Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)

2005-03-13 / 11. szám

'Evangélikus Elet^ KULTÚRKÖRÖK 2005. március 13. 5 „Egész világ a harcmezőn. A szabadságharc emlékezete Hétfaluban Magyar vár, csángó szobor, Kossuth Lajos szemfedóje 1999 nyarán néprajzi tábort szerveztünk Bácsfaluban, hétfalusi csángó és buda­pesti gyerekek részvételével. A tíz nap alatt nemcsak a vidék szokásaival és tár­gyi emlékeivel ismerkedtünk, hanem múltjával is. Elsősorban az 1848-49-es szabadságharc emlékhelyeit kerestük fel, így jutottunk el a tömösi emlékmű­höz is. Ám nem az fogadott bennünket, amire számítottunk. Kísérőnk nem vilá­gosított fel bennünket arról, hogy ugyan egy teljesen ép emlékművet fogunk majd megpillantani, amelyet nem kez­dett ki az idő vasfoga, és jó rejtekhelyé­nek köszönhetően vandál kezek sem csonkítottak meg, mégis egy tönkretett, meggyalázott kegyeleti hely vár ránk: az emlékművet leöntötték piros, sárga és kék festékkel. Abban az évben a március 15-e megünneplésére összegyűlteket ez a látvány fogadta. Ha nem is az elköve­tőik) személyét, de nemzeti hovatarto­zásukat mindenképpen egyértelművé tette a festékek színe, mely jól látható az emlékművön mind a mai napig, hiszen nem tudták letakarítani. A festék tehát egyelőre időtállónak bizonyult, de még így sem tudták eltüntetni sem az emlék­tábla szavait, sem a magyar nyelvét. Ta­valy ősszel már a kerítést is megcsonkí­tották, a kisebbik emlékkő hiányzott, de a nagy kő még állt, „a haza védelmében itt elvérzetteknek” hősiességét hirdetve. Ez volt a „harmadik díszes emlék a tö­mösi szorosban, az úgynevezett »ma­gyar vár« ormán, az 1849-ben az oroszok ellen vívott csatában elvérzett honvédek emlékére állított honvédszobor. Ezt a magyar mérnök- és építészegylet állítot­ta 1881-ben, szeptember 25-én, melynek avatásánál a brassói magyar dalárdával én is részt vettem mint 1848-49-es hu­szár” - írta Koós Ferenc egykori brassói tanfelügyelő a Brassói Lapok hasábjain. 1891-ben a csemátfalusi főtéren, az akko­ri Kossuth téren emlékoszlopot állítottak az ötvenegy csángó vértanú, a decembe­ri vérengzések és a „véres karácsony­szombat” áldozatainak emlékére. „Ezt az emlékoszlopot is már a brassói és Brassó megyei EMKE fiókja kebelében indítvá­nyoztam, s annak nevében gyűjtöttem reá a költséget. Összesen kilencszáz ko­ronába került, s nagy ünnepéllyel avat­tuk fel. A felavatóbeszédet is én tartot­tam. Részt vett ezen az ünnepélyen az EMKE-n kívül a brassói és Brassó megyei magyarság. Ilyen szép csángóünnepet nem látott többé a hétfalusi csángó nép” - írta Koós Ferenc erről az ünnepségről. Az ötvenegy vértanú 1848 decembe­rében vesztette életét. December 8-án a Tömösnél felvonuló Kossuth-huszárok Hétfaluba érve megfélemlítettéit és meg­sarcolták a falvak román lakosságát. Hat nappal később román népfelkelők és lo­vasok vonultak Négyfaluba, s ugyanúgy fizettek vissza: felégették a falvakat, el­hajtották az állatokat, és megöltek több mint száz magyart. Ekkor esett áldoza­tul Szász György hosszúfalusi lelkész is, akit a szájhagyomány szerint izzó vas­kályhán addig perzseltek, míg ki nem le­helte a lelkét. Borosa Mihály bácsfalusi lel­kész visszaemlékezései szerint: „Szász György hosszúfalusi lelkésztől pénzt követeltek, de nem adhatott, mert nem volt kéznél. Kínozták, levágták kisujját, lerántották lábáról, s úgy húzták ki az udvarra, de minthogy itt sem árulta el pénze hollétét, a meleg kemencét fejére húzták, s így főbe lőtték.” „Eltemettetett volt hirtelenében a templomkerítésben levő mészgödörbe, de onnan kivétetvén, viteték a temetőbe s a felesége mellé jobbra eltemettetett.” Abban az évben vasárnapra esett szenteste, a többi áldozat előző nap lelte halálát. „Karácsony szombatján nagy sür­gés és forgás volt a hétfalusi gazdasszo- nyok közt, mindenik kalácsot, réteseket s más csemegéket készített, hogy az őket megvédett honvédeket a szent ünnepe­ken megvendégelhessék” - írta Orbán Ba­lázs. A Kossuth-huszároknak azonban vissza kellett vonulniuk Háromszékre, s az asszonyok sem fejezhették be a sütést, mert Brassó-Deresztye felől hatalmas ro­mán sereg rontott az immár védtelen csángókra, s kegyetlen módon legyilkol­tak mindenkit, aki nem tudott előlük el­menekülni. A bácsfalusi magyar temp­lomnál garmadába rakták a legyilkolta- kat, s így tettek a többi községben is. Tat­rangon csaknem az egész magyarságot kiperzselték, még az Úr templomát sem kímélték meg: azt is feldúlták. Bednere György akkori tatrangi lelkész feljegyezte, hogy a karácsonyi kalácsot sütő kemen­cékből lapátokkal kivett parazsat szét­szórva több mint száz épületet gyújtottak fel, és szarvasmarhák tucatjait ölték le vagy hajtották el. Személy szerint csak a lelkésznek 1849 forint kárt okoztak. Ő maga csak úgy kerülhette el hosszúfalusi kollégájának, Szász Györgynek a sorsát, hogy a pürkereci lelkésszel, Türkösi And­rással együtt a szomszéd községen, Bodo- lán át menekült. Itt a császári katonák el­fogták, Brassóba kísérték, s miután ott ár­tatlanságukról megbizonyosodtak, sza­badon bocsátották őket. Az áldozatokat 1848. december 24-én lelkész nélkül temették el. Még emleget­ni sem merték őket. Csak 1857 után mer­ték a templomban szóba hozni az 1848- as véres karácsonyt, ekkortól lehetett a hátramaradottakat nyilvánosan is vi­gasztalni, s a vértanúkról kegyelettel megemlékezni. Az áldozatok tiszteletére emelt em­lékmű háborítatlanul állt 1926. január 6- ig. Amikor a románok Hétfaluba is be­vonultak, Négyfalu lakói a hosszúfalu- alszegi evangélikus temetőbe menekí­tették a szobrot, mely az évtizedek fo­lyamán igencsak megkopott. Az egy­házközség 1981-ben titokban kijavíttatta a letöredezett sarkakat, és új márvány­táblákat készíttetett. Aztán az 1990-es évek barbársága ezen az emlékművön is nyomot hagyott: sárga festékkel öntöt­ték le. Napjainkban azonban nemcsak a helyi közösség és az egyház figyel az emlékmű állagára, hanem a négyfalusi RMDSZ szervezete is felvállalta az em­lékoszlop karbantartását, javítását. így ma már az arra járó látogató a megtisztí­tott, felújított emlékműnél róhatja le ke­gyeletét. Amikor hagyományokról - főleg szájha­gyományról - esik szó, nem feledkezhe­tünk meg még egy fontos momentumról. Ezúttal nem emlékezésről, hanem tiszte­letadásról van szó. 1893 tavaszán Sipos Já- nosné Bereczki Annának az az ötlete támadt, hogy tekintettel Kossuth Lajos hajlott élet­korára, halotti leplet és fejpámát készít a számára. A babérgirlandokkal és a Kos­suth család címerével díszített szemfedőn a következő jelige állt: „A derék nem fél az idők mohától, a koporsóból kitör és eget kér. - A hétfalusi csángó nők tisztelete jeléül, Sipos Já- nosné, 1893”. A kormányzó háziorvosával és a Turin város polgármesterével folyta­tott levelezésnek köszönhetően a kegye­leti tárgyakat elszállították, és Turinban őrizték a kormányzó haláláig, amikor is e tárgyak a nyilvánosság elé kerültek. Fény­kép is készült róluk, melyet elküldték a Si­pos családnak is, valamint Kelemen György ’48-as honvéd pontos leírást adott róluk visszaemlékezéseiben. ■ V. E.-Gy. ► 1848-ban Pest közel százezer la­kosát harminchat kávéház szol­gálta. Miért, hogyan lett épp a Pil­vax a forradalmárok törzshelye? És egyáltalán: milyen volt ez a ká­véház? A történet persze nem 1848-ban kezdődik... Ismerked­jünk meg azzal a kávéssal, aki az Urak utcájában 1840-ben átveszi, átalakítja és Renaissance néven nyitja újra a Libasinszky-házban működő kávéházat. Privorszky, Pillvax, Fillinger Kávésok az Urak utcájában oly elmés, mind jellemző emblémául szolgálhatnak egy magyar, s különösen törvénygyakorlók kávéházának. A fes­tés igen sikerült. Laccataritól való.” Vahot Imre bepillantást enged a ven­dégek hétköznapjaiba is: ,,.,.a fiatal tör­vénygyakorló (...) sok unalmas munká­ja végeztével (...) üres óráit itt töltheti el legéldelhetőbben azon vele rokonszen- vű, vele egyszőrű társak és vidor barátok közt, kikkel bizalmasan, otthoniasan mulatnia a neki annyira idegen s mind­nyájunknak kevés szellemi élvet nyújtó fővárosban legnagyobb gyönyörére vá­lik. (...) Azok, kik e mulatóhelyen újsá­got nem olvasnak, nem tekéznek vagy a játszókat nem nézik, többnyire politikai vagy irodalmi dolgokról szoktak egy­más közt beszélgetni, (...) faggatják egy­mást mindenféle szövevényes (captio- sus) jog-kérdéssel, s a magyar törvények majd minden szakát nagy tűzzel vitatják meg..." Privorszky idejében esténként zene is volt; egy ideig nem kisebb híres­ség muzsikált, mint Rózsavölgyi Márk, akinek a kávéháztól való megválását Va­hot így nehezményezi: .....fölötte kár, ho gy most már jeles hangszerzőnk, Ró­zsavölgyi kis zenetársasága nem játszik e helyt, hol azelőtt válogatottabb ma­gyar nóták előadásával lelkesítő hatást eszközlött.” 1847-től már nem Pillvax, hanem volt főpincére, a győri születésű Fillinger János a bérlő. Valójában ő volt Petőfiék, a for­radalom kávésa. Meg is bűnhődött érte szegény keservesen. A szabadságharc bukása után az állandó rendőri zaklatá­sok miatt ott kellett hagynia a Pilvaxot (ekkor már így volt olvasható a név a cé­géren), a Sebestyén téren bérelt egy kis kávéházat. Bár a rendőrség továbbra is szemmel tartotta, sőt egyszer bosszúból vagy figyelmeztetésképpen szét is verte az üzletét, a fiatalság továbbra is nála ta­lálkozott. 1868-ban halt meg: nagy szé­gyen, hogy nem tudni, hol (volt) a sírja. Alakját Dalmady Győző, Kónyi Manó és né­hány további emlékező tisztelettel és szeretettel idézte fel, de ez nem változtat azon a tényen, hogy nem az ő neve vált fogalommá. ■ Saly Noémi Privorszky Ferenc a Hont vármegyei Ipoly- szalkán született 1809-ben. Kiváló üzlet­ember, rokonszenves egyéniség - lám, mit ír róla Vahot Imre: „Privorszky, a kávé­ház tevékeny tulajdonosa mindent elkö­vet hasznos friss forráskint megújuló ifjú vendégseregének jókedvbeni tartására s kielégítésére, s minthogy udvarias, szíves és nem szolgalelkű magyar ember, a fia­talság bizalmasan társalog és játszik vele.” A kedves kávés, a jó kiszolgálás és a sokféle újság mellett nagy vonzerőt je­lentett az is, hogy a kávéház épülete volt az első ház Pesten, melyet - 1837-ben (!) - gázzal világítottak ki. Az üzlet ekkor a pesti nép ajkán szellemes, de kissé mor­bid gúnynevet kapott: „az Örök Világos­sághoz”. Privorszky első dolga egy nagy átala­kítás volt. A falakról politikusok, állam­férfiak néztek a jurátusokra: „[Privorsz­ky] .. .különösen hódolva az ifjúság lán­goló honszerelminek, buzdító jelül Be- zerédy, Deák Ferenc, b. Eötvös, Fáy And­rás, Kossuth, Klauzál stb. derék hazánk­fiai arcképeit függeszté a falra.” Amikor Pillvax Károly - nem tévedés, két 1 betűvel írta a nevét - 1843-ban átveszi a Renais- sance-ot, és felesége követelésére a saját nevét írja a cégérre, ő is felújításba kezd, mégpedig a Regéló' tudósítása szerint ugyanebben a szellemben: .....az oldal­fal ak hosszanta elfutó boltívekbe ara- beszkek és füzérektől környezve, egy- egy jeles magyar előd arczképét festeté al fresco, minők... Zrínyi, Rákóczi, Szent István, Mátyás király, Révay stb. mind olly nevek s férfiak, mellyek szint­Hadászat, harcászat a szabadságharcban ► Az ünnepi megemlékezések álta­lában március 15-e történéseit ele­venítik fel, kevesebb figyelmet kapnak a későbbiek, a szabadság- harc katonai vonatkozásai. Holott a honvédseregben sok neves és névtelen - különböző foglalkozá­sú, családi hátterű, vagyoni hely­zetű, vallású, nemzetiségű - kato­na küzdött hősiesen gyalog, lóhá­ton, szuronnyal vagy ágyúval ha­zánkért és a szabadságért. Az aláb­bi írásban a szabadságharc egy-egy hadászati, harcászati vonatkozá­sáról esik szó. Magyarország 1848 szeptemberétől kor­látozott háborút viselt a támadó Horvát­ország, október végétől pedig Ausztria ellen. A korlátozott háborúban a harcok addig folynak, amíg nem teljesül a kitű­zött katonai és politikai cél. A magyar politika nem a Habsburg Birodalomtól való elszakadást szorgalmazta, hanem békés körülményeket szándékozott biz­tosítani az 1848 áprilisában megkezdett átalakulás folytatásához. A magyar el­képzelésekkel szemben az osztrákok a megsemmisítő háború mellett foglaltak állást, azaz teljes vereséget kívántak mérni az ellenségre úgy, hogy az már ne tudjon védekezni. Egy háború típusát mindig az erősebb fél szándékai határozzák meg, ezért a szabadságharcban Magyarországnak is ez utóbbi formát kellett alkalmaznia a mielőbbi béke érdekében. 1849 áprilisá­ra kiderült, hogy Ausztria rövid távon nem tudja tartani a teljes megsemmisítés politikáját, mert nincsenek meg hozzá a kellő erőforrásai. Így érhettek el a ma­gyarok stratégiai sikereket, például a horvát hadsereg támadásának megállítá­sát 1848 szeptemberében. Egy-egy csata során a katonák fegyver­zete és a csapatok kiképzettsége határoz­za meg az ütközet megvívásának mód­ját, más szóval a harcászatot. A ’48-as szabadságharc csatáiban - a kor hadi- technikájára jellemzően - nemcsak a lo­vasságnak és a tüzérségnek, hanem a gyalogságnak is nagy szerepe volt, még­pedig mindkét oldalon. A magyar gya­logság a lovasság támadásával szemben gyakran alkalmazta a zárt négyszögbe való fejlődést. Ez a forma négy négysoros arcvonalat jelentett, ezer-ezerkétszáz fő­vel, elvileg kétszázötven-háromszáz lő­fegyverrel és ugyanennyi szuronnyal. A lovasság zárt kötelékbe fejlődve minden fegyvernem ellen bevethető volt. A gya­logság ellen a cél az volt, hogy betörjenek a négyszögbe, és egyéni harcra kénysze­rítsék a gyalogosokat. A négyszöget sike­resen alkalmazták honvédeink például az április 26-i komáromi csatában a ne­hézlovasság rohamával szemben. A magyar huszárság nem volt köny- nyű helyzetben, amikor az ellenfél ne­hézlovasságával kellett megütköznie, hi­szen annak sokkal nagyobb volt a lökő­ereje. Ám ennek ellenére is tudtak sikert aratni: például 1849. július 2-án sikeres huszárroham zajlott le Komáromnál. A tüzérség minden fegyvernemet si­keresen tudott támadni, de közelharc­ban nem volt esélye. Emiatt rendeltek a tüzérek mellé lovasságból álló lövegfe- dezetet. Ha azonban nem hangolták kel­lőképpen össze a támadást, és túlzottan előrementek az ütegek, akkor könnyen az ellenség kezére juthattak. így volt ez az utóbb említett komáromi csatában is. A magyar honvédseregnek - bár­mennyire igyekezett is hősiesen küzdeni - a csaták hevében nem mindig sikerült betartania a tapasztalatra és a taktikára épített harcászati elveket. Arról nem is beszélve, hogy honvédeink harcászati ki­képzettsége jóval gyengébb volt a császá­ri és az orosz haderőkénél. Emellett oly­kor szervezeti hiányosságok is nehezítet­ték a győzelemhez vezető utat. Mindezek azonban nem kisebbítik a honvédsereg érdemeit, azt, hogy honvédeink bátran helytálltak a szabadságharcban. ■ Széchenyi Magdolna történelem szakos egyetemi hallgató

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents