Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-10-30 / 44. szám
‘Evangélikus Élet5 ÉLŐ VÍZ 2005. október 30. 9 Halott élők és élő halottak Gondolatok halottak napjára ► Érdekes jelenet lehetett: Jézus felszólított valakit, hogy kövesse őt; az illető nem ellenkezett, csak éppen jogosnak látszó haladékot kért. Nem utasította vissza Jézus szavát, csak közbevetette: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat.” Egyáltalán nincs kizárva, hogy ez a valaki apja halála és temetése utánra kér haladékot. Majd ha meghalt az apám, és eltemettem. Beteg, öreg, nem sok van neki hátra. S akkor jövök, és követlek. Jézus azonban nem enged haladékot: „Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!” (Lk 9,59-60). Hogyan tedd emlékezetessé az életed? ► A téma és a cím nemcsak az utcán hever, hanem időnként az út melletti óriásplakátokon is. „Élsz? Vagy csak létezel? Tedd emlékezetessé az életed!” Ezeket az öles betűkkel írt kérdéseket, illetve a felszólítást egy főút szélén álló hirdetőtáblán olvastam, éppen szemben a városi köztemetővel. Ilyenkor, halottak napja környékén az eredetileg valamilyen autócsodát reklámozó provokatív mondatok más, új értelmet nyernek az arra közlekedők számára. Mintha a temetőbe igyekvő látogatóknak szánta volna a Nagy Rendező a „Lenni vagy nem lenni?” hamleti dilemma mai változataként ezeket a valóban életfontosságú kulcsszavakat, miközben a temető főkapuja felett évtizedek óta ez a korántsem reklámízű kijelentés olvasható: „Feltámadunk”. De ma kinek tűnik ez fel? jusztinosz, a Kr. utáni 2. század közepén élő keresztény apologéta (hitvédő) I. apológia című művében elsősorban nem a halál utáni élettel és a feltámadás keresztény tanításával foglalkozik, ám mégis fontos megjegyzéseket tesz ezzel kapcsolatosan. Az I. apológia XXIV. 2. számú koordinátája szerint olyasmit olvasunk, ami eredetileg a római császárnak és udvari körének volt címezve, és amit így a halottak napja táján érdemes lenne nekünk is megszívlelni, megfontolni: „Csak azt az egyet vethetitek szemünkre, hogy nem imádjuk a ti isteneiteket, és a halottak sírjára nem viszünk ital-, illat- és ételáldozatokat meg koszorúkat.” Jusztinosz filozófus (is) volt. Annyiban mindenképpen, hogy megszólított vitapartnereit elgondolkodtatni szerette volna. Ennyiben - itt, a 21. század zűrje közepette - nekünk is szabad filozófusoknak lennünk, vagyis célunk és törekvésünk lehetne kortársaink elgondolkodtatása. Most, amikor megindul a roham a temetőink ellen. Amikor a szeretet elmulasztott áldozatát - tudat alatti szinten - akarják százezrek és milliók pótolni. Méregdrága virágkoszorúk tömege kerül még a legkisebb temetőbe is. Néhány nappal az álszeretet rohama után fonnyadni, korhadni kezdenek ezek a több (tíz)ezer forintos áldozati koszorúk, és a temetők karbantartói, dolgozói tonnaszámra szállítják a kókadt, fony- nyadt, megfázott, megfagyott, a Hidegtől és az őszi levegőtől nyálkássá lett áldozati virágkoszorúkat - félelmetes hegyekbe tornyozva - a szemétdombra. Jusztinosz a 2. század közepén azt mondta, hogy a hívő keresztények semmiféle áldozatot nem mutatnak be a halottak sírjainál, és koszorúkat sem visznek oda. S ennek egyszerű a magyarázata a kereszténnyé lett filozófus szerint: a döntő hangsúly nem a múlton, nem is a jelenen, hanem az Isten által biztosított jövőn van. Nemcsak emlékezünk szeretteinkre, nemcsak letudjuk a koszorúáldozatot a temetőben, hanem előretekintünk az örök élet üdvösséges valóságára. Mert az örök életnek kárhozatos valósága is van, de hitünk által mi az üdvösséges valóságra tekintünk előre, ezért még a halottak napja táján is döntő a számunkra az Úr Jézus fentebb idézet szava: az Isten országát hirdesd! Mert hit által ott lehet a mi helyünk, szeretteinkkel együtt! Jusztinosz az'idézett műben -1. apológia, XVIÍ1. - arról ír, hogy a halálunk után sem veszítjük el az érzékeinket, szó szerint „a halál után is érzékel a lélek”, és „abban reménykedünk, hogy a halott, a földbe temetett testünket egykor visszanyerjük, mivel állítjuk, hogy Istennél semmi sem lehetetlen”. Természetesen az sem lehetetlen, hogy Pál apostol iKor 15-ben adott tanítása szerint elgondolkodjunk a testi feltámadás mennyei titokzatosságáról. Aligha szükséges belebonyolódni olyan kérdésekbe, amelyeket csak a földhözragadt elme tesz fel - például hogy a púpos púposként támad- e fel stb. -, hanem Istenre merjük bízni a feltámasztás és az összeszedésünk nagy titkát. Jusztinosz éppen ebben az összefüggésben említi az Úr Jézus szavát arról, hogy vannak dolgok, amelyek embereknél lehetetlennek tűnnek fel, „de Istennél minden lehetséges" (Mt 19,26). Ezért Jusztinosz hitvallása a pogány császár és szellemi környezete számára maradandó írásban arról tesz bizonyságot, hogy minden elhunyt „Isten rendeletére feltámad, és magára ölti a halhatatlanságot”. Éppen ezért, keresztény hitünkből fakadóan, legalább nekünk tudnunk kell, hogy mit nem cselekszünk, és mit cselekszünk, amikor a halottak napja alkalmából visszük temetőinkbe a méregdrága virágkoszorúkat! Nem áldozatot hozunk, hanem rendbe tesszük a sírt, az emlék szomorú építményét, de azzal a látó hittel, hogy mi Isten országába készülünk hit által, szeretteinkkel együtt. S hitben elhunyt szeretteinkre békésen emlékezhetünk, akik Krisztus titkának köszönhetően mégis élők (ha innen nézve temetőt látunk is), már elhunyt élők, Krisztusban (és nem a mi véges, szelektív, fogyatékos emlékezetünkben) élők, azaz halott élők! Ám ha hitbeli kilátás nélkül tolakodunk, tapodunk ki temetőinkbe, akkor élő halottak vagyunk, akik eltemettük önmagunkat a múlandó anyaghalmaz felbomlás felé gyűrődő valóságának a (sír)mélységébe. Ez az a nagy negatív gravitáció - az antianyag és/vagy fekete lyuk mintájára -, amely a Krisztus átszögezett kezébe való kapaszkodás nélkül beszippant és elnyel, mint a beszakadt kanális az őszi falevelet. A názáreti Jézus ma is megszólít, s mindig megtalálja a módját, hogy miképpen. Talán éppen e sorokon keresztül: Kövecs 'éfigem! A megbízatás: Isten országának hirdetése! Ennek az ügynek a képviselete hitbeli magatartásunk - hiszen nem csak a prédikáló pap hirdeti az Isten országát, az örök üdvösséget. Ott a temetőben, illendően rendezett sír mellett szerény virággal emlékezzünk, de igét olvasva, imádkozva, bűnbánatot tartva, azaz hittel és bizalommal a mi Urunk, Jézus Krisztus iránt. ■ R.J. Az e földi léten átutazót megcsapja a múlandóság szele, és néhány percre gondolkodóba ejti a váratlanul elé került „útszéli" kérdés és felszólítás. Hogyan nyerhet új értelmet a létezésem? Milyen is az, amikor valóban élek, és nem csak létezem? Mivel tehetném emlékezetessé ezt a földi életemet? Érezzük, hogy ezek már személyes létkérdések: de az igazi, a helyes válaszok nem óriásplakátokról tudhatóak meg. Van-e egyáltalán jó felelet, és az hogyan lehet a sajátommá? Egymondatos személyes válaszomat nem titkolhatom el; kétezer éves, de ma is mindenki igent mondhat rá: Úgy szeretett Isten engem, hogy egyszülött Fiát adta a keresztre érettem, helyettem és miattam; hogy ha én hiszek őbenne, nem veszek el, hanem örökké élek vele! Honnan tudom ezt? Isten kijelentéséből: a Szentírásban olvasható ez az „arany evangélium" (Jn 3,16). Mi az ára ennek az életnek? Istennek a legdrágábba, Fia életébe került; számomra ingyen van, kegyelemből. Mit kell tennem, hogy örökre emlékezetessé, tehát örökké tartóvá tegyem az életem? Meg kell hoznom a hit merész döntését, amellyel rábízom magam Jézusra, testestül-lelkestül, amint vagyok, sok bűn alatt. Hogyan tudom, hogy mindez igaz, és beteljesedik az ígéret? Maga a teremtő, megváltó és megszentelő Isten jelentette ezt ki személyesen nekem, élő Igéjében. Azt pedig már nyelvtanból is tudhatjuk, hogy az ige cselekvést, történést és létezést kifejező szó. Isten igéje pedig Jézus Krisztus. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” Jézus - Isten, egy- lényegű az Atyával; valljuk az egész kereszténység közös kincse, a Niceai hitvallás szavaival. „Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” Ez az élet lehet mindazoké örökre, akik hittel befogadják őt a szívükbe, az életükbe, mert „azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő (Jézus Krisztus) nevében”, s ezáltal „Istentől születtek” újjá (Jn 1,1.3-4.12-13). „Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.” (Jn 3,7-8) János evangélista szavaival kíséreltem meg indokolni az óriásplakát által kiprovokált válaszomat. Hasonlóképpen igényli Jézus önkijelentése és kérdése minden olvasó saját személyes válaszát: „En vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed- e ezt?” (Jn 11,25-26) ■ — GARAI — Kedves Gyerekek! ► A Füller Tímea által írt sorozat főhőse Anita, aki szüleivel új városba költözött, és ott kezdte el a tanévet. Kalandjairól a mostanin kívül még egy alkalommal olvashattok a Gyermekvár rovatban. A történet végén találtok egy rejtvényt is; a megfejtést küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A hatodik rész után sorsolást tartunk, amelyen három szerencsés megfejtő ajándékcsomagot nyer. Aki minden alkalommal beküldi a helyes megfejtést, annak a neve hatszor kerül a kalapba, így nagyobb esélye van arra, hogy nyerjen. 5. Az idő gyorsan telt, Anita meg Kriszti számára pedig természetes lett, hogy hittanra járnak. Sok érdekes történettel, vidám dallal és izgalmas játékkal gazdagodtak az órákon. Jól érezték magukat ebben a kis közösségben. A mai alkalommal Klári néni egy ré- ges-régi és nagyon nagy családról beszélt. Ennek a tagjai egy csodálatosan gazdag országban, Egyiptomban telepedtek le, és itt éltek sok éven át. Ám egyszer csak az egyiptomiak üldözni kezdték, és nehéz munkára fogták őket. A helyzetük még nehezebb lett, amikor az ottani király, a fáraó, ennek a népnek még az újszülött kisfiáit is el akarta pusztítani. Azt a kisfiút azonban, aki később Isten embere és a nép szabadítója lett, mégsem tudták megölni. A gyermeket az édesanyja egy kosárkában a Nílus folyó vizére tette, és az Úrra bízta. Valószínűleg ő maga is meglepődött, hogy Isten milyen különös megoldást talált ki a fiúcska megmenekítésére. A fáraó lánya talált rá a folyó hullámain bukdácsoló kis kosárra és benne a babára. O neveltette fel, viselte gondját, a fiú így a palotában biztonságban lehetett. Azonban egy nap megölt egy egyiptomit, ezért menekülnie kellett a fáraó haragja elől. Egy zsidó pap házában talált menedéket, ahol meg is házasodott. Isten azonban nagy feladatot bízott rá. Az Úr megjelent neki egy égő csipkebokorban, hogy szóljon hozzá. Tanította, nevelgette, és végül minden körülmény úgy alakította az ekkor már felnőtt férfinak az életét, hogy alkalmas legyen a neki szánt feladatra. Az Úr ugyanis azt parancsolta neki, hogy vezesse ki a zsidó népet az egyiptomi rabszolgaságból. Anita csillogó szemmel hallgatta a történetet. Hát minden, minden, ami történik az emberrel, az formálja, erősíti, terelgeti, hogy jobban tudja majd ellátni a rábízott feladatot! Hiszen ez nagyszerű!- Bizony - mondta a tanító néni -, az Isten mindenkinek az életét alakítja, minGYERMEKVÁR den helyzetben jelen van szeretetével, és mindent képes a javunkra fordítani. Anita és Kriszti egymásra mosolyogtak. A kislány közben egymás alá írta a számára legfontosabb szavakat a történetből, és nevetve fedezte fel, hogy egy kis betűrejtvényt készített, amelyből egy értelmes új szó bukkant elő. Fejtsétek meg ti is, a megjelölt négyzetek betűit pedig olvassátok össze! Kit takar ez a név, és mi a jelentése? Nézzetek utána! □□□□□□□□ □ □□□□ □ □□ □□□□□□□ □ □□□□ 1. Itt lakott a nép. 2. így hívták ott a királyt. 3. Ez a jelenség csalogatta a csipkebokorhoz. 4. Teendő más szóval. 5. Ennek a folyónak a vizére tette a kisfiút az édesanyja kosárban. HETI ÚTRAVALÓ A királyok Királya és uraknak Ura, akié egyedül a halhatatlanság, a tisztelet és az örökkévaló hatalom. (iTim 6,15-16) Szentháromság ünnepe után a 23. héten s a reformáció hetében az Útmutató reggeli igéi a mi Urunk és Istenünk dicsőségéről, országáról és népéről szólnak. Jézus egy az Atyával, az ő neve is ez: „uraknak Ura és királyoknak Királya" (Jel 17,14; 19,16). Bibliavasárnap arról tanít a Szentírás, ami felőle íratott meg: „Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk ahonnan az Úr jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül.(Fii 3,20). Két világ polgáraiként élünk e földön, de nem e világból valók vagyunk, ha Istent Urunknak és Királyunknak fogadjuk el, s neki adjuk meg a tiszteletet és dicsőséget. O nem adót kér tőlünk. Mi egész életünkkel teremtő, megváltó és megszentelő Istenünk adósai vagyunk. Ezért az Úr Jézus felszólításának a második részét is teljesítsük: „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” (Mt 22,21) „Mindennél jobban kell Istent félnünk, szeretnünk és benne bíznunk.” Luther Márton Kis kátéja szerint ezt várja tőlünk az Úr, „aki Jézus Krisztus Urunkban eljött hozzánk és teljes értelemben a mi Istenünkké lett”. A reformáció népe erről így tesz bizonyságot: „A Seregek Ura velünk van, Jákob Istene a mi várunk" (Zsolt 46,8.12) Luther 488 éve újra felfedezte életünk igazi alapját: „.. .más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus." (iKor 3,11) Isten igazsága minden emberé lehet, kegyelemből hit által. Luther a kegyelmes Istent kereste, s az igében választ talált: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” (Róm 1,17) Pállal együtt mi is boldogan valljuk:.....hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül.” (Róm 3,28) S már e földön boldogok lehetnek, akik egyedül Jézus Krisztust vallják Uruknak: „Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben...” (Mt 5,12) De „jaj annak, aki a fának mondja: Ébredj! (...) Arannyal, ezüsttel van ugyan borítva, de semmilyen lélek nincs benne!” A bálványimádás bűnéből az élő Istenhez kell megtérni: .....csendesedjék el előtte az egész föld!” (Hab 2,19-20 ) A halottak emléknapján különösen is élesen csendül meg szívünkben az élők Istenének szava: „De ha nem hisztek, nem maradtok meg!” (Ézs 7,9) A reformáció során helyreállított és megtisztított újszövetségi gyülekezet Isten szent temploma; Pál által ezt üzeni népének az uraknak Ura:.....minden a tietek Ti viszont a Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.” (iKor 3,22-23) A zsidók hármas váddal illették Jézust a helytartó előtt, aki semmi bűnt nem talált benne. „Te vagy a zsidók királya?” (Lk 23,3) Péterrel meg- vallhatjuk: ő a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk! A reformáció népe „házi” feladatot is kap az apostoltól:.....növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk (...) ismeretében. Övé a dicsőség most és az örökkévalóságban!" (2Pt 3,18) „Jézus Krisztus az, / Isten szent Fia, / Az ég és föld Ura, / O a mi diadalmunk.” (EÉ 254,2b) ■ Garai András v *
