Evangélikus Élet, 2005 (70. évfolyam, 1-52. szám)
2005-02-27 / 9. szám
‘Evangélikus Élet^ KULTÚRKÖRÖK 2005. február 27. 5 I I í ! j T anuláskényszer Ismerek olyan középiskolásokat, akik szinte „belefeszülnek” a tanulásba. Nemcsak az elmúlt néhány hétben, a kitűnő félévi eredmény elérése érdekében, hanem év közben is, rendületlenül. Bár még tizennyolc évesek sincsenek, sokszor késő estig gyötrik magukat, sőt hajnalban is felkelnek, hogy újra átnézzék az anyagot. Sokan néha sírnak, mert teljesíthetetlennek tűnnek számukra a követelmények (előfordul, hogy egy nap három-négy dolgozatot is írnak). A tanuláshoz való ilyen viszonyulás hátterében egy belső kényszer áll, amely arra sarkallja ezeket a fiatalokat - nemcsak középiskolások, hanem egyetemisták is vannak köztük -, hogy a rájuk rótt feladatokat maximálisan teljesítsék. Az ezzel járó túl sok stressz azonban végül megbetegedéshez vezethet. Az orvosok például azt tapasztalják, hogy az epekő kialakulása - e folyamatban a túlterhelés és a feszültség is szerepet játszik - ma többségükben tizenkilenc-huszon- két éveseket érint, pedig korábban az ötven-hatvan évesek betegsége volt. Dr. Antalfai Márta pszichológussal, a Lelki Egészségvédő Alapítvány elnökével a tanuláskényszertől szenvedő fiatalokról beszélgettem. Kiáltás a végekre Somogyváry Gyula, azaz Gyula diák verses üzenete Reményik Sándornak- Mi áll a kényszeres tanulás hátterében?- A kényszeres tanulás legtöbbször a külső elvárások hatására alakul ki. Az aktivitásra, cselekvésre való belső késztetés kisgyermekkorban - körülbelül kétéves korban - jelenik meg a fejlődés elengedhetetlen feltételeként. Ahhoz, hogy egy gyermek megfogjon egy számára érdekes tárgyat, vagy hogy elinduljon valamely célpont felé, belső motivációra van szüksége. A belülről eredő késztetések segítségével ismerheti meg környezetét. A felnőtt világ jó szándékkal óvja a gyermeket ebben a megismerési folyamatban, a túlóvás azonban beszűkítheti a kicsikben levő kíváncsiságot, a felfedezési vágyat. A szülő felelőssége, hogy megfelelő irányba terelje gyermeke belső indíttatású cselekedeteit. Sok esetben pusztán kényelmi szempontból túlkorlátozó a szülő. Fontos, hogy a puszta tiltás helyett lehetőleg a belátáson legyen a hangsúly. Ehhez több foglalkozásra és törődésre van szükség, hogy ne törjön meg a gyermek akarata, belső indíttatású cselekvése, hanem módosuljon, azaz a külvilághoz, a realitáshoz igazodjon. A szülőnek partnernek kell lennie gyermeke ismeret- szerzési folyamatában.- Hol csúszik félre a szülők jó szándéka?- Ott, amikor a szülőnek egyedül az a fontos, hogy jól teljesítsen a gyermeke, mivel ekkor a tanulás körét egyedül az iskolára szűkíti le. Ez az egyoldalú elvárás visszafogja a gyermeket, azaz fejlődését egy irányba, csak a tanulásra, azaz a kognitív ismeretek elsajátítására szorítja. Sok szülő csak akkor fogadja el gyermekét, ha kitűnő jegyet hoz haza; már egy négyes osztályzatért is rossz szemmel néz rá. Az így nevelkedő gyermek akarati élete beszűkül, egyirányúvá válik. Praxisomban sok tizennégy-húsz éves panaszkodik így: „Otthon semmi nem volt elég jó...” Szüleik maximalistának nevelték őket, elérhetetlenül magasra tették a mércét. Ez gyakran abból ered, hogy nem tudják elfogadni gyermeküket olyannak, amilyen az valójában. Az ilyen szülők esetében gyakran saját maguk elfogadásával is probléma van, nemegyszer kisebbrendűségi érzésben szenvednek. Az irreális szülői elvárások hatására eljut a gyermek oda, hogy csak tanul és tanul... Amikor tizennyolc éves lesz, és ki sem mozdul otthonról, a szülő unszolni kezdi, hogy barátkozzon, menjen társaságba, ám észre sem veszi, hogy az nincs is neki. A szülői nógatásra az a gyermek válasza, hogy még intenzívebben tanul. Ez az idegrendszer paradox válasza, hiszen amikor barátokhoz szeretett volna menni vagy a tanulás helyett mással foglalkozni, akkor nem engedték, most pedig külső kényszerre már nem mozdul ki otthonról.- Melyek a tanuláskényszer tünetei gyermekeknél, fiataloknál?- Fejfájás, szorongás, pánikreakció, megzavart akarati élet. A gondolkodás egyoldalúvá, érzelemmentessé válik, így a gyakorlati életben sem tud megfelelően kiigazodni, fejletlen marad a kommunikáció, valamint az érzelmi élet. Mindezek megnehezíthetik a későbbiekben kialakuló párkapcsolatot. Sok húsz-hu- szonkét éves fiatalnak fogalma sincs, mit kezdjen magával; nem tudják, mi érdekli őket igazán, pedig a legtöbb tárgyból végig kitűnő eredményeket értek el az iskolában. Megtörténhet, hogy a belső indíttatású késztetések annyira elhalványodnak, hogy életük egyre jobban el- sivárosodik. Ezt a folyamatot több olyan fiatalnál tetten értem, akik harmincéves korukra már semminek sem tudnak örülni az életben.- Mi történik, ha a folyamat nem áll meg?- Sajnos sok fiatal számítógép-, alkohol- vagy drogfüggővé válik.- Ismerek olyan tinédzsereket is, akik fellázadnak szüleik elvárásai ellen.- Természetesen előfordul az előbb említett reakció ellenkezője is, amikor a gyermek vagy fiatal hátat fordít a szüleinek és a tanulásnak egyaránt. Egyre rosszabb jegyeket hoz haza, és nem hat már rá a szülői büntetés sem.- Mit tehet a szülő annak érdekében, hogy elkerülje gyermeke lázadását vagy későbbi tönkretételét?- Lássuk a lehetőségeket! Ha a gyermek magától jól tanul, a szülő irányítsa figyelmét az iskolán kívüli történésekre, ismeretekre is. A gyengébb eredmények esetén azt kell tudatosítani a gyermekben, hogy nem tragédia, ha nem kitűnő az osztályzat. Ha rossz jegyeket hoz, ne könyveljük el butának, hanem irányítsuk figyelmét arra, amit szívesen tanul vagy tesz - esetleg iskolán kívül -, például a sportra, valamilyen szakkörre, táncklubra vagy hasonlóra. A lényeg az, hogy a gyermek találjon magának olyan elfoglaltságot, tevékenységet, amelyben örömét leli. A szülő hangsúlyozza csemetéje számára, hogy azt, amit elkezdett, fejezze is be - a felmerülő nehézségek ellenére. Ez egyúttal a jellemét is formálja. Lehet, hogy egy időszakban valakinek rossz jegyei vannak, később viszont összeszedi magát, hatalmas léptekkel halad, és akár egyetemre is kerülhet. Az egyetemisták esetében jó hangsúlyozni azt is, hogy az egészség sokkal fontosabb, mint a kávé és az éjszakázások szülte jó jegyek. Összefoglalva: a szülő akkor teszi jól a dolgát, ha gondoskodik gyermeke számára kikapcsolódási lehetőségekről. Ilyen lehet például egy hétvégi kirándulás, színház- vagy mozilátogatás, zene- hallgatás, rajzolás, közös kertészkedés, közös étkezések - mindaz, ami felüdüléssel jár. Jó, ha a szülő nem tölt be otthon póttanár szerepet. Szánjunk több időt a gyermekkel való együttlétre, amely alkalmat adhat arra is, hogy megfigyeljük, mi szerez számára örömöt, mi az, amiben tehetséges. Támogassuk, hogy ebben eredményes legyen. Próbáljuk meg hozzásegíteni őt ahhoz, hogy távlati célja, egyfajta jövőképe alakuljon ki. Neveljük önfegyelemre a gyerekeinket, hogy megtanulják: jöhet a játék, a szórakozás, de csak a vállalt feladatok elvégzése után. A legtöbb, amit a szülő adhat: az elfogadás, a szeretet, a segítség és szükség szerint a vigasztalás. Ezáltal válhatnak gyermekeink érett személyiségekké. ■ Balog Eszter Magyarok mindenütt a végeken, E csikorgó, vad téli éjeken, Kinek nincs takarótok, vértetek A csillagokra gyakran nézzetek! Úgy nézzetek a csillagokra, bátor Szívvel, mint hajdan a rab prédikátor... (Végvári) Bocsánatot kérek azoktól a fiatalabb korosztályhoz tartozó kedves olvasóinktól, akik első pillanatban nem értik, miért van „kettős” nevük a címben említett költőknek, ugyanakkor észreveszik, hogy idősebb hozzátartozóik szeme elhomályosul e nevek láttán, vagy önkéntelenül verssorokat kezdenek idézni. Szomorú története van ennek a második névnek: voltak (és vannak) nehéz idők, amikor a becsületes, tiszta nevet az igazság kimondásáért homályba kellett burkolni, álnéven lehetett csak írni a haza, a szülőföld féltéséről, szeretetéről, az igazság követeléséről. Amikor írók, költők önként felvett névvel, szolgáló szeretettel, töretlen hittel bátorították, mutatták a kivezető, de fájdalmas utat: Kiálts még egyszer! Kiálts még százszor! (Halkan, igaz - de halljuk a szavad.) Hahó, Végvári: új magyar kakas, S rikoltásod máris riogat! Vagytok-e még, vagy elsüllyedtetek, Tiprott sírokban, szürkén, névtelen Vagytok-e még rajongó harcosok A Végeken, a Végeken!... Somogyváry Gyula e sorokkal küldte lélekbe markoló üzenetét 1920-ban Erdélybe Végvárinak, vagyis Reményik Sándornak, a 20. század egyik legnagyobb evangélikus költőjének. Az üzenet küldője, aki nem sokkal ezután az első világháborús élményeit megörökítő hiteles regényeivel országosan elismert író lett Gyula diák néven, száztíz esztendeje Született' a nyugati végeken, Fülesen (ma Nikitsch, Ausztria). Világháborús regértytfílógiá- ját - Virágzik a mandula, Ne sárgulj, fűzfa!, És Mihály harcolt... -, a Magyar Miatyánk 1919-ben című versét és a többi, szívből jövő, lélektől lélekig ható költeményét, majd a Vihar a levelet... című, illetve az ezt követő, a történelemmel, mindennapjainkkal egybefonódó regényeit egy véres harcokat becsülettel végigküzdött magyar író, költő példamutató kitárulkozásaként, vallomásaként olvashatjuk. A világháború befejeztével főhadnagyként szerelt le, de itthon is igen keserves idők vártak rá, míg 1920-tól a Magyar Távirati Iroda, majd a rádió munkatársa, 1928-tól igazgatója lett. Bár politikus soha nem akart lenni, a rádió akkori vezetője, Kozma Miklós határozott kívánságára indult az 1935-ös választáson a kormánypárt színeiben. Két parlamenti időszakban volt a csornai választókerület országgyűlési képviselője. „Én nem pártpolitikai célokkal léptem át az ország határának küszöbét, hanem azért, hogy mélységes hittel, alázatosan és szerény erőm egész megfeszítésével szolgálhassam Magyarországot" - mondta első parlamenti beszédében. Vitéz Somogyváry Gyula a harmincas évek végére országosan ismert és szeretett költővé, regény- és drámaíróvá, előadóvá és közéleti emberré vált. A rádió hírszolgálatánál végzett áldozatos tevékenységéért Magyar Érdemkereszttel tüntették ki. Aztán jött 1945. Miközben 1944-ben megjárta a Gestapo börtönét, szabadulása után a rádió igazoló bizottsága eltiltotta minden publikációs lehetőségtől, 1950-ben az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) Kistarcsára internálta. Az ÁVH felügyelete alatt álló Mosonyi úti kórházban 1953. február 12-én úgy hunyt el, hogy kitelepített családjával sem találkozhatott, a gulágra került huszonhárom éves leányáról sem hallott. Földi maradványainak emberhez méltó eltemetésére csak 1992. február 14-én kerülhetett sor. írói rehabilitációja - világháborús trilógiájának kiadásával - 1990-ben történt meg, majd folytatódott egy-egy újabb műve megjelentetésével, köztük az igazán posztumusz, „kézírásé kéziratban” fennmaradt, Vihar a levelet... című, hittel teli regényéig. Valójában történelem- könyv ez is: egy ifjú mérnök életútját követi az egyetemi évek végétől a Don-ka- nyar pusztító csatáin, a börtönkórház és fogolytábor gyötrelmes időszakán át a szerencsés hazatérésig. A hagyatékát nagy gonddal kutató unokája, ifiabb Somogyváry Gyula a közelmúltban újabban előkerült, megfejtésre váró gyorsírásos kézirataival, feljegyzéseivel, leveleivel lepett meg. Gyula diák ugyanis mindig gyorsírással készítette munkáit, fogalmazványait, előadásaihoz is erősen egyéniesített gyorsírásos * feljegyzéseit használta. A régi'gyorsírás- ban (melyet még Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Vikár Béla, Gulyás Pál, Szabó Lőrinc is használt) fennmaradt levelei, válaszai ma már történelmi dokumentumok, melyek természetesen kapcsolódnak egész életművéhez. (Vajon hová lett az a sok-sok gyorsírásos írástöredék, amelyet egyik beszélgetésünk alkalmával rádiós íróasztala fiókjában mutatott?!) A napokban kapott „Gyula diák-kéziratok” rakosgatása közben került kezembe Végvári versére írt válasza. Vajon gondolta volna, hogy messze kiáltó sorai halála után több mint fél évszázaddal is megszívlelendők, hogy elgondolkoztatnak, messzire szólnak? Hahó, Végvári: hallod-e szavunk? Nyissad ércesre hangos torkodat. Kiálts! S ne hagyd, hogy fojtogassanak. Ki vagy? - hahó! Én féltve féltelek... De azért szólj és gyújtsd fel százszor is A Végeket, a Végeket... ■ SCHELKEN PÁLMA Új magyar módszer a combnyaktörés gyógyítására ► Tudományos ülés keretében a közelmúltban mutatták be A combnyaktörés kezelése osteosynthesisszel című szakkönyv német kiadását az Országos Baleseti és Sürgó'sségi Intézetben. Az ünnepségen dr. Rácz Jenó'egészségügyi miniszter nagyra értékelte az európai együttműködés e ritka megnyilvánulását. Nemigen volt arra példa korábban, hogy egy új, hazai műtéti módszert sikerrel alkalmaztak volna Nyugat-Európában. Még jelentősebb áttörésnek számít, hogy ennek köszönhetően egy nemzetközi kiadó megjelentette a magyar kutatók összegző művét. Ebből az apropóból kerestük fel a kötet öt szerkesztője közül dr. Manninger Jenó't, az intézet nyugalmazott főigazgatóját, valamint dr. Cserháti Pétert, az evangélikus kórház egyik szervezőjét, akik - nem mellesleg - egyházunk tagjai is. „A harmincas években a combnyaktörést még a »vég kezdetének« nevezték” - kezdte a beszélgetést Manninger professzor. Mára ez a kijelentés természetesen érvényét vesztette. A kórkép azért áll a figyelem középpontjában, mert alapvetően a hetvenöt év feletti embereket sújtja, földünk népessége pedig öregedőben van. Az előrejelzések szerint 2050-re évente 4,5-5 millió idős embernek kell szembenéznie ezzel a problémával. A csontritkulás előfordulásának gyakoriságát tekintve elsősorban a nők a veszélyeztetettek. A megelőzés szerepe igen fontos: a csont állapotát nagymértékben javítja a rendszeres mozgás. A baleset bekövetkeztekor pedig döntő fontosságú az időtényező, mert a sürgősséggel végzett műtét után sokkal jobbak a felgyógyulás esélyei. A combnyaktörést Ambroise Páré francia orvos írta le helyesen a 17. században. Először az 1930-as években végeztek sikeres, a törés gyógyulását eredményező műtéteket. Később azonban - a szövődmények nagy száma miatt - szerte a világon inkább a letört combfej eltávolításával járó protézisbeültetés került előtérbe. Manninger Jenő és Kazár György 1953-ban azért alapították meg a ma is működő magyar kutatócsoportot, hogy kidolgozzák a törés gyógyítására is alkalmas eljárást. „A klinikai megfigyelések, majd kísérletek után 1990-ben vezették be az új, fedett, csavaros módszert” - vette át a szót dr. Cserháti Péter. A műtét lényege, hogy egy néhány centiméteres seben át, röntgenkészülékkel vezérelt eszközökkel biztosítják a pontos rögzítést. így egyrészt kímélik az idős beteget, aki néhány napon belül talpra állhat és hazatérhet, másrészt kevesebb szövődménnyel számolhatnak. A protézisbeültetés gyakorlata - folytatta - napjainkban ugyanakkor világszerte megkérdőjeleződött. Az egyre idősebb betegeket megterheli a nagy műtét, a társadalmat pedig a jóval magasabb költségek. Ezzel függ össze az új módszer terjedése. A hátrány előnnyé változott: ma a törést gyógyító eljárás végrehajtásában nagyobb gyakorlattal rendelkező magyar orvosok oktatják nemzetközi partnereiket. A műtét utáni eredményeket kedvezőtlenül befolyásolja az utókezelés, a rehabilitáció elégtelensége hazánkban. A keserű tapasztalatok is erősítették a kutatók ama meggyőződését, hogy nagy jelentőségű lenne egy, a hiányterületen is szolgálni tudó evangélikus kórház létrehozása. ■ G. Zs.
