Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-04-03 / 14. szám
‘Evangélikus Életi EVANGÉLIKUS ELET 2005. április 3. Protestáns Tavasz Megkezdődött a Protestáns Tavasz rendezvénysorozata. A több mint egy hónapos programot a Német Ajkú Ev.-Református Egyházközség berkeiben működő Protestáns Fórum szervezte. Az eseménysorozat nyitányaként múlt kedden a Kárpát-medencei németek történetéről és kultúrájáról nyílt kiállítás a Hold utcai gyülekezetben. A többi között lesz előadás - Idős emberek a családban, illetve Misszió a cigányok között címmel kerekasztal- beszélgetés az ifjúságpolitika egyházi dimenzióiról, és felcsendül majd Joseph Haydn Krisztus hét szava a kereszten című műve is. Április 11-én a rendezvény keretében tartja tanulmányi napját a Théma Egyesület Az egyházak magyarságmegtartó szerepe a Kárpátmedencében témacímmel, míg 21- én a Református Közéleti és Kulturális Központ rendez könyvbemutatót a Hold utcai protestáns gyülekezet központjában. Hetven éve az Evangélikus Élet olvasója Egyházban leélt élet ► Az idén lesz kilencvenéves a budapesti Gyarmati János, aki szinte egész életében az evangélikus egyházat szolgálta. Több gyülekezetben volt presbiter, tevékenyen részt vett a zuglói templom és a kelenföldi templomot körülvevő kerítés építésében, gyülekezeti énekkart szervezett, gyermekbibliakört vezetett. Sok lelkész megbízható munkatársa volt még az embert és hitet próbáló Rákosi-érában is. Napjainkban - feleségével együtt - zuglói lakásában éli jól megérdemelt nyugdíjas napjait.- Tót családból származom - kezdte visszaemlékezését Gyarmati János. - Békéscsaba mellett, egy tanyán töltöttem a gyermekkoromat három testvéremmel együtt. Nagyon vallásos nevelést kaptunk. Mielőtt iskolába indultunk volna, minden reggel közös imával kezdtük a napot. Nagyapám a békéscsabai gyülekezet tisztségviselője volt, így természetesen a család minden vasárnap kocsira ült, és bementünk a városba az istentiszteletre. Édesanyám nagyon szeretett énekelni. A Tranoscius-énekeskönyv- nek - amelyet annak idején használtak - szinte mindegyik énekét kívülről ismerte, pedig ugyancsak hosszú énekek voltak benne. Az istentiszteletek bizony jó kétórásak voltak, de én ezt soha nem bántam. Egy kedves történetre még ma is úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Volt a városban egy dr. Weisz nevezetű orvos, aki egyébként nagyszerű, közkedvelt szakember volt, de a templomba mindig utolsóként érkezett. Egyik vasárnap a lelkész (ha jól emlékszem, Szeberényi Lajosnak hívták) már a szószéken állt, amikor a doktor egy hangosan kopogó cipőben bejött a templomba, és beült az első padba. A lelkész abbahagyta a prédikálást, és szigorúan feddte meg a késve érkezőt a szószékről: „Az olyan ember, aki késik a templomból, ne üljön az első padba!”- Miért költözött a család Budapestre?- Édesapánk nagyon korán meghalt, így édesanyánk egyedül maradt a négy gyermekével. Nem csoda, hogy egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerültünk, és egy családi megbeszélés során úgy döntöttünk, hogy feljövünk Budapestre.- Az első gyülekezet, amelyben tisztséget vállalt, a zuglói volt. Hogyan került kapcsolatba a gyülekezettel?- 1941-ben, leszerelésem után meglehetősen szűkén élt együtt a család egy kis házban. A Gyarmat út 63.-ban lakott akkoriban egy ismerősöm, aki elmondta, hogy a ház egyik tetőtéri lakása szabad, költözzem oda. Három havi lakbért előre kifizettem, és beköltöztem a lakásba. Akkor még a Deák téri templomba jártunk istentiszteletekre. Egyik nap meghívót hozott a postás; azóta is őrzöm. Az állt benne, hogy 1942. október 11-én, a Szentháromság ünnepe utáni 19. vasárnapon kerül sor az új zuglói evangélikus templom alapkövének letételére; az igehirdető Scholz László lesz. Elmentem erre az ünnepségre, és aztán a gyülekezetben maradtam. Lassan megismertem a gyülekezet vezetőit, mindenekelőtt Kárpáti Sándor felügyelőt és Cserhalmi István gondnokot, Scholz Lászlóval pedig baráti kapcsolatba kerültem. A templom építése közben szerveződött meg a gyülekezet első presbitériuma, amelynek másodfelügyelője lettem. Igyekeztem megfelelni ennek a megtisztelő feladatnak. A felügyelővel és a gondnokkal együtt szinte minden szabad percünket az építkezésen töltöttük. Talicskáztuk a földet, betonoztunk, és saját kezűleg faragtuk, csiszoltuk azokat vott a gyülekezetbe. Szinte azonnal presbiternek választottak ott is. Akkor még Kendeh György volt a gyülekezet lelkésze, akit Rezessy Zoltán, majd Bencze Imre követett. Bencze Imrével még Tahitótfalu- ban ismerkedtem meg egy táborozás alkalmával. A kelenföldi templom környéke borzasztó állapotban volt. A kerítés le volt döntve, mindenki ott gyalogolt keresztül. Abban az időben egy lakatosnál dolgoztam, és azt mondtam, hogy vegyük meg az anyagot, én pedig a lakatosműhelyben elkészítem a kerítést. így történt. Szombatonként a gyülekezet fiataljaival betonoztam, más napokon pedig a műhelyben dolgoztam. Hamarosan állt a kerítés a templom körül.- Meg tudja-e mondani, hogy hány lelkész prédikációját hallgatta, és hány lelkésszel került kapcsolatba élete során? Még megbecsülni sem tudom. Azt viszont tudom, hogy ki volt rám a legnagyobb hatással. Scholz László, akire nemcsak mint nagy hatású igehirdető lelkészre, hanem mint nagya köveket, amelyeket a templom apszisába építettek be. Még később is, amikor már a Kun utcában laktam, szombatonként reggel elindultam Zuglóba, és Cserhalmi Pista bácsival együtt végeztük az éppen aktuális munkát. A zuglói évek krónikájához tartozik még, hogy miután a kántorképzőt is elvégeztem, sikerült összeverbuválni egy gyülekezeti énekkart.- A következő' állomás a Józsefváros volt.- így van. A Józsefvárosba a feleségem révén kerültem; az ő édesapja a józsefvárosi gyülekezet felügyelője volt, így szinte természetesnek tűnt, hogy ott is presbiternek választanak. Abban a gyülekezetben az ifjúsági munka állt a középpontban. Egy gyermekbibliakört vezettem, amelybe alkalmanként ötvenhatvan gyermek is eljött. Abban az időszakban Szabó Aladár lelkésszel kerültem nagyon jó kapcsolatba.- Végül Kelenföld következett, ahol szintén komoly feladat várta.- 1964-ben költöztünk Kelenföldre. Alig rendezkedtünk be az új helyünkön, máris meglátogatott bennünket Bottá István, és hiszem emberre is gondolok. Nagyon sokszor beszélgettünk, tervezgettünk együtt. A templomépítés időszakában mindig biztatott, bátorított bennünket. „Lesz egy templomunk!” - mondta mindig. Mi pedig kimondhatatlan örömmel talicskáztuk a földet, hordtuk a betont, és faragtuk a köveket. Amikor Kárpáti Sanyi bácsi kórházban volt, délután bement őt meglátogatni, de akkor sem feledkezett meg arról, hogy a délelőttjét velünk töltse.- Az Evangélikus Élet idén a 70. évfolyamába lépett. János bácsi életkoránál fogva ott lehetett már az indulásnál is. Mióta olvassa hetilapunkat?- A kezdetektől fogva rendszeres olvasója vagyok a lapnak. Szinte mindent elolvastam az.új- ságban. A prédikációs előkészítőket, a gyülekezeti híreket, mindent. Sok szerzőt személyesen is ismertem, ezért kétszeresen is érdekelt, hogy kinek a tollából mi jelenik meg. Ma is éppen olyan örömmel és várakozással veszem kézbe az Evangélikus Eletet, mint annak idején. Elégedett vagyok az új külsővel is, amely méltó a hetilap hetvenedik születésnapjához. ■ Kiss Miklós Egyházunió az erdélyi evangélikusokkal? ■H Folytatás az 1. oldalról Három hónapon át vártam, hogy talán valaki - akár egyházvezetőink közül - válaszol a felvetésre, az azonban mindeddig visszhang nélkül maradt. Ezért érzek késztetést arra, hogy a magam részéről reflektáljak a kolozsvári püspök újszerű elgondolására. A beszélgetésben ő ezzel a javaslattal áll elő; „Véleményem szerint a magyarországi és az erdélyi magyar evangélikus egyház nyugodtan létrehozhatna egy integrált szervezetet. Nevezhetnénk ezt egyházszövetségnek vagy aminek akarjuk, a lényeg az volna, hogy a két egyház ténylegesen integrálódjék. Lehetne közös konzultatív zsinatunk, tehát adhatnánk ennek jogi formát is.” Nem mehetünk el válasz nélkül egy ilyen merészen új javaslat mellett! Mielőtt azonban a felvetett „integrált szervezet” vagy „egyházszövetség’’ megalakításának esélyeit megvizsgálnánk, érdemes röviden áttekinteni, miként is alakult az erdélyi magyar evangélikusok egyházi hovatartozása. A Brassó környéki és a barcasági magyar evangélikusok sokáig a szász evangélikus egyház hatókörébe tartoztak, ám 1886-ban öntudatosan a Nyíregyháza központú Tiszai Egyházkerülethez csatlakoztak. A fiatalabb alföldi egyházközségek pedig folyamatosan a Bányai Egyházkerület részeivé váltak. A trianoni diktátum nemcsak az ország, hanem a magyar evangélikusság testét is felszabdalta. A Romániához csatolt hittestvéreink szívós élni akarását jelezte, hogy hosszas jogi küzdelmek után 1926-ban önálló szuperintendenciát hoztak létre, amely évtizedekkel később püspökséggé alakult át. Az 1940- es második bécsi döntés értelmében Észak-Erdély ismét Magyarországhoz került, így az ott élő evangélikusok - mint utóbb kiderült, csak néhány évig - ismét a Tiszai Egyházkerülethez tartoztak. Számos korabeli jegyzőkönyv és fénykép őrzi annak emlékét, hogy Túróczy Zoltán püspök mennyire szívügyének tekintette a visszatért területek lelkigondozását és kormányzását. Az erdélyi evangélikusságnak sokszor bizony magára hagyatva kellett harcait megvívnia. Annál meghatóbb, hogy 1956-ban számos erdélyi evangélikus lelkész és teológushallgató nyíltan szolidaritást vállalt a magyarországi forradalommal. Büntetésképpen megismerhették a hírhedt Securitate vallatópincéit, majd többségük hosszú éveket töltött el lágerben, a Duna-delta mocsaraiban robotolva. A hivatalos magyarországi egyház évtizedeken át alig vett róluk tudomást. A parázs azért izzott a hamu alatt. Néhány lelkésznek és gyülekezetnek volt bátorsága a testvérgyülekezetek ápolására is: példaként említhetjük a budapest-kelenföldi és a sepsiszentgyörgyi egyházközség leleményes együttműködését. A „létező szocializmus” utolsó éveiben aztán mind több magyarországi fiatal kereste fel az erdélyi evangélikusokat. A „Menj és nézd meg, hogy jól van- nak-e testvéreid...” (iMóz 37,14) utasításnak engedve valóságos csempészárut - egyebek mellett magyar nyelvű Bibliákat és teológiai irodalmat - vittünk csővázas hátizsákjainkban. A Mevisz 1988-as megalakulása utáni egyik legjelentősebb akciónk az volt, hogy több teherautónyi segélyszállítmányt vittünk át a határon. Sok baráti és testvérgyülekezeti kapcsolat jött létre ezekben a csodálatos hetekben. Nagy kár, hogy a kezdeti nekibuzdulás aztán sok helyen alábbhagyott. A rendszerváltás utáni években eljutottunk oda, hogy már nem álltak elháríthatatlan akadályok az együttműködés útjában. Ha nem is ment zökkenők nélkül, de mind több hazai lelkész- és papnétalálko- zón, ifjúsági konferencián fogadhattunk erdélyi vendégeket. Nem véletlenül használom ezt a szót: ők ugyanis többnyire vendégek maradtak. A „Jé, ti ilyen jól beszéltek magyarul?” tudatlanságból fakadó kérdését mind ritkábban szegezték már nekik, ám igazán integrálódni még nem nagyon tudtak. Többnyire a mi hibánkból, mert vagy lekezelően, vagy előítéletektől terhelve, vagy túlságosan atyáskodva bántunk velük. Többnyire el kellett ahhoz utazni Erdélybe, hogy meglássuk hagyományaik - egyebek mellett liturgiájuk - igazi értékeit, és jobban megismerjük azt a missziói vagy éppen sajtómunkát, amelyet igen csekély külső támogatással végeznek. Adorjáni püspök szavaihoz csatlakozva javaslom: fűzzük sokkal szorosabbra a kapcsolatokat! Ne legyen kérdés, hogy egy-egy jelentősebb egyházi találkozóra, konferenciára hívunk-e erdélyi résztvevőket, sőt előadókat. Legyen természetes az együttműködés a sajtómunkában. Támogassuk az olyan ígéretes kezdeményezéseket, mint a Mustármag című vasárnapi iskolai újság, illetve bátorítsuk erdélyi testvéreinket arra, hogy ne csak olvasói, hanem rendszeres tudósítói is legyenek az Evangélikus Életnek és terjesztői a Credónak. Állítsuk helyre a kolozsvári és a budapesti teológia közötti cserediák- kapcsolatot, sőt váljék gyakorlattá az oktatók cseréje, valamint a közös teológiai konferenciák szervezése. Támogassuk azt a lehetőséget, hogy teológusaink Erdélyben végezzék diakóniai és gyülekezeti gyakorlatukat. Szorgalmazzuk az oktatási intézmények kölcsönös együttműködését. Ismertessük meg lelkészeinkkel és híveinkkel a gazdag erdélyi liturgiát - így talán a magunk liturgikus reformja is kevesebb fölösleges vihart kavarna. Hasonlóképpen tanulhatnánk példának okáért az erdélyieknek a cigánypasztorációban szerzett tapasztalataiból. Vonjuk be a különféle missziói és számítógépes pályázatokba a határon túliakat. Az informatikai fejlesztéssel különösen sokat tehetnénk a kapcsolattartás könnyítéséért. Tudatosan törekedjünk arra - ami személyes jóindulatból itt- ott már megvalósul -, hogy a nemzetközi egyházi szervezetekben együttesen lépjünk fel, hiszen közösen könnyebb lehet az érdekérvényesítés is. Összefoglalva: a magyar-magyar evangélikus kapcsolatokat az eddigieknél sokkal szorosabbra lehetne fűzni. Érdemes volna a sok jó szándékú egyéni kezdeményezést is összefogni. Nemcsak az egyházvezetés, de az egyes intézmények és különösen a gyülekezetek szintjén kellene együttműködni. A tájékozott olvasó felteheti a kérdést: nem válhat a néhány évvel ezelőtt létrejött METT (Magyar Evangélikusok Tanácskozó Testületé) az együttműködés emyőszervezetévé? Esélyt kell adni ennek is, törekedve arra, hogy ez a fórum mindinkább tartalommal teljen meg. Ám a romániai (erdélyi) és a magyarországi evangélikusság ennél többet érhet el. Most, hogy keleti szomszédunk európai uniós tagsága is a közeljövő valósága lehet, légiesülhetnek, a gyakorlatban lassan el is tűnhetnek az országhatárok. A szakemberek hangsúlyozzák, hogy mindinkább a régiók együttműködése jelenti az európai jövőt. Ennek összefüggésében nem szabad megriadni az integráció, az egyházszövetség vagy -unió gondolatától sem. Talán még kiderülhet: nemcsak oka, hanem célja is lehet annak, hogy a négy égtáj közül jelenleg csak háromhoz kötődik valóságos egyházkerület. Nem is lenne rossz a nyugati, az északi és a déli mellett egy olyan keleti egyházkerület felállítása, amely alapvetően erdélyi gyülekezeteinket foglalná magába. Mielőtt valaki nagyon megijedne a határokon átívelő egyház gondolatától, érdemes emlékezetébe idéznie a tényt: a világ számos ortodox egyházára jellemző, hogy állam- és egyházszervezeti határai nem esnek egybe. Evangélikus példát is említhetünk: az ELKRAS nevű, alapvetően német egyházszövetség, a Lutheránus Világszövetség tagja, már nevében is büszkén viseli: Evangélikus-Lutheránus Egyház Oroszországban és Más Államokban. Májusra a magyar reformátusok is napirendre tűzték az egyháztagság határokon túlra történő kiterjesztését, amely döntés - amint olvasom - „egyenes folytatása a kettős állampolgársággal kapcsolatos eddigi zsinati állásfoglalásoknak”. Mindez tehát nálunk is lehet cél. A megvalósuláshoz vezető út pedig a szorgos hétköznapok találékony együttműködéséből áll. Az Adorjáni püspökkel készült interjú fotóját nézem. Nyitott tenyerét nyújtja felénk a püspök. Mi lehetne a képaláírás? A sajnálatosan elterjedt, ám velejéig hamis és rosszindulatú értelmezés szerint ez: „Ezek az a határon túliak már megint a markukat tartják!” A hiteles szöveg viszont azt adhatja Adorjáni Zoltán szájába: „Jobbomat nyújtom felétek. Kezet fogunk?” Magam ezt javaslom. Fogjunk kezet, legyünk készek a szövetségkötésre. A többit meg bízzuk az Úristenre. ■ Fabiny Tamás
