Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-07-24 / 30. szám

"Evangélikus Életi; PANORÁMA 2005. július 24. 7 Szomszédságok és sértettségek Minket nem szeretnek!? ► A fenti címmel tartottak vitafórumot a júniusban Prágában megrendezett közép-európai protestáns találkozón. Magáról a találkozóról már beszá­moltunk az Evangélikus Elet hasábjain, a szóban forgó vitát azonban talán érdemes külön cikkben is felidézni. Mint tudjuk, a Kárpát-medence még ma sem mentes a különböző - nyíltan vállalt vagy titkolt - etnikai problé­máktól. Ezek egy része mesterségesen gerjesztett, ugyanakkor tagadhatat­lan, hogy a sérelmek egy része mélyen gyökerezik az adott népcsoportok érzelmeiben, történelmében. Mindezekre a fórumon meghívott lelkészek és tudósok igyekeztek 2005-ben adható, tehát „korszerű” válaszokat ke­resni, illetőleg „kortalan”, örök érvényű keresztény válaszokat adni. A vita moderátora Lidia Rakusanová cseh újság­író volt, aki cikkeiben rendszeresen foglalko­zik nemzetiségi kérdésekkel. Csehországban jelenleg könnyebb erről a témáról írni és be­szélni, hiszen Szlovákia több mint tíz éve kü­lön állam. A csehek a „magyarkérdést” is igye­keznek letudni azzal, hogy az 1945-ös jog­fosztás és a magyar nép „haza-”, illetve cseh te­rületekre történő áttelepítése (1946-tól több tízezer magyart költöztettek szlovák terüle­tekről Csehországba) a csehszlovák politi­kusok közös felelőssége. A vitában az egyik cseh hozzászóló meg is jegyezte: ,A mi álla­munk nem kért bocsánatot ezekért a bűnö­kért, míg a németek és az oroszok igen. Ok is mondhatnák, hogy az egy másik, bűnös ország volt, mégsem fogalmaznak így. Mi a saját állampolgáraink ellen tettük, amit tet­tünk, legyen az akár a szudétanémetek átte­relése a határon 1945-ben, akár a magyarok jogfosztása a Benes-dekrétumokkal.” (Taps a felvidéki magyar hallgatóság soraiban). A révkomáromi Molnár János szerint (ma­gyar állampolgárságú meghívottja nem volt a vitának) a háború utáni időben a politiku­sok háborús tempóban cselekedtek: gyor­san, határozottan és erőszakosan. Ma ez ne­hezen érthető, de annak idején tulajdon­képpen már az is „humánus megoldás” volt, ha egy népcsoportot nem koncentrációs tá­borba zártak (gondoljunk arra, miként jár­tak el a szerbek és a románok a német nem­zetiségűekkel!), hanem áttelepítettek egy másik területre. A bűn azonban bűn - s ez nem csupán az erőszakos áttelepítésekre áll, hanem az 50-es évek államosításait is magába foglaló jogfosztásokra is. Ennél a pontnál egy hozzászóló újra ki­emelte a Benes-dekrétumok mai értelmezé­sének visszásságát: a csehek az akkori, ma nem létező csehszlovák államra, a szlová­kok pedig Prágára mutogatnak Egy másüt vélemény szerint a kollektív bűnösség kifejezés hibás, hiszen vajon felel-e egy texasi farmer az amerikai hadsereg Irakban elkövetett bű­neiért? (Bekiabálás: „Miért ne felelne, ő is vá­lasztotta a kormányt, amelyik belement eb­be a kalandba!") Az egyik prágai egyetem professzora, Jan Sokol szerint az új uniós államok nemzetiségi problémái súlyos terhet jelenthetnek, ha nem nyernek megoldást. Ha viszont a lakos­ság anyagi helyzete bizalomkeltően alakul, ezek a feszültségek maguktól is elcsitulhat­nak Elsősorban ugyanis mindenki anyagi boldogulására, vállalkozásának nyereséges­ségére koncentrál, másrészt a multinacioná­lis vállalatoknál már nem a nemzetiség, ha­nem a végzettség, a teljesítmény és a nyelvtu­dás számít. Ezt a szemléletváltást a „politika" is kénytelen lesz követni. Érdekes válaszok érkeztek arra a kérdésre, hogy a történészek miért nem tudnak közös álláspontot kialakítani egyes nemzeti törté­nelemkönyvek nyilvánvaló hazugságaival kapcsolatosan. Stefan Markus, az 1946-ban ha­zánkból gyerekkorában lakosságcserével át­telepített szlovák politikus, volt budapesti nagykövet elmondta, hogy a múltban már több ízben hívtak össze különböző nemzet­közi bizottságokat annak érdekében, hogy kinyomozzák egyes nemzetiségek valós, ha­misítatlan történelmét, azonban egyszer sem sikerült konszenzusra jutniuk. Találóan reagált erre a komáromi Selyejános Egyetem Református Teológiai Karának dékánja, Mol­nár János. Rámutatott: „A történészek gyak­ran úgy írják a történelmet, ahogy elvárják tőlük - csak éppen nem megbízhatóan. Va­lójában ugyanis egyetlen nép történelme sem felel meg mindig mindenben azoknak az elvárásoknak, amelyeket a jelenben tá­masztanak vele szemben az utódok. ” Magyarországot csupán közvetve érinti az ukrán nemzetiségi probléma (vagy talán el is felejtettük Kárpátalját?), viszont Cseh­országban és Lengyelországban ukránok tízezrei telepednek le munkavállalás céljából. Nyelvi gondjaik egy idő után megszűnnek, mert az ugyancsak szláv cseh nyelvet hamar elsajátítják, és szokásaikban is könnyen asszimilálódnak. Olyannyira, hogy amikor „Nyugatról” hazamennek, sokan közülük otthon már idegenül érzik magukat. Az uk­ránoknak nem a csehekkel van bajuk, hi­szen szüleiket és nagyszüleiket egy ember­telen nagyhatalom hordta-vitte a szovjet „világbirodalom" gulágjaiba. Nem is nagyon értik, miért hánytorgatja fel a múltat az, akit „csak” kétszáz kilométerrel telepítettek odébb, és még csak félholtra sem vertek. A moderátor megszólaltatta a kérdést rendkívül óvatosan kezelő német felet is. Matthias Dörr politológus, aki a Csehország­ban élő mintegy negyvenezer német ügyei­nek szakértője, így fogalmazott: „A német külpolitika egyáltalán nem lehet sem tola­kodó, sem pedig türelmetlen ebben az eu­rópai térségben, éppen a fájdalmas közös múlt miatt. Vannak viszont olyan tapaszta­lataink, amelyeket szívesen átadunk. Ilyen például a legújabb kori, mai kisebbségek megjelenése és integrációja. Itt konkrétan a vietnamiakra, a kínaiakra és a mohamedán vallásúakra gondolok. Nekik Németország­ban kialakult a saját iskolarendszerük, és biztosítva van számukra az anyanyelvi val­lásgyakorlás is. Ez az a jövő, melynek min­den országban be kell következnie a zavar­talan együttélés érdekében.” Gyanítom, hogy még sok kérdés feltéte­tett volna a vita során, de a polémiát - a töb­bi konferenciarendezvényre való tekintettel - több mint két óra múltán meg kellett sza­kítani. A Szomszédságok és sértettségek című fó­rumot a felvidéki református fiatalok közös kórusa zárta, amely a mintegy kétszáz fős hallgatóságnak énekelt latinul, énekelt né­metül, és énekelt magyarul... ■ Ifj. Káposzta Lajos Hatvan éve város Hatvan ► Oszlassuk el a város nevéhez kapcsolódó „számmisztikát”! A név - amellyel először i2j5-ben találkozunk „Hatvin”, „Hotvin”, majd „Hotwan”, „Hatuan”, „Hothoun”, „Hothwon” formában - nincs kapcsolatban a fővárostól való távolsággal, nem is lehet, hiszen a méterrendszer csak 1789 óta létezik. A településnek már 1406-ban mezőváro­si rangja (oppidum) volt, 1423-ban pedig mint vámszedő helyről írtak először. A középkori Hatvan három országgyűlés­nek volt a helyszíne. Az 1442. augusztus 10-i országgyűlés közkegyelmet és birto­kai visszaadását ígérte mindazoknak, akik elismerik I. Ulászló uralmát. Az 1505. júni­us 24-i országgyűlésre csak a fegyveres köznemesség jött el. A török fenyegetés árnyékában, 1525. június 24-től júliusig itt tartották az úgynevezett „lármás” ország- gyűlést, ahol a tízezer fegyveres közne­mes leváltotta a nádort és a kancellárt. Az új nádor Werbőczy István, az új kancellár pedig Várady Pál egri püspök lett. A mezőváros 1544-től szandzsák szék­hely volt, körülbelül öt-hatezer lakossal. A korabeli metszetek tanúsága szerint a tö­rökök minaretet és fürdőt is építettek itt. A kutatók szerint a mezőváros ekkor élte fénykorát. A kései feudalizmust a Grassal- kovichok neve, tevékenysége fémjelezte. 1760-ban már létezett az iparos céh. 1849. április 2-án Hatvannál vívták meg a szabadságharc tavaszi hadjáratának el­ső győztes csatáját, ahol Gáspár András, a 7. hadtest parancsnoka Jozef Wysocki len­gyel légiósaival legyőzte Schlinck túlerő­ben lévő seregét. Az 1850 körül végzett összeírás alapján tudjuk, hogy Hatvanban 2245 katolikus, 10 evangélikus, 4 református, 9 ortodox és 4 izraelita vallású polgár élt. Nyolcvanöt év múlva, 1935-ben önálló evangélikus gyü­lekezet szerveződött, és templomot épí­tett. (Ősszel erről az eseményről is meg­emlékezünk.) A mustármag fává növeke­dett! (Vö. Mt 13,31-32) Sztehlo Gábor és Le­gény Ödön munkásságát a gyülekezeten kívül is ismerik és megbecsülik. Hatvant jó földrajzi helyzete, a kedve­ző közlekedési lehetőségek, a vasút, a cukor- és konzervgyár, valamint néhány kisebb üzem és intézmény lendítette to­vább a fejlődésben. A vasútállomás 1944. szeptember 20-án történt szétbombázá- sa és az ezzel együtt járó veszteségek, szenvedések sem gátolhatták meg a tele­pülés fejlődését, bár a front által okozott károkat nem volt könnyű helyreállítani. A második világégés során száztíz hat­vani katona halt meg, a polgári áldoza­tok száma öt-hétázáz lehetett. A hatvani képviselő-testület 1945. ápri­lis 22-én egyhangúlag döntött arról, hogy a belügyminiszternél kezdeményezik Hat­van várossá nyilvánítását. Sikerrel jártak: a második világháború után az országban elsőként Hatvan kapta vissza városi rang­ját, 1945. június 20-án. Az önkormányzat 2005-ben egész évben minden eddiginél gazdagabb, színpompásabb rendezvény- sorozattal - öt főrendezvénnyel - emléke­zik meg az évfordulóról. (A közelmúltban Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egy új, mo­dem uszodát adott át rendeltetésének, s az ünnepségen a helyi evangélikus lelkész - e sorok írója - polgármesteri díszoklevelet kapott.) Milyen a mintegy huszonötezres lé­lekszámú Hatvan? Nyitott város: befo­gad minden tiszta szándékú, becsületes embert, aki itt szeretné megtalálni a bol­dogulását. Türelmes város: sokféle pol­gár, különböző településekről, sőt or­szágokból idekerült ember élt és él itt, a legnagyobb, minden irányban megnyil­vánuló türelemben. Mozgásban lévő vá­ros: a jó földrajzi helyzet, a kitűnő közle­kedési lehetőségek segítik a mobilitást. Sokan járnak innen és ide dolgozni, ta­nulni. „Kamasz” város - még fejlődik. Teljes lendülettel zajlik a modernizálási tervek folyamatos megvalósítása, hogy a város még szebb és rendezettebb legyen. Bölcs, körültekintő és dinamikus vá­rosvezetés mellett a hatvaniak általában elmondhatják magukról: „Jó itt élni! Ér­demes itt élni!” ■ Dr. Barcza Béla Felháborító, mert a tolerancia minket Is megillet. Az értékeinket elismerik, irigy- lik. Mégse szeretnek, és ha mód van rá, ezt ki is nyilvánítják - egyre hangosab­ban, egyre durvábban. Ne értsenek félre, nem az evangélikusokra célzok, nem is a keresztényekre, hanem Európára, pon­tosabban mindarra, ami az európai kul­túrkör része. Régen foglalkoztat ez a gondolat. Ami legutóbb Londonban történt - a több mint ötven halottat kö­vetelő robbantásokra gondolok -, újra megerősített abban a hitemben, hogy minket sokan ellenségnek tartanak; egy­re gyakrabban válunk célponttá csak azért, mert európaiak vagyunk. Miért foglalkoztat mindez? Európá­ban a kereszténység, benne az evangé- likusság véleményére nem figyelnek, sőt vannak, akik úgy gondolják, hogy jobb lenne, ha az egyházaknak egyálta­lán nem lenne szavuk. Féljenek a terro­ristáktól a hangadók, a nagy nemzetek, az egykori gyarmattartók! Mindez ta­lán igaz, de azt nem szabad elfelejteni, hogy azokat a különbségeket, amelyek megvannak a felekezetek, a nemzetek között - Afrikából, Ázsiából nem lát­ják. Az ő szemükben mi egyek va­gyunk, egy család. És ahogyan egy csa­ládban a testvérek nem keverik össze egymást - ez természetes -, éppen ilyen természetes, hogy az idegenek vi­szont összetéveszthetik a testvéreket. A családi névre még emlékeznek, de hogy hányán voltak, és hogy ki mit mondott, arról már csak a családon be­lül tudnak. Földrészekkel, kultúrákkal is így van. Mi is Afrikáról, Ázsiáról, In­diáról, illetőleg iszlámról, buddhiz­musról beszélünk, de ha őket kérdez­zük, ők is elmondják, hogy amit mi messziről egységesnek látunk, az belül­ről gyakran egymásnak ellentmondó, vitatkozó közösség. Igen, mi, európaiak összetartozunk, és minket együtt emlegetnek, szeretnek vagy nem szeretnek. Közös tehát a fele­lősségünk! Együtt kell elgondolkod­nunk: miért nem szeretnek? Hátha okuk van rá? Ha egy közösséget vagy egy embert sokan nem szeretnek, el kell gondolkodni azon is: hátha igazuk van! Keserves, nehéz feladat ez, mégis meg kell tenni. Akkor is, ha erősek vagyunk, ha meg tudjuk védeni magunkat. Ma­gunkba kell nézni, önvizsgálatot kell tartani, elgondolkodni: mi az, amit el­rontottunk? A bibliai lator szava újra meg újra szí­ven üt, ha a passiót olvasom: „...te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk...” (Lk 23,40-41) Siloámban valamikor egy torony, mi­közben építették, rádőlt tizennyolc em­berre. Pilátus a galileaiak templomi ál­dozatát brutálisan meggyalázta (Lk 13,1 kk.). Mindenki megdöbbent, jogosan felháborodott, és elmondta - ahogyan vérmérséklete, hite diktálta - a vélemé­nyét. Jézus is elmondta, mert megkér­dezték. Válasza megdöbbentő: „Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bű- nösebbek voltak a többigalileainál.....ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesz­tek el.” (Lk 13,2.5b) Gondolkozzunk! Minket miért nem szeretnek...? ■ Kertész Géza Düh Velem mindig történik valami... Nemrégiben egy hétfő délután haladok az Mo-s kör­gyűrűn az M7-es felé. Mellettem egy német lelkész, akit éppen fölvettem Ferihegyen, mögöttem a feleségem. Balatonszárszóra igyekszünk, ahol egy ökumenikus lelkész­konferencián szeretnénk testileg-lelkileg feltöltekezni; német barátom lesz az esték evangélizáló igehirdetője (ő egyébként a ProChrist műholdas evangélizáció szónoka is). Cammogok az előírt nyolcvanas tempóban, előttem egy kamion. Mivel még nálunk is- lassabban megy, kihúzok a belső sávba, hogy megelőzzem. Előzés közben is alig lépem túl a megengedett sebességhatárt: tudom, sok a traffipax, amúgy teljesen jogosan. Ebben a pillanatban ér mögém egy nagy Audi, tülköl, villog, ami belefér. Olyan kö­zel jön, hogy a visszapillantóban látom a huszonéves sofőr düh torzította arcát. Befe­jezem az előzést, mire ő mellém ér. Lelassít az én tempómra, aztán... a mellette ülő fi­atal hölgy a letekert ablakon át egy nagyot köp felém. Magyarán leköpött. Persze, eggyel nem számolt a kislány: a légáramlat a köpetet nem rám, hanem valahova a sa­ját kocsijukra sodorta. De ez persze mindegy. A tény a lényeg. Hogy ide jutottunk: vannak emberek—vagy magukat annak tartók -, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy az útjukat keresztezőt leköpjék, megalázzák, lerúgják. Eszembe jut a barátom, akinek hasonló közlekedési helyzetben berúgták az autója ablakát. Idős emberek pa­naszkodnak, hogyan alázták meg őket fiatalabbak, „nyanya, húzzon innen a.. .-ba” formátumú trágárságokkal. Nem sok kell ahhoz, hogy emberek egymásnak essenek. A kérdés az, vajon miért jutottunk ide. Törvényszerű társadalmi jelenségről lenne szó, amely ellen nem tehetünk semmit? Lenne erről mit mondania a szociológusnak, a pszi­chológusnak vagy a pedagógusnak is. Most azonban elsősorban magunkra gondoljunk. Mi - ez a „mi” most mindannyiunkat jelent, az egyházat, a gyülekezetét, az egyes ke­resztény embereket, a keresztény szülőket - mit tettünk azért, hogy a felnövő nemze­dékek ne deformálódjanak ilyenné? Tudom persze, hogy próbálkozunk. De talán mégsem eleget. Mert gyakran éppen annak vagyok a tanúja, hogy a templomozó nagymama is inkább lemond a vasárnapi ebéd előtt elmondott asztali áldásról, csak hogy ne „zaklassa fölöslegesen” az asztalnál ülőket. Gyerekek jönnek nagy számban úgy a hittanórára, hogy nem tudják a Miatyánkot, szinte minimális információik sincse­nek hitről, egyházról... Még jó, hogy ott vannak a hittanon. Szemérmes, szégyenkező keresztények lettünk. Nem akarunk zavarni. Jaj, csak ne­hogy megmosolyogjanak bennünket! És sutba dobjuk a missziói parancsot, amelyet Jézus eddig még nem vont vissza: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, meg­keresztelve őket az Atyának a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek..." (Mt 28,19-20) Olvasom egy német lapban, hogy a német evangélikus egyházszervezet (EKD) éves fo­gadásán, amelyre hagyományosan a német politikai elitet hívják meg, egy berlini temp­lomban Schröder kancellár és a mintegy háromszáz politikus - miniszter, államtitkár, par­lamenti képviselő - jelenlétében a berlini püspök még egy Miatyánkot sem mondott el. Nem énekeltek el egy koráit sem. Pedig micsoda lehetőség lett volna, annyi politikus előtt az evangéliumot hirdetni és az egyébként fontos előadások és protokolláris köszönté­sek mellett a lényegünket, a küldetésünket is kifejezésre juttatni! Persze emberileg néha érthető a visszahúzódás. Melyikünk szereti, ha bántják? Mint például tette ezt éppen oktatási miniszterünk, aki egy jót rúgott a katolikus egyházba csak azért, mert az kifejezte egyet nem értését a speciális és a hagyományos tantervű iskolákba járó gyerekek tervezett összekeverése miatt. Amelynek az úgynevezett esélyegyenlőség nevében kell történnie, s amely mércének ezek szerint a világhírű Pető Intézet sem fog majd megfelelni. A speciális és fejlesztő képzést igénylő gyerekek egy normál iskolában ezek szerint biztosan szakszerűbb képzést fognak majd kapni. De hagyjuk, ez szakmai vi­ta; ami a lényeg: megint maradinak lehet nevezni az egyházat, a kereszténységet. S ez ki­nek esik jól? Nekünk azonban nem az a fontos, mit vélekednek rólunk ......hirdesd az igét, állj elő ve le, akár alkalmas, akár alkalmatlan az időfeddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással" - írja Pál apostol tanítványának, Timóteusnak (2Tim 4,2). Mert a mi tarsolyunkban még mindig van olyan jó hír, üzenet, amely dühös kortársainknak is megváltást hoz(hat). De ha mi is hallgatunk, ki mondja el nekik az örömhírt? ■ Lupták György A hatvani Grassalkovich-kastély

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents