Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-12-05 / 49. szám
69. ÉVFOLYAM 49. SZÁM 2004. DECEMBER 3. ADVENT MÁSODIK VASÁRNAPJA ELŐTT ÁRA: 149 Ft A TARTALOMBÓL Mikulás-morfondírozó Előkészület az utolsó időkre Több csepp emberség Ifjúsági melléklet Mi fán terem a neurózis? Oltárt faragó lelkész ■ Adventi napló Indiából Tizenhat nap a szárnyszegettekért Még 1991-ben Kanadából indult el egy mozgalom, amelynek célkitűzése a világon egyre terjedő erőszak megfékezése. A kampány, amely különösen a nőket és a gyerekeket érő bántalmazások ellen emel szót, minden évben november 25- én kezdődik. Harmincnégy évvel ezelőtt ugyanis e napon öltek meg - brutális módon - három nővért a Dominikai Köztársaságban. Erre emlékezve nyilvánította november 25-ét az ENSZ is a nők elleni erőszak leküzdésének emléknapjává. Az erőszakra fókuszáló rendezvénysorozat zárónapja, december 10-c pedig egybeesik az emberi jogok világnapjával. Az idén a keresztény világ is csatlakozik a mozgalomhoz. Az Egyházak Világtanácsa - „Galambszárnyakon” mottóval - tizenhat napos „imahadjáratot” hirdetett. Az 55. zsoltárban találjuk ezt a képet. Ott egy megrettent szívű ember könyörög e szavakkal Isten segítségéért: „Szívem vergődik keblemben, halálos rémület fogott el. (...) Miért is nincs szárnyam, mint a galambnak, hogy elrepülhetnék, és nyugton lehetnék?” (5.7) Ezt a félelmet ismerik azok, akik már találkoztak az erőszakkal. Az agresszió bármelyik formáját alkalmazza is az elkövető (fizikai bántalmazást, pszichés vagy lelki terrort), célja az, hogy áldozatát rettegésben, függésben tartsa. Ily módon annak nemcsak emberi jogait tiporja sárba, hanem Istentől kapott méltóságát A worfdwld« campaign on Overcoming Violence against women and children 25 NO¥*mb«f • 10 Baeamtwr 2004 # a* >1 rombolja le. Azt, hogy „imago Deiként”, azaz Isten képmásaként, szabadságban élhessen. „Bizony, nekünk is szót kell emelnünk, le kell lepleznünk a keresztény közösségeinkben is sokszor meglévő erőszakot!” - emelik ki kampányfelhívásukban az Egyházak Világtanácsának munkatársai. „Nem takarhatjuk el az elkövetők vétkét, főként pedig nem hagyhatjuk magukra az áldozatokat.” Az új egyházi esztendő üzenete is erre int. Adventben annak a Krisztusnak az eljövetelére emlékezünk, aki küldetése kezdetén így vallott magáról: „Az Úr Lelke van énraj tam, mivel felkent engem (...), hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat... ” (Lk 4,18) A mozgalomhoz csatlakozva a keresztény közösségek ezzel a sajátos tartalommal tölthetik meg a világméretű kampányt: úgy imádkozhatnak és tehetnek a szabadulásért, hogy tudják, van Szabadítója a bűnben vergődő világnak. Ennek fényében kérjük evangélikus gyülekezeteinket, híveinket, hogy az adventi elcsendesedések alkalmával, az istentiszteleteken emlékezzenek meg imádságban az erőszak áldozatairól, és könyörögjenek az emberek közötti békességért! B. Pintér Márta, a Női Misszió vezetője Advent Ha véletlenül eszembe jut a júliusi kánikulában -különösen egy vízparti nyaralás közepette -, hogy nemsokára ismét feltűnően megrövidülnek majd a nappalok, lehullnak a falevelek, és szinte egyik napról a másikra beáll a hideg, bizony úgy érzem, mintha ez tenne a leggonoszabb tréfa a világon. Ilyenkor arra gondolok, milyen jó lenne elköltözni egy olyan helyre, ahol mindig süt a nap, és soha nincsen tél. Amikorra azonban sikerül visszarázódnom a dolgos, szürke hétköznapokba, és egyre mélyebben belemerülünk az őszbe, már kedvessé válik számomra mindez. A gyümölcsök illata a kamrában, a gyerekeim által készített Vadgesztenye figurák az előszobában, vagy amikor a fázós reggeleken útnak indítjuk őket az iskolába... Örök visszatérés - örök nosztalgia. Amikor a kora esti szürkületben sétálva megcsapja orromat az egyik ház kéményéből felszálló füst jellegzetes szaga, úgy érzem, mintha a természet lassan, szinte észrevétlenül kinyújtóztatná fáradt testét láthatatlan pehelypaplanja alatt, és így készülne a hosszan tartó nyugalomra. Ilyenkor a házak titokzatos búvóhelyekké válnak - a fény és a meleg tartályaivá, ahol az élet bár összekuporodva, mégis pókkal bensőségesebben és szeretetteljesebben folyik tovább. Lassan hozzászokunk, hogy reggel, amikor felkelünk, még sötét van - csakúgy, mint akkor, amikor napi teendőink végeztével hazafelé indulunk. A boltok még nyitva vannak, az utcákat mindenütt fények mintázzák. Amikor az első hópelyhek szállingózni kezdenek a délutáni szürkeségben, vagy amikor egyik reggel arra ébredünk, hogy körülöttünk minden fehér, szinte már nem is lepődünk meg ezen. Annyi éve ismerjük, annyira megszoktuk már, mégis mindig képesek vagyunk gyerekként rácsodálkozni erre az áldott körforgásra, és bámulni az oly sokszor látott, mégis megunhatatlan szépségeket. Mi köze mindennek az adventhez? Teológiai értelemben véve semmi. Csakhogy mi itt élünk Kelet-Közép-Európában, annak sajátos éghajlati viszonyai között. Valamikor régen eleink úgy döntöttek, hogy a Megváltó születését jelképesen a téli napfordulón ünnepeljük meg. Nálunk tehát elválaszthatatlanul összefonódik a tél és a Messiásra való várakozás. Karácsony szavunkból nemigen halljuk ki a „ testté léteire ” utaló eredeti, latin kifejezést, az „ inkarnációt ", Sokkal inkább valami narancs-, fenyő- és szegfűszegillatú. bensőséges hangulatot idéz fel bennünk... A száncsengő csilingelősét, a cinkék énekét, az őzikék szökkenését a havon, amint eltűnnek a lombtalan bokrok sűrűjében; a bejglit, a halászlét és a Csendes éj dallamát. Nekünk, magyaroknak - és más európai népeknek is - ilyen az advent. Jól van ez így. Szeretem. Megszoktam. S ha megélem, jövőre is szeretnék ugyanígy rácsodálkozni. Ugyanúgy érezni szeretném azt a bizsergető érzést, amelyet csak ez a hüvösödő, sötét reggelekkel és hosszú téli estékkel járó készülődés tud kiváltani belőlem. Két dolgot azonban nem szeretnék. Az egyik a tudálékos vallásosság erőszakos „józankodása”, amely ezt mondja: „A karácsony pogány ünnep! Jézus születése mást jelent! Nem imádunk semmiféle betlehemi csecsemőt! Mi a feltámadott és meg- dicsőült Urat várjuk! Le a nosztalgiával, le az érzelmi kereszténységgel! Legyen minden nap. minden évszak egyformán advent! ” Én csak azt kérdezem: ha így. állnánk hozzá, vajon mit jelentenének a pislákoló fények, a gyertyák, az énekek, imádságok? Vajon miért adta volna maga a Teremtő, hogy ilyen változatos és csodás legyen ez a múlandó világ is? A másik, amit szeretnék elkerülni, hogy az advent és a karácsony megszokássá váljon, csupán érzelmes nosztalgiát jelentsen számunkra. Hogy „fenyőünnep" vagy „a szeretet ünnepe ” legyen - Jézus nélkül, Isten nélkül, netán a télapóval vagy a mosolygós Mikulással, akiről ma már azt is tudni lehet, hogy valóságos személy volt: Myra püspöke. Maradjon tehát az advent a Jézus-várás megszentelt időszaka. Jézus várása - annak ellenére, hogy tudjuk, leikével valóságosan most is itt van velünk, s hogy betlehemi csecsemőként már csak mint történelmi személyre emlékezhetünk rá. Legyen az advent a Jézus-várás megszentelt időszaka, amely számunkra már megszokottan, éppen ebben a télies hangulatú, gyertyafényes, miktilásos, narancs-, fenyő- és szegfűszegillatú, kéményfüstös, őzikés, cinkeetetös, száncsengős hangidatban érkezik el! Adjunk hálát érte, hogy ezek is a Messiás jövetelét idézik emlékezetünkbe. Bartha István A Magyar Köztársaság elnöke 2004. december 5-re országos népszavazást rendelt el. A szavazólapon szereplő kérdések az alábbiak lesznek: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban, ezért az Országgyűlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt?" „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással - kérelmére - magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségéta 2001. évi LXII. törvény 19. §-a szerinti »Magyar igazolványnyal« vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?" JOHAN-LUDVIG RUNEBERG Paavo gazda Fent a saarijörvi ősvadonban élt fagyos tanyáján Paavo gazda. Küszködött, égett kezén a munka, ám az Úrtól várt földjére áldást. Gyermekével s asszonyával élt ott, kínnal szerzett gyér sovány-kenyéren, árkot ásott, szántott és vetett s várt. Megjött a tavasz, a hó elolvadt, s hóié elsodorta fél vetését; jött a nyár, jégzáporok zuhogtak, s a ringó vetés felét lezúzták: ősz jött, s elfagyott, mi megmaradt még. Haját tépve jajgatott az asszony: ,, Paavo, Paavo, átokvert öreg te, koldusbot vár: elhagyott az Isten: rossz koldulni - éhen halni szörnyűbb. ” Paavo, kézen fogva asszonyát, szólt: ,,Megpróbál, de el nem hágy az Isten. Felerész fakérget tégy a lisztbe, én ezentúl még több árkot ások, ám az Úrtól várom majd az áldást. " Felerész kéreg sült a kenyérbe, kétszer annyi árkot vájt a gazda, juha árán vett rozsot, vetett s várt. Megjött a tavasz, a hó elolvadt s megmaradt: vetés és porhanyó föld; jött a nyár, jégzáporok zuhogtak, s a ringó vetés felét lezúzták; ősz jött, s elfagyott, mi megmaradt még. Haját tépve jajgatott az asszony; ,, Paavo, Paavo, átokvert öreg te, haljunk meg, hisz elhagyott az Isten! Rossz meghalni, ámde élni szörnyűbb". 'Paavo, kézen fogva asszonyát, szólt: ,,Megpróbál, de el nem hágy az Isten. Kétszer annyi kérget tégy a lisztbe, én meg duplaszéles árkot ások, ám az Úrtól várom majd az áldást. " Kétszeres kéreg sült a kenyérbe, duplaszéles árkot vájt a gazda, marha árán vett rozsot, vetett s várt. Megjött a tavasz, csordult a hóié, s ár nem vitt el sem vetést, se földet; jött a nyár, jégzáporok zuhogtak, s a ringó vetést le nem tiporták; ősz jött, ám a fagy távol maradt, és sarlót várt a hullámzó arany-dísz. Paavo gazda térdre rogyva mondta: „Megpróbál, de el nem hágy az Isten. ” Térdre hullt az asszony is, míg így szólt: ,,Megpróbál, de el nem hágy az Isten. ” Agg társához szólt szelíd mosollyal: ,, Paavo, Paavo, kapj sarlóra Vígan, felvirradtunk boldogabb napokra, sutba dobjuk most már a fakérget, s étkünk tiszta rozsból sült kenyér lesz". Paavo, kézen fogva, asszonyát, szólt: „Asszony, asszony, elbuknánk a próbán, éhező testvért ha cserbenhagynánk: Felerész kérget süss a kenyérbe: elfagyott a szomszédunk vetése!” Fordította: Képes Géza Ugye mindkét kérdésre tudja a vál
