Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-04-17 / 16. szám

IO 2005. április 17. KRÓNIKA ‘Evangélikus Életi? Igen, Atyám! Németh István (1926-2005) ► A gyászjelentés arról adott hírt, hogy a szekszárdi evangélikus gyülekezet évtizedeken át szol­gáló lelkipásztora néma méltó­sággal hordozott szenvedés után, életének 79. évében, március 9- én hazatért Istenéhez. Mint testvére és végig mellette szol­gáló orgonista kántora emléke­zem meg életútjáról. Németh István lelkészcsaládban nőtt fel, édesapja a szekszárdi gyülekezet szervező és templomépítő lelkésze volt. Négy testvérbátyjával együtt már korán részt vett a gyülekezeti szolgálat­ban. Mint diák Klotildligetre, az ifjúsági konferenciákra is eljutott. Az egyik ilyen alkalmon tért meg, és ekkor mondta először Isten hívására, hogy „Igen, Atyám!’’ Ez a válasz további életé­ben - öröm vagy szomorúság idején - még sokszor elhangzott. A gimnáziumi érettségi után 1944 szeptemberében Sopronban kezdte el teológiai tanulmányait. Isten hívására akkor tette ezt, amikor már hazánk­ban is dúlt a háború: egy testvérünk már elesett a Kárpátokban, a másik megsebesült, a lelkészi pálya „kilátá­sai” pedig nagyon kétségesek voltak. S jött az utolsó hónapokban a családtól való elszakadás, a bombázások átélé­se. A fiatal teológusnak mindezt Isten­től kellett elfogadnia: „Igen, Atyám!" 1948. október 3-án Kapi Béla püspök a szekszárdi templomban lelkésszé avat­ta Jeremiás próféta szavaival: „Az Úr vá­lasztott és rendelt téged... Igémet adom szádba, beszélj...” S a liturgikus rend szerinti szokásos kérdésre Németh Ist­ván válasza ez volt: Jgen, Atyám, válla­lom!" Először Körmenden, majd 1949. július 16-ától Szekszárdon volt segédlel­kész. 1951 őszén a közel hetvenéves lel­kész apa nyugdíjba vonult. A gyüleke­zet egyhangúlag Németh Istvánt válasz­totta utódjául. December 9-én tartott beiktatásán Isten előtt ismét válaszolnia kellett: Jgen, Atyám!" Ez az időszak hazánkban az elnyo­más, a megfélemlítés időszaka volt; lel­készi, gyülekezeti szolgálatot vállalni csak hitből lehetett. De hála az Úrnak, egyben az ébredés időszaka is volt! Évek óta tapasztalható volt, hogy mind a felnőttek, mind az ifjúság körében megnőtt az ige utáni vágy. És a fiatal lelkész - evangélizációs igehirdetési adottságával - különösen az ifjúságot vonzotta. Az ’50-es, sőt a ’60-as évek­ben is számottevő csoport vette körül minden külső befolyásolás ellenére. Az ökumenikus imaheteken végzett szol­gálatai a más felekezetekhez tartozó hívek számára is áldást jelentettek. Németh István szépírói munkássá­ga közismert volt. Nemcsak egyházi, hanem világi lapokban, folyóiratok­ban is jelentek meg írásai. Ezzel szol­gált a nem hívőknek is. A szorítás erősödött az egyház kö­rül; sokan elmaradtak a gyülekezet­ből, az ifjúság létszáma is csökkent. Fájdalmas volt ez a lelkész számára, de elfogadta az Úrtól ezt a próbatételt. A megmaradt hűséges kevesek az örö­möt és a gyülekezet továbbélését je­lentették. 1974 szomorú, súlyos próbával ter­helt év volt a lelkész életében. Felesége súlyos betegsége, majd halála eleinte szinte elfogadhatatlannak tűnt a számá­ra. Mi, akik körülötte voltunk, tapasztal­tuk, hogy a betegágynál és a szolgálatok végzése során végül elfogadta Isten aka­ratát. Nagyon kedves éneke szerint: „Igen, Atyám... Kezed megáld mosolyt, borút vagy könnyet...” (EÉ 356,1) Beteg­séggel küzdött ő maga is. 1987-ben nyugdíjba ment, de a továbbiakban is besegített a fiatal lelkészeknek. Az ének­kel együtt vallotta: „Igen, Atyám, az évek úgy sietnek... Te társz kaput meg­fáradt gyermekednek, / A boldog óra ha elérkezett.” (EÉ 356,4) 2003 februárjában súlyos betegség