Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-04-10 / 15. szám
2 2005- április io. FORRÁS ‘Evangélikus ÉleO ÉLŐ VÍZ Gondolatok a konfirmációról Az Evangélikus Országos Múzeum új, időszakos kiállítását látva eszembe jutott a konfirmációm. Bár nem volt olyan régen, az emlékképek mégis megfakultak már. Akárcsak a konfirmációm napján készült fotó, amely a keresztelésemet megörökítő fénykép mellett foglal helyet az íróasztalomon. A két kép így folyamatában mutatja a magatehetetlen kisgyermekből majdnem felnőtt evangélikussá váló ember hitéletének főbb állomásait; s van még hely, később talán folytatható lesz a sor... Vajon azok az emberek, akik a megsárgult fotókról néztek vissza rám a konfirmáció történetét bemutató kiállításon, hogyan folytatták életüket az első úrvacsoravétel után? Ott van-e íróasztalukon - legalább gondolatban - az esküvőjükön vagy éppen a gyermekeik keresztelésén készült fénykép? Hiszen evangélikusnak lenni valóban „folyamat”, amelynek csupán egy - bár kétségtelenül igen fontos - állomása a keresztelés és az azt megerősítő konfirmáció. Elszomorít, ha arra gondolok, hogy hány konfirmandus szakad el végleg egyházunktól az első úrvacsoravétel után. Van, hogy hiába a megerősítés...? Ha a konfirmációt hitünk szempontjából nem egy állomásnak, hanem a végállomásnak tekintjük, akkor tényleg nehezen tudja betölteni a funkcióját. Bár számomra is meghatározó élmény volt a legelső úrvacsoravétel, nem lettem egyik pillanatról a másikra „evangélikusabb” vagy „hívőbb”. Sok gyónás és feloldozás, sok szívből vett úrvacsora szükséges ahhoz, hogy valaki igazán Krisztusra tudja bízni magát. Egy teológiát végzett kedves barátom azt mondta; „Bár mindennap vehetnénk úrvacsorát!” Bizony, mennyei Atyánkkal egy asztalhoz ülni olyan nagy öröm, mellyel egyszerűen nem lehet betelni. A konfirmáció tehát nem a vég, hanem a kezdet; nem a tanulás vagy a hittanórák végét jelenti, hanem a Jézus Krisztusra bízott, új élet kezdetét! Minden idén konfirmáló fiatalnak szívből ajánlom, hogy - ha teheti - tekintse meg a magyarországi konfirmáció történetét bemutató kiállítást. Az Evangélikus Országos Múzeum munkatársainak lelkiismeretes munkája révén könnyebbé válhat a felkészülés az „evangélikussá válás” útjának e szép lépésére: a konfirmációra. ■ Chladek Tibor SEMPER REFORMANDA „Ha feloldoznak bűneidtől, igen, ha bűnös lelkiismeretedet egy kegyes keresztyén ember megvigasztalja, férfi, nő, fiatal vagy öreg, úgy olyan hittel kellene fogadnod, hogy inkább hagynád magadat széttépni, ismételten megölni, sőt minden teremtményt tagadnál inkább, mintsem hogy kételkedj abban, hogy ez Isten előtt így van. Isten ugyanis azt parancsolta nekünk, hogy higgyünk kegyelmében, és bízzunk, hogy bűneinkre bocsánatot kaptunk. Mennyivel inkább kell hinned ezt, ha neked erről emberen keresztül jelet ad. Nincs nagyobb bűn, mint ha nem hisszük a bűnök bocsánatáról szóló tételt, amelyet a hitvallásban naponként imádkozunk. Ez a Szentlélek elleni bűn, mely erősíti és örök időkre megbocsáthatatlanná teszi az összes többi bűnt." M Luther Márton: A bűnbánat szentségéről (Kozma Éva Mária fordítása) HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 2. VASÁRNAP (MISERICORDIA DOMINI) - Jn 10,22-29 A jó Pásztor A jó Pásztor vasárnapján Jézust Jeruzsálemben, a templomszentelési ünnepen, a templom Salamonról elnevezett csarnokában látjuk, amint a körülötte állók nekiszegezik a kérdést: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!" Kik voltak a kérdezők? Papok? írástudók? Farizeusok? Vagy csak néhányan az ünnepi templomlátogatók sokadalmából - akiket ma világi hívőknek mondanánk? Az evangélista nem tér ki rá. Csupán ennyit mond róluk: zsidók - tehát nem idegenek. Annak a népnek a fiai, amelynek névadója, Jákob halálos ágyán ezekkel a szavakkal áldotta meg fiát, Józsefet: „Az Isten, aki előtt jártak az őseim, Abrahám és Izsák, az Isten, aki pásztorom, mióta csak vagyok mind a mai napig.. (iMóz 48,15) Azok közül valók a kérdezők, akik a zsoltárossal naponta így szólítják meg Istenüket: „Figyelj ránk, Izrael pásztora, aki úgy terelgeted Józsefet, mint egy nyájat! Te, aki kerúbokon trónolsz, jelenj meg ragyogva...” (Zsolt 80,2) A kérdezők mindnyájan olyan emberek, akik úgy vélik, hogy testi származásuk jogán eleve Isten nyájához tartoznak. Jézus nekik mondja: „...ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok.” Ezzel azt is a tudtukra adja: „Ti nem vagytok az Isten nyája!” Hiszen a beszédet ezzel a kijelentéssel zárja: „En és az Atya egy vagyunk.” Félreértés ne essék: nem azt rója föl kérdezőinek, hogy zsidók, hanem hogy- noha zsidók - mégsem hisznek benne. Pedig annál inkább kellene hinniük! Ha valóban Isten nyájához tartoznának, akkor hinnének! Hiszen az Atya abban mutatta meg a Fiú iránti szeretetét, hogy nekiajándékozta a nyájat. „Az én Atyám, aki nekem adta ókét, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből"- vallja a 29. versben. Isten nyája Jézus nyájává lett. De ebbe a nyájba - legyen bár zsidó vagy pogány - senki sem születhet bele testi származása alapján. Az Isten nyájának juhait egyedül a Jézusban való hit szüli. Nyilvánvaló a párhuzam az evangélium 3. fejezetében olvasható történettel, amelyben Jézus Nikodémus- nak, Izrael tanítójának mondja: „Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektól, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek." (Jn 3,5-7) Ez az igény a háttere Jn 3,lónak, az „arany evangéliumnak”: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Jézus nyájának juhai mindnyájan a hit szülöttei, más szóval a Lélek szülöttei. Övék az ígéret: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből." (Jn 10,28) Senki és semmi - bűneik sem, de még a halál sem! Hiszen Jézus olyan Pásztor, aki fölött bűnnek, halálnak nincs hatalma. Isten ennek húsvétkor félreérthetetlen tanújelét adta. A hívők se nem bűntele- nek, se nem halhatatlanok, de bűneikben is és halálukban is Pásztoruk kezében vannak, és - ami ezzel egyet jelent - Isten kezében vannak. Abban a pásztori kézben, amely mindent a javukra fordít. Még bűneiket is: mert bűneik felismertetésével vezeti őket alázatra. Mint Ambrosius egyházatya húsvéti öröméneke, a húsvéti gyertya meggyújtása után énekelt Exultet vallja: „O, felix culpa”, „Ó, szerencsés vétek”, mert okot adott Istennek arra, hogy olyan Megváltót küldjön, aki mindent jóra fordít, még a bűnt is a bűntől való szabadítás eszközévé teszi, mert felismertetésével megaláz bennünket önmagunk előtt, és ezzel hatástalanítja a lélek leggyilkosabb mérgét, az „igaz” farizeusok gőgjét. A VASÁRNAP IGÉJE Az ember ősi vágya a halhatatlanság, a testi halál elkerülése. Mindannyian azt szeretnénk, ha földi életünk a halál inter- mezzója nélkül torkollana az örök életbe. Ezért kétségekkel a szívünkben, hitetlenkedve hallgatjuk a húsvéti evangéliumot: Krisztus halála halálra sebezte a halált, föltámadása pedig egyszer s mindenkorra eltörölte. Mi csak azt látjuk, hogy a sírt senki sem kerülheti el. Pedig a húsvéti evangélium igaz! A halál valóban eltöröltetett! De nem az, amit mi halálnak gondolunk, hanem a valódi halál: az Istentől való végleges elszakadás ítélete. Jézusban olyan Pásztorunk van, akinek a kezében a test haldoklása csupán vajúdás, amelynek végén örök életre születünk újjá. ■ Véghelyi Antal Imádkozzunk! Mindenható, örök Isten, aki feltámasztottad a halálból nyájad jó Pásztorát: kérünk, tarts meg bennünket juhai között, őrizz minden tévelygéstől, és add, hogy híven kövessük őt a földön, hogy egykor örök életének is részesei lehessünk a mennyben, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik örökkön örökké. Amen. Oratio oßcumenica Áldott légy, Urunk, amiért feltámasztottad a halálból egyszülött Fiadat, Jézus Krisztust! Köszönjük, hogy a bűn, a halál és a kísértő feletti győzelmére emlékeztetsz bennünket ezen a vasárnapon is. Diadala megörvendezteti, megbátorítja szívünket, hiszen nem maradtunk egyedül. A keresztények nagy családjának múltja, jelene és jövendője is hirdeti: él az Úr! Ő, mint jó Pásztor hívja, gyűjti, őrzi nyáját, melynek közösségében - megelőző szeretetének köszönhetően - mi is otthonra lelhetünk. Urunk, Krisztusunk! Dicsőítünk téged, mert Szent- lelked, igéd üzenete által újra és újra megerősödünk hitünkben: te vagy a Krisztus. Boldogan vallhatjuk: van Megváltónk, van Szabadítónk. Jó ismét átélnünk, hogy szelíd hangod megszólít otthoni áhítatunkban s most a gyülekezet közösségében. Szavad hatalmát éljük át, ahogyan oszlik félelmünk, aggodalmaskodásunk, kételkedésünk. Mint jó Pásztor gyógyítod a sebeket, amelyeket mi okoztunk, vagy amelyeket mi kaptunk. Pásztorunkként szenvedtél értünk, hogy vétkes adósságaink terhét magadra vedd. így újra örömmel halljuk köszöntésedet: „Békesség nektek!” Bocsásd meg, hogy sokszor hiányzik életünkből a csend, s a veled való beszélgetést is elhanyagoljuk. Nélküled tervezzük a holnapot, nélküled megyünk a magunk által választott úton. Nincs fülünk meghallani világosan érthető, javunkat, életünket munkáló pásztori szavadat. S amikor egyre inkább erőt vesz rajtunk a nyugtalanság, a kétségbeesés, és tehetetlenségünk falaiba ütközünk, későn döbbenünk rá, hogy letéyedtünk az útról, melyre elhívtál bennünket. O, Urunk, irgal- mazz, bocsáss meg nekünk! Amikor pásztorolásod alatt járjuk rövid vándor- utunkat, kérünk, ébreszd fel felelősségünket egymás iránt. Add, hogy a te lelkületeddel tudjunk jelen lenni családunk közösségében. Hassa át életünket a te szere- tetednek a melege, jósága. Tudjunk megbocsátó, önzetlen szeretettel fordulni szüléinkhez, gyermekeinkhez, a megfáradt öregekhez, a betegség, a gyász terhét hordozókhoz. Add, hogy néped közösségében mint Krisztusban testvérek munkálkodhassunk együtt. Kérünk, pásztorold a pásztorokat, az igehirdetőket, az egyházi szolgálattevőket, a tanárokat, a szeretetin- tézményeinkben szolgáló testvéreinket. Küldj időben segítséget az útjukat tévesztettek és az útkereső fiatalok mellé! Ajándékozd meg igazi, felelős gondolkodással, bölcsességgel a világ vezetőit. Tekints irgalommal hazánkra is. Erősítsd reménységünket, hogy ígéreted rajtunk is beteljesedik, és megtartó kezedben lehet életünk most és földi utunk végén is. Hiszen a teljesség felé, a te színed elé tartunk. Urunk, kérünk, hallgasd meg könyörgésünket! Ámen. LITURGIA - VISELKEDÉS - MAGATARTÁS 2. A liturgus ► Egy hete indított sorozatunk első részében együtt gondolkodtunk arról, hogy az Istennel való találkozás milyen viselkedést vált ki az emberekből, hatására milyen magatartás- formát veszünk fel; milyen módon reagálunk Isten jelenlétére és az ő jelenlétében embertársaink jelenlétére. Fehér Károly ma a liturgia „emberi főszereplőjéről” ír. (H. K.) Az istentisztelet az egész gyülekezet ügye. Az istentiszteletet, a liturgiát a gyülekezet a liturgus vezetésével végzi. „A gyülekezeteket és a gyülekezeti istentiszteleteket kezdettől fogva az apostolok által megbízott és a gyülekezet által megválasztott személyek, felavatott lelkészek vezetik. Felelősségük és felügyeletük kiterjed az egyház istentiszteleti életének minden megnyilvánulására, amely túlmegy a család keretein. Ez a rend a mi egyházunkban is érvényes.” (Agenda 1996,16. o.) Tehát a liturgus: a lelkész, akit sokkal többször emlegetünk prédikátorként, lelkipásztorként, mint liturgusi minőségében. Talán azért van ez így, mert egyházunk méltán emeli ki az evangéliumhirdetés fontosságát, de közben elfeledjük, hogy ez a szolgálat az istentisztelet, a liturgia keretében és közegében történik. Hazai evangélikus gyakorlatunkban általában az a személy vezeti a liturgiát, aki minden egyéb gyülekezeti lelkészi szolgálatot is ellát. Ritkán fordul elő, hogy a liturgus és a prédikátor személye nem azonos. A liturgus vezeti, de nem teremti a liturgiát, az istentisztelet rendjét. A gyülekezet közösségében és közösségével együtt „szólaltatja meg" egyházunk istentiszteleti rendjét. Ez ismereteket és alázatot tételez fel. Magától értődik, hogy a liturgus jól ismeri a liturgia felépítését, és annak vezetésével párhuzamosan, kitartó hűséggel tanítja is azt a megfelelő alkalmakon, minden korosztálynak a maga szintjén. Nem ceremóniamester, hiszen az istentisztelet szövegének szinte minden sorában - vagy mögötte - szentírásbeli szövegek szólalnak meg vagy ragyognak át. Voltak olyan szomorú időszakok az egyház életében, amikor a liturgus biblikusabb volt, mint a prédikátor, de a „normális” egyházban képtelenség szembeállítani a liturgus és a prédikátor szolgálatát. Az egyházi szertartás vezetője ismeri szolgálatának rendjét és szövegét, nem „menet közben” ismerkedik meg vele. Nem azért olvas, mert ismeretlen szö- veggel van dolga (bár a liturgus sem védett a felejtéssel vagy a gondolatkieséssel szemben). Az olvasás jelkép is egyben: azt mutatja, hogy a liturgus nem improvizál, nem pillanatnyi külső vagy belső hatás alatt állva szól és cselekszik, hanem egyházunk elfogadott liturgikus rendje szerint szólaltatja meg a szöveget szolgálata során. Az istentisztelet rendjének szövegét nem konferálja és nem kommentálja, hanem szolgálja. Igazodik a liturgikus szöveghez, tiszteletben tartja a szöveg szándékát és hangsúlyait, és nem szándékozik azt a maga ízlésének vagy érzelmi állapotának megfelelően átformálni. Ehhez jó értelemben vett alázatra van szüksége, amely nem valamilyen formális tekintély, hanem a liturgia szövegében és mondanivalójában megnyilatkozó tekintély előtt hajol meg. Örömmel ismeri fel, hogy a Szentlélek Úristen az, aki az előttünk élt keresztények hitének a liturgiában kiformálódott kincseit szülte, s hogy számunkra, a mi hitünk számára is segítség és kifejezési forma lehet a liturgus vezetésével végLITURGIKUS SAROK zett istentisztelet. Nem tart bizonyos liturgikus formulák ismétlődésétől, nem akar minden alkalomra újat kitalálni, hiszen tudja, hogy a rögtönzés néhanapján ugyan nagyon hatásos lehet, csak éppen az együtt imádkozást nehezíti meg. A liturgus nem meglepni akarja a gyülekezetét, hanem az istentisztelet rendjéhez és szövegeihez igazodva az együtt imádkozást teszi lehetővé. Isten és a gyülekezet ellen vétkezik a liturgus, ha szolgálatának módja miatt a gyülekezet az unalom vagy a minél előbb letudandó, kényszerű kötelesség terhét érzékeli, vagy belőle egy felvett szerep lejátszását sejti. Bizonyos liturgikus szövegeket meg kell tanulnia a liturgusnak, de talán pontosan ezekben az esetekben tűnik ki leginkább, hogy ő maga is „benne van-e” mondandójában, vagy csak memoritert mond fel. Bizonyos mozdulatok begyakorlásának is az az értelme, hogy közben szíve- esze Istennél lehessen, hogy a gyülekezet figyelmét ne a szokatlan vonja el, hanem az ismerős segítse. A jó liturgus nem kisebb ajándéka Istennek, mint a jó prédikátor. Imádkozzunk, hogy a két ajándékot egy személyben kapjuk. ■ Fehér Károly LAPUNK OLVASHATÓ A VILÁGHÁLÓN IS A WWW.EVELET.HU CÍMEN. » «
