Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-02-08 / 6. szám
6. oldal - 2004. FEBRUÁR 8. r Evangélikus Elet Volt kántortanítóról neveztek el tantermet Soltvadkerten (Folytatás az I. oldalról) Felemelő ünnepség keretében avatták fel a soltvadkerti Kossuth Lajos Általános Iskolában a „Szakács László biológia- és természetismeret-tantermet”. A tanító úr közel fél évszázados pályája során olyan maradandó szellemi értéket hozott létre, amely számos állami és helyi elismerés után egy ilyen köznapi, de sokak számára nagyon fontos teremnévadáshoz vezetett. A legmeghatóbb az volt, hogy az ünnepségen a 89 esztendős névadó is részt vett. Az iskolába feleségével, valamint két fiával, testvérével, rokonaival és tisztelőivel érkezett. A műsort adó gyerekek is sejthették, hogy itt most valami különleges esemény készül: a jelenlevők meghatott arca sok mindent elárult... Szakács László soltvadkerti pályafutása 1937-ben kezdődött, amikor Pápáról megérkezett a gyülekezetbe Sikter András lelkészhez. Az evangélikus iskola egyik osztályát bízták rá, emellett a többi tanítóval váltva kántori teendőket is ellátott. Feladata volt még a vasárnap délutáni missziós, valamint az énekkari foglalkozások vezetése is. Mindezeken túl 1938-tól 64 éven át ő végezte a helyi meteorológiai megfigyelőállomás által mért adatok lejegyzését is. Szakács László tanítási módszere több szempontból is megelőzte korát: Soltvadkerten az ő kezdeményezésére indult a szaktantermi rendszer, és ő szorgalmazta az iskolai gyakorlókért létrehozását is. Ez utóbbi segítségével minden tanuló elsajátította a modem kertészeti, illetve a szőlő- és gyümölcstermesztési technológiákat. Nagy kár, hogy ez a gyakorlókért a hanyag utókor és a más dolgok iránt érdeklődő fiatalság miatt talán örökre a múlté lett. Amikor Szakács László a 70-es évek végén nyugállományba vonult, véget ért egy fejezet az iskola történetében. Az intézményből lassanként eltűntek a régi tanárok és az országos irányvonalnak megfelelően a férfi pedagógusok is. A nyugdíjas tanító úr azonban nem pihent. Noha az énekkar vezetését idővel befejezte, a kis szőlő és a kert lekötötte minden idejét. Szorgosan végezte a meteorológiai méréseket, és publikált, ahol lehetett. Na meg mesélt az utcán mindenkinek, aki csak meghallgatta. Mesélt a régi evangélikus oktatásról, az államosításról, amikor azt hitték, vége a világnak. A régi gyülekezeti életről, a német istentiszteletekről, az énekkar finnországi útjáról, a pedagógiáról és a földtörténeti táblázatról, amelynek azóta lába kélt... Az ünnepségen a 89 éves tanteremnévadót két olyan tanítványa köszöntötte, akik ma már ugyancsak nyugdíjasként élik alkotó életüket.- Számunkra örök példa Laci bácsi szorgalma és tudása - mesélte Gszel- mann Adám, aki jelenleg is tanít a kiskunhalasi református gimnáziumban. - Meghatározó számomra az, ahogyan ő a gyerekekkel bánt, és amiképpen átadta tudását. Starkné Koltai Margit az egyik első tanítványa volt Laci bácsinak. Mint elmondta, ma is őrzi azt a kis naplót, amelyet felnőtt fejjel kapott meg idős tanítójától. Ebben mindegyik tanítványáról - így róla is - készült egy folyamatos jellemzés, melyben a diákok pozitív és még javításra szoruló vonásait vette sorra a nevelő. Az idős pedagógus beszédében kiemelte: „Az én életcélom a munkára való nevelés volt. Az a munkára való nevelés, amely ma olyannyira hiányzik! Hogy nemcsak táncból és érvényesülésből áll az élet, hanem olyan munkából, amelyet szeretettel végzünk, merthogy szeretünk dolgozni! Tudják, mit jelent az, amikor az ember örömöt talál abban, hogy a növény, amelyet elvetett, kicsírázik, és szárba szökken? De tudok az állattanból is példát mondani: méhészként figyeltem meg, hogy azokat a kis méheket, amelyek éppen kikeltek, az idősebbek hogyan fogadták. A méhecskének odanyújtotta a csápját az egyik öreg, és a kicsi rögtön tudta, mit kell cselekednie! Sajnos nekünk nincs mindig ilyen csápunk, hogy minden gyereket így fogadjunk... Szakács László ezután könnyek között mondott köszönetét feleségének, két fiának, testvérének és volt tanítványainak azért, hogy január 26-ra megszervezték ezt az ünnepséget, és elhozták őt szerettei közé. Ifj. Káposzta Lajos Erősíteni kell a lélek gyertyalángját Diákjai, kollégái köszöntötték örömteli szívvel a győri Öregtemplomban Ámon Andrásnét, aki több évtizedes csendes és termékeny szeretetszolgálatáért a közelmúltban Solt Ottília-díjat kapott. A győri Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ rajz szakos tanára munkája elismeréseként az oktatási minisztertől vette át a kitüntetést. A jeles alkalomra a minisztériumba két tanítványa, Fekete Zsófia és Miklós Dániel, valamint az iskola igazgatója, Hallgatóné Hajnal Judit kísérte el a pedagógust. Az 1997-ben elhunyt szociológusról elnevezett kitüntetéssel olyan pedagógusok munkáját ismerik el, akik támogatják a szociálisan és mentálisan segítségre szorulókat, és küzdenek a diákok hátrányos megkülönböztetése ellen. Ámon Andrásné 1971 óta tanít. A hajdan, gyermekkorában élvezettel „gyakorolt” játékból örömteli hivatás, sajátos misszió növekedett.- Csodálatos magyartanárom, Z. Szabó László egyszer azt mondta nekünk: „Lányok, csak úgy szabad tanítani a magyart, hogy megálljon a levegő.” Nos, én ezt az intelmet próbálom megvalósítani a rajztanításban - mondta érdeklődésünkre a kitüntetett. - Minden gyerekben ott a gyertyaláng, egyiknél gyengébben, másiknál erősebben világol, de mindegyikük egy-egy egyéniség. Ezért nem lehet uniformizálni a feladatokat sem, ezért kell - feledve a tömeget - megtalálni az utat lélektől lélekig. Mindig figyelembe kell venni a gyerekek érdeklődését, vagyis azt a pedagógiai tényt, hogy diákjaink „visszatanítanak”. Érezni-érteni kell ezt a lángot, szelíd szeretettel élesztgetni, növeszteni. Ennek eredményeként már egy-egy tekintetből, papírra vetett vonalból meg tudom állapítani, hogy a gyereket érdeklie a rajz, vagy éppen azt, hogy mivel foglalkozik szívesen. Nagyon örülök, hogy szeretik az óráimat, boldogan járnak a szakkörömre. Tanítványaim megnyílnak előttem, megosztják velem önmagukat. A bizalomért cserébe másként köszönnek a folyosón, másként mosolyognak rám, ha meglátnak. Hogy miből táplálkozik ez a kifogyhatatlan forrás? Ámon Andrásné szerint a rajz, a művészet szeretetéből, azokból az érzésekből, amelyekkel megajándékozza az irodalom, a zene - ezt az óráin tovább is adja -, és nem utolsósorban az Istenbe vetett rendíthetetlen hitből, amelyből naponta építi lelkét, amellyel csendes alázattal tudja viselni a rámért megpróbáltatásokat.- Nagyon sok szeretetet kaptam a gyerekektől. Ha nyugdíjba megyek, akkor is szeretnék szakkört, a nyári szünetben pedig az édesanyámtól örökölt házamban egy alkotótábort, egy lélektől vezérelt képzőművészeti szabadiskolát tartani nekik, hiszen arra kértek: ne hagyjam el őket! Hallgatóné Hajnal Judit igazgató szerint Ámon Andrásné személyes varázsával, soha nem lankadó figyelmével, elkötelezettségével, szakmai tudásával, végtelen türelmével, önzetlen szereteté- vel ott is képes a csodára, ahol más felnőttek kudarcot vallanak. A rábízottak közül számos tanítványa ért el rangos helyezést a nemzetközi és a hazai rajzpályázatokon. „Éva mégsem ezekre a legbüszkébb, hanem arra, ha azt látja, hogy »a gyerekek felfedezik, megtapasztalják a körülöttük látható és láthatatlan szépséget, harmóniát«”. Ámon Andrásné néhány éve tragikus körülmények között veszítette el egy évtizedig várt, egyetlen, középiskolás korú gyermekét, aki - édesanyja tehetségét örökölve - sokat és kiválóan rajzolt. A feldolgozhatatlannak tűnő tragédiát követően Évát tanítványainak őszinte sze- retete és aggódása „segítette” ismét munkába. Ezt a nem mindennapi ragaszkodást bizonyították Fekete Zsófia szavai is, aki az Öregtemplomban köszöntötte a kitüntetettet.- Hogy milyen a rajzóra vele? Úgy kezdődik, mint a többi: zajong az osztály, van, aki a szünetben megkezdett történetét fejezi be, van, aki éppen a szendvicsét majszolja. Aztán belép Éva néni, nyugodtan, derűsen, mosolygósán, és elmagyarázza a feladatot. Mindenki nekiáll, néha hallani még innen-onnan gyerekhangokat, aztán lassan elcsendesedik az osztály, csak a ceruza surraná- sát lehet hallani. Később már az sem hallatszik: hirtelen megtelik a terem színnel, fénnyel. Megtörténik a csoda: Éva néni mesél, mi alkotunk. Azt mondják, hogy egy kép ezer szóval ér fel. Ö megtanított bennünket arra, hogy értsük ezt a „beszédet”, és használni tudjuk a színek, fények, vonalak nyelvét. Gülch Csaba Teológiai látásunk és értékelésünk a természet világáról „Az élettelen és élő természet - Isten reánk bízott teremtettsége Az élettelen és az élő természet, a végtelen gazdagságú növény- és állatvilág éppen úgy Isten teremtménye, mint mi magunk! A színes kavics a patak tiszta vizében, a mező liliomai és az ég madarai, ez a csodálatra méltó, szép és gazdag természeti világ ezen a »kék bolygón«, éppen úgy Isten teremtő hatalmának alkotása és gondviselő szeretetének tárgya, mint az embervilág, benne én magam \. »Teremtménytársaink« a teremtett világban. A természet csodálatos, élő és élettelen világa ezért soha nem lehet számunkra valami idegen vagy közömbös valóság. De ami még ennél is többet jelent: ezt az élő és élettelen természeti világot körülöttünk, a bibliai »Eden kertjét«, Isten maga bízta rá őrző és gondoskodó szeretetünkre és felelősségünkre! Ez a jól ismert »bibliai kultúrparancs« igazi üzenete. »Es fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze.« Ezért magasztalják a bibliai zsoltárok vagy Jób könyve Isten végtelen hatalmát és szeretetét, dicsőségét a természet egész hatalmas világában. így tekint Jézus is a természet világára, a mezők liliomaira és az ég madaraira, mint amelyek ugyancsak részesek Isten gondviselő szeretetében. És ezért fordult az egyház hite minden korban hálával és magasztalással az élő és élettelen természet világa, annak szépsége és gazdagsága, »testvéreink« felé a természet világában. Gondoljunk csak Assisi Ferenc megragadó középkori »természethimnuszaira« a Napról, Holdról és csillagokról, a növények és állatok világáról! Vagy gondoljunk az egyház liturgiájának és az egyházi művészetek világának gazdag kincseire a teremtett világ szépségéről és ajándékairól! A természet tanúságtétele Istenről hitünk számára A hívő ember az egyetemes kinyilatkoztatás ténye miatt is hálával fordul a természet csodálatos világa felé. Kétségtelen, hogy - szemben minden naiv idealizmussal - a természetben sem minden szép és csodálatra méltó. A természeti világ sokszor kegyetlen vonásai, a létért való küzdelem megsejtethetnek valamit velünk a bűn átkáról a teremtett világban és az egész teremtettség sóvárgásáról a romlandóságból való megszabadulás után. A teremtett világ csodái túlmutatnak önmagukon, és arról a Teremtőről tanúskodnak, aki mindezt megalkotta és fönntartja. Isten végtelen hatalmának, mindenhatóságának tényeit és nagyságát hirdetik, amikor bepillanthatunk a csillagmilliárdok és az elemi részecskék ellenkező irányú végtelenjébe. Rácsodálkozhatunk a bennük felhalmozott energiák mérhetetlen erejére. Isten végtelen bölcsességéről és akaratának ellenállhatatlanságáról tanúskodik a természeti világ csodálatos rendje. A tökéletes rend láthatatlan, változatlan hátterén milyen félelmetessé válik az ember bűne, lázadása a világmindenség csodálatos rendjének alkotója ellen! És milyen naggyá a mindenség Urának türelme, megbocsátó szeretete az ellene lázadó emberteremtmény iránt! Több mint egymillió állatfaj és 600 ezer növényfaj - melyek alkotó génjei mind különböznek egymástól - tanúskodik Isten lényének és cselekvésének mérhetetlen gazdagságáról. A teremtett világ valóban egyedülálló módon tesz tanúságot számunkra a Teremtő hatalmáról, szeretetéről és dicsőségéről.” Dr. Nagy Gyula (Az egyház mai tanítása I. című könyvéből) * Fotó: Bertleef András
