Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-09-11 / 37. szám

‘Evangélikus Élet3 MOZAIK 2005. szeptember 18. 11 EVÉL&LEVÉL&EVÉL& LEVÉL Öröm számomra, hogy az Evangélikus Élet igyekszik mindig megláttatni az élet napos oldalát is. Örömmel olvastam az augusztus 14-i számban „egy őszinte táborozó” mondását: „Az egész táborban a pámacsaták voltak a legjobbak, csak az volt a baj, hogy a felnőttek mindig tiltották őket.” Ez eszembe juttat egy hatvan évvel ezelőtti párnaharcot, amelyet naplójában is megörökített az én akkor tizenegy éves Tomim: „1944. december 26-27-én már megint nagyon lőttek. A tűzharcot egész közelről nézhettük. Körülbelül fél 11-kor két gránát egészen közel csapott be, úgyhogy a kis hálószoba ablaka betört. Máma elkezdett fájni a fogam. Este párnaharc volt.” Ezekért a „csatákért” én titokban hálát adtam, hiszen valóban „háborúban békességet” jelentettek, mint ahogyan erről már írtam a Bogár utcai gyermekotthon lakóinak csodás megmeneküléséről szóló könyvemben. Bartosné Stiasny Éva (Budapest) Érdeklődéssel olvastam az Evangélikus Elet július 31-i számában a kamalduli szerzete­sek majkpusztai kolostoráról szóló ismertetést. Ehhez azt szeretném hozzátenni, hogy a kamalduli rendnek egy másik magyar vonatkozása is van. II. Rákóczi Ferenc bujdosása elején Franciaországban is időzött. Itt-tartózkodása vé­gén, Törökországba utazása előtt több hónapot töltött a kamalduli szerzetesek gros- bois-i kolostorában, innen indult Konstantinápolyba, majd Rodostóba. Végakarata szerint halála után szíve és iratainak egy része a grosbois-i kolostorba került. A ka­malduli szerzetesekkel kapcsolatban a magyar embernek erre is érdemes gondolnia. Sass János (Budapest) Operától a musicalig: Mozarttól Gershwinig címmel augusztus 21-én Farádon, az evangé­likus templomban jótékonysági koncertet tartottak a temető javára. Az egyházias műveket budapesti, győri és farádi énekesek adták elő, melyeket a né­pes közönség áhítattal hallgatott. Mdrczis Gyulától megtudtuk, hogy hasonló alkalmat korábban is szerveztek, és folytatni kívánják a kialakuló hagyomány. A fővárosból nyugdíjasként hazaköltöző lelkes szervező máshol is szívesen segít templomi kon­certek előkészítésében. Telefonszáma: 96/279-127, 30/495-9553. Magassy Zoltán (Nemeskér) Az Evangélikus Élet 2005. szeptember 4-i számában megjelent, A megszólító Úr jelenléte című cikk szövege úgy megváltozott, és az általam leírtaktól annyira eltér, hogy nem tekintem a sajátomnak. Széll Bulcsú lelkipásztor (Budapest) Őszintén sajnáljuk, ha a lelkész úr úgy ítéli meg, hogy kéziratának gondozása során az eredeti szö­veg érdemi változásokat szenvedett, és elnézését kérjük. Lapunk internetes platformján mindenesei­re az eredeti kéziratszöveget publikáljuk a Liturgikus sarok rovatban, ily módon olvasóink megítél­hetik, hogy a javítások a kézirat javára váltak-e, vagy sem. A szerk. »...TALÁN FÉL ÉV, ÉS MÁR AZT SEM FOGJA TUDNI, HOGY MI KIK VAGYUNK« ► Amikor a házigazda kaput nyit, lá­ba mellett barátságos kutya oson ki, hogy a vendég elé siessen. A nagymarosi házban példás rend és tisztaság fogadja a belépőt. A te­raszról, ahol beszélgetünk, a gon­dozott kertre és a visegrádi várra látni. Az otthon igazán idilli lehet­ne... Lehetne, ha az egykor polgár- mesterként, ma mentőtisztként dolgozó családfőnek és gyermekei­nek nem kellene a nap huszonnégy órájában féltő szeretettel gondoz­niuk egy ötvenéves asszonyt. Ág­nest ugyanis egyetlen pillanatra sem lehet magára hagyni. De nem is akarják, hiszen az Alzheimer-kór- ban szenvedő beteg a házigazda fe­lesége, a gyermekek édesanyja... Zoltai Mihály szavai önmagukért beszélnek. Mentősök sorfala követte az autónkat, nagy volt a vidámság, amikor 1980-ban összeházasodtunk. Boldogan éltünk. Az évek során négy gyermekünk született, három lány és egy fiú. A feleségem elő­ször Budapesten dolgozott, majd ide, a helyi önkormányzathoz került. Egyik nap egy kollégája azt kérdezte tőlem: „Mi baja van Áginak? Mindent elfelejt mostanában...” Már itthon sem volt olyan, mint régen. Elfelejtette kikészíte­ni a tiszta inget; túl sok vagy túl kevés sót tett az ételbe. Nem adta át a telefon­üzeneteket. Ilyen apró dolgokkal kezdő­dött minden. Nem tudtuk elképzelni, mi lehet a baj. Eleinte - és ezt sajnálom és szégyellem - durvák voltunk vele. Nem tudtuk mire vélni a változást. Egy idő után elmentünk orvoshoz. A legkülön­félébb vizsgálatokat végezték el nála, például CT- (azaz komputertomográfi­ás) vagy MR- (azaz mágneses rezonan­cia) vizsgálatot. Az agya, a vérellátása rendben volt. Ezután nőgyógyászati rendelőbe küldték, mondván, hogy a menopauza mindenféle változást okoz­hat a női szervezetben. Dementiát vagy Alzheimer-kórt ak­kor még senki nem említett. Gyakorlati­lag a véletlennek köszönhetően tudtam Kis hópelyhek az örömök meg, hogy mi a baja. Egy német orvoslá­togató barátomnak mondtam el a tüne­teket, ő beszélt erről a betegségről. Min­den további információhoz a Feledé­keny (Alzheimer-kórral és más emléke­zetzavarral élő) Emberek Hozzátartozó­inak Társaságán és annak vezetőjén, Himmer Éván keresztül jutottam. Ok mindent megtesznek azért, hogy felhív­ják az emberek figyelmét erre a beteg­ségre; ez a céljuk például az Alzheimer- világnaphoz (szeptember 21.) kapcsoló­dó rendezvényekkel is. A valódi szembesülés ezzel a gyó­gyíthatatlan és visszafordíthatatlan kórral egy, a társaság által szervezett konferencián történt. Az előadásokból a gondozás minden apró részletét meg­ismerhettem. Beszámolókat hallottam arról is, hogy miként kell vigyáznom a lelki egészségemre. Mert azt a tényt, hogy egy felnőtt embernek, aki valaha a társam, négy gyermekünk édesanyja volt, a szellemi és fizikai állapota nap­ról napra romlik, nagyon nehéz megér­teni. Az első tünetek 1999-ben jelent­keztek, Ági ekkor negyvenhat éves volt. A lányaim és a fiam is eleinte depresszi­ósak voltak. Idővel megtanulták elfo­gadni, hogy van ugyan édesanyjuk, és még sincs. Én is feldolgoztam a helyzetet, hogy amikor vele vagyok, az olyan, mintha egyedül lennék, mert ő százszázalékos rokkant. Táplálni, pelenkázni, fürdetni kell. Hetente egyszer gyógytornász jár hozzá, hogy ne sorvadjanak el az izmai. Nem egyszerűen csak fizikailag épült le, hanem a „szellem mécsvilága” is kihunyt nála. írni, olvasni már nem tud. Rádiót nem hallgat, televíziót nem néz. Nem is beszél. Minket, a legközelebbi hozzátar­tozóit még megismeri, de talán fél év, és már azt sem fogja tudni, hogy mi kik va­gyunk. Belegondolni is rossz abba, hogy sem valódi közös jelenünk, sem közös jövőnk nincs. De nem adom fel. Nem ad­juk fel. Gyakran eszembe jut édesanyám egy mondása: „Ne várj nagy dolgot éle­tedben, kis hópelyhek az örömök.” Most így telik egy nap: reggel hatkor kelünk, tisztába tesszük, majd tovább alszik, úgy tíz óráig. Ez az a négy óra, amikor el tudunk menni bevásárolni, intézhetjük a házimunkát, és minden egyéb tennivalót is elvégezhetünk. Tíz­kor mosdatás, öltöztetés. Aztán egész nap ül vagy fekszik, és kifejezéstelen arccal néz maga elé. Németországban vettem egy olyan ágyat, amelynek mind a két oldala mellé tehető egyfajta rács. Ez azért fontos* hogy semmiképp ne essen le róla. Ezenkívül az ágy támla részét meg lehet dönteni, így könnyebb őt mozgatni. Ez azért is jó, mert na­gyon nehéz egy magatehetetlen testet emelgetni. Lehet, hogy az olvasók számára ez túl sok a „borzalmakból”, és azt kérdezik magukban, hogy miért nem vittem őt egy ilyen betegek ápolására szakoso­dott intézménybe. Erre csak azt tudom mondani, hogy Magyarországon van ugyan egy olyan otthon, ahol Alzhei- mer-kóros pácienseket gondoznak, de bennem fel sem merült, hogy ő oda menjen. Amikor a nagyapám megbete­gedett, őt is ápoltam. Számomra ez ter­mészetes volt. A feleségem kap ugyan rokkantsági nyugdíjat, de ez nagyon kevés, ezért (is) jó, hogy még dolgozhatom. Vasárnap reggel héttől este hétig és szerda éjjel va­gyok szolgálatban. A kollégáim is tud­nak a feleségem állapotáról, nagyon ren­desek hozzám. A gyerekek is segítenek mindenben, amiben csak tudnak. Jó csa­pat vagyunk mi így együtt, nagyon büsz­ke vagyok rájuk. Istent nem vádolom mindazért, ami történt. Mentős vagyok, sok emberi tra­gédiát láttam már. A helyzet rosszabb is lehetne ennél. A lelki támaszt a gyerme­keim és az Istenbe vetett hitem jelentik számomra. Katolikus vagyok. Estén­ként imádkozni szoktam. Néha, amikor úgy érzem, hogy összeomlik minden, Isten mindig „kisegít” a bajból. Van egy fiatal pap barátom, ő havi rendszeres­séggel ír. A leveleiből töltekezem. Sokat gondolok a tavalyi Alzheimer-világnap mottójára is, amely így buzdított: „Le­gyetek olyanok, mint a napóra!” Vagyis csak a napos órákat szabad számolni, és csak a jóra gondolni még akkor is, ha néha úgy érezzük, hogy ebből kevés adatott meg. ■ Lejegyez te: Gazdag Zsuzsanna Alzheimer-világnap ötödször (2005. szeptember 21.) A dementia világszerte 18 millió em­bert érint, leggyakoribb oka az Alzhei- mer-kór. Az elkövetkező húsz évben a dementiával élők száma várhatóan megduplázódik, így 2025-re már eléri a 34 milliót. A szakértők és a szakiroda- lom becslései alapján, valamint figye­lembe véve a dementia előfordulási gyakoriságát Európában, Magyaror­szágon a hatvan év feletti lakosság 12-15 százalékánál, azaz 250-300 ezer embernél fordul elő valamilyen de­mentia. Az Alzheimer-kórban szenvedők száma elérheti a 160 ezret. A betegség­ben érintettek (családtagok) száma vi­szont ennek a többszöröse, hiszen ugyanennyi család, gyermek és unoka élete változik meg gyökeresen a későb­biek során. A Feledékeny (Alzheimer-kórral és más emlékezetzavarral élő) Emberek Hozzátartozóinak Társasága évek óta feladatának tekinti, hogy segítséget nyújtson a dementiával, elsősorban az Alzheimer-kórral élőknek és család­tagjaiknak. Legfőbb céljuk össztársa­dalmi szinten ráirányítani a figyelmet a dementiára, különösképpen annak leg­gyakoribb formájára, az Alzheimer- kórra, továbbá felhívni az egészség­ügyi-szociális kormányzat és az ellátó- rendszer résztvevőinek figyelmét a be­tegek számának várható növekedésére, valamint a családokat terhelő súlyos problémákra. Ehhez az Alzheimer-világnap éven­kénti megrendezése nyújt segítséget. A kezdeményezést 1994-ben indította út­jára a Nemzetközi Alzheimer Társaság (ADI) az Egészségügyi Világszervezet (WHO) támogatásával, és napjainkra már hetven ország csatlakozott hozzá. Az idei, hazánkban ötödik alkalommal megrendezendő Alzheimer-világnap szlogenje: „Küzdjünk együtt a demen­tia megbélyegzése ellen! - Rajtunk is múlik!” A világnaphoz többféle rendezvény kapcsolódik. Szeptember 19-én az or­szág összes Tesco-áruházában pszichi­áterek és neurológusok nyújtanak fel­világosítást a betegségről minden ér­deklődőnek. A világnapra háromféle képeslapot készítettek; ezeket étter­mekben, kávézókban, fitnesz- és szép­ségszalonokban helyezik el. A média képviselői számára rendezett sajtótájé­koztató mellett felolvasóestet is tarta­nak. A rendezvénynek - amelyen szep­tember 16-án 18 órakor írók, költők és színművészek olvasnak fel a társaság felhívására beérkezett alkotásokból - a Magyar Tudományos Akadémia kupo­laterme ad helyet. Fellép Dávid Viktória, Berkes Gabriella, janza Kata és Kubik Anna. A társaság egy jótékonysági koncer­tet is szervez Gospellel a gospelről cím­mel, Dávid Viktória közreműködésé­vel a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Tár­sasága Alzheimer-kór Szekciójának IX. konferenciája keretében Kecskeméten szeptember 21-én, 17.45 órai kezdettel. Az Alzheimer-társaságtól ki-ki bő­vebb tájékoztatást kaphat a betegség­ről és az igénybe vehető szolgáltatá­sokról levélben (1122 Budapest, Csaba u. 7/a) vagy telefonon (1/214-1022), il­letve az interneten is (www.tar.hu/alz- hei mer). m gaZsu McFilm ► Mi történik egy emberrel, aki egy egész hónapon keresztül kizárólag gyorsétteremben táplálkozik? Egy fiatal amerikai dokumentumfilmes saját magát vetette alá a „kalória­dús” kísérletnek. A harminchárom éves New York-i Morgan Spurlock alapvetően egyszerű ötletével ámu­latba ejtette a filmszakmát. A fiatalember korábban az egyik nagy hír­adástechnikai cég szóvivőjeként, strand­röplabda-kommentátorként és elismert színdarabíróként kereste a kenyerét, míg­nem egyik nap szülei házában pihenve fi­gyelmes lett egy érdekes hírre. Két tiné­dzser beperelte az egyik ismert gyorsétte­rem-hálózatot, mivel termékeik fogyasz­tása révén túlsúlyosak lettek. „Éppen tele- zabáltam magam a hálaadás napi pulyká­val, és megmozdulni sem bírtam, ezért is volt rám különösen nagy hatással a hír” - emlékezett vissza Spurlock a Guardian cí­mű brit napilapnak adott interjújában. A fiatalember ezután meglepő kísér­letbe fogott. Egy álló hónapon keresztül kizárólag a gyorsétterem-hálózat egyik üzletében étkezett. Reggelire, ebédre és vacsorára is az étlapon található „finom­ságokat” vásárolta. Ezenkívül két sza­bályt írt elő magának: legalább egyszer ki kellett próbálnia az étlapon található összes terméket, illetve ha az alkalma­zott felajánlotta a nagyobb menüt, ak­kor el kellett fogadnia. A kísérlet kezde­tén és végén pedig alapos orvosi vizsgá­latnak vetette alá magát. Az eredmény drámai volt. „Miután kicsit gondolkodtam az ötle­ten, felhívtam egy barátomat, Scott Amb- rozyt, aki az operatőri munkákat végezte” - mondta Spurlock. „Scott először neve­tett, és azt mondta, hogy ez egy nagyon rossz ötlet.” A végeredmény azonban egy kilencvennyolc perces dokumen­tumfilm lett, amely bemutatja, hogyan vált az egészséges és életerős, kielégítő szexuális életet élő Spurlock egyetlen hó­nap leforgása alatt egészségi problémák­kal, depresszióval és majdnem teljes im­potenciával küzdő emberi ronccsá. Az orvosok diagnózisa szerint a fiatal­ember az első hét után közel ötkilós súly- növekedéssel büszkélkedhetett, s ez a szám több mint tizenegy kilóra gyarapo­dott a hónap végére. Koleszterinszintje egyharmadával emelkedett meg. Az egyik orvos a kísérlet harmadik hetében arra kérte Spurlockot, hogy fejezze be az önsanyargatást, ugyanis a gyorséttermi ételek folyamatos bevitele miatt súlyos májkárosodás alakult ki nála. Spurlock saját bevallása szerint tizennégy hónap alatt rázódott vissza a korábbi formájába. A Super Size Me című dokumentum­filmben Spurlockon kívül megszólal­nak az élelmiszeripar szóvivői, ügyvé­dek, ténylegesen túlsúlyos amerikaiak, illetve a rendező barátnője, aki vegetári­ánus szakácsként dolgozik. A hölgy szomorúan konstatálja, hogy szerelme a folyamatos „gyorsétkezés” eredmé­nyeképpen nem úgy teljesít az ágyban sem, mint korábban. ÜZENET AZ ARARÁTRÓL Rovatgazda: jerabek-Cserepes Csilla Spurlock alkotását dicsérő kritikával fogadta a szakma, s már a tényfeltáró al­kotásaiért Arany Pálmával, illetve Os- car-díjjal jutalmazott Michael Moore utó­daként emlegetik. A Super Size Me-t a ta­valyi Sundance fesztiválon mutatták be, ahol learatta a legjobb rendezőnek járó díjat. Terjesztési jogait Spurlock állítólag kétmillió dollárért bocsátotta áruba, s a dokumentumfilm jó ideig a tizedik he­lyen állt az amerikai nézettségi listákon. A szóban forgó étteremlánc sárba tip- rása kapcsán mindenki arra számított, hogy a fiatalember a bíróságon végzi, ám csupán egy gyengécske közleményre fu­totta a hamburgeresektől, amelyben kije­lentik, hogy Spurlock filmje „nem tesz hozzá semmi fontosat a helyes táplálko­zásról és a kiegyensúlyozott életstílusról zajló társadalmi párbeszédhez. Vásárló­ink okosak. Tudják, mi a legjobb nekik s a családjuknak” - áll a nyilatkozatban. Ez a film egy emberről szól, aki felelőtlen módon napi ötezer kalóriát fogyaszt el, amely kétszerese a felnőtt férfiak napi szükségletének, s emellett szándékosan csökkenti fizikai tevékenységét is. Spurlock elmondása szerint a filmet nem azért készítette, hogy nyílt támadást intézzen az étteremlánc ellen, csupán az amerikaiak táplálkozási szokásaira sze­rette volna felhívni a figyelmet. Ennek el­lenére a cég - bár cáfolta, hogy az intézke­dés a Super Size Me hatására történt volna - megszüntette éttermeiben az extra mé­retű menük forgalmazását, s különféle, az egészséges táplálkozással és életmóddal kapcsolatos programokat vezetett be. ■ Benkovics Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents