Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-02-06 / 6. szám

2005- február 6. FORRÁS ‘Evangélikus Élet!; ÖTVENED (ESTO MIHI) VASÁRNAPJA - Mt 23,23-36 Nárciszok és napraforgók ÉLŐ VÍZ Státusa: túlélő A televíziós műsorok rendszeresen tu­dósítanak a dél-ázsiai katasztrófa követ­kezményeiről. Időközben hazatértek az ott „nyaraló” turisták is. A különböző té­vécsatornák műsorvezetői beszélgetése­ket készítenek az életben maradottak­kal, akik beszámolnak „élményeikről". A megszólalók neve is megjelenik a képer­nyőn, s nevük alatt ez a szó olvasható: túléld. Némelyikük büszkén ki is húzza magát: ő nem akárki - ő egy túlélő. Nekünk, magyaroknak az évszázadok során világháborúkat, forradalmakat, járványokat, árvizeket, külső és belső vi­szályokat, egyszóval sok tragédiát kel­lett átvészelnünk, azaz túlélőként kellett folytatnunk tovább az életünket. Sokan így könyvelik el életben maradásukat: „Szerencsénk volt.” Mások így értékelik: „Isten megsegített bennünket.” Arra azonban a keresztény túlélők közül is csak kevesen gondolnak, hogy „túlélő­ként” feladataik vannak. Isten még rájuk akar bízni valamit... A világ most megmutatta a jobbik ar­cát is, szinte mindenki segíteni igyekszik a bajbajutottakon. Békesség című írásá­ban Kapi Béla püspök így fogalmazott: „Mindenki szenved. Szenvedés nélkül nincsen emberi élet. Ez az élet járuléka. Tiltakozol ellene? Balgán teszed, mert az élet törvényeit nem változtathatod meg, s nem követelhetsz magadnak kiváltsá­gos életet. Helyesebben teszed, ha leszá­molsz a szenvedéssel. Bölcsen teszed, ha megkeresed rendeltetését, és megtanu­lod tanítását.” ■ Csaba Piroska Félelem Félünk. Mindannyian. Még akkor is, ha nem szeretjük kimondani. Félünk a ránk ruházott felelősségtől. Tetteinknek vagy tetteink elmaradásá­nak a következményeitől. Bizalmatla­nok vagyunk embertársainkkal szem­ben, gyakorta minden ok nélkül. Rette­günk az ezerarcú földi gonosztól, mely napról napra megjelenik előttünk, s né­ha még észre sem vesszük... A legszürkébb hétköznapok is ma­gukban hordozzák a félelem lehetősé­gét. Milliárdos sikkasztások, áremelke­dések, létszámleépítések és elbocsátá­sok, növekvő kábítószer-fogyasztás és bűnözés, és még megannyi bizonyta­lansági tényező - mind ugyanazt jelzik: a sátán elhatalmasodott világunkban. És cselekszik. A kísértő kezét kell lát­nunk napjaink minden veszélyében. Egyetlen mentsvárunk Isten igéje: „Min­dent rendeltetésének megfelelően készített az Úr, még a bűnöst is: a veszedelem napjára.” (Péld 16,4) Vajon a mi életünk már a „veszedelem napjának” idejében zajlik? Nem tudhat­juk, hiszen „az Úr előtt egy nap annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap” (2Pt 3,8). Egy biztos: a mindenna­pok nyúge-baja iránt táplált félelmeink - bármennyire jogosak is - nem visznek minket előrébb. Félelemérzetünk leküzdésére az egyet­len megoldás az, ha minden gondunkat, bajunkat gondviselő mennyei Atyánkra bízzuk. Isten rpegszabadít bennünket minden félelemtől. Aki az Urat féli, annak erős oltalma van, fiainak is menedéke lesz az.” (Péld 14, 26) ■ Chladek Tibor Hogy naprendszerünk középpontjában nem a Föld áll, azt már a Kr. e. 3. század- « ban sejtette Arisztarkhosz, de mivel elmé­letét nem tudta elég jól bizonyítani, a kortársak nem fogadták el tézisét. A ké­sőbbi korok emberei is inkább hittek a geocentrikus világképet hirdető Ptolema- iosznak. A 16. században még Kopernikusz is vonakodott kiadni heliocentrikus el­méletének összefoglalását, mert az általa kiszámított bolygóhelyzetek pontatla­nabbak voltak a korábbiaknál. Azt ugyanis még ő sem gondolta, hogy azok a „megátalkodott” égitestek nem csupán a Nap körül merészelnek bolyongani, hanem mindennek tetejébe még ellip­szispályán is mozognak. Errare humá­num est - tévedni emberi dolog. Nyiladozó emberi értelmünk egyik - valószínűleg - első krízise, amikor rá­döbbenünk annak következményekkel terhes realitására, hogy önálló, külön­álló személyiségek vagyunk. Noha egy csecsemő kevéssé alkalmas arra, hogy ezt a tényt a maga filozófiai mélységei­ben ragadja meg, ám az újra és újra je­Nem térhetünk ki most arra, hogy mi­ként szól reformátorunk a keresztség tartalmáról. Aki tájékozódni kíván a leg­fontosabbakról, bátran lapozza fel a Kis káté és a Nagy káté idevágó részeit. Ezek­ből megtudhatjuk, hogy minden a szer­zési igéken múlik. Ez mutatja, hogy nem emberi találmány, hanem Urunk rende­lése az, hogy maga Isten keresztel, a víz az igével együtt válik szentséggé, s hogy a keresztség célja az üdvösség. Tudomást szerezhetünk arról is, hogy nem a hit, ha­nem az ige teszi érvényessé azt, hogy Krisztusnak a gyermekkeresztség tetszik, s nem csupán üres jel. A keresztségben megtörténő esemény - hogy meghal az óember, és feltámad az új ember - a min­lentkező gyomortájéki fájdalom foko­zatosan rávezeti erre. A születéssel vé­ge azoknak a szép napoknak, amikor meleg biztonságban lebegve vándorolt hasunkba a feldolgozott ennivaló. A „külső hidegségre” kivettetve kénytele­nek vagyunk kezünkbe venni a dolgo­kat és megdolgozni az életért. A csepe­redő ember első fegyvere a sírás, majd egyre kifinomultabb eszközök színes skáláját sajátítja el és veti be ütközetei­ben. Ahol nem megy erővel, ott a lélek­tani hadviselés segíthet; ha nem ér célt egyenes úton, kis kerülővel általában véghezviszi tervét. A győztes csaták következménye, hogy egyre inkább el­hisszük: a környezet tenyerünkből etethető, s aki ügyesen muzsikál, annak a zenéjére mindenki engedelmesen tán­col. Bizony, a sikerek egy idő után ön­elégültté tesznek minket. Úgy járunk, mint Narkisszosz, aki önmaga szépségé­ben és erejében gyönyörködött. Ám ahogyan Isten felé közelítünk vélt istenségünk magabiztosságával, egyszer csak homokszem kerül a gépezetbe. dennapi életben meg kell, hogy ismét­lődjék a bűn ellen való harcban és a ke- resztséghez visszatérő megtérésben. A Keresztelési könyvecske („németül és javítva”) 1523-ban jelent meg. 1526-ban ismét kiadták, de már jelentősen lerövi­dítve. A következő megjelenéskor, 1529-ben - s ez azóta is mindig így tör­ténik - a Kis káté függelékeként adták ki. Az első formát a teológusok még „az addigi gyakorlat konzervatív kritikájá­nak” nevezték. A második már tovább­lép, de megmarad benne a hagyomá­nyos középkori keresztelési gyakorlat­tal való folyamatosság. A Keresztelési könyvecske bevezetőjében utal arra a - legtöbbször nem eléggé ko­„Nárcisz létünk” során egy „kőbe” bot­lunk: a „megütközés sziklájába” (Róm 9,32—33). Ezt a követ, jézus Krisztust az Úr helyezte oda. Ekkor tűnik csak fel: az, ami távolról oly kicsinynek látszott, hogy fél kézzel eltakarhattuk előle ar­cunkat, valójában olyan hatalmas, hogy képtelenség állnunk sugarát. Menekül­nénk, de már késő. Mert nem ő forog kö­rülöttünk, nem ő függ tőlünk, hanem mi függünk tőle, mi vágyunk utána. Befog­ni akartuk, hogy mint a palack szelleme szolgáljon nekünk, de kifogott rajtunk, mert hozzánk lépett, és megragadott minket. Világossága kérlelhetetlenül le­leplezi elfajzott emberségünket. Hogy bort iszunk, miközben vizet prédiká­lunk, hogy bársonyba öltözködve rejte­getjük keléseinket, hogy a külsőségekre áldozva takargatjuk rabló vágyainkat. Felnőtté nem az évek száma teszi az embert. A nagykorúság azzal kezdődik, hogy belátjuk: vakok voltunk, és eddigi számításaink tévedésen alapultak. Ezt ki korábban, ki később teszi meg; igaz, olyan is akad, aki sohasem. A lelki fel­molyan vett - eseménysorra, amely a ke­resztségben elhangzik és történik. Meg kell szívlelni a dolog nagyszerűségét és komolyságát, meg kell gondolni, hogy mit jelent ellenkezni az ördöggel, meg kell érteni, hogy nem a külsőségek teszik naggyá az eseményt, és hittel kell fogad­ni az újonnan születés fürdőjét, amely Isten minden javának örökösévé és Krisztus testvérévé tesz. A keresztelő a gonosz elűzésével kez­dődik: „Menj ki, tisztátalan lélek, és adj helyet a Szentléleknek!” A gyermek homlokára és mellére való keresztvetés fontos jel Luther számára. A mozdulatot imádságsor kíséri, amely több bibliai mondatra, történetre is utal: a kérőről, keresőről, zörgetőről szóló evangéliumi szakaszra; az özönvíz mindent elmosó eseményére; a Vörös-tengeren való át­kelésre; a Jordánnál történt keresztelés­re; az ádámi örökségre és a kisgyerme­kek evangéliumára. Mindezek után a ke­resztelést végző ismét ráparancsol a tisz­tátalan lélekre, hogy távozzék Jézus Krisztus e szolgájától. Lényeges része a Luther által használt és rögzített keresztelési rendnek, hogy a pap a gyermek fejére téve kezét a ke­resztszülőkkel együtt térdelve imád- kozza a Miatyánkot. Ezt követi a keresz­A VASÁRNAP IGÉJE nőttkor (Ef 4,13-14), vagyis a „naprafor­gó lét” Krisztus megragadásával kezdő­dik (Fii 3,12). Azzal, hogy legyőzöttként leteszem minden fegyveremet a megve­tett Kő elé (Zsolt 118,22; Mt 21,42), kérve őt: „Légy erős kősziklám és váram, én Istenem!” (vö. Zsolt 31,3) Felnőtté nárciszból napraforgóvá születve lesz az ember. Hiszen a napra­forgó tudja: hogyha a Jeruzsálem felé tartó Napot egy időre el is takarja a Föld sötétsége, eljön majd a hajnal, és az élte­tő fény újra beborít mindent. ■ Győri Tamás Imádkozzunk! Urunk, Istenünk! Bocsásd meg „nárcisz életün­ket”, hogy örökké és mindenhol magunkat he­lyezzük a középpontba, és még tehozzád is ilyen magatartással közelítünk. Köszönjük Napodat, aki világosságával rólunk is lerántja a leplet. Könyörülj rajtunk, szabadíts meg ön­ző hitünktől! Teremts újjá minket, magunkra néző vakokat. Tégy bennünket reád tekintő napraforgókká! Amen. telési kérdéssor, amelynek első részé­ben a keresztszülők ellene mondanak az ördögnek, megvallják a Szenthárom­ság egy Istenbe vetett hitüket és keresz­telési szándékukat. A keresztelés há­romszori vízbe merítéssel történt. Ezek után adja a pap a fehér inget a megke­resztelt gyermekre (ősi keresztény szo­kás, amely ószövetségi előképekre is visszautal), és ezt mondja: „A minden­ható Isten, Jézus Krisztus Urunk Atyja, aki téged újonnan szült vízzel és Szent­lélekkel, és megbocsátotta minden bű­nödet, erősítsen téged kegyelmével az örök életre. Ámen.” (Ez megfelel annak az ősi áldásformulának, amelyet a ke­resztelés után az olajjal való megkenés- kor mondtak.) A szertartás a békesség­kívánsággal zárul. Látjuk tehát, hogy egyházunk mai gyakorlata szorosan követi a Luther által elfogadott gyakorlatot. Elgondolkodtató azonban az, hogy mára elmaradt belőle az ördögnek való ellentmondás, a go­nosz hatalmával szemben felvett tudatos harcra történő biztatás és fogadalom. Ma, amikor a gonosz oly sok kellemes­nek tűnő, látványosnak mutatkozó meg­jelenését tapasztaljuk, talán nem ártana visszatérni Luther ezen gyakorlatához. ■ Hafenscher Károly (ifj.) Oratio oecumenica Mennyei Édesatyánk! Nehéz szívvel állunk meg előtted, mert Jézus szavai, jajkiáltásai komoly ítéletet hordoz­nak magukban. Tudjuk, Atyánk, hogy ezeket nemcsak egykoron a farizeusoknak és írástudóknak mondta el Urunk, hanem ma is el kell mondania, és nem a világi­aknak, hanem pontosan nekünk, keresztényeknek. Ezért érezzük, hogy nehéz szívvel és mélységes szo­morúsággal tudunk csak megállni előtted. Kérjük irgal­madat, amelyet már abban megláthatunk, hogy Jézus ma újra felfedi előttünk a képmutatás hatalmas veszélyeit. Megvalljuk előtted, mennyei Atyánk, hogy sokszor külsőségekben nyilvánul meg a mi kereszténységünk is. Szívünk mélyén nincs igazi Istenre hagyatkozás, igazi mély bizalom és szeretet Istenünk és felebarátaink iránt. Lehet, hogy ugyan tudunk adni a rászorulónak, de csak azért, hogy minél hamarabb kikerüljön a látóterünkből. Urunk, teremts újjá minket, hogy ne csak kívülről, de testestül-lelkestül kereszténynek találtassunk! Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromság egy igaz Isten, aki értünk fáradozol és munkálkodsz, légy vélünk, hogy szeretetedet és irgalmadat meg tudjuk élni min­dennapi életünkben, családi közösségeinkben is! Add, hogy helyesen szeressük gyermekeinket. Ne csupán testi szükségleteiket akarjuk erőnkön felül kielégíteni. hanem elsősorban a lelki táplálék öröméről, áldásairól, fontosságáról tegyünk tanúságot. Add, hogy jól tudja szeretni férj a feleségét, feleség a férjét, gyermek a szü­leit. Ehhez is adj új erőt, képmutatás nélküli szeretetet. Add meg nekünk, Istenünk, hogy gyülekezetünkben is az önfeláldozó szeretetet érezhessük. Ne engedd, hogy a képmutatás csapdájába essünk, mert ezzel csak taszítani, nem pedig vonzani fogjuk az embereket Jézus közelébe. Köszönjük, Istenünk, hogy eléd állhatunk, irgalmad­ból élhetünk, és új élettel ajándékozol meg minket. Ámen. LUTHER ES AZ ISTENTISZTELET 14. LITURGIKUS SAROK A keresztség Iratokról, liturgikus rendekről, templomról, igehirdetésről, úrvacsoráról, papi szolgálatról már olvashattunk e rovat hasábjain. Luther véleményét, hozzáállását, tanácsait próbáljuk számba venni, hogy azután újra meg újra mérlegre tegyük saját elképzeléseinket: tényleg lutheránusok vagyunk-e gyakorlatunkban és tanításunkban? A keresztelés a különböző korokban más és más helyet foglalt el a liturgikus életben. Olykor a főistentisztelet része volt, máskor pedig önálló keresztelői istentiszteletet tartottak. Kez­detben főleg a nagy ünnepek liturgiájához kapcsolódott a keresztelés; ma­napság szinte független az egyházi évtől, a család határozza meg az idejét. Mit mond Luther a kereszteléssel kapcsolatos teendőkről, és hogyan vé­gezték azt a lutheri módon megreformált gyülekezetekben? Szentírás - miniben Nem várt különlegességre bukkanhat az, aki ellátogat a németországi Potsdam vá­rosi és tartományi könyvtárába. A szorb nyelvű Biblia - borítójával együtt - kö- römnyi nagyságú. Emellett ugyancsak itt található Brandenburg legrégebbi nyom­tatott emléke, egy Mária-zsoltár 1493-ból. A bibliotéka „aktuális” különlegességét pedig az adja, hogy ez az a hely, ahol igyekeznek összegyűjteni mindazt, ami Bran­denburg tartománnyal kapcsolatos. A kulturális, politikai, történelmi, jogi és gaz­dasági tudnivalókat magába foglaló gyűjtemény - ez idő szerint - nyolcvanezer darabból áll. M A Der Prignitzer - Brandenburger Allgemeine on-line kiadása nyomán Káté a határon túlra - adományozóvonal 06-81-330-220 Egy hívás - és valakit megajándékozott! A hívás díja 400 Ft + áfa. I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents