Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-11-21 / 47. szám
2. oldal - 2004. NOVEMBER 21. Evangélikus Élet r // / ELŐ VIZ „Belépődíj nincs” Sokan úgy vélik, hogy ahol ez a felirat olvasható, ott valójában semmit sem adnak. Megszoktuk, hogy mindenért fizetni kell. A pénz beszél - a pénz mozgatja a világot. De ezt a Biblia cáfolja, amikor azt mondja: „Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen/” (Jel 22,17) Szép a mi evangélikus köszönésünk - „Erős vár a mi Istenünk” de tegyük fel a kényes kérdést: ki is a mi Istenünk? A többség istene a pénz. Ezért bizalmatlanul lép be oda, ahol ez van kiírva: „Belépődíj nincs”. Ugyan mit adhatnak ott, ahol még fizetni sem kell - például a templomban? Szögezzük le: a Biblia nem arra való, hogy saját gondolatainkat belevigyük, hanem hogy alázattal elfogadjuk, amikor támadja a mi pénzközpontú látásunkat. Nem minden a pénz, nem a pénz az élet értelme, mert a fenti ige szerint, aki szomjazik, ingyen veheti az élet vizét. Persze hit nélkül ezt nem értjük. Jézust is gúnyolták a farizeusok, akik pénzszeretők voltak, amikor azt mondta: „Nem szolgálhattok Istennek és a mam- monnak." A „pénzisten” szolgálata sokszor az egyházat is megkísérti. Szomorú, ha egy presbiteri ülésen az derül ki, hogy csak az anyagi ügyeket akarják tárgyalni (fizetés, költségvetés, templomtatarozás stb.). Akinek az ige még nem lett az élet kenyerévé, akinek Jézus nem lett a személyes Megváltójává - az mindenben csak pénzkérdést lát. Pedig az élet vize, a lélek kenyere, az üdvösség nem pénzkérdés. Isten igéje le akarja dönteni a pénzisten bálványát, amikor úgy fogalmaz a Jelenések könyvének idézett versében, hogy „ingyen”. Isten nélkül az ember - elveszett ember. De az istenhiányt.a pénz nem pótolja. Sok gazdag ember él a világon, akinek hiába van hatalmas vagyona, mégis békétlen az élete. Valami hiányzik. „Ingyen” - ez a szó ítélet a pénz szerelmeseinek. Persze nem a pénz átkozott, hanem a pénzben való bizakodás átkozott. Átkozott, mert tapasztalhatjuk is, hogy a pénzimádat kizárja a hitet, megkeményít, gőgössé teszi az embert és eltávolítja Istentől. „Ingyen”. Ez sokaknak persze nem tetszik. Ok mindent ki akarnak fizetni, ők hisznek abban, hogy a világon minden és mindenki megvehető. Végül most is döntő a személyes kérdés: én magam szomjazom-e, és hol keresem a megelégítést? Ezsaiás könyvében így szól Isten hívó szava: ,, Ti szomjazok mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! (...) Minek adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? (...) Hallgassatok rám, és élni fogtok!” (Ezs 55,1.2.3) Gáncs Aladár „ ...Isten irgalmából - a halál, mely az ember bűnének büntetése volt, a keresztyén ember számára a bűn vége s az élet és igazság kapuja lett. Aki tehát szereti az életet és igazságot, az ne ijedjen meg ezek szolgájától és műhelyétől sem. ti. a haláltól Sőt kell, hogy szeresse. Egyébként sohasem nyeri el sem az életet, sem az igazságot. Aki erre még nem képes, kérje Istent, hogy megtehesse. Azért tanítja az Úr, hogy ezt mondjuk: »Legyen meg a Te akaratod« (Mtó.10), mert mi magunktól ezt az akaratot nem tudjuk cselekedni. " Luther Márton: Tizennégy vigasztaló kép megfáradtaknak és megterhelteknek (Virág Jenő fordítása) SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ (ÖRÖK ÉLET) VASÁRNAP Eljön értünk! Mk 13,24-27 A végső dolgokról szólva Jézus arra figyelmeztet, hogy a kísérőjelenségeket ne tévesszük össze azzal, amit kísérnek: a most még rejtett végső valóság megnyilatkozásával. Mert mi is a végső valóság? Nem egyéb, mint Jézus mindenek fölötti abszolút hatalma. Mert mi fog történni legvégül? „Meglátják az Emberfiát eljönni a felhőkön nagy hatalommal és dicsőséggel. ” Más szóval mindenki számára nyilvánvaló lesz, ami addig rejtett volt: Jézus isteni hatalma. Az apokalipszis kinyilatkoztatást, szó szerint leleplezést jelent. Lehull a lepel arról, ami a lepel alatt kezdettől fogva - mint végső valóság - rejtőzött. Ez a lepel nagyon tarka, sokféle szálból van szőve. Az egyik szálat úgy hívják, hogy történelem. A történelem tökéletesen elrejti Jézus hatalmát. A történelem porondján hadvezérek, császárok, diktátorok szép vagy alantas eszmék álarca mögé bújtatott hatalomvágya, máskor nemzeti függetlenségi törekvések, népeknek vagy társadalmi rétegeknek a szabadság, a testvériség, az egyenlőség eszméjétől fűtött mozgalma, mindezek hátterében pedig a pénz hatalma nyilvánul meg. Ám eljön a nap, amikor mindezek megsemmisülnek, és mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy az egyetlen, valódi hatalom a háttérben kezdettől mindvégig Jézus kezében volt, és mindörökké ott is marad. De van egy másik szála is a Jézus hatalmát elrejtő lepelnek. Sors a neve. Régen élt őseink, nagyapáink, apáink sorsa és a mi személyes sorsunk. A sors átlát- hatatlanul sűrű szövete mögött rejtőző végső valóságot minden időben csak a személyes hit tudta és tudja meglátni. Próbatétele napján hitével a halál mögött rejtőző örök élet végső valóságát ragadta meg Ábrahám, akit ezért Pál apostol „minden hívő atyjának” nevez, és akiről Jézus így nyilatkozik: „Abrahám, a ti atyátok ujjongott azon, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is. ” (Jn 8,56) Bár Ábrahám több mint ezer esztendővel korábban járt a földön, hite már látta azt a napot, amelyen majd Jézus mindenek fölötti, halált is legyőző hatalma és dicsősége megnyilvánul. Mert a hit már most képes meglátni, hogy nem a halál, hanem Jézus a végső valóság. A Jézus hatalmát eltakaró lepel szövetének harmadik szálát úgy hívják, hogy természet. Amíg az ember földi testben él, éppúgy ki van szolgáltatva az élettelen természetnek, mint saját bűnös természetének. A természet ellen lehet küzdeni, de a tapasztalat szerint nem lehet legyőzni úgy, hogy ne pusztulna vele együtt a győztes is. Ha legyőzzük az élettelen természetet, létünk alapját semmisítjük meg. Ha legyőzzük saját természetünket, az felér a meghalással, életünk elveszítésével. Aki legyőzte természetét, többé már nem az az ember, mint aki volt. A végső valóságban gyökerező szabályt mégsem lehet megmásítani: „...aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti életét (...), megmenti azt. ”(Mk 8,35) Mert a végső valóság, Krisztus, csak akkor nyilvánulhat meg, amikor a természet erői megrendülnek, és maga a természet összeomlik: „ ...a nap elsötétedik, a hold nem fénylik, a csillagok lehullanak”. így lesz ez akkor is, amikor halálos ágyunkon nem látjuk többé a nap, a hold, a csillagok fényét. Akkor felragyog a végső valóság - Krisztus - soha ki nem hunyó világossága. Bármily reménytelennek tűnik is egészen addig a saját bűnös természetünk, a bennünk élő régi Ádám elleni küzdelem, akkor nyilvánvaló lesz, hogy az utolsó szó nem a természeté, és nem is a természetet megrontó bűné. Az utolsó szó Krisztus örök életre föltámasztó szava, mert ő a végső valóság, előtte a természet legyőzhetetlen hatalma is semmivé lesz. Jézus pedig senkit sem hagy el azok közül, akik már most is az ő megváltó, megmentő, bűntől, haláltól szabadító hatalmában bíznak, noha azt még a történelem, a sors és a természet hármas szövésű leple takarja el testi szemük, földi érzékeik és természetes értelmük elől. Eljön majd értük a végső órán, amikor a nyomorúságok az elviselhetőség határát ostromolják. Talán földi életünk végső órájaként fogjuk ezt megélni, talán a teremtett világ végső órája is ez lesz egyben. A lényeg az, hogy a végső ínség, a külső fény kialvása csupán kísérőjelensége a végső valóságnak, Jézus eljövetelének. Nem a kísérőjelenségekre kell felkészülnünk, hanem Jézus eljövetelére! A kinyilatkoztatás ezt nem vonja a titok homályába, mint a vég naptári időpontját, hanem félreérthetetlenül és világosan tudtunkra adja. Nem a végre, nem az elmúlásra, nem szemünk fényének kialvására vagy a nap és a hold elsötétedésére kell készülnünk, hanem arra a napra, amikor Jézus eljön az övéiért dicsőségben és hatalomban. Azt a napot várjuk, amikor megnyilvánul a végső valóság, a mi Urunk mindenek feletti hatalma! IMÁDKOZZUNK! Jöjj, Urunk, Jézus! Légy a mi Napunk már most, hogy itt a földön is a te világosságodban járhassunk. Jöjj a végső órán is, hogy örök életedben részesíts. Jöjj el, Urunk, Jézus! Ámen. Véghelyi Antal Oratio oecumenica Urunk, elfutott egy esztendő, és mi észre sem vettük, hogy te is velünk voltál. A magunk bölcsessége szerint intézkedtünk, mások kedvét kerestük és mások tanácsát kértük, pedig a te tanácsod vezeti a világot, és őrzi meg az ember életét. Segíts, hogy jobban megértsük tanácsaidat, hogy többet meglássunk gondviselő szeretetedből! Köszönjük, hogy nemcsak a mi terveink valósultak meg, hanem irgalmas jóságod őrizte a világot, népünket, egyházunkat, családunkat is. Köszönjük azokat, akik az elmúlt egyházi esztendőben értünk fáradtak, a tőled tanult szeretettel végezték hivatásukat a mindennapokban. Ne engedd, hogy megfeledkezzünk róluk, hogy átnézzünk rajtuk. Istenünk, te tudod igazán, hogy kiket miért szólítottál el ebből a világból. Azt is tudod, milyen nehezen békülünk meg az elmúlással. Add nekünk az örök élet hitét és reménységét! Merjünk az örökkévalóságban hinni! Emeld fel tekintetünket, amely csak a jelent látja! Urunk, légy azokkal, akiknek hiányzott a mai isten- tisztelet, és mégsem tudtak eljönni. Ne hagyd őket vigasztalásod nélkül! Adj nekik gyógyulást és testvéri közösséget, hogy a testvérek szaván keresztül a te szavadat is meghallják. Urunk, őrizd a családok békéjét! Add, hogy betölthessék azt a feladatot, amelyet teremtő akaratod rendelt számukra. Adj társat azok mellé, akik egyedül maradtak. Mutass utat az útkeresőknek, adj alázatot az öntelteknek! Könyörgünk egyházunkért; adj tiszta szívet és bölcsességet mindazoknak, akik nevedben szólnak. Tégy csodát, add, hogy emberi szavakon keresztül megszólaljon a te szavad. Az emberi okoskodást járja át a te bölcsességed. Adj tiszta kezet, életet, szándékot a téged képviselőknek! Ne engedd, hogy bűneik miatt téged gyalázza- nak! Adj felelősséget és bölcsességet azoknak, akik emberek sorsát intézik. Áldd meg munkájukat, hogy kevesebb legyen az ínség, az emberi nyomorúság hivatásuk teljesítése közben. Add, hogy egyetértés legyen a ma még veszekedők között, add, hogy mindannyian megtaláljuk a megbékélés útját! Vezesd egyetértésre az egyházakat, hogy jó gyermekeidként képviselhessék türelmes szeretetedet nyugtalan világunkban! Légy az öregekkel! Add, hogy több hálával tudjanak emlékezni a múltra, idejében megbékéljenek embertársaikkal, önmagukkal és veled. Add, hogy merjenek előrenézni, és hogy az út végén meglássanak téged. Urunk, áldd meg az utánunk jövő nemzedékeket! Ne engedd, hogy bűneinket megismételjék. Add, hogy tanulhassanak az atyák bűneiből. Adj nekik nagyobb hitet, több türelmet, mint amennyi elődeiknek volt. Vezesd úgy életüket, hogy gyermekeiknek jó példát mutassanak, élhető világot hagyjanak hátra! Urunk, add, hogy tudjunk igazán örülni és osztozni mások örömében! Őrizd meg szívünket az irigységtől és a kapzsiságtól! Áldd meg a most kezdődő hetet, hogy minden ember elvégezhesse a munkáját, és tetszésed szerint betölthesse hivatását! Légy az újszülöttekkel, adj köréjük meleg családi légkört, és légy azokkal, akiket hamarosan elszólítasz ebből a világból. Készítsd fel őket az útra, add, hogy hozzád érkezzenek, és megállhassanak előtted. Urunk, óvd az úton lévőket, hogy célba érjenek, és hogy földi céljuk elérése ne szégyenükre, hanem javukra, a te dicsőségedre szolgáljon. Vezess, Jézusunk, véled indulunk. Ámen. :••• SE1ROK ..................... * LUTHER ÉS AZ ISTENTISZTELET 5. £ 5 6 3 h □ A gyülekezet-központú istentisztelet A múlt héten kifejtettük, hogy A német mise az egyik legfontosabb irat, amelyben Luther istentisztelet-meg- újító szándéka tükröződik. Néhány folytatás erejéig nem is tágítunk mellőle: a következő hetekben igyekszünk egy kicsit a mélyére nézni. A német mise valóban nagy lépés volt az istentisztelet