Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-01-23 / 4. szám
2 2005- január 23. FORRÁS "Evangélikus Élet!> ÉLŐ VÍZ Gondolatok az imádkozásról „Csak arra kérem, hogy imádkozzon értem.” Ezt a kérést meglehetősen szokatlan környezetben, egy forgalmas aluljáróban intézte hozzám egy hajléktalan. A férfi nagyjából negyvenéves lehetett, és a körülményekhez képest egészségesnek tűnt. Amikor váratlanul odalépett hozzám, azonnal megcsapott a ruháiból áradó jellegzetes szag. Az egész emberből csak úgy sütött a reménytelenség, de mélyen ülő, fekete szemeiben mégis fénylett valami megfoghatatlan... Ösztönösen egy lépést hátráltam, aztán - nfielőtt akár csak egy szót is szólhatott volna hozzám - közöltem vele: nincs nálam pénz. Ekkor valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam. Elmosolyodott, majd szinte kacagva kijelentette, hogy neki nem pénz kell. Gondolkodóba estem. Akkor mire lenne szüksége? - morfondíroztam magamban. Közben a hajléktalan csendben végigmért. Tekintete megakadt ünnepi öltözékemen - éppen a vasárnap délelőtti istentiszteletre igyekeztem. „Templomba megy, ugye?” - érdeklődött. Továbbra is gyanakodva néztem rá, de azért őszinte igennel feleltem. Ekkor ő hirtelen a vál- lamra tette a kezét, és fátyolos hangon elhangzott a már idézett mondat: „Csak arra kérem, hogy imádkozzon értem.” Megdöbbentem. Ennyire fontos lehet a sok esetben jelentéktelennek tartott cselekedet, a másokért való imádkozás? Tényleg jelenthet mások számára valamit, ha imádkozunk értük? A válasz egyértelmű igen. A Bibliában több utalás is van arra, hogy a hívő ember számára mennyire sokat jelenthet az ima. Az imádkozás, a mennyei Atyával való kapcsolattartás lehetősége nagy ajándék, mégis ritkán élünk vele. Sokkal egyszerűbb embertársaink világi igényeit kiszolgálni, mint a lelki szükségletei alapján szolgálni. Könnyebb a hajléktalannak alamizsnát adni, mint elbeszélgetni vele. Könnyebb átnyújtani a gyereknek a zsebpénzt, mint törődni vele, figyelni rá. Könnyebb az idős, megfáradt szülőket személyes gondoskodás helyett szociális otthonba küldeni. Könnyebb, de valószínű, hogy morális szempontból nem mindig az egyszerűbb megoldások a he- lyénvalóak. Időnként nem akarjuk meghallani Megváltónk szavát: „Nem csak kenyérrel él az ember..." (Mt 4,4) Sajnos sokkal szívesebben foglalkozunk a saját magunk problémáival, mint a másik emberrel. Talán azért, mert embertársunk lelki táplálékának megadása sokkal több időt és energiát igényel. Nehéz valaki másnak a gondjaival foglalkoznunk, akár csak rövid időre is. Hát nem borzasztó, hogy néha még az időt is sajnáljuk embertársainktól? Pedig a Megváltó azt várja el tőlünk, hogy egymás terhét hordozzuk. Egyfajta közös teherviselés az imádkozás is. Ha reggeli vagy esti elcsendese- déseink során napi rendszerességgel az Úr áldását és a Szentlélek segítségét kérjük szeretteink és barátaink ismert és feltételezett nehézségeire, akkor kérésünk meghallgatásra talál. A Bibliában egyértelmű ígéretet is olvashatunk erre vonatkozólag: .....imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,16) Bizony, az Úr jézus embertársaink testi és lelki természetű betegségeit is orvosolja. Természetesen az imádkozás módja is fontos. Máté evangéliumában ezt olvashatjuk: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked." (Mt 6,6) Bízzunk tehát az Úrban! „Imádkozzatok és buzgón kérjetek!” - énekeljük Tinódi Lantos Sebestyén szavait (EÉ 88). Ha így teszünk, a segítség nem marad el. ■ Chladek Tibor HETVENED VASÁRNAPJA - Mt 9,9-13 Emlékezzél a te Fiadra, vétkeimnek szép váltságára!” Hetvened vasárnapja fordulatot jelent az egyházi esztendőben. Az idén ez különösképpen szembetűnő, mivel a korai húsvét miatt csak két vízkereszt utáni vasárnapot ünnepeltünk. De nem lettünk szegényebbek, hiszen így a szokottnál is jobban látható az ív, amely a karácsonyt, a testté lett Ige ünnepét nagypéntekkel és húsvéttal, ezzel az elválaszthatatlan egységet alkotó két ünneppel összeköti. Idén még hangsúlyosabb, hogy az igehirdetés alapigéi hetvened vasárnapjától húsvétig a karácsonykor testté lett Igének, Jézus Krisztus Urunknak a dicsőségét ragyogtatják felénk, hogy általa megváltásunk titka beépüljön életünk épületébe. A kiváltságos három tanítványt a színeváltozás hegyén lenyűgözte Jézus Krisztus minden képzeletet meghaladó dicsősége. Szerették volna „belakni” ezt a ragyogást, de útjuk - Jézuséval együtt - „lefelé” vezetett. Szájukon a hallgatás pecsétje, hogy Jézus Krisztus dicsőségét a „lefelé tartás” alázatában és önmagát áldozatra szánó irgalmában ismerjék fel, és hirdessék, amikor eljön az ideje. Máté elhívása ennek a különös dicsőségnek az egyik felvillanása. Becsülnünk kell az evangélistát, hogy boldogságát szűkszavúsága mögé rejti. Micsoda regényt lehetett volna kerekíteni ebből az eseményből! Ám ő csak a tényekről beszél. De hát nincs is izgalmasabb a fénynél: Jézus - a rá jellemző módon - nem törődik a társadalom előítéletével. Mélyre ereszkedik, megszólít egy vámszedőt, és a vámszedő elindul Jézus után. Egyetlen szó sem esik arról, hogy mit hagyott ott Lévi, milyen kockázatot vállalt, milyen áldozatot hozott. Az új név arról beszél, amit kapott: Isten ajándékát nem csupán nevében hordozza, hanem Jézusban ismeri föl, akit követ. Jézus Krisztus dicsősége nem attól ragyogó, amit a kiváltságosok el tudtak volna dadogni az elmondhatatlanból, hanem ott villan fel, ahol tekintete ráesik arra, aki „lent” van. A tanítványságnak is ez a titka: komolyan venni ezt a csodát. A tanítvány nem propagandista, aki „felturbózza” a maga döntését. A tanítvány ajándékhordozó. Van, amiért szűkszavú és szerény lehet. Kétszeresen megindító ez az ajándék: csak Jézus követésre hívó szavából derül ki, hogy honnan szólít el, és csak az ő szava elég erős ahhoz, hogy a kényelmesen vámoló elinduljon Jézus követésének egy egész életen át tartó, izgalmas útjára. Előbb ismeri a töredelmet és a feloldó hívás erejét, mintsem meg tudná fogalmazni ezeknek a definícióját (Kempis Tamás után szabadon). Nem Máté döntésében, hanem az őt elhívó Jézus szavának erejében és irgalmában ragyog fel Krisztus dicsősége. De Máté boldog ebben az új minőségében. Boldogságát nem extázisbán, hanem ünnepi vendégségben éli meg. Nem tagadja meg barátságát azoktól, akik vele együtt pokolra- valónak számítottak. Új névvel, új emberként is ember marad. Nem mentegetőzik Jézus előtt az asztaltársaság miatt. Jézus sem vonja ki magát Máté öröméből: elfogadja a meghívást, és nem feszeng ebben a. különös társaságban. Tudja, hogy Máténak lesz még ideje megtapasztalni tanítványsága örömé- ' nek a böjtjét. Nem félti a Mátéban elkezdődött újat a régi vonzásától. Jézus hívásának ereje Mátéban valóban nagyobb a régi környezet visszaszívó hatalmánál. Máté örül. Jézus pedig nem emeli fel az ujját: Máté, csak óvatosan! O sem volt óvatos Lévivel: biztos volt a mélységben lévőknek a felé áradó, áldozatos szerete- tében. Nem kért óvadékot Mátétól. Ellenkezőleg: ő tette le azt Mátéért. A tanítványok mind ezt tanúsítják, amikor örülnek. Ebből a tapasztalatból élnek: Jézus elhívott bennünket a „vámház asztalától”, és asztalhoz telepedett velünk, sőt magát adta nekünk. Ez a tény vonz, és A VASÁRNAP IGÉJE nem az, amit a tanítvány még fel tud tálalni a magáéból körítésnek. A farizeusok nagyon jól értik mindezt. Ezért is nem Lévi „Mátéságán” hüledez- nek, hanem Jézuson botránkoznak meg. Máté megindul, a farizeusok pedig felindulnak, mint mindig. Vagy azon botránkoznak, hogy Jézus túl messzinek tűnik, vagy azon, hogy túlságosan közel jön. Jézus és tanítványai pedig egyszerűen örülnek. Jézus azért, mert Lévi Mátévá gyógyult, Máté pedig azért, mert orvosára talált. A megdicsőülés hegye és a Golgota nincs is olyan messze egymástól! ■ Fehér Károly Imádkozzunk! „0, üdvösségünk, jézusunk, / szerelmünk, vágyunk, örömünk, / világteremtó' Istenünk, / ki végül egy vagy közülünk! / Miféle jóság késztetett, / hogy vétkeink magadra vedd, / hogy értünk kínhalálba menj, / sa halálból minket kiments? (...) E jóság legyen most velünk: / légy győztes bűneink fölött, / irgalmad útján vezess, I s arcoddal lelkünk betöltsed. Ámen." („Iesu nostra redemptio...” Részlet a Himnuszok - Válogatás a Római breviárium himnuszaiból című kötetből. Fordította Farkas- falvy Dénes O. Cist. Szent István Társulat, Budapest, 1984. 242. 0.) Oratio cecumenica Urunk, Istenünk! A te mérhetetlen szemetednek és bizalmadnak a jele, hogy megszólítasz bennünket. Köszönjük, hogy folyamatosan .tanítasz minket, hogy ezzel a kapott ajándékkal, megszó- lítottságunkkal méltó módon éljünk. Köszönjük, hogy most is tanítottál bennünket. Add, hogy a hallott ige és az átélt közösség gyümölcsözővé tegye életünket. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg bennünket! Valamikor Fiad által megszólítottad a vámszedőt: „Kövess engem!" A te emberszerető bizalmadnak a jele volt ez a megszólítás. Rólad szólt ez a mondat. Ezért tudott Máté is azonnal felkelni, és követni téged. Olyannak ismert meg, aki minden Luther kettős értelemben beszél papságról. Egyrészt vallja, hogy az ószövetségi lévita papság három funkciója - újszövetségi tartalommal ki- vagy még inkább beteljesedve - a kereszténységben is érvényes. Ez a három funkció az Istennek felajánlott áldozat, az imádságban való közbenjárás és a testvéri vigasztalás. De amíg az áldozat az Ószövetségben valamilyen külső ajándék (oltárra tett javak) felajánlása, addig az Újszövetségben önmagunk szeretetben való odaadása Istennek, hogy életünk fölött egyedül ő rendelkezzék, miként Pál Róm 12,1-ben minden hívőt erre biztat: .....szánjátok oda testeteket élő és sz ent áldozatul, amely tetszik az Istennek...” Luther hangsúlyozza, hogy ebben a papságban a keresztség szentsége által mindenki részesül, mert így valósul meg, amit iPt 2,9-ben mond az apostol: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe..." emberi határt átlépve meg tudsz érkezni a szeretetet és közösséget szomjazó emberhez. Köszönjük, hogy nekünk is szól ez a hívás. Add, hogy ezt minél többen meghalljuk. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg bennünket! Te tudod egyedül, hogy életünkben mennyiszer vettük már túlontúl is természetesnek ezt a hívást, és mennyiszer válaszoltunk könnyelműen, fél szívvel és fél lélekkel. Te hívtál, mi vonakodtunk elindulni. Te hívtál, mi inkább a magunk útját jártuk. Te hívtál, mi inkább saját céljaink után futottunk. Sokszor bátorságunk sem volt ahhoz, hogy újat kezdjünk veled. Elfáradtunk. Kérünk, végtelen irgalmaddal mégis szólíts Luther megkülönbözteti az egyetemes papságtól az egyház elhívott szolgáinak papságát. A zsinatokról és az egyházról című könyvében az egyház hét ismertetőjele között sorolja fel azt, hogy az egyház szolgákat hív el és or- dinál - szó szerinti fordításban „rendel” -, azaz szolgálatba állít. Luther soha nem az ordináció - a köznyelvben „papszentelés’’ - tényét, hanem a papság középkori tartalmát vitatja. Az egyház babiloni fogságáról szóló könyvecske világosan tükrözi felfogását: „...akiket pedig mi papoknak nevezünk, azok szolgák, (...) és a papság (sacerdotium) semmi más, mint szolgálat (ministeri- um). Hasonlót mond Pál iKor 4,1-ben: »Ki-ki úgy ítéljen felőlünk, mint Krisztus szolgái és Isten titkainak sáfárai felől.« (...) így írja le ugyanis Isten a papot Malaki- ás próféta által: »A pap ajkai őrizzék a tudományt, és tant keressenek szájából, mert a Seregek Istenének követe 0.« (Mai 2,7) Azért feltétlenül biztos dolog, hogy aki nem meg újra bennünket. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg bennünket! Te látod gyülekezetünket és egyházunkat. Te tetted nyilvánvalóvá igédben, hogy Fiadat követve válhatunk mi is élő gyülekezetté és egyházzá. Add Lelkedet, hogy a te erőddel rendelkezéseid szerint éljünk, törvényeidet betartsuk, és hűségesen teljesítsük a te dicsőségedre és minden embertársunk javára. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg bennünket! Világosságért és bátorságért könyör- günk, hogy az előttünk álló böjti időszakban munkálkodni tudjál bennünk. a Seregek Istenének »angyala« (az angyal annyit tesz: követ [a szerző megjegyzése]), vagy más célra és nem követségre (angelatum) hívatik meg, az éppenséggel nem pap.” Luther ezt Róma gyakorlatával szemben mondja, amelyben a papszentelés elsődleges tartalma a miseáldozat élőkért és holtakért való bemutatása. Luther a papokat nemcsak az ige szolgáinak, hanem pásztoroknak is mondja, „mivelhogy a legeltetés, vagyis a tanítás a- kötelességük”. Miben látja tehát Luther a döntő különbséget az ószövetségi papság és az egyház papi hivatala között? Mindenekelőtt a papi szolgálat irányultságában. Az ószövetségi lévita pap és nyomában minden megkeresztelt ember (egyetemes papság) Isten népének követe Isten felé, más szóval közbenjáró. Luther szerint a papságnak éppen ez a másokért közbenjáró funkciója vált a kereszténységben egyetemessé! Az egyház papi hiHogy lerakjuk mindazt, ami teher, ami meggátol abban, hogy életünk hétköznapi eseményeiben is követni tudjunk téged. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg bennünket! Fiadat azért küldted közénk, hogy irgalmasságodat nyilvánvalóvá tegye számunkra. Könyörgünk, hogy egyenként és gyülekezeti közösségként is eszközeid lehessünk a betegek gyógyításában, a gyászolók vigasztalásában, a reményt vesztettek és haldoklók erősítésében. Add, hogy a világ felé is közvetíteni tudjuk közöttünk is megjelent irgalmadat. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg bennünket! LITURGIKUS SAROK vatalára fölszenteltek ezzel szemben Isten követei az egyház népe felé. Az egyházban az ige szolgálata nem egyetemes papi funkció! Erre Isten elhívott követeinek van felhatalmazásuk. Formálisan az egyház hívja el őket, és gondoskodik fölkészítésükről, de mindenkor Jézus Krisztus személyes elhívását feltételezve. Ebből Luther soha nem engedett. Miként abból sem, hogy a pap az egész istentiszteleten Isten követeként szolgál: „az Atya, Fiú, Szentlélek nevében” tesz mindent. Isten nevében köszönti a gyülekezetei. (Helytelen a „Kegyelem nékünk és békesség...’’ köszöntés.) A pap Isten bűnbocsánatát adja a feloldozás igéiben, és az elbocsátáskor Isten áldását közvetíti. Ám fontos különbség, hogy amíg Róma a papság Isten felé irányuló közvetítő szerepét is vallja, addig Luther a gyülekezet tagjaiért és a másokért való közbenjárást az egyetemes papság körébe utalja. ■ Véghelyi Antal LUTHER ÉS AZ ISTENTISZTELET 12. Luther a papi szolgálatról SEMPER REFORMANDA „A haszonlesőknek és önzőknek azonnal lóg az orruk, mihelyt úgy találják, hogy a javakban nem ők a legfőbbek és legjobbak, magasztalás helyett zúgolódnak amiatt, hogy másokkal egyenlők, vagy hátrányos elbírálásban részesülnek. Ilyenek a Máté 20-ban szereplők, akik zúgolódtak a gazda ellen, nem azért ugyan, mintha igazságtalanul bánt volna velük, hanem azért, mert a napszámbérrel egyenlővé tette őket másokkal. Ma is sokan vannak, akik nem dicsérik Isten jóságát, mert úgy látják, hogy ők nem kaptak annyit, mint Péter vagy más szent vagy egyik-másik földi halandó; azt hiszik, hogy ha nekik is annyi jutott volna, ők is szívesen szeretnék és dicsérnék az Istent; semmibe sem veszik, hogy Isten elárasztotta őket javakkal, amelyeket azonban nem ismernek fel, amilyenek a test, élet, értelem, vagyon, tisztesség, jó barátok, a napnak és minden teremtménynek szolgálata.” M Luther Márton: Magnificat (Takács jános fordítása)
