Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-12-19 / 51-52. szám
12. oldal - 2004. DECEMBER 19-26. Evangélikus Élet KARÁCSONYESTE „Az aprókat áldd meg itt és mindenütt!” Mennyi világos útmutatást, szeretetteljes intést, reménységet ébresztő és éltető ígéretet kapott az Úr választott népe! Mégis nehezen értették a prófétai üzenetet, mégis újra és újra azt kérdezték Istentől: „ Miből láthatjuk, hogy szeretsz minket? ” (Mai 1,2) „Hol van az igazságos Isten?" (Mai 2,17b) Az övéi kérdéseit, kéréseit az Úr sosem hagyta válasz nélkül. Látta népe nyomorúságát és bűnét, hallotta kiáltásukat, ismerte fájdalmukat. S ahogy leszállt egykor, hogy kimentse népét Egyiptom hatalmából, úgy most Fiát küldte el a földre. Jézus Krisztus Isten válasza választottjai és az egész teremtettség kérdéseire, sóhajtozására. Ez a válasz sokkal több röpke tőmondatnál. Telepedjünk hát Jézus lábához tágra nyíló szemmel, az angyalszárnyak rezdülését fülelő gyermekek csodaváró bizalmával. így hallgassuk mindig minden szavát. így figyeljünk ma is, amikor az angyali üdvözletét, a népszámlálás zűrzavarát, az újszülöttnek a betlehemi istállóban felhangzó sírását és az Istent dicsőítő, békét hirdető angyali éneket halljuk! De ne andalodjunk el a szenteste varázsától: a meghitt csöndtől, a közösségbe tartozás bensőséges megélésétől. Lépjünk tovább, és fedezzük fel - csillapíthatatlan vággyal, mint egy izgatott kisgyerek - Isten nekünk készített meglepetéseit. Kapcsolódjunk bele a karácsonyi énekek Istent magasztaló hálaadásába. Ajándékozási lázunk csitultá- val forduljunk végre Urunk felé imára kulcsolt kézzel. Halljuk, mit mond Isten nekünk, embergyerekeinek Fia által, akit nem díszes karácsonyfa alá állított, hanem egyszerű jászolba helyezett. A názáreti Jézus felnőttként városról városra, faluról falura járt, és hirdette Isten országának evangéliumát. Felnőtt Lk 18,17 férfiként mondja: „Bizony mondom nék- tek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba. ” A kicsinyekről csupa szépet s jót szoktunk mondani. De vajon mire gondol Jézus velük kapcsolatban? Oly nehezen értjük! Talán a gyermeki képzeletvilágot, a játékosságot, a derűt, a nyíltságot idealizálja? Nem látott sose szertelen, csapongó, fegyelmezetlen, a bölcs szeretetből állított korlátokat felrúgó, akaratos, szófogadatlan minizsamoko- kat? No, és ha a gyermek már felnőtt? Nem tragédia az éretlen, felelősséget nem ismerő és nem vállaló ember? Növekedés nélkül sorvadás áll be. Szükséges a testi-lelki érés, komolyság, céltudatosság. Az emberi együttélés harmóniájához kell az összeszedettség, a határozottság és bizonyos elvárások teljesítése is. Mit fedez fel Jézus tekintete, s mit tart annyira értékesnek a kicsikben, hogy mégis ezt mondja? Nemrég láttam egy diaképet. Rajta a gyermek Jézust nem édesanyja, Mária ölelte át, hanem egy, az anyaméhhez hasonló, fénylő burok. Egészen más, mint a festményeken gyakran látható dicsfény Jézus feje és alakja körül. Ezen a képen Isten Fiát fénybölcső ringatja. Nem így vesz körül bennünket is már születésünk előtt, aztán egész életünkben Isten megfoghatatlan, mégis valóságos és hallatlan biztonságot, oltalmat adó jelenléte? Ha Isten országát kisgyermekként fogadjuk, érezni