reformációjában. Mégsem egyszerűen az ősi miseforma németesítéséről van szó, hanem arról, hogy Luther egyszerre megtisztítja a tradicionálisát, és újraformálja azt, ami gyökeres változtatásra szorul. A Deutsche Messe igei részében még megtartotta a középkori miseformát, a változtatás csupán annyi volt, hogy szó- használatában evangéliumivá tette. Az istentisztelet második felében azonban sok mindent átrendezett. Nemcsak összevont és áthelyezett bizonyos részeket, hanem új összefüggésbe állította a liturgia elemeit. A reformáció koráig az úrvacsorái liturgia központi része az offertórium és a nagy hálaadó imádság volt. Luther elképzelésében és gyakorlatában ennek a helyére a gyülekezet communiója lépett, azaz az úrvacsorái közösség. Ebben is megfigyelhető a reformátor gyülekezetközpontú gondolkodása: a pap nem kiemelt személy, aki gyülekezet nélkül is „elvégezheti” a liturgiát, hanem szolga, Krisztus szolgája, akit arra rendeltek, hogy az evangéliumot hirdesse, és a szentséget Krisztus rendelése szerint adja. A késő középkori gyülekezeti com- munióhoz hozzátartozott egy rövid elmélkedés, a közös bűnvallás és a Miatyánk. Ezek voltak a communióra és a kiosztásra való előkészítés részei. Amikor Luthernél a prédikációt egy Miatyánk-parafrázis követi, akkor éppen ezt a rendet újítja meg, mégpedig a következőképpen. „A prédikáció után következzék a Miatyánknak egy nyilvános körülírása és egy intelem azokhoz, akik a szentséghez járulni akarnak, éspedig így vagy ehhez hasonló módon: Édes barátai a Krisztusnak! Miután e helyütt az Úr nevében azért gyűltünk össze, hogy az ő szent hagyatékát élvezzük, azért elsősorban arra intelek titeket, hogy szíveiteket az Istenhez emeljétek (!), elimádkozván velem a Miatyánkot, ahogy arra Krisztus Urunk tanított, s annak meghallgattatá- sáról vigasztalóig biztosított...” Luther maga vall arról, hogy félti a gyülekezeteket. Részben az összevisszaságtól, részben pedig a magamutogató retorikától óvja őket: „Az volna azonban a kérelmem, hogy ez a körülírás és intelem formulázott, vagyis előre megállapított szavakkal, illetőleg egy bizonyos határozott formában történjék; a nép érdekében, hogy az egyik ne csinálja ma így, holnap meg a másik másképp, s ne mutogassa a maga ügyességét senki a nép megtévesztésére, hogy az végül az egészből semmit ne tanuljon, s meg ne tartson. Mert hisz az a cél, hogy a népet tanítsuk és vezessük; szükséges azért, hogy e tekintetben a szabadság korlátoltassék.” A Miatyánk- para frázi s után közvetlenül az úrvacsora szerzési igéi és vele együtt Krisztus testének és vérének a kiosztása következett. Igen, vele együtt! Azaz amikor a lelkész elmondta a szerzési igék első felét - „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, amely tiértetek adatik..rögtön ki is osztotta a kenyeret (ostyát), majd ezután ismét az oltárhoz lépett, elmondta a szerzési igék második felét - „Igyatok ebből mindnyájan, ez az új szövetség az én véremben” -, majd körbevitte a kely- het, és a gyülekezet tagjai ittak a borból. „Nekem úgy tetszik, hogy az felelne meg az úrvacsora szellemének, ha a szentséget nyomban a kenyér megszentelése után nyújtanánk és osztanánk ki, mielőtt a kelyhet megáldanánk. Hiszen Lukács is, Pál is így tudósítanak: »Hasonlóképpen, miután vacsoráltak, kezébe vette a kelyhet is...«” - írja Luther. Három éneket is ajánl az úrvacsoraosztás alatti éneklésre: a „német Sanc- tust”, illetve az „Áldassék Isten” és a „Jézus Krisztus, Üdvözítőnk” kezdetűeket. Az úrvacsoraosztás végére került az Agnus Dei, azaz a „Krisztus ártatlan bárány” kezdetű ének. (Azt hiszem, hogy sok egyéb mellett ezt is újra kell tanulnunk: a gyülekezet bátran énekeljen az úrvacsoraosztás alatt!) Luther a megszentelt elemek felemelését és az ilyen módon való bemutatását (elevatio) nem szándékozott megszüntetni. Használta, de más értelemben, mint a rómaiak; megfogalmazása szerint „Krisztushoz való ragaszkodásunk és nagyrabecsülésünk jeleként”. Hafenscher Károly (ifj.)