támadta meg. Az eszméletlenség utáni felébredéskor szomorúan tapasztalta, hogy nem tud beszélni. O, aki hivatása szerint évtizedeken keresztül hirdette Isten igéjét, a feltámadás evangéliu­mát, most a némák sorsára jutott. Két évig tartott ez az állapot. Szájmozgá­sából, leírt mondataiból, megnyugo­dott arcából tudtuk, hogy felkészült az életből való eltávozásra. Halála előtt néhány nappal látogat­tam meg a kórházban. Derűs volt az arca, amikor a múltról beszéltem neki, de fáradt szemein már látszott az „el­távozás” közeledte. Mintha azt mond­ta volna: „Megyek, amerre utam kije­lölted. / Úgy hív, úgy vár a szent, atyai ház. / Igen, Atyám, mert így kedves előtted. / A lelkem békén, csendben rád vigyáz.” (EÉ 356,5) Március 14-én a szekszárdi templom­ban tartott gyászistentiszteleten Sefcsik Zoltán igehirdetésével, Krähling Dániel es­peres liturgiái szolgálatával és Németh Pál mohácsi lelkész személyes hangvé­telű imádságával vettünk búcsút tőle. ■ Dr. Németh Pál Százötven éve hunyt el Mária Dorottya ► Isten ajándéka - ezt jelenti a Dorothea név. És valóban: Isten drága ajándéka volt a magyarság és az evangélikusok számára Maria Dorothea, azaz Mária Do­rottya főhercegnő József nádor harmadik felesége, akiben a budavári gyülekezet alapítóját tiszteli. A württembergi főhercegnő, aki Magyarországot második hazájának vallotta, és a pest-budai evangélikusokat szíve minden melegével szerette és támogatta, százötven évvel ezelőtt halt meg. Emlékét nem „csak” az évfordulókon őrzi Budavár gyülekezete - köztünk van a hétköznapokban is: portréja a lelkészi hivatalban, emléktáblája a templom falán. Élete, példája, hite, megragadó személyisége előttünk ragyog, tovább él. De azért nagyon jó meg­állni egy-egy jeles dátumnál, és hálát adni mindazért, amit Isten rajta keresztül adott. Ezt tettük április 9-én, szombaton Budavárban, mint egy nagy család... A nap Herzog Csaba áhítatával kezdődött a gyülekezet kápolnájában. A lelkész Ef 5,20 alapján buzdított a hálaadásra. Hangsúlyozta: Mária Dorottya adomá­nyozó nagylelkűsége és imádságos hite arra indít minket, hogy feltekintsünk a nagybetűs Adományozóra, Urunkra, akitől minden jó származik. Köszöne- tünk ma azért hangzik, mert a mag szár­ba szökkent, és 2005-ben is hangzik az ének, az imádság Buda várában. A délelőtt első részében két előadás hangzott el. Dr. Gerhard Hausmann dékán Bauhofer György (udvari prédikátor, a fő­hercegnő bizalmasa, a budavári gyüle­kezet első lelkésze) naplófeljegyzéseinek tükrében idézte fel a nádomé alakját. El­mondta, hogy a lelkész és a nádomé számtalan személyes találkozása során Isten országának az építéséről beszélt, nemkülönben a protestáns egyház jele­néről és jövőjéről, valamint exegetikai, dogmatikai kérdésekről. Együtt olvasták a Bibliát, és nagyon sokat imádkoztak - térden állva Isten színe előtt. „Bauhofer György személye volt a főhercegnő szá­mára az egyetlen elfogadható választás" akkor, amikor önálló gyülekezet létre­hozására került sor Mária Dorottya jó­voltából. Dr. Fabiny Tibor nyugalmazott egyház- történész-professzor az özvegy nádorné utolsó éveiről szólt. Kutatásai eredmé­nyeként újabb adalékokkal egészítette ki mindazt, amit Mária Dorottya életének utolsó szakaszáról és halálról tudha­tunk. Mint elmondta, az 1847 és 1855 kö­zötti időszak sok bánatot, veszteséget hozott a mindig jót tevő nádoménak. El­veszítette férjét, József nádort, s az udvar arra kényszerítette őt, hogy elhagyja a szeretett Magyarországot. Augarten, a császárváros egyik negyede lett élete utolsó éveinek színhelye. Gyülekezeté­től, három kiskorú gyermekétől, evan­gélikus hite gyakorlásától, lutheri Bibliá­jától is megfosztották. Krisztusban való erős hitét azonban senki és semmi nem vehette el tőle - fejtette ki az előadó. Csak néhányszor, inkognitóban tudott „hazalátogatni”, de Isten akarata szerint végül is itt, Budán érte a halál, és végső nyughelye is Buda vára lett. Életében emberi erők elszakították innen egy idő­re, de holtában ily módon is hazatalált... Hiszen az isteni végzést emberi akarat keresztül nem húzhatja. A halálesetről és a temetésről a korabeli magyar és né­met lapok is beszámoltak - ezekből is átnyújtott egy csokorra valót Fabiny Tibor. Életében ezrek szerették, halálá­ban ezrek gyászolták, Pest-Buda hálás evangélikusai pedig Isten iránti hála­adással köszönik meg e nagy formátu­mú, másokért élő személyiséget - zárta gondolatait a professzor. t Hangulatos fúvós toronyzene kész­tette megállásra a tavaszi napsütésben a Bécsi kapu tér járókelőit, turistáit, így hí­vogatva a templomi hálaadó istentiszte­letre. D. Szebik Imre elnök-püspök hirdet­te az igét Fii 2,14-15 alapján; személyes hangon szólva felidézte, hogy mint bu­davári pásztort Mária Dorottya arcképe fogadta őt a lelkészi hivatalban. Kereszt, fájdalom, keserűség is osztályrészéül ju­tott a főhercegnőnek élete ötvenöt éve alatt - folytatta a püspök. Vajon mi lehet a nádomé életének titka? Először is Isten kegyelme, amely megszólította és vezet­te. Továbbá az ige ismerete és a belőle való napi táplálkozás, amely hitét erősí­tette, és hitének gyümölcseit érlelte. Őt köszönjük meg most Istennek, Mária Dorottyát, aki „ragyogott, mint csillagok a világban”, s emlékeztessen minket az ő ragyogása a csillagok alkotójára - fejezte be igehirdetését a püspök. Habsburg Mihály, Mária Dorottya déd­unokája a családtagok nevében szólt; a gyengéd feleséget, a türelmes, odaadó anyát, a magyar hazát haláláig szerető és a szegényeket fáradhatatlanul segítő asszonyt idézte meg szavaiban. Kifejtet­te, hogy Mária Dorottya igazi női esz­ménykép, akitől tanulni lehet, és példá­ját fel kell mutatni, illetve követni kell ebben a században is, amely szűkölkö­dik a hiteles női ideálokban. Habsburg Mihály szerint azt, hogy a család ma is olyan egységes és összetartó, Mária Do­rottyának köszönhetik. A Magyar Nemzeti Galéria egy keve­sek által ismert helyiségében, a nádori kriptában méltó megemlékezéssel ért véget a nap. A Budavári Evangélikus Egyházközség elnöksége, a Palatinus-ág, valamint Nagy Gábor Tamás I. kerületi (nem mellékesen evangélikus) polgár- mester helyezte el a hála koszorúit a ná­domé hófehér márvány síremlékén. A hűvös, boltozatos falak között ki-ki csendes imádságban is elmondhatta, ami a szívében megfogalmazódott - kö­szönetét Isten ajándékaiért. ■ Kőháti Dorottya Habsburg Mihály, Mária Dorottya dédunokája a családtagok nevében szólt ISTENTISZTELETI REND / 2005. április 17. Húsvét ünnepe után 3. vasárnap (Jubilate)'Liturgikus szín: fehér. Lekció: iPt 2,11-20. Alapige: Mt 18,11-14. Énekek: 364., 48. I„ Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Balicza Iván; de. 10. (német) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) D. Szebik Imre; du. 6. dr. Széchey Béla; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. (úrv.) Madocsai Miklós; II., Modori u. 6. de. 3/411. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. (úrv.) Fodor Viktor; Csillaghegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. (összegyülekezés napja, úrv.) Solymár Mónika; du. 4. (vecsemye) Donáth László: Óbuda, III., Dévai Bíró M. tér de. 10. Bálintné Varsányi Vilma; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Gerőfl Gyuláné; de. 11. (úrv.) Cselovszky Ferenc; du. 6. (ifjúsági) Gáncs Péter: VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. (úrv.) Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. (úrv.) Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. (úrv.) Smidéliusz András; Kerepesi út 69. de. 8. Johann Gyula; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Gerlai Pál; de. 11. (úrv.) Gerlai Pál; du. 6. (vespera) Missura Tibor; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Missura Tibor: Magyar tudósok krt. 3. (Egyetemi Lelkészség) du. 6. (úrv.) dr. Fabiny Tamás; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. (úrv.) Horváth-Hegyi Olivér; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Zsugyel Kornél; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Tóth-Szöllős Mihály; XIII., Frangepán u. 41. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Johann Gyula; XIV. Gyarmat u. 14. de. fél 10. Johann Gyula; Pestújhely, XV., Templom tér de. to. (úrv.) Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Régi Fóti út 75. (nagytemplom) de. 10. (úrv.) Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 11. de. 10. Börönte Mária; Cinkota, XVI., Batthyány 1. u. de. fél n. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodámu. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér de. 9. Marschalkó Gyula; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. 9. (konfirmáció) Kosa László; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Wiszkidenszky András; Rákosliget, XVII., Gózon Gy. u. de. 11. Wiszkidenszky András; Pestszentlőrinc, XVIIL, Kossuth tér 3. de. 10. Tóth Attila; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. 8. Balogh Melinda; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Endreffy Géza; Budakeszi (ref. templom) de. fél 9. Zsugyel Koméi. ■ Összeállította: Boda Zsuzsa Ki emlékszik Ruttkay Miklián Gézára? Száz évvel ezelőtt született Ruttkay Mikli­án Géza, aki csaknem harmincnégy évig volt a gyóni gyülekezet lelkésze. Egy ilyen hosszú szolgálati idő mindenkép­pen jeleket hagy a közösségen. Akkor, amikor felvetődött annak gondolata, hogy emlékezzünk meg az évforduló kapcsán róla, kiderült, hogy a gyüleke­zet tagjainak életében fontos, olykor sorsfordító volt a vele való találkozás. Az ünnepségre eljöttek a családtagok is. Négy gyermeke és unokáinak egész sora szolgálóként - lelkészként, aktív gyülekezeti tagként - él az egyházban. Érdekesen kapcsolódott visszatekinté­sük a gyónjak emlékezéséhez. Kovács Er­zsébet presbiter Ruttkay Miklián Géza lelkészsége idején gyermekbibliakört vezetett. Megható múltidézésében el­mondta, hogy szinte családtagként élt akkor a gyülekezetben. Balázs Mihály egyetemi tanár, aki nemzetközileg elis­mert tudósa a korai magyar reformáció­nak, arról szólt, hogy számára Ruttkay Miklián Géza nem csupán lelki értelem­ben volt meghatározó, hanem pályavá­lasztásában is szerepet játszott az, amit tőle kapott gyermekkorában. Rapcsák )á- nosné vidám emlékeket elevenített fel; végül pedig Bencze Imréné, a lelkész leg­idősebb lánya mondott megható kö­szönő szavakat. A gyülekezet tagjai egy kis kiállítást rendeztek tárgyi emlékekből erre az al­kalomra. A gyóni gyülekezet megállt egy pilla­natra; régi lelkészére és - személyes ta­lálkozások útján - egy kicsit akkori ön­magára is emlékezett. Mondhatná valaki: nem az a kérdés, hogy ki emlékszik Ruttkay Miklián Gé­zára, hanem az, hogy ki hogyan emlék­szik Ruttkay Miklián Gézára. Az emlé­kezés azonban nem szeretett volna kiér­tékeléssé válni. A kérdés ugyanis még csak nem is az, hogy ki hogyan emlék­szik Ruttkay Miklián Gézára, hanem az, hogy az Úr Isten hogyan emlékszik Ruttkay Miklián Gézára... ■ Koczor Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents