Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-07-10 / 28. szám
PANORÁMA 2005. július IO. 7 ‘Evangélikus Életi? JS NÉPSZOKÁSOK Sümeghy József összeállítása „Holtomig, holtáig.. Régi esküvői népszokások Az emberi élet egyik döntő eseménye a házasság- kötés, a párválasztás. Eleink is tudták, hogy Isten akarata a Jézus jelenlétével megáldott házasság, a tiszta családi élet és az engedelmes, jó gyermekek nevelése. Kihez megy a lány feleségül? Kit vesz el a fiú? Evangélikus vidékeken szigorú szabály volt, hogy evangélikus házastársat kell választani; így mondták: „Mifélinket!" Ritkaság volt a vegyes házasság. Az evangélikus pár sok gyermeket nevelt föl, így alakultak ki a kiterjedt rokonsági kapcsolatok. Kemenesalján, a Rábaközben sok olyan ember él, akik ,„jó rokonságot tartanak”. így szól a régi verses tanács a házasságkötés előtt állóknak: „Jól gondold meg, Rózsám, elejét, utolját, / Kivel kötöd össze életed fonalát! / Mert nem tollaspárna, hogy megfordíthatod, / Nem is kölcsönke- nyér, hogy visszaadhatod!" Gyermekkori emlékem szerint az esküvőre menő násznép a kocsikról, a szekerekről finom kulcsoskalács-darabokat, „kálinkét” dobált az utcabelieknek - főként a „tátogató” gyerekeknek hogy minél többen részesüljenek a lakodalmasok öröméből és jókedvéből. Pár órával az esküvő előtt a vőfély (az esküvői szertartásmester) elmegy a menyasszonyos házhoz, és ezt mondja: „Dicsértessék az Úr Jézus szent neve, / Áldásával legyen ez a hajlék tele. / Melyet bőven ad rá jóságos szent keze, / Ezt kívánja szívünk minde- nik érzete. / Vőlegény urunknak vagyok én küldötte, / Aki megbízását lelkemre kötötte. / Általam mátkáját kéreti fölötte, / Legyen követének sikeres a jötte. / Amint megbeszélték a múlt héten, / Hogy az esküvő lesz ezen a héten. / Ezért arra kérem a menyasszonyt szépen, / Hogy majd idejében legyen rendben, készen. / Amint illik keresztyén leányhoz, / Mehessenek a templomba esküdni oltárhoz, / Isten legyen velünk, szívemből kívánom!” (Zárójelben említem meg, hogy minderre csak akkor kerülhetett sor, ha előzőleg a szülők már megírták a „móringlevelet”. Ez egy szerződéskötéses biztosíték volt arra az esetre, ha a házastárs meghalna, mielőtt a párnak gyermeke születne. Sajnos sok fiatal szerelmes házassága hiúsult meg azért, mert a fukar szülő nem ígért elegendő marhát vagy földet a fiataloknak.) De kísérjük tovább a vőlegényes háztól elinduló násznépet! A menyasszonyos háznál a vőfély ezt mondja: „Tisztelt gyülekezet! Isten szent nevében / Induljunk el innen csendes békességben. / Vőlegény uramnak keressük fel párját, / az ő drága kincsét, kedves menyasszonyát. / Szerezzünk ma neki kedvet, boldogságot, / Hozzunk a keblére egy szép gyöngyvirágot. / Először az Isten hajlékába visszük, / Hol szent áldás után boldog lészen, hisszük. / Induljunk el tehát Isten szent nevében, / Jöjjenek utánunk, mindnyájukat kérem.” Álljon itt egy részlet a menyasszonynak az édesanyjától való búcsúzásából: „Fehér galamb száll e házra, / Édesanyám, Isten áldja. / Köszönöm a szívességét, / Eddig való szeretetét (...) Úgyis tudom, fáj a szíved, / De azért csak Isten veled!” Az édesapától pedig így búcsúzott a lány: „Kedves édesapám, szóm hozzád fordítom, / Búcsúzó beszédem zokogva elmondom. / Köszönettel vettem atyai gondodat, / Hogy neveltél engem, édes leányodat. / Az egeknek Ura a te örökségedet / Hosszabbítsa értem te szép vénségedet. / Az élők sorába tartsa meg éltedet, / Frissítse mindenkor az egészségedet, / S amelyet nem érdemiek: a gondviselésedet. / Áldjon meg Isten, szívemből kívánom, / Ezzel befejezem tőled búcsúzásom." Még előbb azonban egy érdekes eseményre kerül sor a vőlegényes háznál, amelyet a templomba menet ejtenek útba. Amikor a menyasszony a vőlegényes házhoz ér, hirtelen söprűt dobnak elé. Ha fölkapja, és beviszi: szorgalmas, tiszta asszony, ha pedig otthagyja, átlépi: lusta, piszkos asszony válik belőle. .. Az sem mindegy, hogy a templomba menet a vőlegény vagy a menyasszony lépi át először a templom küszöbét - az lesz az úr a háznál Meg kell figyelni azt is, hogy az oltáron hogyan égnek a gyertyák; ha netán lobogva ég a gyertya, sokat veszekszik majd az ifjú pár. De még az időjárás sem mellékes! Ha az esküvő napján kevés eső esik, akkor meggazdagodik az új pár, ha viszont sok az eső, akkor sokat fog sírni az új asszony. Néhol meghagyták azt is, hogy a menyasszony tegyen pénzt a cipője sarkába, hogy takarékos, beosztó legyen. Vagy talán azért is, hogy mindig legyen pénz a háznál? Asztalhoz ülvén meglepetés érte a fiatal párt: kettejük elé csak egy tányért és egy kanalat tettek. Bizonyára arra volt kíváncsi a násznép, hogy összhangban, egymásra tekintettel, egymáshoz alkalmazkodva tudnak-e majd élni, s türelemmel fogyasztják-e el a finom lakodalmi tyúkhúslevest. Noé apánkra emlékezve régi verset mondanak akkor is, amikor először koccintanak a vacsora alatt. Újabb szokást láttam: az esküvői vacsora alatt megérkezik a postás a köszöntőkkel, és egy kisebb csomaggal. A csomagban többszörös csomagolásban egy kis játék baba van, utalásként arra, hogy jöhet majd a gyermekáldás. A lakodalmi vacsoránál az is szokás volt, hogy a szakácsnő bekötött kézfejjel, nagy merőkanalat fogva éjfél után bement a vendégek közé, és valami alkalmi mondókát mondva „kásapénzt” gyűjtött a konyhai személyzetnek. íme néhány régi-régi lakodalmas szokás. Isten éltessen minden új párt! Éljenek hitben, szeretetben nagyon sokáig! i Lakodalom Türkösön 1900-ban Jézus „...odalépett, és megérintette a koporsót” (Lk 7,14) Temetési népszokások a nyugat-dunántúli evangélikusoknál A legtöbb babonás hiedelem a halál titokzatos hatalmát veszi körül. A pogány babonák és hiedelmek alapja a félelem. Valóban nagy ajándék a feltámadás és az örök élet evangéliumi hite; adjunk hálát szívből a feltámadott Jézusnak! Úgy tartja az ősi hagyomány, hogy ha a gyermek megfogja, vagy akár csak megérinti a halott kezét, lábát, lábbelijét, többé nem fél már a haláltól. Utólag, évtizedek elmúltával értettem meg én is, hogy miért vezetett be édesanyám ost- ffyasszonyfai nagyapám ravatalához a ház első szobájába. Bátorságot adó szeretettel megmutatta a kedves nagypapát, és megfogatta velem nagypapa csizmája orrát. - Régi szokás volt az is, hogy ha valaki meghalt a családban, megállították az órát, és csak akkor indították el, amikor már megtörtént a temetés. A tükröt is letakarták fehér, hímzett terítővei. (Kit vagy mit mutatna ilyenkor az a tükör?) Ha halott van a háznál, szárnyas állatot kell vágni, hogy ne vigye el a szerencsét a háztól - tartották. Nem találtam viszont értelmét annak a furcsa szokásnak, hogy a halott szemfödele sarkából ollóval le kell vágni egy kis darabot, és a padláson a szomogy - vagyis az ereszalja, a padlás szöglete - alá kell tenni. Talán azért, hogy a halott szelleme a ház fedele alatt maradjon? Ősi pogány hiedelmek kapcsolódnak mai félelmekkel. Meg kell tartani a halottnak még életében adott ígéretet is - például hogy az illető részt vesz majd a temetésén -, nehogy a megholt hazajáró lelke kopogtasson a nem teljesített ígéret miatt. (A lelkiismeret szava!) A halottas háznál gondosan vigyáztak arra is, hogy a halott szeme teljesen lecsukódjék, ezért a szemhéjakra pénzdarabot helyeztek. Úgy vélték: ha a halott szeme akárcsak egy kicsit is nyitva marad, az azt jelenti, hogy a családból valakit maga után hív. A hamarosan bekövetkező újabb halálesetre utal az a babona is, hogy ha a temetési menettel valamiféle jármű jön szembe (régebben ugyanis a lakóháztól történt a temetés), rövidesen ismét temetés lesz. Ugyancsak effélét jelent, ha a halott kiharan- gozása alkalmával „visszakondul” a harang. Természetesen a kiharangozás száma tudatta azt is, hogy öreg vagy fiatal, férfi vagy nő a halott. Azt az ősi babonát pedig még ma is lehet hallani, hogy: „Nyitott sírba esik az eső, nemsokára újabb halott lesz!” (Miféle tapasztalat szülhette ezt a sötét, baljós értelmetlenséget?) Ellenben elgondolkodtató az a régi hagyomány, hogy amikor halott van a háznál, illetve amikor kiviszik a házból a koporsót, valaki felkelti az istállóban az állatokat, s a baromfiak közé seprűt dob, hogy le ne bénuljanak, ne érje az állatokat veszedelem. Nem lehet ez valamiféle ősi tiszteletadás az állatok részéről a ház halottja iránt? Valami őshazai emlék talán? Külön lehetne szólni a búcsúztatásról. Igényelték, hogy a lelkész búcsúztasson el a családtagoktól, sőt még az állatoktól is. A lelkész vagy a tanítómester szedte össze ezeket a hatásos és dagályos kínrímeket. Hála Istennek, ez a szokás is „kiment már a divatból”... Annál inkább szükséges a feltámadott Jézust hirdetni vigasztalásul. A temetői ravatalozók építésével megszűnt egy régi, a halottas házaknál meglévő szokás: a halottsiratás és a halottvirrasztás. Rokonok, ismerősök, szomszédok mentek virrasztóba, bizonyára vigasztalás céljából is... A halottat rendszerint - ha erre lehetőség volt - a ház első szobájában ravatalozták föl; a virrasztók a hátsó szobában voltak. Beszélgettek, megemlékeztek a halottról, sorsáról, és legalább éjfélig énekeltek is. Egyházunknak a Dunántúlon erre a célra külön énekeskönyve volt (Halotti énekek). A virrasztás elsősorban a gyász fájdalmában való részvételt, az együtt érző szeretet kifejezését és az eltávozott hiányának pillanatnyi pótlását szolgálta. A temetés után tartották a halotti tort. A gyászoló családnál összegyűlt a rokonság és a halottvivők, és a vacsora mellett elbeszélgettek a halottról, rá emlékeztek. Ilyenkor nem énekeltek. Ilyen formában a halotti torok is megszűntek már; temetési kultúránk is ridegebb, érzelemszegényebb lett. Pótolja Jézus feltámadásának és az örök élet bizonyosságának jó híre? A Barcaságban a ravatalt még ma is sok helyütt felborítják, ha leveszik róla a koporsót, hogy ne legyen több halott f
