Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-03-21 / 12. szám

2004. MÁRCIUS 21.-5. oldal r Evangélikus Elet Óbuda gyöngyszeme: a Kisceíli Múzeum A Szent Margit Kórház közelében vé­geláthatatlan lépcsősor vezet fel a Bécsi útról a Kisceíli Múzeumhoz. Aki veszi a fáradságot, hogy felsétáljon rajta, nem bánja meg: az intézményben figyelem­reméltó állandó kiállítás látható. Rövid beszámolónkkal ennek megtekintésé­hez igyekszünk kedvet ébreszteni. A mai múzeum helyén a 18. század­ban a trinitárius rend kolostora és temp­loma állt. Ezek a gróf Zichy Pétemé által 1741-ben adományozott területen épül­tek fel, a már meglévő kápolna - a ked­velt és látogatott búcsújáróhely, a „kis Mariazell” - mellett. A kolostor vallási és kulturális központ lett, több mint 500 kötetes könyvtárral. A szerzetesek között tudósok, hitszónokok és képzőművészek is voltak. II. József szerzetesrendeket fel­oszlató rendelete után a vagyont és az in­góságokat elárverezték, a templom és a kolostor a kincstáré lett. Több terv és változás után az 1907- ben megnyílt és 1936-ban bezárt város­ligeti Fővárosi Múzeum várostörténeti kiállításának anyaga került a közben ki-, illetve átalakított, helyreállított Kisceíli Múzeumba, ahol az első állandó kiállí­tást 1951-ben nyitották meg. Azóta a múzeum gyűjteményei jelentősen gaz­dagodtak, több tízezer fénykép, terv, fo­tó, kézirat mellett jelentős kisgyüjtemé- nyek és hagyatékok is kerültek ide. A jelenlegi, két részből álló kiállítás - A főváros régisége, 1780-1940. Közte­rek és magánterek: mozaikok Budapest tegnapjaiból, 1873-1943 címmel - szebbnél szebb látnivalók garmadáját kínálja, így megtekintésére legkevesebb három órát érdemes szánni. A tárlat a város 1873 előtti korszakát mutatja be: a nagyvárossá, de még nem vi­lágvárossá növő fővárost, a „régi Pest-Bu­dát” idézi meg. A „régi” a múlt századelő óta a reformkort jelenti. A modem város­lakó nosztalgiával gondolt a biedermeier komák tulajdonított nyugalomra, rendre - e kor éppen eltűnő emlékeit kezdte gyűjte­ni. A régiségtár tehát nem fejlődéstörténe­tet kínál, hanem a múltat idézi. A termekben gyönyörű kerámiakály­hák, szobaberendezések, az arisztokrácia - többek között az Apponyi és az And- rássy család-jellegzetes lakberendezési, használati és emléktárgyai láthatók. A vitrinekben, kirakatokban például a 18. század második felétől fellendülő ötvös­művészet remekei: ezüsttárgyak, ónedé­nyek, az utolsó pesti ötvösmester, a rima- szombati születésű Szentpéteri József művei (az ő bronz mellszobra is a kiállí­tás egyik darabja). Továbbá porcelán ét­készletek, gyertyatartók, Clark Adóm teafőzője. Azután különleges technikájú emléktárgyak: selyemre vitt litográfia; Eigner Ignác festő, litográfus színezett szalmaszálakból készült szalma mozaik­képei; parafából készült képek, melyeket az 1848-49-es forradalom és szabadság- harc után bebörtönzöttek alkottak. A falakon magánépületek, villák, für­dők képei. A legjelentősebb budai für­dőépület Hild József nevéhez kötődik: 1841-ben tervezte az irgalmas rend szá­mára a Császár fürdőt, amely az egyet­len, ma is használatban lévő klasszicista fürdőépület. Egyéb középületek: az első nyilvános „vizelde” a Deák téren (ne ke­ressék, sajnos 1875-ben lebontották, csak a képe látható). Templomok, egy­házi épületek képei: a Deák téri temp­lom kis tornyával, a nagy zsinagóga, a Kálvin téri templom. A folyosón szépséges céhládák, mel­lettük „bizonyságlevelek”, pecsétnyo­mók, vándorkönyvek, alapszabályok. Életre kel az egész korszak: gyárak ár­jegyzékei, számlái, hirdetései. Kertek, parkok, sétányok - Pest-Buda látképei. Elfáradtunk? Pedig még csak most kezdődik a kiállítás második része. Láthatunk albumokat az 1873 és 1896 közötti időszakban épült épületek képei­vel, azután kisebb tárgyakat: díszvázá­kat, díszes oklevéltartót; a fejünk felett üvegablakot, mely Róth Miksa műhelyé­ből származik 1910-ből. 1896-1918: a legszípesebb korszak. Látjuk Wlassich Gyula vallás- és közok­tatási miniszter ebédlőgarnitúráját, egy üvegezett, kombinált könyvszekrényt szebbnél szebb tárgyakkal. Megjelenik az alpakka étkészlet, ezüst bevonattal. Az 1918-1940 közötti időszakból - amikor a szecessziót, az art decót geo- metrizáló irányzat váltja fel - csőbútor- együttest láthatunk, valamint Kassák ké­peit, Bernáth Aurél, Molnár Farkas, Se­rény Róbert műveit. Mindezek után a folyosón váratlanul egy egész „nemzeti galéria” tárul elénk. Rippl-Rónai, Csók, Czóbel, Szőnyi, Derkovits, Anna Margit és mások fest­ményei, Pátzai, Medgyessy, Vilt, Kmetty, Kernstock, Ferenczy Béni és társaik szobrai... Befejezésül kinyitják szá­munkra a hatalmas, régi templom ajta­ját. A templomtér mostanában - több­szöri átalakítás után, méltatlanul - disz­kónak és (néha riasztó) modem művé­szeti kiállításoknak ad helyet. De a leg­szebb így, üresen. Kovács Mária Hittel, szívvel az éterben Országosan egyedülálló a Magyar Rádió győri stúdiójának vasárnap reggeli műsora, a Hittel, szívvel. A különböző egyházi eseményekről hírt adó tudósítá­sok mellett az összeállításban főként olyan embereket szólaltatnak meg, akik lel­kiségükkel, életpéldájukkal sajátos módon üzennek a hallgatóknak. „Abban az országban, ahol az állampolgárok közel háromnegyede vallásosnak vallja magát, szükség van olyan műsorra, amely az életükkel, gondolataikkal foglalkozik” - mondta érdeklődésünkre Ditrói Zoltán, a Magyar Rádió győri regionális stúdiójá­nak vezetője. Az ő ötlete alapján jelentkeznek 2002 májusától vallási összeállitással. A műsor vasárnap reggelként 8-tól 9 óráig a középhullámon hallható, majd este fél 7-től „kábelen” megismétlik.- A Hittel, szívvel elsősorban nem eseményekről tudósít, hanem olyan emberek és közösségek életét, gondolatait, lelkiségét mutatja be, akik és amelyek valóban hit­tel és szívvel élnek. Példaként említem, hogy az elmúlt majd két esztendő számom­ra egyik legkedvesebb és legtöbb visszajelzést kapó riportja az volt, amely egy most felszentelt fiatal cigány pappal, Orsós Zoltánnal készült. Hasonlóan nagy szeretetét- tel fogadták a hallgatók a Cziráki Lajos győri festőművészre emlékező összeállítá­sunkat is. Természetesen az események sem maradnak ki a programból, hiszen tu­dósítottunk többek között Ladocsi Gáspár bácsai ezüstmiséjéről, Erdő Péter érsek, prímás Apor-emlékmiséjéről és a Gönyűn épülő közös evangélikus-református templomról is. Nagy örömünkre gyakran hallhatjuk Ittzés János evangélikus püspök léleképítő gondolatait. Szeretjük a sorozatokat is, így például Albán József atyával több adáson át a gesztusokról beszélgettünk. Most a színekről tervezünk hasonlót. Ágoston István kollégánk pedig a jeles napokról, névnapokról, hónapokról szóló kü­lönös kalendáriummal örvendezteti meg hallgatóinkat. Majd minden műsorba jut egy-egy, a győri stúdió adáskörzetében, a Nyugat-Du- nántúlon történt evangélikus eseményről készült tudósítás is. így annak idején Mi- hácsi Lajos lelkész a nemesleányfalui templom felújításáról, Tekus Ottó nyugalma­zott lelkész Tiiróczy Zoltán püspökről, Bogdányi Gábor, a Magyar Internet Egye­sület elnöke a felpéci evangélikusok honlapjáról, Tubán József csornai lelkész az ifjúsági munkáról beszélt, de hallható volt a műsorban többek között Kiel! Erzsé­bet, a győri diakonissza-anyaház új főnökasszonya, Takács Andrásné, a börcsi evangélikus szeretetház 100 éves lakója, Isó Dorotytya, az új hittankönyvsorozat szerzője vagy éppen Jankovits Béla, a Győr-Soproni Egyházmegye esperese is. A műsor visszhangjáról Ditrói Zoltán stúdióvezető, szerkesztő megjegyezte: sajá­tos missziójuk elismeréseként gyakran kapnak leveleket, telefonhívásokat, amelyek nemcsak biztatást tartalmaznak, hanem ötleteket is adnak további munkájukhoz. Gülch Csaba Jótékonysági koncert 2004. március 28-án. vasárnap délután 4 órakor Kamenik Klaudia, Hon’áth Melinda (ének) és Király Csaba (orgonaművész) ad hangversenyt a zuglói evangélikus temp­lomban (Bp. XIV.. Lőcsei u. 32.) Műsoron: J. S. Bach orgonára írt concertói, valamint részletek J. S. Bach, W. A. Mozart, G. F. Händel és A. Vivaldi oratórikus műveiből. A belépés díjtalan. A befolyó adományokat az Evangélikus Hittudományi Egyetem kol­légiumának bővítésére fordítjuk. Minden érdeklődőt szeretettel várunk! Ki ér rá keseregni, amikor segíteni kell? A Luther Kiadó a közelmúltban jelentette meg Bozóky Éva Szárnyasoltár című, három kisregényt tartalmazó kötetét. A könyvvel kapcsolatos gondola­taival az ismert publicista, Bodor Pál tisztelte meg lapunkat. Szoros, szűkszavú, stilisztikailag már- már aszkétikus szöveg, és mégis mintha derengő, színes dallamfoszlányokként szőné át az érzelmes bölcseleti trouva­ille: már az is üdvözítő, ha tetteinket, életünket erős erkölccsel mérlegeljük. Nem bűntudattal: az csak a latolgatás premisszája, elindítója - és olykor ered­ménye. Mintha azt mondaná: már az is Istennek tetsző, ha van mércétek, jobbak akartok lenni, és szenvedtek a lelkiisme- rei-furdalástól. Ez persze még nem ka­tarzis. Egy szóhoz még visszatérnék. A trou­vaille eredeti értelme: örvendetes fölfe­dezés (découverte heureuse). A magyar nyelvben - esztétikai szóhasználatban - ennél kevesebbet jelent: ügyes lelemény, elménc ötlet, meglepetés. Már-már bű­vészmutatvány. „Truváj” volt a Deus ex machina színházi trükkje is. A „machi- na” itt gép, vagyis gép hazudta istenség; manipuláció, technikai manőver. Bozó­ky Éváról szólva azonban eredeti értel­mében használom a szót. *** A három kisregény - példabeszéd, epi­kus (helyenként narratív) esszé - közép­sőjét, a Sebastianust tartom a legérdeke­sebbnek, mert a lehető legközvetlenebb reflexió sajátnak érzett, de örök élmény­világunkról. Itt eredetileg találgató meditáció kö­vetkezett volna arról, hogy mi a közvet­len forrásvidéke az elbeszélésnek. Köz­ben azonban megjelent a szerző kolum- nás nyilatkozata (az interjút Valachi An­na készítette - mint mindent, ezt is reme­kül). Ebben többek között ez áll: „A Se­bastianust például saját nagybátyám sor­sa ihlette. O bíró volt az ötvenes évek­ben, és erkölcsi érzékétől vezérelve igye­kezett minél jelentéktelenebb büntetést kiszabni a koholt perek vádlottjaira, s azért maradt meg hivatalában, mert attól tartott, hogy az ártatlan áldozatok rosz- szabbul járnak, ha a kor parancsát buz­góbban kiszolgáló ítész tárgyalja ügyü­ket. így sem kerülte el a tragédiát: egy kuláknak minősített ismerőse a néhány évi börtönbüntetés kihirdetése után fel­akasztotta magát. Igazi sorstragédia...” Persze az irodalmi mű modellje, való­ságos előképe másodlagos kérdés. Kivé­ve, ha elemzően összevethető modell és mű. Ha ekképpen is fölmérhető: a megélt esetet, történést, figurát hová, milyen ma­gasságba emelte a szerző? Kosztolányi a maga regénybeli Néró császárát Szabó Dezsőről mintázta; hogy nevezetes leve­lében a művet Thomas Mann vi­lágirodalmi remeknek minősítet­te, abban semmi szerepe nem volt a Segítség, az Ölj, az Elsodort fa- tlu, Az egész látóhatár szerzőjé­nek. Szabó Dezső csak apropó volt, kovász, elindított egy képze­letgazdagító gondolatsort, mely­nek végeredménye: a mű. Legföl­jebb a differencia lehet érdekes: az írás és a kiindulópont közötti különbségben rejlik a szerző min­den képessége, érzelmi intelligen­ciája, teremtőkészsége, amelyet tehetségnek szoktunk nevezni. „Az Isten nagyon tehetséges” - írta egyszer egy avantgárd költő. *** A nagybácsi sorsa, története csak kiindulópont, legföljebb auftakt. Hogy mi lesz belőle - tragikus csattanójú asztali anekdota, új­ságírói beszámolóban hírtöredék avagy jeles, meggondolkodtató, eszközeiben visszafogott, külö­nös kisregény -, az nem a sor­son, csakis az írón múlik. Ha filmrendező lennék, ebből a három írásból - történésből, portréból, lírai esettanulmányból - megrázó filmet készítenék. Nem Gibson-filmet: puritá­nabbat, protestánsabbat, civilebbet. Cla­udia és Magdaléna Bozóky Éva felfogá­sában megragadó, megható, megrázó sorsportrék. Bár fundamentalisták sem hőkölnének vissza ettől a világtól, a mér­legelő, nem fanatikus, lelkesen racionális ember is beleélheti magát, érti a Bozóky Éva világát irányító moralitást és szenve­délyt. A „Sebastianus” bírája és transzcen­dentális társa a párbeszédben a gyötrel- mes halált szenvedett centurio, akit Szent Sebestyén néven ismert meg a vi­lág. Ketten együtt novellisztikus, mesei és drámai helyzeteken vezetik át az ol­vasót, s ahogy Valachi Anna fogalmaz, „a hitről, a helytállásról, az áldozatkész­ségről és a kompromisszumok relativitá­sáról” van mindvégig szó. Ezért mond­ható, hogy nem különösebben lényeges a (politikatörténeti) naptári idő; a bíró tragikus dilemmái örökösek. Az ifjabb Plinius is jogász, író és ügy­véd. Krisztus után több mint száz évvel éli át ugyanazt, mint Bozóky Éva bírája. Traianus császár 111-ben Bithyniába küldi különleges megbízatással: volta­képpen főhatalomnak,'élet-halál urának, bírónak. A 96. levelében így szól a csá­szárhoz: „Uram, alapelvnek tekintem, hogy minden kétes ügyet eléd terjesszek. Mert hiszen ki tudna jobban eligazítani bizonytalanságomban (...)? Kereszté­nyek ügyében folytatott törvényszéki el­járásokon még sohasem vettem részt; ezért nem is tudom, mit és milyen mér­tékben büntessek vagy akár nyomoztas­sak. Igen fennakadtam például azon, hogy tekintettel kell-e lenni a vádlott életkorára, vagy pedig egészen zsenge korúak és a már meglett emberek között nem kell-e különbséget tenni; vádelejtés­sel járhat-e a beismerés; vagy olyan sze­mély számára, aki valaha keresztény volt, ne legyen-e enyhítő körülmény, ha megtagadja hitét; és vajon magát a ke­resztény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt sem követett el (...).” Nem kétséges: keresi a mentő, enyhítő körülményeket. A továbbiakban arra is figyelmeztet, hogy - mint a szövegössze­függésből kiderül: a följelentések soka­sága miatt - „a vádlottak nagy tömege” a tét; tehát - teszem hozzá magam - netán birodalmi megfontolást érdemel, hogy vajon mindet ki kell-e végezni. íme a császári válasz: „Secundusom! Helyesen jártál el amaz egyének ügyei­nek kivizsgálásában, akik ellen azt a vá­dat emelték előtted, hogy keresztények. Mert általánosságban nem is lehet meg­fogalmazni valami meghatározott sza­bályt. Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik és vádolják őket, büntetendők; de úgy, hogy az, aki nem vallja magát kereszténynek, és ezt kéz­zelfoghatóan bizonyítja, (...) megbánása alapján nyerjen bocsánatot. Névtelen följelentéseknek azonban egyetlen ügy­ben sem szabad helyt adni, mert ez a leggyalázatosabb módszer, és semmi­képp sem méltó korunkhoz. ” Hihetetlen: ezerkilencszáz éves mon­dat! *** Bozóky Éva hősei egyediek, sajátosak, fölismerhetők - és sugalmazó erővel képviselnek-jelképeznek olyan erkölcsi posztulátumokat, amelyek évezredek múltán is érvényesek. Könyvére - talán más hasábokon - kifejezetten irodalomkritikai, esztétikai elemzés keretében térnék vissza. De nem állom meg, hogy ne idézzem néhány remek mondatát, aforisztikus fo­galmazását. „Szigorúan szabályozott életünknek formája, bája volt, s ahol a forma megje­lenik, ott a művészet is érezteti lehele­tét.” A parlagi sorsban, a nyomorúság­ban, gondban és félelemben mi történik angyali asszonyainkkal? „Védett és tisz­ta angyalaink ketrecben tartott libákká váltak, de nem azért, mert így akartuk, hanem mert kisszerű sorsunk gúnyt űzött belőlünk...” A földi, például csá­szári hatalmasságokról mondja Sebasti­anus: „Mindig akadnak eszeveszettek, akik úgy vélnek megfutni a halál elől, hogy kikiáltják magukat halhatatlan­nak.” Vagy: „...a gonosz akkor a leggo­noszabb, amikor semmit sem akar, csu­pán ártani, még azon az áron is, hogy magának árt...” S mintha ifjabb Plinius nem Traianus, hanem korábbi, Domitia- nus alatti félelméről, viselkedéséről szólna, mondja a bíró: „Hallgattunk, mert a hallgatás, bár meg nem véd, de kevésbé veszélyes, mint a kimondott szó.” Nem akármilyen íróra valló, meg­hökkentően tömör, definíciószerű észre­vételek: „Értelmetlen lázadás volt az övé, nem akart elérni semmit, nem célja volt, csupán oka...” És: „Ki ér rá kese­regni, amikor segíteni kell?” Diurnus BOZÓKY ÉVA Szárnyasoltár ■Ualhur Mtüdij

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents