Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-07-17 / 29. szám
"Evangélikus Életfa PANORÁMA 2005. július 17. 7 .készavatások hétvégéje a televíziónézők színe előtt... vatás az Északi Egyházkerületben verssel személyesen is áldást kívánjon újdonsült szolgatársai életére. Bár a televíziós kamerák - a műsoridő szabta korlátok miatt - ezt már nem mutatták, de az úrvacsora szentségében szinte az egész gyülekezet együtt ünnepelte a közösséget. Mivel az alkalmon több mint félezren vettek részt, az úrvacsora kiosztásában tizenkét lelkész - köztük az újonnan ordinált öt fiatal - segédkezett. A testvéri együttlét a gyülekezeti teremben folytatódott. Itt az útra indulók átvehették oklevelüket, a kihelyezésükről szóló püspöki levelet, valamint az Ordass Lajos Baráti Körtől és a Északi Egyházkerülettől ajándékba kapott könyvcsomagokat. A köszöntések során Reuss András további ajándékkal is meglepte az öt felszenteltet: mindegyikük kapott egy-egy agyagból készült tálat, hozzá pedig egy törlőkendőt. Az ajándékok egy szimbolikus bibliai történetre, a nagycsütörtöki lábmosásra emlékeztethetik őket: „Amilyen alázattal mosta a Mester tanítványai lábát, olyan alázattal forduljon minden fiatal lelkész gyülekezetének minden tagjához, elsősorban pedig a legkisebbekhez, a legegyszerűbb emberekhez” - mondotta Reuss András. Az egyetemi diploma átvételét és a lelkészszentelést követően azonnal „vezető pozícióba” kerülő ifjak számára ebben is Jézus legyen a példa - tette hozzá. A lelkészavatás végeztével D. Szebik Imre püspök távollétében az Északi Egyházkerület felügyelője, Benczúr László köszöntötte a frissen ordináltakat, és adta át az oklevelüket. ■ Horváth-Hegyi Olivér zsoltárból latin nyelven: „Néped önként követ szent öltözetben, ha sereget gyűjtesz. Mint hajnal méhébőljött harmat, olyan a te ifjúságod.” A lelkészszentelés ünnepélyes liturgiájában - a püspök mellett - az Evangélikus Hittudományi Egyetem képviseleté- •ben dr. Reuss András, a Rendszeres Teológiai Tanszék professzora, valamint dr. Varga Gyöngyi, az Ószövetségi Tanszék adjunktusa működött közre. A confirma eléneklését követően minden lelkésznek lehetősége volt arra, hogy egy-egy igeA televíziós közvetítés miatt is különlegesen előkészített szentelési istentiszteleten a teológusokat útnak indító gyülekezetek lelkészei, valamint a hatodik - gyakorlati - évben mentori feladatot vállaló lelkészek szolgáltak. Igehirdetését Gáncs Péter az Útmutató heti igéjéről tartotta: „. ..nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek, és háza népe Istennek.” (Ef 2,19) A képernyők előtt ülőket is megszólító prédikáció után Csóván Csilla zeneakadémiai hallgató éneke csendült fel a 110. Hittudományi Egyetemen. Tudásban és tapasztalatban egyaránt gyarapodtam a teológiai tanulmányok évei alatt, és a kemény munka felkészített a lelkészi hivatásra. Hatodéves hallgatóként Blázy Árpád mellé kerültem a budapest-kelenföldi gyülekezetbe, ahol nagy szeretettel fogadtak. Aszód számomra mindig fontos hely marad, ide mindig hazatérek, s mindig otthonomnak tekintem a gyülekezetét.” László Milán „Két évig szakközépiskolába jártam, majd az 1993-ban újonnan induló csurgói református gimnáziumba mentem. Az osztályban ketten voltunk evangélikusok, de nekünk külön hittanórát tartottak. Sikter Jánosnak hívták a farmeres, Adidas cipőben járó hittantanáromat, akinek temperamentuma, életrevaló humora, őszinte, közvetlen modora megfogott. O lett a lelkészi