Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-08-28 / 35. szám

2 2005- szeptember 4­FORRÁS ‘Evangélikus Életi; SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 15. VASÁRNAP - iTim 6,6-n Tanévnyitó önvizsgálat Teológiai tanulmányaim ideje jut eszembe: évről évre ez volt az alapigé­je az első tanítási nap reggeli áhítatá­nak. A szolgálattevők általában vagy a szakasz első versére építették fel rövid igehirdetésüket, vagy az utolsóra. Vagy arról szóltak, hogy „valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel...”, esetleg csak a kegyesség jelentőségéről és szükségességéről beszéltek, vagy azt hangsúlyozták, hogy az „Isten em­berének" szüntelenül „igazságra, ke­gyességre, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídlelkűségre” kell törekednie. A gaz­dagodás kísértéséről és csapdájáról, a pénz szerelméről nemigen esett szó. Hogy szemérmességből vagy álsze- mérmességből-e, nem tudom, de az biztos, hogy erről nem volt illő be­szélni. Bár azóta sokat változott a világ; is­tentiszteleten ma sem illő „a mocskos anyagiakról” szólni. A kegyesség vi­szont hálás téma. Az igazságra, hitre, szeretetre, állhatatosságra, szelídségre való buzdítás is mindig jól jön. De el lehet-e vonatkoztatni mindezeket az anyagiakhoz való viszonytól? Kezdjük a kegyességgel. Az eredeti nyelvben itt álló kifejezés (euszebeia) a „fél”, „tisztel” igéből (szebomai) kép­zett főnév. Magyarra inkább istenféle­lemnek kellene fordítani. Istenfélőnek nem azt nevezik, aki fél Istentől, ha­nem aki féli őt: szüntelen figyel rá, lesi minden szavát, minden kívánságát, és legfőbb gondja, hogy mindenben megfeleljen az elvárásának. Az isten­félő ember nem a maga akaratának az érvényesítésére törekszik, nem a vá­gyait akarja beteljesíteni, hanem Isten akaratát keresi és követi mindenben, nem utolsósorban az embertársaihoz való viszonyában. Ez utóbbi pedig ne­hezen vonatkoztatható el az anyagi­akhoz való viszonytól. A pénz szerel­mese képtelen önzetlen szeretettel közeledni embertársához. Képtelen megfogadni János apostol intelmét: .....ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, ha­nem cselekedettel és valóságosan. " (íjn 3,18) A szeretet cselekedetei szinte mindig áldozatot követelnek. Többnyire anyagiakban ki nem fejezhető értékű áldozathozatalt, de nem ritkán forin- tosítható áldozatot is. És most nézzük az Isten emberéhez szóló, buzdító mondatot! Pál szerint mindenekelőtt igazságra kell töreked­nie. Az eredetiben itt az a kifejezés áll, amely az igazságot viszonyként érti. Isten emberének igaz módon kell vi­szonyulnia Istenhez és embertársai­hoz. Mint már láttuk, a pénz szerel­mese képtelen erre. De a pénz szerelme az Isten embe­rére jellemző hitet is alapjaiban kikez­di. Gondoljunk a Nagy káténak az első parancsolatot értelmező részére: min­denkinek az az istene, akiben vagy amiben feltétlenül bízik, akitől vagy amitől a boldogulását várja, akin vagy A VASARNAP IGEJE amin a szíve csüng. Akinek az életé­ben ezt a szerepet a pénz tölti be, an­nak a pénz az istene. Az apostol szerint a szelídlelkú'ség is jellemző Isten embereire. Ha szétte­kintünk pénzhajhász világunkban, nem szükséges magyarázni, hogy a pénz szerelme kiöli a szelídlelkűséget. Sokkal inkább kíméletlenné, könyör­telenné, kemény szívűvé vagy inkább szívtelenné tesz. E szeptemberi vasárnapon Pál apos­tol igéje tükröt tart elénk: hogy állunk az istenfélelemmel? Isten embereiként hogyan viszonyulunk az anyagiak­hoz? Miben bízunk? Miben látjuk a jö­vőbe vetett reményünk zálogát? Az önvizsgálat egyénileg is kínos lehet, de egyházunk és gyülekezeteink közös­ségére nézve is: nem engedtünk-e a kí­sértésnek, nem estünk-e a pénz szerel­meseinek a csapdájába? Nem kizáró­lag az anyagiaktól várjuk-e egyhá­zunk, gyülekezeteink és iskoláink éle­tének megújulását, felvirágzását? Bizony meg kell látnunk, be kell vallanunk, hogy az anyagiak hajszolá­sát életcélnak tekintő világtól mi sem vagyunk érintetlenek. Mi is úgy gon­doljuk, hogy manapság csakhamar csődbe jut az, aki a Hegyi beszéd elveit próbálja követni az anyagiakhoz való viszony tekintetében: mindenkinek ad, aki kér tőle, és senkitől sem fordul el, aki felé nyújtja a kezét. De ha így gondoljuk, be kell látnunk, hogy még távol áll tőlünk az igaz kegyesség, a valódi istenfélelem. Mert az igaz ke­gyesség mértéke nem a vallásos buz­galom vagy az ünnepi áhítat hőfoka! Az istenfélő, más szóval kegyes em­ber mindenben Isten tetszését keresi. A hétköznapi élet legprofánabb dol­gaiban is, legfőképp ezekben. Mert csak így tudja Isten tetszése szerint, önzetlenül szeretni embertársát: úgy szeretni felebarátját, mint önmagát. ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Istenünk, szabadíts meg ben­nünket az anyagi javak kényszeres gyűjtöge­tésétől, és mindenekelőtt a pénz szerelmétől. Emlékeztess minket szüntelen, hogy életünk és jólétünk ezen a földön is és az örökkévaló­ságban is egyedül a te atyai kezedben van. Taníts körülményeinktől függetlenül min­dig benned hinni, és minden jót csak tőled remélni. Könyörülj rajtunk jézus Krisztu­sért, aki a neked való engedelmességből és az irántunk való szerétéiből önmagát adta ér­tünk, hogy általa megmeneküljünk a go­nosz minden kísértésétől, megszabaduljunk minden bűntől, és üdvösségre jussunk. Ámen. Oratio oecumenica ÉLŐ VÍZ Nyári gondolatok A nyár az utazások ideje. Az idén is sok magyar el­jutott Rómába vagy Athénba, mások Törökor­szágba vagy Indiába. Mindenütt a nevezetessége­ket keressük fel, hogy szélesedjen a látókörünk, így jutunk el a különböző templomokba, ahol sokszor különleges istenábrázolásokat találunk, talán egy háromszemű (Buddha-szobor) vagy hat­karú (Siva-szobor) szobrot, esetleg egy éppen szi- gonyozó isten (Poszeidón) képet. Van, aki elgondolkodik azon, hogy nincs olyan földrész, ahol ne imádkoznának, vagy ne építené­nek templomot az emberek. Ezen keresztül felis­meri, hogy az egyes ember ugyan hátat fordíthat a vallásnak, és megtagadhatja a környezetében élők által gyakorolt hitet, de vallástalan ország nincsen. Ezeket a szobrokat látva másvalaki esetleg azon gondolkodik el, hogy melyik istenábrázolás az igazi. Az európai embernek eszébe jut a Bibliából a Tízparancsolat ide vonatkozó része: „Ne csinálj ma­gadnak semmiféle istenszobrot... Ne imádd és ne tiszteld azokat..." (2MÓZ 20,4.5) „Mennyire igaz ez!”-gon­doljuk nagyot sóhajtva, és már megyünk is tovább a következő múzeumba. De kire, mire vonatkozik ez a bibliai ige? - kér­dezhetjük. Csak a festett képekre és a faragott szobrokra, esetleg a művészi alkotásokra? Hiszen ilyenek vannak a mi templomainkban is! Vagy ta­lán a bennünk kialakult istenképre vonatkozik, esetleg a könyveinkben leírt dogmatikai meghatá­rozásokra? Vizsgáljuk meg ezt a kérdést a bibliai mondanivaló összefüggésében. A festett kép és a faragott szobor talán rögzíteni akarja, hogy Isten ilyen vagy olyan. Nem élő', hanem merev, tárgyszerű „dolog”, amelyet aztán ide-oda tehetünk. Ezt a 1 gondolkodásmódot akarja tiltani a Biblia. Figyeljük meg, hogy mit válaszolt Isten Mózes kérdésére, amelyet az égő csipkebokornál tett fel („Ha majd elmegyek Izrael fiaihoz, és azt mondom nekik: a ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok, és ők megkér­dezik tőlem, hogy mi a neve, akkor mit mondjak nekik?" - 2MÓZ 3,13)! „Ehje aser ehje.” Ezt így fordítja ma­gyarra Bibliánk: „Vagyok, aki vagyok." (2MÓZ 3,14) Vagyis a Vagyok, az örök jelenben létező Isten küldi Mózest az Egyiptomban sínylődő néphez. De így is lehet fordítani: Vagyok, aki leszek. Az örök létező, aki megmutatja hatalmát, és megvalósítja akaratát, küldi el Mózest. Majd az út során mutat­kozik meg, hogy ő kicsoda. Vagyis többé és valóságossabbá válik számunkra, mint ahogyan kezdetben megismertük őt! Ez a fordítás talán érzékelteti velünk, hogy az Is­tennel való kapcsolat egy folyamat, ezért nem ér­demes rögzíteni a kiindulópontot. A keresztények sem egyszerűen azok, akik megkeresztelkedtek (egy esemény), hanem akik hallgatnak Uruk sza­vára, és követik akaratát (folyamat). Jól mutatja a Bibliában a belső fejlődést, ha összevetjük például a „Kegyelmezek, akinek kegyelme­zek, és irgalmazok, akinek irgalmazok” (2MÓZ 33,19) vagy a.....Jákobot szerettem, Ezsaut pedig gyűlöltem...” (Mai 1,2-3) ótestamentumi igéket az újszövetségi Jn 3,16-tal:.....úgy szerette Isten a világot, hogy egyszü­lött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Melyik ige az érvényes? Az első két igén keresztül Isten azt tanította, mutatta be, hogy ő hatalmas és mindenható. Az idegen népek istenismerete általában megállt ezen az alacsonyabb fokon, amelyen csupán annyit ér­zékeltek és értettek meg, hogy Isten félelmetes és fenséges, akit ezért félni és tisztelni kell. De Isten nemcsak hatalmas, hanem ő mennyei Atyánk is. Ezért tanított bennünket Jézus így imádkozni: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...” (Mt 6,9) És Krisz­tusban meghalt értünk, hogy bizonyítsa: kegyel­mes és szerető Isten. De még az e világot szerető Isten képét sem sza­bad rögzítenünk, vagy dogmatikai tételekbe bele­szorítanunk, mert ezt is tovább akarja fejleszteni a mi Istenünk! Fantasztikus, felszabadító érzés, ami­kor megtapasztaljuk, hogy ő nemcsak az egész vi­lág Ura, aki szereti a világot, hanem ő az én Uram, aki engem, elveszett és megítélt embert megváltott, minden bűntől, a haláltól és az ördög hatalmából is megszabadított (Luther: Kis káté, II. hitágazat). Igaza van a Tízparancsolat igéjének: Istent sem­milyen formában nem lehet ábrázolni, mert ő a formák felett álló végső valóság. A keresztény templomokban található alkotások nem rögzíteni akarják Istenről alkotott képünket, hanem azt mu­tatják be, hogy a Mindenható miként cselekszik Jé­zuson vagy más embereken keresztül. Isten arra a felismerésre akar elvezetni e műalkotások segítsé­gével, hogy bennünk, általunk is így munkálkod­hat, mert nekünk élő, cselekvő Urunk van. Nekünk, keresztényeknek arra kellene töreked­nünk, hogy minden statikus istenképtől (és me­rev dogmatikától) képesek legyünk megszabadul­ni, és a cselekvő Istenbe vetett bizodalmát, a szün­telenül megújulni képes, dinamikus hitet tudjuk gyakorolni. ■ Missura Tibor Urunk, Istenünk! Hálás szívvel köszönjük hűséges szeretetedet, mellyel gondot viselsz ránk. Bőven van okunk a hálaadásra, de van okunk a bűnbánatra is, mert gyakran a teremtményt imádjuk a Teremtő he­lyett, elégedetlenek és szeretetlenek vagyunk. Add, hogy gyermeki bizalommal kérjük tőled azt, amire szükségünk van. Adj igazi szeretetet, hogy ne csak magunkra gondoljunk, amikor elfogadjuk ajándé­kaidat. Tégy minket ajándékaid hű sáfáraivá önzővé vált világunkban. Kérünk téged... [Gyülekezet] Urunk, hallgass meg minket! Hálát adunk az élet kenyeréért, Jézus Krisztu­sért. Könyörgünk az egyházért, hogy valóban Krisztus élő testeként lehessen jelen a világban. Add, hogy kegyelmedből megújulva vigyük a bűn­bocsánat és az új élet jó hírét minden embernek. Szentlelkeddel munkáld az egyház megújulását. Teremts közöttünk hiteles életű, kipróbált hitű, lankadatlan szeretetű szolgálattevőket. Ne engedd, hogy egyházad tetszetős filozófiákkal, idegen taní­tásokkal cserélje fel az örök evangéliumot. Add, hogy határozottan szóljon a bizonyságtétel. Ké­rünk téged... [Gyülekezet] Urunk, hallgass meg minket! Az új tanév küszöbén kegyelmedbe ajánljuk a ta­nuló ifjúságot. Segítsd gyermekeinket, hogy komo­lyan vegyék az életre való fölkészülés idejét. Őrizd a kicsinyeket minden ártó szándéktól, óvd meg a fia­talpkat,. az. elkallódástól. Adj erőt a pedagógusok­nak^ hogy szavaikkal és életük példájával mutassák a helyes utat a rájuk bízottaknak. Könyörgünk a ha­zai oktatás helyzetének javulásáért. Kérünk, adj böl­csességet azoknak, akik e fontos ügyben döntenek! Kérünk téged... [Gyülekezet] Urunk, hallgass meg minket! Kegyelmedbe ajánljuk minden embertársunkat: az éhező milliókat, az árvíz sújtotta területen élőket, az üldözötteket, a megbélyegzetteket. Könyörgünk a magányosan élőkért, a betegekért, a haldoklókért és a gyászolókért. Add mindnyájunknak a hit, re­mény, szeretet drága ajándékát! Kérünk téged... [Gyülekezet] Urunk, hallgass meg minket! ISTENTISZTELET ÉS MISSZIÓ 6. A megszólító Úr jelenléte ► Sorozatunk egyes írásaiban ed­dig a misszió és az istentisztelet témájának általános vonatkozá­sait vettük sorra. Ezek után a részletek következnek: a prédi­káció, az oltárnál mondott bib­liai és imádságszövegek, az éne­kek, valamint a liturgia egyes elemei. Jelen számunkban az igehirdetés, a következő alka­lommal pedig a liturgikus szö­vegek missziói karakteréről ol­vashatunk. (H. K.) Az istentisztelet nélkülözhetetlen ré­sze a fölolvasott ige és az igehirdetés, melyben az adott bibliai szakaszhoz kapcsolódó üzenet hangzik el. Az ige­hirdetés isteni oldala az, hogy ő ihleti a Szentlélek által a benne hívőt, tehát az a kiváltság adatik a prédikátornak, hogy az Úr szavait adja tovább. Embe­ri oldala pedig az, hogy az igehirdető úgy mondja el az üzenetet, ahogyan saját személyiségén átszűrve megérti, és saját szavaival megfogalmazza. Et­től lesz egyedi minden igehirdetés. Örök kérdés, hogy az igehirdetés belső missziót végez, azaz az egyház népét szólítja-e meg, vagy inkább „ki­felé” szól, tehát az egyházon kívül élő­ket is meg akarja-e szólítani. Mivel a prédikációban maga Isten szól hoz­zánk, ezért annak egyaránt van „bel- és külmissziói” vonatkozása is. Építi a gyülekezetei, és új életre hívja a még nem hívőket. Az a célunk, hogy az em­berek tudjanak Istenről attól a pilla­nattól fogva, hogy kapcsolatba kerül­tek egy gyülekezettel. S hogy bizalmu­kat Jézus Krisztusba mint Megváltó­jukba vessék, és szeressék őt, szívesen szolgáljanak és engedelmeskedjenek neki. Ez áll előttünk kétféleképpen minden igehirdetéskor: halászok és pásztorok vagyunk! Az igehirdetés általában szem előtt tartja, hogy a Biblia két csoportra osztja az embereket. Azok, akik még nem fogadták be szívükbe Krisztust mint Megváltójukat, lelkileg halot­tak. Azok pedig, akik befogadták, és LITURGIKUS SAROK újonnan születtek, lelkileg élők. Csak ez a két csoport van az ige szerint. Jn 3,36-ban ezt olvassuk: „Aki hisz a Fiú­ban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad raj­ta." Tehát két feladata van az igehir­detőnek: „halászni”, azaz Krisztushoz hívni azt, aki még nem adta át az éle­tét neki, és pásztorolni, azaz vezetni, igével táplálni azokat, akik már a hit útján járnak. Ugyanakkor „keverve” is igaz mind­ez: a lélekébresztő evangélizációs ige­hirdetésre a hívőnek is szüksége van élete különböző helyzeteiben. A lelkileg még nem élőnek azonban előbb meg kell születnie, mert amíg lelki értelemben nem születik újjá, ad­dig nem lehet táplálni. Ezért van csu­pán kevés és részleges hatása a bibliai tanításnak sokakra azok közül, akik ott ülnek a templom padjaiban. Az igehirdetés belmissziói hatása te­hát az, hogy megújul a gyülekezet, és hogy ezek a „kicserélt” szívű és oda­szánt életű, lelkes emberek - bízva az Úr jelenlétében, igéjében - elkezdik életükkel és szavaikkal továbbadni azt, amit ők is kaptak. Ez lesz az igazi kül­missziói hatás, amely sokakat Jézus­hoz és - másodlagos következmény­ként - a gyülekezetbe vonz. Fogadjuk az istentiszteleteinkre be­térőket szíves érdeklődéssel, adjuk to­vább nekik a szívünkbe vésett igét! Imádkozzunk értük, hogy őket is szó­lítsa meg, hívja követésére, és áldja rfieg igazi boldogsággal a mi Urunk. Imádkozzunk az új betérőkért, a gyü­lekezet minden tagjáért, szolgálójáért, a lelkipásztorért és végül azért, hogy minden istentiszteleten eljussunk oda, hogy már nem az igehirdetőt halljuk, hanem magát az Urat, aki személye­sen szól hozzánk. ■ Széll Bulcsú LAPUNK OLVASHATÓ A VILÁGHÁLÓN IS A WWW.EVELET.HU CÍMEN. \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents