai Buda alá értek, és a város ostromzár alá került. A török tisztek fogadások és vacsorameghívások helyett a várfalakon töltötték idejük jelentős részét. Izsák úr boltjában is egyre kevesebb lett a vevő - háborús időkben népszerűtlen árucikkeknek minősültek a keleti portékák. Épp emiatt csodálkozott nagyon Izsák úr, amikor egy ködös éjszakán álmából verte fel szolgálója egy vevő miatt. „Vevő, ilyenkor?”- morfondírozott félálomban, kissé morcosán, miközben a lépcsőn lefelé jövet selyemköntösébe bújt. A pultnál egy fekete lepelbe burko- lódzó férfi várta. Amint a kereskedő meglátta az arcát, minden haragja elpárolgott.- Kedves Juszu/barátom - köszöntötte a lehető legkedélyesebben vendégét, az egyik legmagasabb rangú török tisztet -, mi járatban ily késői órán, és miért eme furcsa öltözet?- Nagyrabecsült barátom! Nálad minden vevő elsőrangú kiszolgálásban részesült. Katonáim a tőled vett posztóból varratták kaftánjaikat, szolgálóleányaimat a te kelméidből ruháztattam, az asszonyaimnak ajándékul szánt illatos olajokat is nálad szereztem be. Sosem csaptál be, mindenért méltányos árat szabtál. Jó tett helyébe jót várj. Tudd meg, Schulhoff Izsák, hogy legkésőbb holnap Buda vára el fog esni. Én és a házam népe ma éjszaka kiszökünk a várból. Ha velünk tartasz, bizonyos, hogy élve kijutsz a falak közül; ha megvárod, míg a gyaurok ideérnek, az életeddel játszol. Jer hát!- Nem mehetek, drága barátom! Lásd, raktáram csordultig van portékámmal, minden aranyam és ezüstöm árukba fektettem, itt kell maradnom.- Én nem dönthetek helyetted. Ha jössz, életet kapsz. Ha maradsz, nem csak a vagyonod fogod elveszteni.- Várj egy órát, míg összecsomagolom legnagyobb értékeimet, hogy ne kelljen koldusbotra jutnom.- Nincs időnk. Pontban fél óra múlva van őrségváltás a gyaurok táborában; az lesz az utolsó lehetőség, hogy kijussunk.- Megmondtam, azonmód nem mehetek.- Allah őrizzen téged! - szólt a török, majd elsietett. Izsák úr egy ideig némán nézett a távolodó katonatiszt után. Rövid gondolkodás után belátta, tényleg nem volna tanácsos a boltjában megvárnia a keresztény katonákat. Igaz, már régóta nem követte ősei hitét, mégsem érezte magát biztonságban. Hálószobájából levonszolt egy nagy és nehéz faládát, melybe szépen lassan elkezdte bepakolni értékeit. Az egész éjszakát s a másnapot is csomagolással töltötte. Gyönyörködve rakosgatta drága portékáit a ládába, mely még félig sem volt teli, mikor a nap delelőre ért. Akkor is csak azért hagyta félbe a munkát, mert egyre nőtt az utcáról beszűrődő lárma, a menekülők által csapott zaj. Tudta, hogy már nincs sok ideje a menekülésre. Megpróbálta megmozdítani a ládát, de az oly’ nehéz volt, hogy egy jottányit sem moccant. Kétségbeesetten rángatta, körömszakadtáig küszködött vele. Egészen addig, míg a császári katonák rá nem törték az ajtót. Vajon mi lett a kereskedő további sorsa? Megölték, megkínozták, bebörtönözték? Elvették a vagyonát? Mindez történetünk szempontjából már nem fontos. A nem lényeges dolgok pedig - például: hírnév, vagyon - nyomtalanul eltűnnek az időben, mint a kámfor. Vagy jobban mondva: nyomtalanul eltűnnek, mint Schulhoff Izsák. ■ Chladek Tibor ft
