Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-01-02 / 1. szám
6 2005- január 2. PANORÁMA 'Evangélikus Élet _? Kará csonyi ajándék Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív, szép szóval a száj. (Nagy László) V alahol a Görgényi-havasok mélyén, Palotailva felett, ahol az Istenszéke felől a Szalárd-patak zubog lefelé a Marosba, egy völgyhajlat mélyén áll egy ősöreg fenyő. Korát már senki sem tartja számon, törzse délcegen magasodik a többi fa fölé. A csúcsán megpihenő madár átlát a Maros völgyén a szemközti Kelemen-havasok ormaira, a Pietroszra. Ide már nem hallatszik föl a völgy zaja. Lenn a mélyben autók, vonatok robognak, emberek sietnek a dolguk után. Itt fenn a csend az úr. Ez már a szarvasok és a medvék birodalma. Két ember ballag fölfelé a patak menti ösvényen. Zsákjuk megtömve; pásztorok lehetnek, akik lenn, a faluban megvették, ami a hegyi élethez szükséges. A tisztásra lépve felnéznek a hatalmas fenyőre, majd ráérősen letelepednek alá. Enyhe még a tél, havat itt fenn sem láttak még. jólesik megpihenni egy kicsit a tű- levélágyon.- Mi lesz most velünk, apó? - kérdi a legényforma. - Nem kellünk nekik, tán tartanak tőlünk... - mondja kicsit magának is. - Hogy megesszük a kenyerüket...- Ki tudja? - néz maga elé az öreg. - Minden rosszban van valami jó is, csak meg kell látni. Zsebéből üveget vesz elő, kortyint egyet belőle, majd a társának nyújtja.- Ne feledd, azért megtudtunk valamit - mondja.- Ugyan mit? - így a fiatalabb.- Hát ha mást nem is, azt igen, hogy van még odaát legalább másfél millió magyar ember - feleli sóhajtva a másik.- Csak tudja, apó, olyan jó lett volna karácsonyi ajándéknak, oda a karácsonyfa alá. A jó érzés, hogy együvé tartozunk. Hogy megfogják a kinyújtott kezünket - kesereg a legény. Nézték a tisztást, a késő délutáni félhomály árnyait. Közibük ereszkedett valami furcsa, mély csönd. Lassú köd szivárgott elő a levelüket vesztett ágak közül. S akkor egyszer csak mozdult valami. Mária és József lépdeltek elő a tisztás bokrai közül. József fölnézett az égbe nyúló fenyőre, majd letelepedtek a két pásztorember mellé. Mária éppen megszoptatni készült a karján lévő kisgyermeket. A tisztás lassacskán megtelt emberekkel. Elöl lépdelt Szent István király. Nem jött üres kézzel: egész Magyarországot tette le a csecsemő elé. S jöttek utána sorjában a többiek is mind; Szent Imre herceg, Szent László király, Könyves Kálmán király. Mindegyikük hozott valami ajándékot: országépítő törvényeket, kolostorokat, iskolákat, nyugati művészeteket, verselést és tudományt a felemelkedéshez. Kolozsvár főterén nagy reccsenéssel megmozdult a lovas szobor, és Mátyás király bronzlovával együtt felvágtatott ide, a hegyi tisztásra. Alázatosan meghajolt a kisded előtt, s letette ajándékát, a Corvinákat. Lovon érkezett II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem is, a szabadsággal a kezében. S jöttek sorban: Bocskai István, Bethlen Gábor, Kossuth és Széchenyi, akik mind önmagukat adták ezért a népért és a hazáért. De megérkezett Pázmány Péter és Bornemisza Péter is, a két nagy vitatkozó vallásvédő. Mostanra rég megbékéltek egymással. A tisztás lassan kezdett megtelni az ajándékot hozó magyarokkal. A magyar Bibliával Károli Gáspár tiszteletes uram egyenest Göncből érkezett. Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel a verseit hozta, Petőfi kipirult arccal szavalt és lelkesített, és Ady Endrének sem kellett hosszú utat megtennie idáig a Sebes-Körös menti Csúcsáról. József Attila meg egyenest a Dunától érkezett. Kodály és Bartók az összegyűjtött magyar népdalkincset tette le a fűbe. De még mindig volt hely a tisztáson egy vert seregnek, amelyik véresen, csapzot- tan, lyukas zászlóval érkezett. Ok a szabadság szeretetét tették le a gyermek Megváltó elé. És még mindig jöttek, csak jöttek, sokan, névtelenek és ismeretlenek is, akik életüket is odaadták szeretett hazájukért. Voltak olyanok is, akik semmi mást nem tudtak odaajándékozni, csak a szívüket. De a szeretet melege ezen a furcsa karácsonyi délutánon feledtetett minden szomorúságot és önmarcangolást. Mert Isten önmagát adta ezekért az emberekért is. Ott, akkor mindannyian megérezték, hogy valójában ők a megajándékozottak. Hirtelen hűvös szél söpört végig a tisztáson, s a nagy sereg egyszeriben eltűnt. Súlyos hófellegek szele alatt sóhajtozni kezdtek az évszázados fák. Az öreg meg a legény felálltak. Búcsúzóul még egyszer végignéztek a tisztáson, fel, egészen az égig érő fenyő legfelső ágáig. Szedelőzködtek, s indultak tovább az Istenszéke felé.- Mi volt ez, apó? - kérdezte a fiatal. - Álmodtunk, vagy valóság volt? Olyan jó lett volna maradni még...- Tudod, fiam, az az igazi ajándék, amit nem kapni akar az ember, hanem amivel megajándékozza a másikat. Amit a másikért tesz. Ha a másikért vagy éppen másokért él. Az a baj, hogy ebben a sarkából kifordult világban mindenki csak kapni és kapni akar. A fiatal pásztor hallgatott. Lelkében visszhangzottak a szavak.- No, ballagjunk tovább. Szentestére megjön a hó - mondta csöndesen az öregember. S ment a két ember, föl a hegyre. Lassan eltűntek a kavargó hóesésben. ■ Lupták György Karácsonytól ALFÖLDI GÉZA Ha nálunk született volna... Népszámlálás volt Betlehemben - így szól a Karácsony története -, s akkor született meg egy istállóban az Úr egy Fia - Mária Gyermeke... Szélesre tárta a kiskaput. Mária arca, mint viasz: sápadt.- Ne ugass már, Bodri!... Hát nem látod, hogy vendég?! Eredj csak, Péterke, s szólj az apádnak! Nem volt, ki szállást adjon nékik. Barmok lehelték rá a meleget. Nem volt egy pólyája, egyetlen takarója, Meséli a monda... Mert ott született! Jöjjön csak, lelkem, segítek én... Támaszkodjék rám!... Óvatost lépjen!... Úgy-úgy, lelkem!... Kend meg csukja be csak a kaput, de siessen, oszt maga is segéljen!... De Cegléden, vagy Kecskeméten, a Hortobágyon ha született volna, az első Karácsony igaz történetéről így szólna ma a bibliai monda: János is sebten előkerült. Kemény keze még a viliátfogta.- Utasok... Nincsen szállásuk... S beteg az asszony... Behívtam őket... - Mért ne tettek volna? .. .Rózái épp az udvart seperte. János meg a jószágnak almozott. A kis Péterke az öreg kandúrral játszott. A Puli, az meg hátul kalandozott.- Az asszonynak vess tiszta ágyat! Az ember meg a lócán elalhat. És valami enni is akad tán a háznál... Péter, egy kis borért, fiam, szaladj csak!... Akkor ért a ház elé József. Jó tejszagot lehelt a méla csönd. Mária, fáradtan, alig vonszolta magát S a kerítésen át József beköszönt. A Bodri is odasündörgött. Péter a butykossal máris kocog. S ameddig az asszony megvetette az ágyat, János kolbászt s egy köcsög tejet hozott. Rózái fogadta hangos szóval:- Mi szél sodorta erre kendteket? - Törvénybe mennénk. De beteg lett az asszony s pihenni kéne, mert - ránk esteledett. Máriát már a fájdalom rázta. A párnák között csöndesen feküdt. S amíg az asszony terít, megnyugodva látja, Hogy János a szobába éppen befűt. Kerestünk fődéit a korcsmában. De szállást a bérlője nem adott. Hej pedig az asszony az utolsóban van már, de hiába - nincs pénz, mert szegény vagyok... A kemencében lángolt a tűz. Rózái az ágynál csendesen állt ott És lelkűkre a tiszta ágy friss párna-szaga, Mint békesség, csendesen leszállóit... Már istálló is elég lenne, Csak tető legyen már fejünk felett... - Rózái a seprűjét a falnak támasztotta, Bodri a kiskapuig settenkedett. Kint az égen holdfény ragyogott. Házra, tájra ezüstszín-port hintett. S még nem volt éjfél, mikor a meleg szobában, ím, megszületett a régenvárt Kisded...- Takarodsz vissza, beste lelke! Kerüljenek csak kietek bentébb! Talán egy ágy, az csak akad majd még a háznál. Hogy elfáradt, szegény!... Eszem a lelkét!... A szomszédságból akadt bölcső... Nagy Andráséktól csipkés kis paplan. S négy-öt asszony zsibongott a szomszéd szobában, a kis teknő körül szép kör-alakban... Jaj de szép... sfiú!... Nézd csak, apjuk!.. Ujjongott Rózái, míg óva mosta... És ígyen született meg az Isten Gyermek... ... Már... hogyha nálunk születhetett volna!... :-£~ss 1948. december 24. Gyermekei Sánta Anikó A karácsony ünnepe mindenkié - mondják -, de elsősorban talán mégiscsak a gyerekeké. Az ő örömük, felhőtlen boldogságuk jellemző leginkább a karácsonyra. Még akkor is igaz ez, ha olyan gyerekekről van szó, akiknek túl hamar felnőtté kellett válniuk; akiknek már gyerekként felnőttekről kellett gondoskodniuk. S milyen csodálatos Isten teremtett világa! Ezekben a kis emberekben megvan az az ösztönös védekező- képesség: nem vesznek tudomást a kegyetlen tényekről, és nem veszik a lelkűkre a nemtörődömséget, a szeretet- lenséget. Ők csak szeretni tudnak. Úgy tűnt, azon a karácsonyon már nem lesz hó, pedig a karácsony valahogy nem az igazi hó nélkül. A két gyerek egyedül volt otthon. Megszokták, hogy napjaikat, estéiket már egy éve egyedül töltik, hogy apjukat csak akkor látják, amikor esténként hazaérkezik a munkából. Akkor gyorsan megvacsorázik, átöltözik, és ismét elmegy hazulról. Soha nem beszéltek arról, hogy hová és miért megy, de a gyerekek így is tudtak mindent. Egy nőhöz ment az apjuk; nála, vele töltötte minden szabad percét. Ők azonban gyerekek voltak, hát nem foglalkoztak a miértekkel; elfogadtak mindent - úgy, ahogyan volt. Mi mást tehettek volna... De a karácsony az más, akkor otthon kell lennie az apjuknak - gondolták, s eszükbe sem jutott, hogy másként is történhet. Reggel korán elindultak bevásárolni az ünnepre; mindenféle finomságot vettek az ünnepi asztalra. Beszerezték á húst, többfélét is, a zsírosabb fajtából, mert az apjuk azt szerette. Amikor hazaérkeztek, mindent beraktak a ház teraszának falán levő villanyóraszekrénybe, mert a hűtőjük elromlott... Aztán hozzáfogtak a takarításhoz, rendrakáshoz. Kicsit vitatkoztak, civakodtak is - félig gyerekesen, félig felnőttesen. Ilyen volt az életük; kicsit gyerekes - hiszen életkoruk szerint gyerekek voltak, tizenegy és tizennégy évesek -, de már felnőttes is. Négy éve volt már annak, hogy elveszítették édesanyjukat; azóta ők végzik az összes házimunkát. Gondoskodniuk kell magukról és az apjukról is. Ami kevés kis pénzhez jutottak az árvaellátásból, azt mind a háztartásra költötték; apjukból csak nagy ritkán tudtak kiszedni egy kis plusz pénzt. Valamilyen úton-módon mégis ösztönösen jól osztották be, amijük volt. Nemrég még szenet is tudtak venni, tizenöt mázsát, amelyet aztán maguk hordtak be a szeneskamrába. Nem sokkal dél előtt ért haza az apa. A gyerekek boldogok voltak, mert - bár hozzászoktak -, nem szerettek egyedül lenni, és mert olyan jó volt, amikor velük volt az édesapjuk. De örömük hamar szertefoszlott. Apjuk elpanaszolta, hogy vásárolni ment, de már nem kapott semmit, mindenből kifogytak a boltok, és nem tudja, mit fognak enni az Gyerekeiket egyedül nevelő'anyák karácsonya az Üllői i