példaképem. Már akkor azt szerettem volna, hogy én is úgy hirdessem az igét, ahogyan ő. Nem érthetetlen nyelven szólt hozzánk, nem teológiai közhelyeket mondott, hanem közvetlenül beszélgetett velünk. Megtaláltuk a közös hangot. Harmadikos koromban döntöttem el, hogy teológiára megyek. Sokszor elbizonytalanodtam a teológiai tanulmányaim alatt; itt van-e a helyem, ez- e az én utam. Ezek nagy válságot előidéző tusakodások voltak bennem. Közben tanulmányaim megszakításával egy évig nevelőként gyakorolhattam, élhettem meg a felebaráti szeretetet az Aszódi Fiúnevelő Intézetben, ahol a társadalomból kitaszított, nehéz sorsú, sok esetben bűnöző fiatalok életének problémáit láthattam közelről. Lehetőségem nyílt arra, hogy ezeknek a fiataloknak az ő sajátos nyelvükön próbáljak meg beszélni a Bibliáról, Jézus életéről, az apostolok munkájáról, ami talán idegenül hangozna egy tradicionális közegben. Az ott töltött egy év alatt megtanultam, hogy milyenek azok a fiatalok, akik nem kaptak szeretetet, akiknek az élete szinte teljesen tönkrement, lelkileg-mentálisan halmozottan sérültek, de mégsem reménytelenek. Ezt követően a franciaországi Lausanne- ban töltöttem egy ösztöndíjas évet. A tanulmányok mellett Genfbe jártam át, és tartottam bibliaórát az ottani maroknyi magyar ajkú evangélikus gyülekezetben. Ott kóstolhattam bele először, milyen a gyülekezeti lelkészi szolgálat. A gyakorlati évemet a Nógrád megyei Vanyarcon töltöttem. A helységet először a térképen kellett megkeresnem; sejtelmem sem volt, hol van. Ez egy csodálatos év volt, olyan, mint egy álom. Részt vettem az énekkari próbákon és a fellépéseken, melyeket mentorom felesége vezetett. Úgy éreztem, ezeken az alkalmakon először élhettem át az Istent dicsérő ének harmóniáját. Szerettem az utca emberével, az ottani cigányokkal, szomszédaimmal, a legegyszerűbb emberekkel a kerítésen könyökölve beszélgetni vagy türelmes figyelő hallgatással pásztoraim őket. Szívesen foglalkoztam olyan emberekkel, akik az egyházat nem szervezetnek, nem kötelességnek élik meg, hanem ellenkezőleg: a jézusi közvetlenséget, egyszerűséget várják a lelkésztől. Mindenben részt vettem, amiben csak tudtam, a gyülekezetben éltem, szinte minden nap. Vany- arcról a galgagutai gyülekezetbe jártunk át, ahol ezekben az években lelki ébredés történik. Fiatalok tucatja jár templomba, mindig felüdülés oda menni. Az egyházról kialakult rossz és hamis képet át kell formálni a fiatalok számára, ezzel megszólítva és az egyház urához terelve őket. Mentorom, Szabó András testvérként, munkatársként, barátként állt mellettem egy éven keresztül. Szinte mindent tőle tanultam. Itt erősödött meg bennem, hogy nekem Isten igéjét kell hirdetnem. Most már nem is szeretnék mást csinálni. Vanyarci búcsúprédikációm alapigéje - »Mindenre van erőm a Krisztusban« (Fii 4,13) - végigkísér egész életemben.” Valentínyi Erzsébet röm kitágult, új teológiai, pedagógiai módszerekkel ismerkedhettem meg, melyeket a hatodév során a gyakorlatban is alkalmazni tudtam a hittanoktatásban. A hatodévet az aszódhoz közeli Hé- vízgyörkön töltöttem Linddkné János Zsuzsanna mellett, akinek vezetésével sokrétű szakmai-gyakorlati tudást sajátíthattam el. Itt jöttem rá arra, hogy milyen nagyszerű dolog gyermekekkel, hittanosok- kal foglalkozni. Nagy öröm volt számomra a fiatalok körében mozogni. A jövőben ezen a területen szeretném magamat kipróbálni, s minél jobban és mélyebben belemerülni a gyermek- és ifjúsági munkába.” Zsugyel Kornél „A tradicionális, pezsgő hitéletű Galga menti Domony gyülekezetéből indultam. A hagyományok tisztelete, az összetartás lutheránus szellemben, egymás testvéri számon tartása nagy hatással volt rám. Dédapám több éven keresztül egyházfi volt, az ő szolgálata nagymértékben befolyásolta családunk egyházhoz, gyülekezethez való ragaszkodását. A budapesti fasori gimnáziumban osztályfőnököm és némettanárom, Liska Endre, aki teológiát is végzett, figyelmességével, emberségével, tisztességével példaként áll előttem. Sokat köszönhetek neki: mindenben támogatott. A teológián Szabóné Mátrai Marianna, a Gyakorlati Intézet vezetője közvetlenségével, biztatásaival akkor és ott adta számomra a lendületet, amikor arra a leginkább szükségem volt. Ösztöndíjas évem különleges időszak volt a számomra. A németországi Neuen- dettelsauban töltött tanévem alatt látókö„Az első élményem a miskolci református deszkatemplomban volt egy kéthetes evangelizáció során 1994-ben. Ezt az alkalmat testvéri beszélgetés követte a szolgálatban részt vevő fiatal lelkészekkel. Itt éltem át először, mit jelent másokkal együtt Isten közelében lenni. A következő meghatározó találkozás a vasgyári gyülekezet segédlelkészével, Varga Gyöngyivel, az akkor fiatal pályakezdő segédlelkésszel történt, aki kiemelkedően jól végezte a közösségteremtő, gyülekezetét építő munkáját. Sárkány Tibomé Zsóka nénire és Tiborbácsira mint „nagyszülőkre” tudtam tekinteni. A szeretet, ami belőlük sugárzott, magával ragadott. A családias hittanórákon tapasztalt közvetlenség otthonommá varázsolta a gyülekezeti termet. A miskolci református gimnáziumi évek mindezeket a lelki találkozásokat elmélyítették bennem. 1995-ben elkezdtem a fóti kántorképzőt; három nyáron keresztül tanultam orgonál- ni. Itt tanultam meg, hogy a szolgálat nem önmagamért, hanem valaki másért és másokért., Az életemben azóta is szerepet játszó kántori szolgálat alázatra tanított. A harmadik meghatározó személy Bácskai Károly, későbbi gyakorlati évem mentora, aki még elsőéves teológus koromban egy két és fél órás beszélgetés után a buda- hegyvidéki egyházközséghez tartozó Budakeszire hívott el kántori szolgálatra. Károly az egyházról kialakított képemben döntő szerepet játszott. Teológiai tanulmányaim alatt alkalmam nyílt a.szécsényi ferenceseknél eltölteni egy hétvégét, amely a spiritua- litás terén új utat nyitott számomra. A 2003-2004-es esztendőt - magyarországi tanulmányaim befejeztével - feleségemmel (aki akkor még szintén teológushallgató volt) a bajorországi neuendettelsaui teológián töltöttük. A felkészülésem lezárásának tekinthető ösztöndíjas évemben az elméleti stúdiumok helyett már inkább a spiritualitással foglalkozó tárgyakat vettem fel, amelyekben az ökumenikus szemlélet fontos szerepet játszott. Az itt található két német gyülekezet megismerése nem pusztán gyülekezetvezetési ötletekkel, de a spirituális lehetőségek megismerésével is gazdagított bennünket. A gyakorlati évet a budahegyvidéki gyülekezetben töltöttem, ahová most Szebik Imre püspök úr segédlelkészként helyezett. A gyülekezetben kapott visszajelzések és a munkámmal kapcsolatos észrevételek mindenképpen sokat formáltak rajtam. Az eddigiek alapján lelkészi ars poeticám valahogy így hangzik: ha az előttem felnyíló ajtók, melyek mögött ott van Isten, kitárulnak, akkor mindazt a lelki gazdagságot, amelyet ezeken keresztül kapok, kötelességem továbbadni másoknak.” t