fogjuk, hogy „átölelt Isten nagy kegyelme méltatlanul, érdemtelen” (EÉ 327,1). Őrá hagyatkozva élhetünk. Rábízhatjuk magunkat. Nem kell vacognunk, mint Andersen meséjében Gerdának a finnek rémisztőén hideg földjén, vagy Kaynak a Hókirálynő palotájában, ahol majdnem jéggé dermed a szíve. Kisgyermeknek, Isten gyermekének lenni nem kiszolgáltatottságot és megalázottságot jelent, hanem - minden erőtlenség és törékenység ellenére - azt, hogy bizalommal fordulhatunk Atyánkhoz földi utunkon, a halálban és azon túl is. Életünk az Úrhoz van kötve, aki telve van szeretettel, még egy anyánál is jobban, és telve van jósággal, még egy apánál is mélyebben. Naponként belemerítkezhetünk az egykor a keresztségben nyert irgalomba. Az úrvacsora asztalánál átélhetjük, hogy Atyánk minden bűntől megtisztít bennünket Jézus teste és vére által, amelyet a kereszten értünk adott. Valahányszor arra gondolunk, hogy Isten országa elérhetetlen magasságban és távolságban van tőlünk, s nincs esélyünk az oda való bejutásra, jusson eszünkbe Jézus szava: „Isten országa közöttetek van!” Ahol Jézus van, ott Isten uralma valósul meg, s ahol - Jézussal közösségben - Isten uralma alatt élünk, ott már most jelen van az ő országa. E szent napokban ébresszen szívünkben a Szentlélek gyermeki csodálkozást, amellyel Jézusban felismerjük Isten hatalmas tetteit. És felnőttként is őrizzen meg Isten gyermekének! Jézus szavát megértve, szívünkbe zárva kérjük a költővel: „Ámulni még, ameddig még lehet, amíg a szíved jó ütemre dobban, megőrizni a táguló szemet, mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.” (Aprily Lajos: Amulni még) IMÁDKOZZUNK! „Urunk, eljöttél nyomorúságunkba, hogy otthont leljünk általad. Engedd szívünkbe, házunkba hullni fényed, ajándékozz ma és örökké békességet!” (Hermann Bezzel) Ámen. Deméné Smidéliusz Katalin Hugo van der Goes: Pásztorok imádása Volt egyszer egy légy, aki angyal szeretett volna lenni. Maga sem tudta, honnan jöhetett ez a gondolata, de vágyva vágyott rá, napról napra egyre mélyebben és elszántabban. Kitartóan könyör- gött, nem adta fel.- Istenem - imádkozott ezen a napon is -, sose lázadoztam, amiért légynek teremtettél, pedig hidd el, nem könnyű élet jutott nekünk. Nem vagyunk olyan szépek és kedvesek, mint a lepkék, a szitakötők vagy a katicabogarak. Nekünk egyetlen gyermek sem énekel mosolygó arccal fölénk hajolva varázsos hívogató dalocskát. Sőt inkább elkergetnek bennünket. „Ne fogd meg, piszkos!”, „Mosd meg, mert összemászkálta a légy!” - figyelmeztetik az anyák kicsinyeiket, ha megpillantanak minket valahol. Észre sem veszik, mennyi jót is teszünk. És az üldöztetés! Ha a szabadban röpködünk, a fecskék, a cinkék mind miránk vadásznak. Farkával kerget el bennünket a tehén. Ha meg a ház biztonságos rejte- kén akarunk megpihenni, már szalad is utánufik a gazdasszony a légycsapqval hadonászva. Mégis áldalak, amiért légynek teremtettél, hiszen van szárnyam, és szerények az igényeim. Beérem azzal, amit más meghagy, és nem kell taxira várnom, mint a bolhának, ha messzebbre akarok menni világot látni. Köszönöm neked mindezt, Teremtőm. És csak egyetlen egy kéréssel ostromollak. Ez leghőbb vágyam, mióta csak élek. Hadd lehessek