Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-07-03 / 27. szám

'Evangélikus Életi EVANGÉLIKUS ÉLET 2005. július 3. 3 75 év - 75 (és még sok-sok) szó... Folytatás az 1. oldalról „Némely szerző az exegézis szándéká­val, mások a személyes élmények felele­venítésével ízlelgetik a maguk korinthu- si szavát” - olvasható a könyv előszavá­ban. A nyomdából éppen kikerült első példányok egyikét nyújtotta át Cserháti 4 professzor hangsúlyozta, milyen nagy öröm a számára, hogy az evangéli­kus egyház családjának a tagja lehet. Hálás érte, és el sem tudná képzelni önmagát másként, mint lutheránusként - noha tisz­teli és szereti más felekezetű testvéreit is. „Jó lubickolni” a tanári kar, a hallgatók kö­zösségében - mondta. Hálás Istennek II: o > m ■'Ö Fabiny Tamás átnyújtja az ünnepeltet köszöntő kötetet Cserháti Sándornak professzornak Fabiny Tamás, abban a reményben, hogy az ünnepelt tollából mielőbb kézbe vehetjük majd a többi, sok ezer korinthusi szó magyarázatát... Cserháti Sándor az ünneplő közös­ségnek elmondta, kicsit zavarban van. „Jó ezt a szeretetet érezni, ennél csak egy jobb van: szeretetet adni. Ez - is - a ko­rinthusi levelek tanulsága” - fogalma­zott elfogódottan. azért is, hogy gyermekei az ő nyomdokán járnak, lelkészként, illetve újszövetségi ku­tatóként. Jó az Isten, hogy abban a szántás­ban mögötte járhatnak, amely számára is életre szóló hivatássá vált - szögezte le. Aki hallgatója volt Cserháti professzor­nak - akár az egyetemi padban, akár szó­székről hallotta őt -, tudja, milyen egyér­telmű, hogy mindig megérkezik „egy pontra”. Most is így történt: a köszönő szavak hitvallássá, Krisztusról szóló tanú­ságtétellé formálódtak: „Nem vagyok meggyőződve arról, hogy méltó vagyok az ünneplésre, arra, hogy ilyen szeretettel vegyenek körül. Az Úristen botja ott volt mindig az életemben, s ha adni tudok - neki köszönhetem, hogy olyanná tett, aki nem csak kérni és elfogadni tud. Pásztor­botja terelt, ez az életem titka. Utánam nyúlt, ajándékozott, igét adott az ajkamra. Logikus volt-e ez így? Azt tudom, hogy hi­ábavaló élet lenne az enyém, ha nem az Is­ten pásztorbotja terelt volna. Az Úristen csodás alkímiája, hogy mindezt megadta” - hallhatták a jelenlévők. Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püs­pöke is köszöntötte az ünnepeltet, fel­idézve a professzorral közös, kilométe­rekben megtett és átvitt értelemben járt útjait. Egy felszínes, nyugtalan, de­pressziós világban élve - hangsúlyozta - Cserháti Sándor képviseli számára és egyházunk közössége számára is a nyu­galmat, a derűt. Ezt a kisugárzást kö­szönte meg, Isten áldását kívánva a pro­fesszor életére, családjára. Csorba István karnagynak az ezen ün­nepre írt koráljával zárult a „hivatalos”, s kezdődött a nem hivatalos ünneplés, mikor ki-ki személyesen is átadhatta jó­kívánságait Cserháti Sándornak. Isten éltesse sokáig, professzor úr! ■ K.D. ► A csurgói gyülekezet június 25-én délután szélesre tárt templomaj- tóval és nyitott ablakokkal várta vendégeit, hogy Szemerei János es­peres beiktassa az egyházközség megválasztott lelkészét, Kendeh Kirchknopf László Domokost. Az ik­tatás liturgiájában Sikter János por- rogszentkirályi lelkész és e sorok írója segédkezett. Az ünnepi istentisztelet az új pénztáros, Nagy Lajosné beiktatásával folytatódott, m^jd Papp Istvánná felügyelő nyitotta meg a közgyűlést, Szent Patrik imádsá­gával kérve áldást a beiktatott lelkészre és feleségére, Anitára. „Sok a munka, így ma Anita »beiktatása« is megtörténik” - mondotta köszöntőjében Nagybocskai Tamás, utalva az immár három éve együtt szolgáló házaspár munkájának eddigi eredményeire. Az egyházmegyei felügyelő nagyatádi presbiterként kért szót, majd a leányegyházközség ajándé­kát Varga Vince gondnok, míg a barcsia­két Haga Ferenc gondnok adta át áldó igé­vel: „Bízd az Úrra dolgaidat.(Péld 16,3) Szászfalvi László országgyűlési képvise­lő iThessz 5,11-gyel köszöntötte a már három éve Csurgón szolgáló „ismerőst, Lelkésziktatás Csurgón barátot, testvért". Deme Dávid, a Somogy- Zalai Egyházmegye Lelkészi Munkakö­zösségének vezetője Istennek adott há­lát azért, hogy a lelkész és felesége eddig is nyitottan, örömmel és lelkesen kap­csolódott be a közös munkákba. Igazi közösséget a Szentlélek teremthet, for­málhat, újíthat, ezért fohászkodott hoz­zá a lelkész, Augustinus imádságát idézve: „Lélegezz bennem, Szentlélek, hogy szentül gondolkozzam. Vezess engem, Szentlélek, hogy szentül cselekedjem. Vonj engem, Szentlélek, hogy szentül szeressek. Erősíts engem, Szentlé­lek, hogy ami szent, arra vigyázzak. Őrizz en­gem, Szentlélek, hogy soha el ne vesszek." Nagyné Szeker Éva a kibocsátó keszthe­lyi gyülekezet pásztoraként, illetőleg Kendeh László konfirmáló lelkészeként adott hangot abbeli örömének, hogy a konfirmációi ige eddig is erősítette, és a továbbiakban is kísérheti a szolgálatra indulót. A család képviseletében Kendeh György angyalföldi lelkész utalt arra a generáció­kon átívelő szolgálatra, amely mellett már Kendeh László ükapja, dédapja, nagyapja, nagybátyja, a jelenben pedig unokatestvére is elkötelezte magát. Számos köszöntés elhangzott még, utolsóként - az ünnepi közgyűlésen - Szemerei János esperesé. A templomi együttlétet követő szere­Kendeh Kirchknopf László Domokos 1977. március 19-én született Keszt­helyen. Az Evangélikus Hittudomá­nyi Egyetemen 2002 júniusában végzett, ezt követően egy éven át hitoktató volt Kőszegen. 2002-től segédlelkészként szolgált Csurgón. tetvendégség testvéri, családias légköre egyúttal az „idegenek” számára is bizo­nyítékul szolgált arra nézve, hogy lel­kész és gyülekezet egymásra talált. ■ Smidéliuszné Drobina Erzsébet „Elég neked az én kegyelmem...” ► Mindig meghat az a kép, amikor apa és fia egymás mellett vagy egy­mással szemben állnak, és beszél­getnek. Valami láthatatlanul is érezhető kapcsolat van közöttük. „Elég neked az én kegyelmem...” (2Kor 12,9) - szólt a szívekbe mar­koló, a szabadkai templom csend­jét megtörő, könnyektől elcsukló édesapai hang a fiúhoz... Ott álltak egymással szemben, és ahogy szemük pillantása találkozott, mindenki tudta, hogy ezek a szempárok már hu­szonhét éve így néznek egymásra, bármi is volt körülöttük: háború vagy béke, megrettent emberek vagy a kegyelemért velük együtt imádkozó hívek. Az együtt, egymásért megküzdött, mások számára „láthatatlan évek” sora vált most érthetővé, láthatóvá, hiszen az apa-fiú kapcsolatból testvéri lelkészkap­csolat lett. Dolinszky Árpád szuperinten­dens június 26-án avatta lelkésszé Gábor Dolinszfy Árpád szuperintendens balján fia, Dolinszfy Gábor, a Szabadkán ordinált lelkész nevű fiát. Ez alkalomból egy valóban megható és a legkevésbé sem hagyomá­nyos ünnepen vehetett részt az Ágostai Hitvallású Evangélikus Keresztyén Egy­ház Szerbiában-Vajdaságban szabadkai gyülekezete. Az ordináción ár. Cserháti Sándor nyu­galmazott teológiai professzor képvisel­te az Evangélikus Hittudományi Egyete­met, aki imádságos szeretettel gondos­kodott Gáborról tanulmányi évei alatt. Ifi. Cserháti Sándor szegedi evangélikus lel­kész lelki útravalóval, áldással köszönt el a hatodévét nála eltöltő ifjú lelkésztől. Együtt örült a szülőkkel és az ünneplő gyülekezettel a budapesti teológia hall­gatóinak kis csapata is, hálát adva Isten „határokon átívelő kegyelméért”. Kopf András Gyula - akinek egy héttel koráb­ban volt az avatása - nagy ajándéknak tekintette, hogy Luther-kabátban áld­hatta meg legjobb barátját, aki mostan­tól fogva testvére és munkatársa is egy­ben a Jézus Krisztusban. Ez az ünnep leginkább mégis arról szólt, hogy a kegyelmes Isten mindeddig megőrizte, megtartotta Gábort minden körülmény között, hogy életével csak neki szolgáljon. ■ - LISY ­Emlékidézés Olykor érdekes megvizsgálni egy-egy lapszámot abból a szempontból, hogy hányszor fordul elő benne hasonló gondolat. Szinte kínálkozott erre a vizs­gálatra az Evangélikus Elet legutóbbi (26.) száma, olyan erővel sugárzott sok írás­ból a keresztény egység igénye. „Napja­inkban különösen is fontos lenne, ha nemcsak ökumenikus értelemben, de evangélikus egyházunkon belül is meg­valósulhatna a sokféleség egysége, azaz a megbékélés és a másik elfogadása” - hangzott el dr. Fabiny Tamás igehirdeté­sében az EHE évzáróján. „A tarkaság egy élő egyház számára az egység zálo­ga” - idézte Szabó Lajos rektor Margót Küssmann hannoveri püspököt. Magam ezt írtam Ökumenikus esélyek című cik­kemben: „Azt hiszem, először az egyhá­zon belül lenne időszerű megvalósítani az »ökumenizmust«.” Úgy vélem, nem szükséges bizonyíta­ni, hogy egymástól függetlenül fogalma­zódott meg többekben ugyanaz a gon­dolat. Néhány további cikknek a címét is elég idézni-Evangélikus lelkészavatás Kom­ló katolikus templomában; A református­evangélikus lelkészkonferencia margójára; Ka­tolikus-protestáns csúcstalálkozó a Vatikán­ban - ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: a keresztény egység nem néhány ember tiszteletre méltó törekvése, hanem meg­határozó erejű, természetes igény - együtt a másik erős trenddel, az egyete­mes papság érvényesülésével (a legutób­bi lapszám 6-7. oldala, rajta lelkészi és nem lelkészi életpályákkal, ezt a főcímet viselte). Mindez - nem hangsúlyozható elég­gé - nem mond ellent a magas színvo­nalú lelkészképzésnek, sőt még inkább kiemeli szükségességét. A tudós teoló­gusok, a művelt lelkészek jelentik a ga­ranciát arra, hogy a keresztény egység­ben a különböző felekezetek, kegyességi irányzatok értékei ötvöződjenek, hogy ki-ki - megőrizve a saját identitását - vállalja a másikkal való közösséget Krisztusban. Az elmúlt két évtizedben majdnem minden évnyitón és évzárón ott voltam az Evangélikus Teológiai Akadémián, majd új nevén az Evangélikus Hittudo­mányi Egyetemen. Nem tudnám ezt egyetlen tényezővel indokolni; talán a kettős kötődés - az egyházhoz és felső- oktatáshoz - a leginkább racionális ma­gyarázat. Az esemény minden mozza­nata - az igehirdetéstől a diplomaosztá­sig - élményt nyújt. Legutóbb sajnos nem tudtam jelen lenni, amit különösen fájlaltam, mert nem gratulálhattam sze­mélyesen az arany-, gyémánt- és vasdip­lomásoknak. Persze talán jobb is. Túl sok az emlék. Hiszen az aranydiplomások már majd­nem az én nemzedékem. Mindegyikük­kel számos egykori konferencia, éjsza­kába nyúló beszélgetés, későbbi történet kapcsol össze. Meg tudnám írni az évfo­lyam aranykönyvét, kezdve azon az örömön, hogy Asbóth Laci az egyházi utat választotta, és befejezve azzal a még mindig friss emlékkel, hogy milyen volt az együtt munkálkodás a Testvéri Szó közösség tagjaiból és a hivatalos egyház képviselőiből álló közös bizottságban, és persze hogy mi okozta a nézetkü­lönbséget a hajthatatlan Ittzés Gáborral. De nem megy ez, szétfeszíti az írást. No meg emlékezés közben előtörnek a könnyek, amiért a gyerekkori barát, Szépfalusi István, a „bécsi pap” időnek előtte eltávozott, nem érte meg az aranydiplomát... Tisztelegjünk inkább a vasdiplomá­sok előtt. Balikó Zoltán az evangélizáto- roknak ahhoz az egyházias vonulatá­hoz tartozott, amelynek az igehirdeté­sein, előadásain a mi nemzedékünk, a negyvenes-ötvenes évek ifjúsága fel­nőtt. Most mégis egy olyan igehirdeté­sét említem, amelyen nem voltam je­len, de a történet bejárta az akkori egy­házat. Zoltán bácsi Diósgyőr-Vasgyár- ban volt lelkész. Köztudott volt, hogy akkortájt civil nyomozók is látogatták az istentiszteletet, és bizony lett követ­kezménye, ha a lelkész nekik nem tet­szőén prédikált. Ezen az alkalmon a gyülekezet dermedten figyelt fel egy bőrkabátos, csizmás ismeretlenre. A lelkész - szokása szerint - nem élt ön­cenzúrával. Mi lesz ebből? A búcsúzás­kor a templomajtóban az idegen döngő léptekkel közeledett a paphoz - többen rémülten elfordultak... Ám az ismeret­len így fordult oda Zoli bácsihoz, sztentori hangon harsogva: „Isten éltes­se, nagytiszteletű úr! Régen hallottam ilyen igaz beszédet, most helyeztek ide a gyárba, magam is református papgye­rek vagyok.” Persze nem volt mindig minden ilyen szép. Ezért is kellett Zol­tán bácsinak az ország másik részébe, Pécsre mennie, és ott folytatnia áldott szolgálatát. Görög Tibor azon lelkészek közé tarto­zik, akik - Tordastól Kecskeméten, Óbu­dán át a börtönbeli legutóbbi alkalomig - mindig foglalkoztattak. Az én emléke­im 1952-ig nyúlnak vissza, amikor a De­ák téri ifjúság háromnapos konferenciá­ján reggeli áhítatával ő adta meg az alap­hangot. Talán 1983-as találkozásunk volt a legsajátosabb; jellemzi a nyolcvanas évek egyházi életét. Az adventi sorozat egyik alkalmára hívott igehirdetésre az akkor óbudai lelkészként szolgáló Gö­rög Tibor. „Neked, remélem, nem lehet ebből bajod” - utalt finom mosollyal ar­ra, hogy akkor már szabadabb volt a tár­sadalom -, remélem, hogy nem kell ma­gyarázkodnom a Duna túlsó partján regnáló fő püspöknek.” Óbuda ugyebár az Északi Egyházkerületbe tartozik, KAldy Zoltán, az elnök-püspök pedig a déliben uralkodott... És a legrégebbi emlék, talán 1950-ből vagy ’51-ből. Még középiskolásként Gyenesdiáson, egy ifjúsági konferenci­án voltam bibliakör-vezető. Köröm tagja volt többek között Baranyi Ferenc, a későbbi neves költő, illetve Cserháti Pál. O volt a teológusprofesszor Sándor és az iskolaigazgató Hanna testvére, az Evangélikus Egészségügyi Centrumot előkészítő Péter édesapja; jelentős gaz­dasági vezető lett belőle. Sajnos már ő is eltávozott közülünk. A szolgálók szokás szerint imaközösséggel kezdték a napot. Ezen az alkalmon ismertük meg Nagy Gyulát, aki ekkor érkezett az aznap délelőtti előadás megtartására. Ha jól emlékszem, úgy mutatták be, hogy Győrött vallástanár; röviddel ez­után választották meg professzornak. Ma is emlékszem az imádságára. Több­ségünk fiatal, hozzám hasonló korú emberke volt. Megrendített bennünket az imádság személyessége, őszintesége, mélysége. Elfogadott minket, együtt vi­hettük kételyeinket, bűneinket, remé­nyeinket Isten elé. És ha már az emlékezésnél tartunk: most volt az évfordulója egy jelentős sportsikemek, amelyhez sajátos szemé­lyes egyházi emlék fűz. Negyven éve, 1965-ben nyerte meg az akkori Ferenc­város csodálatos csapata - Albert, Rákosi, dr. Fenyvesi és a többiek - a Vásárvárosok Kupáját, a mai UEFA-kupa elődjét. A döntőben a Juventust győzték le, de ah­hoz, hogy oda eljussanak, a Manchester United állta útjukat. Igen, akkor még a magyar futballisták is ezen a szinten ját­szottak... Ha jól emlékszem, anyagi támogatást vittem Szépfalusi István megbízásából Hévízgyörkre Dóka Zoltánékhoz. Úgy ala­kult, hogy együtt jöttünk vissza Zoltán­nal a fővárosba. Már nem tudom, melyi­künk ötlete volt, hogy menjünk ki az FTC-Manchester United meccsre. Keve­sen tudják, hogy Dóka Zoltán kiváló sporttehetséggel is meg volt áldva, élvo­nalbeli labdarúgó is lehetett volna. Más­ként alakult. De szerette a focit. Együtt lelkendeztünk Karába csodagólján, a Fra­di 2:i-es győzelmén. Ha a most pályakezdő lelkészek megkérdeznék, hogy mit tartok a leg­fontosabbnak az arany-, a gyémánt- és a vasdiplomások örökségéből, az első helyen az egyéniséget említeném. A te­hetséget, a teljesítményt, amelytől sa­játos értékké vált egységük. Mert na­gyon is különbözőek voltak, de ugyan­azt az utat járták, ugyanazt az ügyet szolgálták. Teljes életet éltek, amely­ben a lelki kultúra mellett a szellemi és a testkultúra, a sport is helyet kapha­tott. Ezzel a nyitottsággal tehettek ele­get - példát adva a mának - küldeté­süknek. ■ Frenkl Róbert

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents