Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-10-16 / 42. szám
8 2005- október 16. FÓKUSZ "Evangélikus Életi; HAFÓ H a már írok róla, a legkevesebb, hogy könyvet kellene írnom Hafenscher Károlyról (aki nekünk kora ifjúságunktól Hafó - ha pedig nagyon komolyra vettük, akkor Károly - volt). A róla írt könyvemben azután az ő művei dominálnának... Nem tudok arról, hogy a bizalmás megszólítás ellenére akár fiatal, akár öreg valaha is ne adta volna meg számára a tiszteletet. Lehet, hogy termete is tiszteletet parancsolt, elsősorban mégis megjelenése, kisugárzása volt mindig a meghatározó. Újonc cserkész voltam, amikor megismertem; ő ekkor még nem ismert. Teológusként érkezett Paksra 1946-ban, a 16-os fasori cserkészcsapat táborába. Este a táborozásnál a „Hej, halászok ...” kezdetű dalt énekelte. Ámultunk a gyönyörűségtől. Később már kevésbé voltunk lelkesek, amikor napos tisztként szemlét tartott, és kidobálta a kispárnákat a sátorból. Hogy ne puhuljunk el. Szigoráról legendák keringtek. De elsősorban magával szemben volt igényes. Azután már az egyházban, ifjúsági bibliaórákon, konferenciákon találkoztunk. Hírlett, hogy az etika a szűkebb szakterülete, de mi úgy láttuk, hogy mindenben, ami minket érdekel, otthon van. Foton, Gyenesdiáson nem lehetett nélküle elképzelni ifjúsági konferenciát. Büszkék voltunk rá, hozzánk tartozott. Mi is csodáltuk, hogy hazajött Amerikából. Egyszerűen beszélt erről. Nem titkolta, hogy hite, hazaszeretete, erkölcsi felfogása mellett fontos volt, hogy valaki várta itthon, akit az Úristen társául rendelt egy életen át. Nélküle minden kiváló adottsága ellenére sem sikerülhetett volna ilyen nagy ívűre a pálya... Örülök, hogy ismerhettem a szüleit. Gyermekük iránti szeretetük segített megérteni a Hafó-rejtélyt. Azt, hogy abszolút „szellemi lény volta” mellett képes volt őszinte szeretettel körülvenni a szűkebb és tágabb családot éppúgy, mint gyülekezete tagjait, főleg az elesetteket, a rászorulókat. Büszke vagyok rá, hogy 1954 óta (ekkor került a Deák térre) nemcsak folyamatos a kapcsolatunk, de talán - némi szerénytelenséggel - barátjának is tekinthetem magam. A barátság sem mindig könnyű „műfaj”. Éltünk át együtt, főleg a Deák téri presbitériumban, kríziseket is. Végigdolgozta a 20. század második felének Magyarországán a nehéz évtizedeket. Minden püspöknek, minden egyházkormányzásnak szüksége volt rá, miként gyülekezetének is. És ő dolgozott. Nem volt „ellenálló”, de behódoló sem. Tisztessége mellett a munka, a teljesítmény volt a titka és a védőbástyája. Úgy vélem, ezért bízott meg benne teljes mértékben 1957-ben Ordass Lajos is. Pedig ő nehezen állt szóba azokkal, akiket korábban Dezséry László is becsült, illetve foglalkoztatott. A felejthetetlen 1957-es esztendőben Ordass Lajos, Kékén András és Hafenscher Károly váltotta egymást a Deák téri szószéken. Hafó nemcsak állta a sarat (később is, amikor a szintén kiváló igehirdető Káldy Zoltán lett a püspök), de fokozatosan a leginkább elismert igehirdetők egyike lett. Otthon volt a szószéken. A leghosszabb ideig Káldy Zoltán mellett kellett helytállnia. Nem volt könnyű. Talán az a konfliktusuk volt a legviharosabb, amikor a püspök odaígérte a filharmonikusoknak a templomot úgy, hogy belépőjegyet is árulhatnak. Hafó tartotta magát a presbitérium döntéséhez: adomány van, belépőjegy nincs. Még barátai közül is szembefordultak vele néhá- nyan; mások a püspök haragjától félve nehezteltek meg rá, nem is értették, hogy az óvatosnak elkönyvelt lelkész miért ilyen szilárd. Pedig csak egyszerűen tisztességes volt, mint ahogyan akkor, amikor minket nevelt cserkészként. Nem akarom megbántani sem a „genfieket” (mint ismeretes, többen szolgáltak hosszú ideig a Lutheránus Világszövetségnél), sem a nemzetközi egyházi életben másutt tevékenykedő lelkészeket, de úgy vélem, hogy a nemzetközi színtéren Hafó a legismertebb magyar evangélikus teológus. Pályáján bizonyára sokat segített kimagasló nyelvtudása is. Tagja volt többek között a vatikáni vegyes bizottságnak, és bár számos konferencián képviselte hazánkat, egyházunkat, mindig itthon élt, és mindig gyülekezeti lelkész maradt. Mi jól jártunk így a Deák téren, ám kétségtelen, hogy más társadalmi rendszerben, más egyházban még jelentősebb teljesítményt nyújthatott volna. Osztozott tehát számos 20. századi magyar tudós sorsában. Életútja azok véleményét erősíti, akik elvetik a megalkuvást, de a morálisan nem vitatható ellenállásnál - a közösséget gazdagító teljesítmény miatt - többre becsülik az értelmiségi alkalmazkodást. Nemcsak kiváló igehirdető volt, hanem a homiletika és az ökumenika avatott professzora is. Sokan sokat tanultak, tanultunk tőle. Mindig alaposan készült, részletes jegyzeteket írt, de szabadon adott elő, illetve prédikált. Ökumenikus nyitottsága és felkészültsége a terület egyik legismertebb teológusává tette. Gyarlóságunkat jelzi hittudományi egyetemünkkel való konfliktusa. Annál nagyobb öröm, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem, ahol szintén sokat tanított, díszdoktorrá avatta dr. Hafenscher Károlyt. Nemzedékek fognak még gyarapodni értékteremtő, értékőrző munkássága által. Talán amit elvett tőle a történelem, a politika, azért kárpótlást kapott a családban, feleségében, gyermekeiben, illetve munkatársaiban. Olyan lelkészekkel dolgozhatott szoros kapcsolatban, mint Kékén András, Harmati Béla, Pintér Károly, Takácsné Kovácsházi Zelma... Szellemi műhely volt ez a javából, amelynek a morzsáiból is jó volt részesedni. Gratulálunk! Köszönjük, Hafó! Tartson meg sokáig az Úristen! ■ Frenkl Róbert Részletek ár. Karasszon Istvánnak a díszdoktorrá avatott Hafenscher Károlyt méltató laudációjából: Dr. Hafenscher Károly személyében több mindent és több mindenkit tisztelhetünk. Tiszteljük mindenekelőtt az evangélikus egyházat, azt a testvéregyházat, amely számunkra a „semper alter idem”, a mintegy második én szerepét töltötte be, sorsunkban osztozott - s amelynek Hafenscher Károly mindig hűséges fia és genuin képviselője volt. Tiszteljük az életművet, s benne saját közelmúltunkat is: a 20. század második felének keresztyén bizonyságtételét és teológiai tudományát, amely - Istennek hála - a legnehezebb és legellenségesebb időben is hangzott, és igaz tanúság volt Jézus Krisztus mellett. Ünnepeljük Hafenscher Károly személyében a magyarországi és világméretű ökumenét: a felekezeti öntudat és a keresztyén egység harmóniáját, hiszen ünnepeltünk mindkettőt szívügyének vallotta, és minden tettében gyakorolta is. (...) Hafenscher Károly 1926. július 6-án született: neveltetése és tanulmányai a legszebb evangélikus hagyományokat idézik, hiszen a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt, majd a soproni teológiai karon tanult teológiát. 1948-ben Gettysburgben tanult ösztöndíjjal. A sors fintoraként kivándorló-útlevelet kapott a hatóságoktól, de ő hangsúlyozottan haza akart térni - nyilván kalandvágyból. E szófordulatot bizonnyal nem tartja senki tréfásnak, aki tudja, hogy 1948 Magyarországon a fordulat éve volt: egy életre szóló, nem kívánt „nagy kaland” következett az immár kommunista Magyarországon. Szintén kalandosnak nevezhető, hogy Hafenscher Káröly jóformán egész életében a Budapest-Deák téri evangélikus templom szószékéhez kötődött. Csupán a püspökök személyének változásán szemléltessük most ezt a hatalmas történelmet: Ordass Lajos, Dezséry László, Káldy Zoltán és végül Harmati Béla püspökök nevei mutatják, hogy a Deák téri lelkész egy félszázados egyháztörténelmet mondhat el memoárjaiban. A történelem nehézségeiről és buktatóiról nem kell most szólnunk; valljon ő! Mi csak említsük meg, hogy e történelemben nemcsak keresztyénnek, de embernek maradni is embert próbáló feladat volt. Embernek és keresztyénnek maradni Hafenscher Károly számára mindig azt jelentette: egészen, osztatlanul megélni az emberséget és a keresztyénséget. Ő mindig is annak a tanítója volt, hogyan lehet valaki a legmagasabb szinten teológus, s utolsó, legkisebb megnyilvánulásaiban is az. A gyülekezet látogatásától a teológiai akadémián (így a mi intézményünkben is) végzett professzori feladatig minden egy és ugyanazon hit cselekedete. Már doktori disszertációja is erről szólt (Igehirdetésünk tartalma és szándéka ma, 1967), de a tudományos értekezés aranyfedezete egy egész élet! A tanulmány írása mellett ugyanúgy meg kell komponálni egy istentisztelet szép és ékes rendjét - a talán szokatlan igét magától az ünnepelttől vettem. Egységben megélni az életet és a hitet: a tettek embere ugyanakkor hihetetlenül termékeny író; nem véletlenül kapta meg a Magyar Újságírók Szövetségének Aranytoll kitüntetését. Úgy gondolom, sokan adtak és adnak hálát azért a fáradhatatlan munkáért, amellyel a Lelkipásztor című folyóirat szerkesztőjeként hosszú ideig informálta a magyar olvasóközönséget a legmodernebb egyházi és teológiai eseményekről, s az információt a szükséges kommentárral is ellátta. Bibliai textusokhoz, eseményekhez vagy témákhoz kapcsolódó írásait számba venni is óriási munka lenne, de csupán egy baráti beszélgetés is a hasznos információk áradatát jelenti esetében. Egységben megélni a keresztyén hitet és életet, a különböző felekezetekben egyazon Úr Krisztusnak a szolgája lenni - e feladat mindig is mozgatta Hafenscher Károlyt. Mindezt a professzionális ökumené szintjén is, hiszen a Lutheránus Világszövetség és a Vatikán párbeszédében bizottsági tagként több mint egy évtizedig működött közre, s írásai megjelentek a frankfurti Lembeck kiadónál. Idehaza az Ökumenikus Tanulmányi Központ oszlopos tagjaként a fordulat utáni egyházi és társadalmi élet kérdéseire keresett és keres választ. S nem hanyagolható el a stílus sem: a stílus maga az ember. A legmagasabb és legudvariasabb diplomácia megfogalmazásaiban éppúgy föllelhető, mint a keresztyén hit egyenessége és őszintesége. (...) „Nem nélkülözhetjük a sajátos protestáns hangot!” ► A hét elején díszdoktori címmel kitüntetett dr. Hafenscher Károlyt evangélikus egyházunkban, illetve az Evangélikus Elet olvasói számára aligha kell bemutatni. A széles látókörű, több nyelven beszélő lelkész, teológiai tanár nyugdíjba vonult ugyan, de nyugalomba nem: ma is sokan fordulnak hozzá - szerkesztőségünkhöz hasonlóan - szellemi „munícióért”. Úgy véljük, egyházunk egésze számára megtisztelő, hogy munkásságát most református testvéregyházunk egyetemén is elismerték.- Professzor úr, hogy'an fogadta díszdoktorrá avatásának hírét?- Nyolcvan évemet figyelembe véve, örül az ember, ha „még emlékeznek rá”, de örömmel fogadtam azért is, mert régi vágyam, hogy a klasszikus protestantizmus két ága - az evangélikus és a református - közelebb kerüljön egymáshoz. Amikor csaknem egy évtizeddel ezelőtt a teológiai bizottság elnökeként zsinatunk tagja voltam, felvetettem a kérdést: nem lehetne-e az 1838-as nagy- gerezsdi egyezséget újra megerősíteni? Ezt I9t4-ben - technikai és pénzügyi ellentétek miatt - mi bontottuk föl, s bár csak a két dunántúli egyházkerületet kötötte össze, egyházunk egész népe magáévá tette, természetesnek tekintve a közös úrvacsoravételt és a szószékcsere lehetőségét. Azt kértem, hogy alakuljon meg egy református és egy evangélikus bizottság ennek újratárgyalására. Ezt az akkor sajnálatos módon „elnapolt” javaslatot ma is indokoltnak tartanám megvitatni.- A Magyarországi Evangélikus Egyház ökumenikus tanácsadójaként a professzor urat ugyanakkor gyakran vádolták azzal, hogy elsősorban a katolikus egyház felé nyitott...- Ez nem meglepő, hiszen 1973 és 1984 között részt vettem a Lutheránus Világszövetség és a római katolikus egyház közös bizottságának munkájában, és a megigazulásról szóló közös nyilatkozattal zárult ottani munkánk - érthető módon - folyamatosan nagy publicitást kapott. Arról azonban szó nincs, hogy eközben úgymond hűtlen lettem volna református testvéreinkhez. Református vonatkozásban sokrétű és hosszú múltra visszatekintő személyes kapcsolatokat sorolhatnék, kezdve azzal, hogy három hétig „cserediák” voltam Sárospatakon. Amikor Kecskeméten voltam káplán, szintén igen jó viszonyban voltam a környékbeli református szolgatársakkal. Minden hónapban egyszer közös lelkészi bibliaórát tartottunk. Később azután prédikáltam a Kálvin téren, a Szabadság téren, a debreceni Nagytemplomban, Pápán, Miskolcon és másutt, miként számos előadást is tartottam református testvéreink felkérésére. Érdekességképpen említem, hogy egy éven keresztül én írtam a meditációkat a Igehirdető című kolozsvári református lapba. Számomra természetes volt, hogy egyformán jó személyes kapcsolatban álltam a főváros mindenkori református lelkészeivel, nem utolsósorban Pásztor Jánossal. Amikor ösztöndíjasként Amerikában volt, akkor kerültem a Ráday utcába, ahol az ő tanszékén tanítottam hét féléven át ökumenikát.- Díszdoktori oklevelük átvételének másnapján, kedden - azaz lapzártánk után - a kitüntetettek székfoglaló előadást tartanak a Károli Gáspár Hittudományi Egyetemen. Ön miről fog értekezni?- Előadásom címe: Ugyanazon Krisztus uralma alatt élünk - ugyanabban a csónakban evezünk ma. A cím első tagja - Sub unó Christo - az Ágostai hitvallás bevezetőjéből való. Nem véletlen, hogy az ökume- nében gyakran szoktunk hivatkozni erre a mondatra, miként újabban előszeretettel idézzük az „egy csónakban evezünk” kifejezést is. Ezzel a címmel (Rowing in One Boat) 1999-ben jelent meg Lukas Vischer egy könyve. A neves református szerző ezt úgy értette, hogy ma minden keresztény felekezet alatt a szekularizáció tengere hullámzik. Előadásom címe tehát egyaránt utal a közös hitbeli vonásokra és közös társadalmi beágyazottságunkra.- Egy református díszdoktori címmel kitüntetett evangélikus teológustól talán még azt is szabad megkérdezni: volna-e tanácsa a két felekezet vezetői számára?- Úgy vélem, hogy a hangsúlybeli és kegyességbeli különbségek ellenére is jobb kapcsolatot kell ápolnunk egymással. Én el tudnám képzelni, hogy a jövőben újra legyen közös teológiánk, vagy legalábbis legyenek közös fakultások olyan tárgyak esetében, amelyeket botorság külön tanítani Zuglóban és a Ráday utcában. Erősíteni kellene a kapcsolatokat a lelkészek és a gyülekezetek szintjén is. Mert nem nélkülözhetjük a sajátos protestáns hangot! A „néma egyház” nem lehet protestáns modell!- Amikor az ismertség elismertséggel is párosul, a klasszikus szabály szerint ezek alanyát is sürgősen meg kell kérdezni, hogy mit tart önmagáról. Ha a professzor úr olyasvalakivel találkozna, aki semmit nem tud a munkásságáról, mit tartana fontosnak elmondani D. dr. Hafenscher Károlyról?- Nyugdíjaskorban lévő evangélikus lelkész vagyok, akinek két vonalon futott az élete. Az egyik szál a Lutheránus Világszövetséggel kapcsolt össze, a másik egy budapesti gyülekezethez kötött. Harmincöt éven át voltam lelkipásztor a Deák téren. Nemzetközi egyházi konferenciákon sokszor az egyedüli voltam, akinek volt gyülekezeti tapasztalata. Amikor viszont hazajöttem, akkor el tudtam mondani, hogy ez vagy az a kérdés miként néz ki, miként hangzik a lutheránus világban! Keddi bibliaóráim első húsz percében mindig a világ kereszténységének a történéseit ismertettem. Ezeknek a „húszperceseknek” az anyaga ott van könyvespolcom alján. Bekötve tizennyolc kötet...- Pillanatnyilag... ■ Lejegyezte: T. Pintér Károly