Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-09-11 / 37. szám
"Evangélikus Életi? ÉLŐ VÍZ 2005. szeptember 18. 9 Reménykedés - vagy reménység? PÁSZTORNAPLÓ Keresztelési eset A minap akaratlanul is fültanúja voltam két asszony beszélgetésének. Az egyik elmondta, hogy férje huszonkét év házasság után hagyta el. A válás óta már eltelt néhány év, de ő még mindig nem tud belenyugodni, és még mindig reménykedik abban, hogy férje visszatér hozzá, hiszen szüntelenül ezért imádkozik. A másik asszony részvéttel csak ennyit mondott: nagyon megértelek, de inkább ne reménykedj, hanem fogadd el véglegesnek ezt a helyzetet. A hallottak nyomán támadt gondolatok sokáig nem hagytak nyugodni. Nem kegyetlenség-e a bánkódót még a reménykedéstől is megfosztani? Vagy inkább így a helyes? Miért ringassa magát az elhagyott feleség olyan illúzióban, amely úgysem fog teljesülni? Hiszen az őt hallgató asszony közös ismerősöktől tudta, hogy a férfi elhatározása megváltoztathatatlan. Valóban jobb lenne tehát, ha nem reménykedne tovább. „Szüntelenül a visszatéréséért imádkozom!” - hallottam újra meg újra a szomorú hangot az este csendjében is. Talán mégis neki lehet igaza. Az ige is arra biztat, hogy „a reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk; mert hű az, aki ígéretet tett" (Zsid 10,23b) - és a Biblia számtalan helyéről hangzik a bátorítás: meg ne lankadjunk a könyörgésben, mert Isten meghallgatja a kitartó imádságot. Nem azt kívánja-e tőlünk a hitünk, hogy Istenre hallgassunk inkább, semmint az okoskodó emberekre? Gondolataimba beférkőzött a kétség- beesetten és kitartóan könyörgők tábora. Hány és hány édesanya ostromolhatja az eget hasonlóképpen a beteg vagy tévelygő gyermekéért? Mennyi ember szenved különféle terhek súlya alatt, egyre csak abban reménykedve, hogy kérése előbb- utóbb meghallgatásra talál? Az imádság nagy lehetőség számunkra, mert benne azt szólíthatjuk meg, akinél nincs lehetetlen. Isten várja, hogy gyermekei minden gondjukat, bánatukat neki mondják el. Nem is az imádkozás fontossága kér- dőjeleződött itt meg. A nagy kérdés az, hogy mi vagy ki az alapja a reménykedésnek. Egy bizonyos személy, akit visszavárunk, erős vágyakozás valami után, amiről nem tudunk vagy nem akarunk lemondani, vagy pedig maga az élő Isten? Ha ő, akkor minden a helyére kerül, mert akkor nem valami bizonytalanban reménykedünk: reménységünk alapja őbenne van. Az ilyen reménység pedig nem szégyenít meg. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy csupán valami olyasmiben reménykedünk-e egy vágyat táplálva, amit nem tudunk elengedni. Éjjel-nappal e körül forognak a gondolataink, ehhez kérjük és várjuk az Isten segítségét, mivel mi egyedül nem tudunk egyről a kettőre jutni. Az ő gondolatai azonban - ahogy ezt kijelentette nekünk - nem a mi gondolataink. És arra sincs ígéret, hogy minden vágyunkat teljesíti. A reménykedés afféle passzív állapot, melyben a cselekvést a másik embertől vagy a körülmények kedvező alakulásától reméljük, és ezt igyekszünk nyomatékosítani azzal, hogy imádkozunk is érte. Jézus beszél arról, hogy nem jól is lehet kérni, például amikor a kérésnek az az indítéka, hogy vágyaink kielégítést nyerjenek. Kérünk, de nem kapjuk meg, mert nem jól kérjük. „Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Mégsem kapjátok meg azért, mert nem kéritek. Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni." (Jak 4,2-3) Igen, a puszta reménykedés egy kicsit hasonlít a sült galamb várásához. Ehhez pedig a hitnek nem sok köze van. A reménység egészen más. Annak nem földi dolgok utáni vágyakozás az alapja, hanem maga az élő Isten. Reménységed legyen az élő Istenben - halljuk a biztatást. „Nincs másban reménységem, egyedül benned” - valljuk az úrvacsorái imádságban. Ha Istenbe vetem reménységemet, akkor sorsom alakulását is az ő kezéből tudom fogadni. Imádkozhatok ugyan mindazért, ami a vágyaimban megfogan, és értelmes, jó dolgokat eredményezhet, ám ilyenkor nem szabad elfelejtenem hozzátenni: .....ne az én akarato m legyen meg, hanem a tied!” (Lk 22,42b) így tanultuk Jézustól. Így kaphatunk szívünkbe békességet. Máskülönben ide- oda hányódunk a reménykedés és a re- ményvesztettség között. „Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó.” (ApCsel 27,22) Honnan vette Pál apostol azt a bátorságot, hogy ilyen ígéretet tegyen? Onnan, hogy tudta, az a hajóút Isten akarata szerinti út volt. Az ő élete egészen Istenben volt elrejtve, és útitársait Isten bízta rá. Ha ez így van, akkor nincs senkinek félnivalója. Ennyire biztosak lehetünk mi is abban, hogy Istenben elrejtett életünk teljes védelem alatt áll. Ez a védelem azokra is kiterjed, akikkel együtt hajózunk, hacsak ők maguk tudatosan nem választják az Isten-nélküliséget. Mi azonban őértük is könyöröghetünk - sokszor bizony könnyhullatás közben. És bízhatunk abban, hogy Urunk irgalmas szeretete meg tudja adni számukra is a vele való találkozás ajándékát. Ez az egyedül fontos dolgunk: mindent Isten kezébe tenni - a vágyainkat is. És mindent Isten kezéből venni - a nehezet, a fájdalmasat is. Ha reménységünk horgonyát őbenne rögzítettük, akkor bátran reménykedhetünk, ha nem is minden vágyunk teljesülésében, de abban a kegyelemben feltétlenül, amelyet Isten megígért nekünk. Ez pedig minden elképzelésünket felülmúlja, mert nemcsak földi éveinkre érvényes, hanem azon túl is, amikor minden szomorúságunk - Urunk ígérete szerint - örömre fordul. ■ Szántó Vilmosné Volt egyszer egy lelkész, aki sokéves szolgálata során tapasztalatok csokrait gyűjtötte össze. Látott, hallott őmár sokfitrcsa dolgot, és váratlan, új helyzetekbe is gyakran került, egy bizonyos keresztelő'azonban mély nyomot hagyott benne. Egy néhány hónapos csöppséget hoztak az Isten házába. Annak rendje-módja szerint hangzott az ige, az igehirdetés, a magabiztos szülői, keresztszülői válasz a feltett kérdésekre, s az Atya, Fiú, Szentlélek nevében megtörtént a keresztelő'. Ezután a család visszaült az első' padsorba, a babát visszatették a kis hordozható székbe, s folytatódott az istentisztelet. Egyszer azonban hihetetlen dolog történt. Megbillent a hordszék, melynek támlája nem volt megfelelően rögzítve, s a csöppség a köre zuhant. Dermedt csend támadt, csak a baba sírása hallatszott. A szülők kétségbeesetten kapták fel gyermeküket, s a templomban jelen lévőhárom orvos sietett, hogy segítsen. A pici természetesen azonnal kórházba került, a gyülekezet pedig megrendültén kulcsolta imára a kezét. A lelkész napokig hiába próbált kapcsolatba lépni a szülőkkel, így a gyülekezeti alkalmakon folyamatosan érkező érdeklődő kérdésekre sem tudott megnyugtató választ adni. Aggodalmának Isten előtt is hangot adott, míg végül örömmel adhatta tovább a jó hírt: a kicsi jól van, semmi baja sem történt. Isten szolgáját e megrázó élmény sokáig foglalkoztatta, s elgondolkodtatta: lám, milyen esetleges az emberi odafigyelés, s egy váratlan pillanatban milyen könnyen megtörténhet a baj! Előfordulhat, hogy még a gyermekét féltő gonddal nagy szeretettel figyelő szülő sem képes megóvni kisbabáját. Akit azonban a mennyei Atya a keresztség által gyermekévé fogad, azt a kritikus pillanatban már vállára veszi és hordozza. A baleset által tehát Isten lépett közel valakihez, aki még nem is tudta, mi történik körülötte. De talán lesz, aki később elmondja neki... U H. E. Isten levele Egy alkalommal megkérdezték tőlem, hogy hol lehet Bibliát eladni. „Egy idős néni szeretné eladni a Bibliáját” - indokolta a kérdező... Nem tudom, hogy mi oka lehetett az idős hölgynek arra, hogy megváljon Bibliájától. Talán nem volt mit ennie, s ez volt az utolsó lehetősége, hogy pénzhez jusson? Lehet, hogy több Bibliája van, s úgy gondolta, hogy az egyiktől igazán megválhat? Nem tudhatom. Sokféle ok húzódhat meg a háttérben; mindenesetre a Bibliát, a könyvek könyvét nekem soha nem jutna eszembe eladni. A Bibliát, amely az egyetlen igazi lelki táplálékunk, csak venni szabad, de - szerintem - eladni nem. Aki eladja a Bibliáját, az olyan, mint aki lemond az Istennel való napi kapcsolattartás lehetőségéről. Én magam egy nagyon régi Károli-Bibliát olvasok naponként; a konfirmációmra kaptam a szüleimtől. Már kétszer is újjászületett könyvkötők keze nyomán. Sajnos lapjai megsárgultak, elvékonyodtak, sok helyen el is szakadtak. Én mégis ezt a Bibliát olvasom, mert a szüleimtől kaptam, s halálomig kizárólagos tulajdonosa szeretnék lenni. Ha valakinek az a gondolata támad, hogy elmegy könyveket eladni egy antikváriumba, a Bibliát ne tegye a kupac tetejére! Helyette olvassa el a vezérfonalat a Szentírás tanulmányozásához: „A Biblia a világ egyik legrégibb könyve, és mégis mindmáig időszerű. Korunkban is lebilincselő, és a legnagyobb jelentőséggel bír. Minden kor emberére nagy hatást gyakorolt. Ma is vigasztalja, átformálja és megszenteli az embereket, úgy, ahogyan azt semmiféle más könyv nem teszi. Noha sokszor gyűlölték és elégették Isten igéjét, az ma is létezik, és mindenkor megmarad.” Tudom, hogy többen vásárolunk Bibliát, mint ahányan megválunk tőle. Ha kezünkbe vesszük Isten levelét, a Bibliát, gondoljunk arra az énekünkre, amelynek első versszaka így szól: „Van örök kincsünk, becsesebb / Nincs nála a földön, égen. / Az arany, ezüst, drágakő / Csak por, ha hozzá mérem. / Nem múlta felül semmi még, / És nincs, ami felérje. / Ez örök égi ajándék / Az Isten szent igéje.” (EÉ 286) ■ Csaba Piroska HETI ÚTRAVALÓ Kedves Gyerekek! GYERMEKVÁR ► A két hete indult sorozat fó'hőse Anita, aki szüleivel új városba költözött, és ott kezdte el a tanévet. Kalandjairól még öt alkalommal olvashattok a Gyermekvár rovatban. A történetek végén találtok egy-egy rejtvényt is; a megfejtéseket küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. A hatodik rész után sorsolást tartunk, amelyen három szerencsés megfejtő ajándékcsomagot nyer. Aki minden alkalommal beküldi a helyes megfejtést, annak a neve hatszor kerül a kalapba, így nagyobb esélye van arra, hogy nyerjen. 2.- Sajnos egyedül kell iskolába menned reggel, mert nekem hatkor kezdenem kell - sajnálkozott anyu, de Anita már nem búslakodott. Komolyan vette, hogy Isten itt is mindenhová elkíséri majd. Azt még nem tudta elképzelni, hogyan, de ettől inkább csak érdekesebb lett az egész, és kíváncsian várta, mi minden vár rá. A tanévnyitóra csinosan felöltözött, és egész úton vigyázott, hogy a teletömött táska ne gyűrje össze a szép ruháját. „Isten elkísér, velem lesz mindenben, amiben csak járok” - ismételgette vidáman. Ám valahogy mégiscsak inába szállt a bátorsága, amikor meglátta azt a sok idegen gyereket az udvaron. Vajon hol lehet az ő osztálya? Tétován gyűrögette a táskája fülét, és várt. Amikor a csoportok végre a helyükre álltak, már ő is könnyebben tájékozódott. Szépen megkereste a saját évfolyamát. A sor végén egy copfos, szeplős kislány szórakozottan hintáztatta a tornazsákját. Nefelejcsszínű szemével barátságosan méregette Anitát. O visszamo- solygott rá, így aztán hamar meg is ismerkedtek. Az évnyitón már egymás mellett álltak, és az osztályteremben egy padra rakodtak. A tanító néni nagyon kedves volt, és látszott, hogy örül, amiért Anita ilyen hamar megtalálta a helyét. Kriszti, az új barátnő valóban megérdemelte a bizalmat. Igazi jó pajtásként segítőkészen megmutatta az egész iskolát, és elmesélt sok fontos dolgot. Mi több, ő is kíváncsi volt új padtársa addigi életére, és engedte, hadd beszéljen a másik városban hagyott barátnőjéről, az otthonáról és a családjáról. Az igazán nagy öröm azonban akkor következett csak, amikor kiderült, hogy milyen közel laknak egymáshoz. Egészen a sarokig együtt ballaghattak hazafelé. Rögtön meg is beszélték, hogy délután újra találkoznak, és együtt elmennek a könyvtárba, hogy beszerezzék a kötelező olvasmányt. Anita este mosolyogva nézett az ég felé, és őszintén mondta imádságában, hogy „köszönöm ezt a napot". Kicsit még lapozgatta a Bibliáját, aztán úgy döntött, gyorsan ír egy levelet Erikának, és elmeséli neki az első tanítási napot. Hadd örüljön ő is. Olvassátok el a szókígyóban található aranymondást! Az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk, (tjn 5,4) Szentháromság ünnepe után a tizenhetedik héten az Útmutató reggeli igéi azokról a csodákról szólnak, amelyeket Isten gyermekei a hit győzelme által tapasztalhatnak meg életükben. Vegyük ezért nagyon komolyan reformátorunk heti igénkhez fűzött figyelmeztetését: „Azért, ha a világot le nem győzöd, hanem engeded, hogy a világ győzzön le téged, hiába dicsekszel a hittel és Krisztussal, mert tulajdon cselekedeteid tesznek tanúságot ellened, hogy nem vagy Isten gyermeke!” Napi igéink konkrét élethelyzetekben szemléltetik a hitnek eme alapjelentését: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1) A kánaáni pogány asszony lánya gyógyulásáért könyörög Dávid Fiához; szaván fogja őt, és kiskutyaként megelégszik a kegyelem morzsáival is. „Asszony, nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod!" S a hit győzelme megmutatkozik: .....meggyógyult a leánya még abban az órában.” (Mt 15 ,28) Isten „csak” hitet kíván tőlünk: ,A hit tehát hallásból van, a hallás pedig a Krisztus beszéde által.” Ezért Pál is az evangéliumot, a hit igéit hirdeti: Jézus Úr, s „aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (Róm 10,17.13). A tizenkét éve vérfoiyásos asszony a törvény szerint tisztátalannak számított. Azért, hogy ne csak testi betegségétől szabaduljon meg, személyesen kellett beszélnie Jézussal, aki a testet-lelket egyszerre gyógyítja meg: „Leányom, a hited megtartott téged: menj el békességgel, és bajodtól megszabadulva légy egészséges." (Mk 5,34) Jakab, az Úr testvére a hit próbájáról tanít. Hittel kérjük ahhoz is a bölcsességet, hogy megkülönböztethessük az Isten által ránk mért megpróbáltatást a sátán általi megkísérléstől, „mert az Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal” (Jak 1,13). Jézus úgy gyógyítja meg a kapemaumi pogány százados haldokló szolgáját, hogy nem is találkozik a századossal, csak az üzenetét hallja: „Uram, ne fáradj, mert nem vagyok méltó arra, hogy a hajlékomba jöjj.” (Lk 7,6) O ma is szavával, igéjével cselekszik - hisszük-e ezt? Jézus csak két alkalommal csodálkozott: a názáretiek hitetlenségén (1. Mk 6,6), valamint a meggyógyított szolga hitén: „Mondom nektek, Izraelben sem találtam ekkora hitet.” (Lk 7,9) A nagytanács nem tarthatta fogva az apostolokat, de harminckilenc korbácsütést mértek rájuk. „Ok pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, (...) és nem hagytak fel a naponkénti tanítással, és hirdették a Krisztus jézust..." (ApCsel 5,41-42) ,Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta:»Elvégeztetett!« És fejét lehajtva, kilehelte lelkét” (Jn 19,30), átadta Atyjának a páskabárányok megölésének órájában - így győzte le a világot! Jézus hajnali háromkor ment tanítványai hajójához a tengeren. Péter csak addig tudott járni a vízen, amíg a hit merészségével az Úrra nézett. Urunk kérdésére - „Kicsinyhitű, miért kételkedtél?”- mi mit válaszolnánk? Feleljük mi is győzelmes hittel: „Valóban Isten Fia vagy!” (Mt 14,31.33) „Hittel nézek keresztfádra, / Üdvözítő Jézusom.” (EÉ 206,1) ■ Garai András