angyal! Egyetlenegyszer, akár csak egy napra, egy órácskára vagy csupán öt percre! Bármilyen rövid idővel megelégednék, ha megtapasztalhatnám, milyen a te szolgálatodban állani. Örökre áldanálak érte! Kérlek, add meg nekem, hadd lehessek ma - ha csak egy kis időre is - angyal! Bizony, így imádkozott a légy. És tudjátok, mit mondott erre Isten? Egyetlen szót csupán: légy! Légy! (Az Evangélikus Elet olvasószerkesztőjének, Dobsonyi Sándornak ajánlva) Oly hirtelen szállt le,az este, hogy észre sem vette. Csupán a szemét kezdte el zavarni a szürkületi homály. Az olvasó- szerkesztő megroppantotta fájós hátát, nagyot sóhajtott. Ma se végez időben. Ráadásul ahogy fárad, egyre lassabban halad a munkájával. És ez a kézirat valami förtelem. Mintha az írója nem is ismerte volna az írásjeleket. Tessék, innen is hiányzik egy vessző, a mondat vége meg ott tátong üresen! Sose ér a végére. Holnap reggelre pedig le kell adnia az egészet készen. Ráadásul rászokott arra a marhaságra, hogy papíron javít. A szeme miatt tulajdonképpen kénytelen volt kicsit visszafogni magát a számítógép előtti ücsörgésben, de a csuda se tudja, hogy ez mennyivel jobb. És tovább tart. A doki szerint kevésbé terhelő. De most mindenesetre belefáradt. Muszáj meginnia egy kávét. Hányadik is lehet ez ma már? Jobb nem rágondolni. Bár történne valami csoda! De hát mire is vár?! Isten nem szokott angyalokat küldözgetni azzal a céllal, hogy vesszőket és pontokat tegyenek ki egy kézirat szövegében a megfelelő helyekre. Persze, fontosabb dolga is akad. Nyilvánvaló. Elnevette magát a képtelen gondolatra. Lustán nyújtózott egyet, és némi bűntudattal kikullogott az aprócska teakonyhába. Sose járt még itt. Kíváncsian zümmögve röpködte körbe a különös, új helyet. Mindenütt csak asztalok és asztalok. Ez valami iroda lehet. A zöld kanapéra szállt a sarokban. Olyan színe volt, mint a friss mohának. Innen nézegetett egy ideig gondtalanul. Azért néha jó egy kis nyugalom. Az egyik kulcslyukon át fény szűrődött ki. Mégiscsak van itt valaki. Az jó, az embereknek előbb vagy utóbb mehetnékjük támad, és akkor a nyíló ajtó résén át ő is újra kinn teremhet a szabadban. Egy darabig még röpködött ott a félhomályban, de vonzotta, hívogatta a fény. Átnyomakodott a kulcslyukon. Teljesen fölöslegesen, mert éppen nyílott az ajtó. Bosszankodott, hogy megint értelmetlenül küszködte át magát a kényelmetlen, szűk nyíláson. De azután megörült a fénynek. Nézelődött, szálldogált jókedvűen. Még dudorászott is magában valamit. Tulajdonképpen elégedett légy volt. Egyedül ez az angyalságos vágya volt benne furcsa, de most éppen nem gondolt rá, így vígan röpködött, élvezte a rovarélet apró örömeit. Az asztalon felejtett kockacukorból nyalogatott egy kicsit, megvizsgálta a szerteszét heverő papírhalmot, mászkált a virágok levelein, tette a dolgát. Egyszer csak furcsa rosszullét vett erőt rajta. A belsejében kavargott-kevergett valami. Huh, ennek nem lesz jó vége... Valószínűleg többet torkoskodott a kelleténél. Igaz is, ma már meglehetősen sok édességnek nem tudott ellenállni. A légy restelkedett; nem szeretett falánk lenni, valahogy gyengeségnek tartotta. Na meg a hascsikarás sem okozott neki túl nagy örömöt.- Jaj, soha többet, soha többet... - motyogta maga elé nyögdécselve. Az egyik papírlapra szállva végül könnyített magán. De alig néhány lépéssel odébb ismét utolérte a fájdalom. Összegörnyedve várakozott, aztán újra...- Sétálgatni kell, akkor gyorsabban túl leszünk rajta - biztatgatta magát. És úgy is tett. Szép kényelmes tempóban masírozott a fehér papíron, aztán ha muszáj volt, hát bizony ott piszkított a lapra, ahol éppen szükségét érezte. „Megint szidni fognak” - gondolta bűnbánattal. „És igazuk lesz.” De képtelen volt felszállni és más, alkalmasabb helyet keresni magának. Igazából nem is tudta pontosan, hol is lehetne az a bizonyos alkalmasabb hely. Bárhova sikerült is a dolgát végeznie, az emberek mérgelődve fogadták. A leghálásabbak még a virágok voltak neki. Persze ők is csak a beporzás miatt. Tényleg, itt is volt egy növény. Oda kellett volna átvánszorogni. Most már mindegy. Lassan visszatért belé az erő. Szárnyra kapott, és az ajtó mellé szállt, ott várakozott az alkalomra, amikor tovább röpülhet a dicstelen tett helyszínéről. Hát tessék, ennyit a kávé élénkítő hatásáról. Majd elalszik. A lajhárok mozoghatnak így. Mindegy, muszáj folytatni. Huh, de levegőtlen ez a csöpp hely! Hogy addig se kelljen újra a papírt bámulnia, ablakot nyitott. Aztán az ablakon át kinézett az udvarra. Nincs ott semmi, egy vacak kis belső udvar, dísztelen, eseménytelen. Időhúzás. Sóhajtva fordult vissza az asztal felé. Pedig szereti ezt a munkát, csak most valahogy mára elég volt.- Na, lássuk, miből élünk! - biztatta magát. „Józsi postás elgondolkodva...” Valaki ideírt egy pontot! Világosan emlékszik, hogy az előbb nem volt még itt. Vagy tévedne? Talán ezt az egyet még kitette, mielőtt kávézni indult? Lehet. „Nem is biztos, hogy a...”. Mintha mással volna írva ez a pont itt. Meg az a következő is. Csillogóbb, frissebb, valami ki tudja, mi. És az az előbbi is, amelyet látva még kételkedett. Meg ez a végén. És ott az a kettőspont is, tökéletesen a helyén. Szabályos pontok, tollal ilyet nem is tud az ember írni. Uram, Istenem! Hát mégis! Önkéntelenül felugrott az asztaltól. ' - Hé, valaki! Van itt valaki?! De csönd volt mindenütt. A légy a függöny mögött lapult. Elbam- bulta az ajtónyitást. Az ablak résén kiférne, de most meg valami önmarcan- golhatnékja támadt. Hallani akarta, ahogy gyalázzák a bepiszkított papír miatt. Bűnhődésképpen maradt itt, a gyalázkodás miatt, amely neki szól majd. „Ismerős lesz a szöveg, de jogos” - gondolta. Behúzott nyakkal várakozott. Hát senki nincs itt. Az ajtó belülről van bezárva. De hisz akkor csoda történt! Lehet, hogy álmodta vagy megőrült, de míg ez be nem bizonyosodik, addig azt kell hinnie, hogy csoda! Valaki bejött a csukott ajtón át, és kitette helyette az írásjeleket. Őrület! De hiszen ezért imádkozott vagy sóhajtozott vagy mi... Mégis képtelenség, hogy Isten meghallgatta volna?! Ebben a kis... Milyen hitetlen is az ember! Még egyszer ellenőrzi a bezárt ajtót, végigjárja az üres irodákat, aztán értetlenül, döbbenten, örömmel ül le az íróasztala mellé. Bámulja az elkészült, immáron hibátlan kéziratot.- Angyal járt itt. Semmi kétség. Egy angyal - motyogja maga elé.- Egy angyal - ismétli könnyes szemmel a légy, és belepirul az örömbe. Füller Tímea
