Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-10-30 / 44. szám
4 2005- október 30. KERESZTUTAK "Evangélikus Élet!; Erdélyben is megemlékeztek ’56-ról Kinek a felelőssége? Európai valláspedagógiai konferencia Berlinben A múlt vasárnap délelőttjén a kolozsvári evangélikus templomban gyülekeztek össze mindazok, akik együtt óhajtottak emlékezni 1956-ra. Az egybegyűlteket - Dán Michael Dávid felemelő orgonajátéka után - Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke köszöntötte, és szintén ő végezte az első oltári szolgálatot. Dr. Geréb Zsolt professzor, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora igehirdetését az ünnep, október 23-a mondanivalója köré szőtte, egyúttal megbocsátásra és megbékélésre szólított fel. Arra is figyelmeztette a megjelenteket, hogy az emlékezés keresztényi kötelességünk, a nép múltját, szenvedéseit nem szabad elfelejtenünk- erre a Szentírás is több helyen int. Dávid Gyula irodalomtörténész emlékbeszédében kiemelte azoknak az ismert vagy névtelen romániai magyaroknak az alakját, akik életükkel vagy szabadságukkal fizettek akkori bátor kiállásukért. Dán Michael orgonaművész zenei inter- mezzója után Kiss Béla lelkész megrázó vallomása hangzott el. A lelkipásztor gyertyát gyújtva emlékezett az ’56-os forradalom óta elhunyt bajtársaira: azokra a papokra, teológusokra, tanárokra, akikkel együtt szenvedték el a börtön megaláztatásait, és akiknek felekezeti különbségeken túlmutató emberi nagysága, odaadása nélkül talán nem is lehetett volna túlélni azokat a kegyetlen időket. Hatházy András színművész az 1956-os forradalom hatására íródott versekből szavalt el néhányat. Ezután elhangzott Georg Friedrich Händel Deutsche Arie című művének Meine Seele Hört im Sehen tétele is Púja Andrea szopránénekesnek, Kis- Kalló Erika hegedűművésznek, valamint Horváth Zoltán orgonaművésznek, a kolozsvári egyházközség kántorának az előadásában. Az RMDSZ nevében Szép Gyula művelődési és egyházügyi ügyvezető alelnök köszöntötte röviden az egybegyűlteket, majd a kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet önképzőköre mutatta be erre az ünnepre készített előadását. Ennek során részletek hangzottak el a forradalom nyomán keletkezett versekből, újságcikkekből, politikai jelentésekből és egyházi nyilatkozatokból. A második oltári szolgálatot dr. Kovács László Attila teológiai előadó tanár végezte. Az ünnepi, együtt emlékező isten- tisztelet a Himnusz elénekelésével zárult. ■ E. R. F. ► A címe más volt annak a valláspedagógiai konferenciának, amely az európai hitoktatás helyzetét és jövőjét tárgyalta Berlinben október 5. és 9. között, de a témája egyértelműen a címben megfogalmazott kérdés körül forgott: kinek a felelőssége az, hogy a mai hittantanítás az Európai Unió tagországaiban éppen hol tart? És kinek a felelőssége a jövő? A német fővárosban az európai vallás- oktatással és keresztény neveléssel foglalkozó hat legjelentősebb protestáns szervezet közös konferenciája zajlott. A CoGREE (Co-ordinating Group for Religious Education in Europe) nevű ernyőszervezet hívta össze a találkozót, amelynek hátterében a münsteri Come- nius Intézet és egy Európa-szerte ismert munkatársa, Peter Schreiner áll. Az elnevezés („az európai hitoktatást koordináló csoport”) is mutatja azt, hogy felelős összehangolásra és komoly összefogásra van szükség a hittantanítás területén, a szervezés legmagasabb szintjein éppúgy, mint a megvalósítás terén, a legkisebb iskolai közösségben. Lehet hangoztatni jogokat, múltat vagy érdemeket, de a mai hitoktatás helyzetét első renden az segíti, ami minőségi módon megvalósul benne; az, ha az oktatás a ma aktuális pedagógiai, pszichológiai és didaktikai elvárásoknak is megfelel. Ma ott kapcsolódik a hitoktatás küldetése az általános oktatás egész területéhez, hogy mint nélkülözhetetlen tantárgy olyan ismereteket ad, amelyekre egy felnövekedő európai polgárnak szüksége van. A keresztény tájékozódás is akkor lehetséges a következő nemzedékek számára, ha megkapják a szükséges ismereteket, információkat ahhoz, hogy a közös keresztény kultúrában és vallási életben részt tudjanak venni egész életük során. Hogy ez a feladat rendkívül összetetté vált Európában, az - gondolom - senki számára sem kétséges. Kultúrák, vallások hihetetlen gyors mozgása jellemzi ma Európát. Távolról vándorolnak hozzánk emberek, vagy mi mozdulunk, és telepedünk le másutt. A jövőjük szempontjából a ma alap- és középfokú intézményekben tanuló magyar fiatalok számára is nélkülözhetetlen a többi keresztény felekezethez tartozókkal való együttélés szabályainak az ismerete éppen úgy, mint a világvallásoké, illetőleg az azokhoz tartozók elfogadása és a tisztességes európai együttélés formálása. De hogyan érhetne el ehhez a célhoz az, akinek egyoldalúak, hiányosak vagy egyáltalán nincsenek is hittani és etikai alapismeretei? Napjainkban rendkívül színes az európai hitoktatási térkép. A minden tanulóra kiterjedő, kötelező iskolai oktatástól a kizárólag csak egyházi épületekben folyó, az állam és egyház teljes szétválasztását megvalósító háttéren épphogy fennmaradt gyülekezeti hittanig mindent megtalálunk. A magyar helyzet valahol középen található. Nálunk elismert és oktatott tantárgyként van jelen a hittan, és a felekezeti hitoktatásért sokat vállaló lelkészek, tanárok és hitoktatók önzetlen szolgálata révén a fejlődése is egyértelműen kimutatható. A felsőoktatásban is biztosítva van az utánpótlás minőségi háttere, de messze van még ez a helyzet attól, hogy bármelyik, felelősséget hordozó oldal (szakmai, politikai, egyházi vagy szülői) kimondhatná, hogy a megnyugtató állapot elérkezett. A mi nyugtalanító kérdésünk ugyanaz, mint ami a többi EU-tagállamban is megjelenik: kinek kell nagyobb felelősséggel gondolkodnia ma arról, hogy a túlzottan egyoldalú gazdasági, politikai felkészítés mellett a lelki, spirituális és etikai nevelés is eredményes lehessen Európa jövője szempontjából? Emlékszünk-e még arra a meghirdetett programra, amely lelket akart adni Európának, és a mottója így hangzott: „Giving a soul to Europe”? A berlini konferencián - amelynek a főcíme így hangzott: Együtt élni a másikkal Európában - az egyház, az oktatás és a politika területén dolgozó előadók egyaránt megerősítették azt, hogy a tudásalapú társadalom európai modellje számára a hittani és etikai ismeretek oktatása nélkülözhetetlen. Minden tagország élvezi a saját törvényalkotói szabadságát ezen a téren, de egyre inkább érezhető, hogy semmilyen területen sem lehet igazi fejlődést elérni az egymás iránti érdeklődés és az együttműködés őszintesége nélkül. Ezért fontos itt örömmel gondolni a testvérgyülekezeti és testvérintézményi kapcsolatokra, ahogyan azok már több területen is megvalósulnak, a gyermekekkel való foglalkozás területén pedig különösen is sok szép példánk van az együttműködésre. A konferencián - egy-két országtól eltekintve - szinte minden EU-tagállam- ból vettek részt valláspedagógiával, illetve gyakorlati teológiával foglalkozó szakemberek. A mi egyházunkat a hittudományi egyetemnek és egyházunk oktatási osztályának a küldöttei képviselték. A három főelőadást egy belga katolikus gyakorlati teológus, egy Európa-hí- rű tübingeni evangélikus valláspedagógus professzor és az Európai Unió szlovák nemzetiségű oktatási biztosa tartotta. A közel hetven képviselő eszmecseréje és vitája rendkívül építő volt abból a szempontból is, hogy kifejezetten inspirált: arra ösztönzött, hogy a saját területén mindenki nagyobb lelkesedéssel, nyitottsággal és vállalkozó kedvvel tegyen többet a hitoktatás jövőjéért. A téma aktualitását olyan jól ismert, sokszor hallható szavak és kifejezések is mutatják, mint a tolerancia, intolerancia, közösség, kirekesztés, elfogadás, befogadás, megértés, a gyermekek joga, a szülők kötelessége, a tanárok hitelessége, a vallásosak és nem vallásosak egymás szemében, fundamentalizmus, céltalan fiatal életek, fiatalok jövőképe az életről és az idősebbek lelkiismerete... Ez a néhány kifejezés is mutatja, hogy mennyi megvitatható és el nem hallgatható téma van még előttünk ezen a téren. Berlinben is, hazafelé a repülőgépen is két képet forgattam a fejemben, de talán még inkább a lelkiismeretemben. Az egyik a belga gyakorlati teológus által használt metafora volt, amely a templombejárat teológiájáról szólt, szimbolikus értelemben. Ez a hely egyszerre tartozik a „kinthez” és a „benthez”. A fölötte lévő torony messziről látszik, vágyódunk bemenni az épületbe - de vajon változik-e valami bennünk, amikor kijövünk onnan? Bennem magyar templomaink torony alatti kis pihenői rajzolódtak ki, a toronyból lógó harangkötelekkel; és még inkább az, ahogyan a legegyszerűbb, de sokszor a legnehezebb életet élő falusi emberek, férfiak és nők nagyszerű beszélgetéseket folytattak, folytatnak itt az élet nagy dolgairól. A másik a felszólalások és viták területéről maradt meg: „Sokszor az egyház a fel nem tett kérdésekre válaszolgat nagy energiával, és meg sem hallja a feltett kérdéseket.” Nem számonkérésre, hanem biztatásra van szükségünk ma, a hittan- és etikaoktatás jövőjére gondolva. Köszönet és elismerés illeti azokat, akik eddig is sokat tettek ezért - a mi környezetünkben nem utolsósorban szülőket, nagyszülőket, hitoktatókat, de jó néhány felelős közéleti szereplőt is. Ha felébred a felelősségérzetünk ezen a téren, akkor talán a mai kisgyermekek is le tudnak majd ülni egy kis diskurzusra a torony alatti pihenőkben, és a feltett kérdéseikre többen keresik ott az eligazító választ. Az oktatás és a pedagógia mindig optimista tevékenység. Még a hitoktatásban is. ■ Szabó Lajos Együttélés - a jövő útja ► Döntő, hogy milyen lelkülettel közelítenek a keresztény egyházak a cigánysághoz. Kevés, ha csak a divatos frázis, a tolerancia, a „viseljük el egymást” a jelszó. Szomorú, ha csak az egyháztagtoborzás önző érdeke motivál. Csak azzal a krisztusi Lélekkel szabad a cigányság felé fordulnunk, aki a romákban megláttatja velünk közös Atyánk gyermekeit, potenciális testvéreinket - hangsúlyozta megnyitójában Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke a balatonszárszói Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthonban október 17-19. között megrendezett cigánymissziós konferencián. A rendezvény elsődleges célja az volt, hogy az evangélikus lelkészek és gyülekezeti munkások figyelmét felhívja a cigánymisszió jelentőségére, illetve hogy a már e területen dolgozók megismerkedhessenek egymással, kicserélhessék a tapasztalataikat, és bővíthessék az ismereteiket. Nem maradhatott ki a cigány testvérek bizonyságtétele sem. A három nap folyamán fontos volt annak a szem előtt tartása, hogy a múlt ismerete nélkül nem lehet a jelenen változtatni; csak az előzmények ismeretében lehet reális képet kialakítani, a megszületett sztereotípiákat, előítéleteket lerombolni. Romano Rá ez Sándor tanár előadásában saját, magyargéci roma közösségét mutatta be; a jelenlévőket megismertette a közösségi struktúra felépítésével, a közösségi rendfenntartás eszközeivel. Az előadás részletesen kitért a vérségi alapú csoportok működésére, a magyar falu- közösségekkel való kapcsolattartására, a település topológiai kialakítására a földbe vájt kunyhóktól a vályogházon át a hagyományos cigánytelep felépítéséig, felhívva a figyelmet a közös udvar rendkívül fontos szerepére. Még érdekesebb, mondhatni hiánypótló szerepet töltött be a tisztasági, étkezési szokások, a nemiséghez kapcsolódó tabuk bemutatása. Ki ne ismerné azt a sztereotípiát, hogy „a cigányok piszkosak”? Holott egyszerűen arról van szó, hogy e tekintetben a szokásaik eltérnek az európai kultúrában megszokottól. Az indiai eredetű cigányok a 19. századig vándor népként élték életüket, s a korlátozott tisztálkodási lehetőségek sajátos szokások kialakulásához vezettek. A belső test védelme került előtérbe. Sok előírás - köztük jó néhány tiltás, mely az európai kultúrában különösnek, idegennek hat - segíti elő a belső tisztaság megőrzését. Például tilos együtt mosni a testfelülettel érintkező és a nem érintkező vagy a deréktól fölfelé, illetve az alul viselt ruhadarabokat. Folytathatnánk az európaitól eltérő szokások felsorolását, de már az említett példa is mutatja, hogy van mit tanulniuk egymástól a két eltérő kultúrában élőknek. Az első napon az ismeretbeli hiányok pótlását segítette Daróczi Agnes és Bársony János História romani című, hatrészes, rendkívül tömény adatanyagot tartalmazó, a cigányok történelmét bemutató filmjének a levetítése is. A második napon Csuhái Józse/baptista lelkész, a baptista egyház cigánymissziói koordinátora a cigánymisszió értelmét és esélyeit vázolta fel előadásában. Az igei alapvetésre (Róm 1,14; Mt 28,18-20; Jn 3,16) épülő bizonyságtétel felvetette a kérdést, hogy van-e értelme a keresztény missziónak. A megtérés, a gyülekezetbe való beépülés lehetősége mind-mind nehézségekkel teli; sokszor az is problémaként merül fel a különböző felekezetekben, hogy „más a vető, és más az arató”. A konferencián őszintén beszéltek arról a felekezetek képviselői, hogy miként lehet megküzdeni a másik felekezet általi „elhalászás” jelenségével. A csoportbeszélgetéseken ezeknek a kérdéseknek a feszegetésére is mód nyílt. A résztvevők számára nyilvánvalóvá vált, hogy hazánkban a cigányság a leginkább elutasított csoport, s hogy a magyarok mindenáron asszimilálni kívánják őket. Persze szó esett arról is, hogy a többségi társadalom tagjainak mennyire van joguk beleavatkozni a cigányok életébe, menynyire vázolhatják fel azt az utat, melyet nekik követniük kell. Van-e megoldás? - vetődik fel a kérdés. Próbálkozások, útkeresések vannak. Egy ilyen modellnek a bemutatására vállalkozott Vámagy Elemér, a Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézetének főiskolai docense, aki arról beszélt, hogy a porosz módszer nem alkalmazható ezen a területen, helyette az egyenrangúság elvén alapuló nevelést kell előtérbe helyezni. Nem kívülről kell meghatározni az elvárásokat, nem feltételeket kell előírni. Integrálás helyett az integrálódás a cél. Búzás Irén református lelkész, Gergely Dezső római katolikus munkatárs, Had- házy Antal református lelkész, Szuhánszby István metodista lelkész, Zolcsák István görög katolikus plébános, Csuhái József baptista lelkész, Kari Jánosné Csepregi Erzsébet evangélikus lelkész, Szeverényi János evangélikus missziói lelkész és Durkó Albert pünkösdi lelkész arról a gyakorlati • munkáról számolt be, melyet a gyülekezeteik területén végeznek. Szó esett az örömökről éppen úgy, mint a kudarcokról, nehézségekről, az evangélizációs tapasztalatokról és a követett stratégiákról. A konferencia befejezéseként Durkó Albert a cigányok között végzett missziós munka lehetőségeiről tartott prezentációt. Négy különböző területen - az országos cigánymisszióban, a keresztény népfőiskola keretében, a munkaerő-közvetítő irodák, illetve a munkahelyteremtő programok segítségével - végzett munkáról számolt be, és felhívta a figyelmet arra, hogy ha a keresztény felekezetek komolyan veszik Krisztusnak a missziói parancsként elhangzott küldő szavait, akkor az evangélium örömüzenetét csak úgy továbbíthatják, ha nemcsak a lélek megmentésén fáradoznak, hanem a testi szükségletekre is odafigyelnek. Kovács Mártának a börtönpasztoráció- ról szóló előadása a fogvatartottak helyzetét tárta fel. Ezen a területen még inkább igaz, hogy a szeretet viszontszere- tetet szül. Mindenféle misszióra érvényes a következő megállapítás: „Drága barátom, te a számomra ember vagy!” Ebből az alapállásból lehet misszióra indulni, akár cigány-, akár börtönmisszióról van szó. ■ Szabó Julianna
