Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-11-14 / 46. szám
2004. NOVEMBER 14. - 3. oldal Evangélikus Élet Hálaadás a megyehatáron Pápa és Tét között, a sokorói dombok alatt található a Veszprém megyei evangélikusság egyik végvára, Geese. A hozzá tartozó szerecsenyi fília viszont már Győr-Moson- Sopron megyében fekszik. A múlt vasárnap, november 7- én mindkét gyülekezetben ünnepi istentiszteletre gyűltek össze a hívek... Délelőtt az anyagyülekezetben hívogatott hálaadásra a harangok zúgása. A templom tetőzetének és az egykori lelkészlakásnak a megújulásáért adtak hálát a hívek. Ebből az alkalomból az egykor itt szolgáló lelkész, Ittzés János püspök hirdetett igét 2Kor 6,1-2 alapján. Prédikációjában utalt rá, hogy első szolgálati helyéről, Takácsiból gondozta a gecsei gyülekezetét, és közel negyedszázaddal ezelőtt lépett utoljára a templom szószékére. Elmondta, hogy a mostani istentiszteleten együtt ünnepelni nem csak futó emlék a számára. Bár a régi, ismerős arcokon meglátszik az idő múlása, és sok változást, pusztulást tapasztalunk magunk körül, mégis tart még a kegyelem ideje. Mert körülölel minket Isten hordozó irgalma, és még szólhat az ige, amellyel hétköznapi életünkben is tájékozódhatunk. Ezért van okuk örömre az itt élő evangélikusoknak - zárta gondolatait a püspök. Az istentisztelet utáni közgyűlésen Görög Zoltán lelkész - aki Pápáról (saját otthonából) kijárva pásztorolja az ittenieket - köszöntötte a megjelenteket. A renoválások menetével kapcsolatban elmondta, hogy a templomtető és a parókia felújításának költségét - mintegy 2,3 millió forintot - az egykor államosított iskolaépületért és tanítólakásért kárpótlásul kapott összegből fedezték. Egyben megköszönte a jelen Iévö Helfrich Péternek, egyházunk ingatlanrendezési osztályvezetőjének az áldozatos munkáját. Koczor György espereshelyettes köszöntésében hangsúlyozta, hogy egy olyan tervezetet készülnek benyújtani a közeljövőben tartandó egyházmegyei közgyűlés elé, amelyben területrendezési javaslatot terjesztenek elő a lelkipásztori szolgálat praktikusabb ellátása érdekében. Ez a gecsei gyülekezetét is érinteni fogja a távolabbi jövőben. Ebéd után Szerecsenyben - a falusi búcsú hangzavarában - gyülekeztek ünnepi istentiszteletre az evangélikusok. Itt az évek óta tartó renoválási folyamat egyik állomásán adtak hálát a hívek. Sípos István gondnok lapunknak elmondta, hogy a nyolcvanfős gyülekezet 1991 -ben apró lépésekben kezdte fel- újítani templomát. 1999-ben volt a hajlék felépítésének ötvenedik évfordulója. Akkorra a belső rész újult meg, majd ezután - egy majdnem 1,2 millió forintos beruházás keretében - bevezették a gázfűtést, lebetonozták a padlásteret, és kicserélték a tetőt. Eveken át gyűjtött pénzüket adományokkal egészítették ki, a hiányzó negyedmillió forintot pedig a hívek kamatmentes kölcsönéből fedezték. Ittzés János püspök a vasárnap evangéliuma, Lk 12,54-59 alapján tartott igehirdetésében a reménység üzenetét tolmácsolta, amely az élet értelmére is választ ad. A kis leánygyülekezetben élők számára is fontos mondanivaló az, hogy akik Isten igéje alapján tájékozódnak, azoknak van életcéljuk, és Krisztusban eggyé válnak. Menyes Gyula Egy önkéntes „rászedett” Honthegyi Zsolt tamási evangélikus lelkész Környezete elkönyvelte, hogy követi nagyapja, Tóth Károly egykori pilisi lelkész példáját, és az érettségi után a teológiára megy. Nem így történt. Forrófejű ifjúként lázadt az elvárások ellen. Szakácsnak tanult, majd ügynökként foglalkoztatta egy biztosítótársaság, de dolgozott egy írószereket forgalmazó cégnél is. Isten ügye iránti elkötelezettsége és teológiai érdeklődése azonban ez idő alatt sem lankadt. Lelkes résztvevője, később segítője volt a gyenesi ifjúsági alkalmaknak. Nem érte be azzal, hogy „fogyasztó” legyen: vezetői feladatot vállalt a piliscsabai konferenciákon és számos gyermek- táborban. Szülővárosában, Monoron ifjúsági csoportot szervezett az egyház- községben. Gyülekezete idővel - fiatal kora ellenére - felügyelővé választotta. A teológia iránti vonzalma végül győzött korábbi „lázadása” felett, és a hittudományi egyetem levelező tagozatos hallgatójaként folytatta tanulmányait. 1996 őszén döntő fordulat következett be életében. Tamásiban és a környék településein, Tolnanémedin, Pincehelyen, Nagyszokolyon és Iregszemcsén - helyben lakó lelkész hiányában - a környező gyülekezetekből érkező helyettesek látták el a szolgálatokat. E kicsiny, szórványsorban élő közösségekben a gyülekezeti élet az istentiszteletekre és a kazuális alkalmakra szűkült le. Félő volt, hogy ez az itteni evangélikusság lassú elfogyásához vezet majd. Zsolt kalandos körülmények között, egy közeli táborból „eltérítve” jutott el először Tamásiba. Ezt a látogatást hamarosan egy hívás követte: vállaljon gyülekezeti munkatársi szolgálatot a több településen szétszórtan élő maroknyi evangélikus között. Igent mondott. Mindennek nyolc éve. Ez alatt megszerette az itt élőket, és példát adott arra, mit jelent hűnek lenni a kévésén is. Ezt a helyiek szeretetükkel és bizalmukkal viszonozták. Egy gyülekezeti tag így fogalmazott: „Ennek az embernek van antennája fölfelé, és ez nekünk nagyon sokat jelent.” Honthegyi Zsoltot november 6-án Gáncs Péter püspök lelkésszé avatta, Krühling Dániel esperes pedig beiktatta a Tamási és Környéke Evangélikus Egyházközség lelkészi hivatalába. A beiktatott lelkész beköszönő igehirdetésében Jeremiás szavaival vallott életéről és küldetéséről: „Rászedtél, Uram, és én hagytam, hogy rászedj! ” Ifj. Cselovszky Ferenc „Megállani az Istentől rendelt helyen...” „Harci zajban virradt ránk október utolsó napja, a reformáció ünnepe. E nap reggelén az orosz ágyúk már Kecel alatt, a magyaroké pedig a község határában dörögtek. Futkosó, szaladgáló, hurcolkodó emberekkel népesedtek be az utcák, azokkal, akik mindennel leszámolva várták a megszállás óráját... A reformáció napján reggel nyolc órára hirdetett ünnepi istentiszteletünket már nem tarthattuk meg a kötött liturgiával. Csupán igeolvasásra és imádságra került sor. Az »Erős vár a mi Istenünk« hangjait pedig már sűrűn megszakította a közeli robbanások fülsiketítő, félelmet keltő zaja...” Az elmúlt vasárnap, november 7-én a kiskőrösi evangélikus templomban népes gyülekezet és a város vezetői adtak hálát Istennek a hatvan éve, a második világháború alatt Kiskőrösön történtekre emlékezve. Zoltán László, a nyugdíjas éveit ma Sopronban töltő lelkész az imént idézett szavakkal emlékezett arra, hogy miként élte meg kiskőrösi segédlelkészként 1944. október 31 -ét és november 1-jét. A front ezen a két napon érte el Kiskőröst. Október 3í-én magyar honvédek a város határában megpróbálták a lehetetlent: megállítani a Vörös Hadsereget. A csatában hősi halált halt harminchárom Somogy megyei katona, és közel száz szovjet katona is. A magyarokat - köztük két evangélikus vallásút is - tisztességgel eltemették az egyházközség lelkészei az evangélikus temetőben. Összegyűjtött személyes tárgyaikat és az úgynevezett dögcédulákat megőrizték az irattárban. A háború a polgári lakosságot sem kímélte; tizenöt helyi lakos is az életével fizetett azért, mert asszonyát, vagyonát megpróbálta megvédeni. Közöttük volt Huszár János községi bíró is. A gyülekezet akkori igazgató lelkésze dr. Murányi György volt. Parókus lelkésztársa, Ponicsán Imre ekkor katonalelkészként már hadifogságban volt, távol gyülekezetétől és családjától. Murányi György - a többször is megismételt kiürítési parancsnak ellenszegülve - arra kérte a kiskőrösieket, hogy maradjanak. A döntés számára sem volt könnyű, hisz folyamatosan érkeztek a rémisztő hírek. Lelkésztársának felesége, Po- nicsánné, Kata ekkor várta első gyermekét. A Murányi családban három gyermek is volt. Olyan elhatározást kellett tehát hoznia, amelynek következményeit senki sem tudta megjósolni. Az 1944. évről szóló lelkészi jelentés szerint Isten igéje adott eligazítást és erőt ehhez: „íme, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal, a ki benne hisz, az nem fut!" (Ezs 28,16; Károli-fordítás) - Néhányan mégis elmenekültek a Dunántúlra, a bizonytalanságba, de a lakosság döntő többsége maradt. Isten és a történelem őket igazolta: megmaradt a város, megmaradt a gyülekezet. A korabeli jegyzőkönyveket olvasgatva meglepő, hogy a gyülekezet presbitériuma 1944 szeptemberében a templombelső tatarozásáról döntött, októberi ülésén pedig - pár nappal a front érkezése előtt - új igazgatót választott az evangélikus iskola élére. Amikor mindenki félt és rettegett, amikor sokan a menekülésen gondolkodtak, amikor senki sem tudta megmondani, hogy mit hoz a holnap, akkor az egyházközség vezetői a jövőt építették. A hálaadó istentisztelet üzenete örök érvényű: Isten igéje, a reménység Istene biztos támpont életünk minden döntésében. S Isten a mai próbákban, nehéz helyzetekben is megmaradásra buzdít a megfutamodás, a mindent föladás helyett. Megmaradásra ott, ahová állított minket. Az istentiszteleten Böröcz Enikő lelkész-levéltáros a Murányi György lelkészre vonatkozó kutatásairól számolt be. Murányi László személyes hangon emlékezett édesapjára, aki 1944-ben hosszas imádkozás után irodájából előjőve azt mondta a már összecsomagolt holmikkal reá várakozó családjának: „Nem megyünk sehová, maradunk.” Zoltán László lelkész beszámolójának hatására a jelen lévő idős emberekben is sok emlék elevenedett meg. Az istentisztelet után a hálaadó gyülekezet megkoszorúzta azt az emléktáblát, amely a templomtorony külső falán dr. Murányi Györgynek állít emléket. A család koszorúját Murányi László helyezte el (képünkön). Végezetül álljon itt egy idézet Murányi György igazgató lelkész már idézett jelentéséből: „Legyen hála Istennek azért, hogy kényszerítő emberi erő nem tette lehetetlenné az Istennek való engedelmességet, s így gyülekezetünk egész népe együtt maradhatott. De legyen hála neki azért is, hogy a háború viharának csendesedése után is megsegített, hogy benne higgyünk, és a szegletkő védelmében maradjunk. Legyen hála néki azért, hogy egyházunk és hitünk igazságai fenyegető rémhírek cáfolataképpen ma is szólhatnak, és mindeneket hívogathatnak az Isten védelmet adó közösségébe.” Utóirat: 1945 októberére elkészült a templombelső felújítása. Lupták György A budapest-rákoskeresztúri gyülekezet gyülekezeti termében tartotta ülését a Déli Egyházkerület presbitériuma és közgyűlése november 5-én. Az ülésen elhangzott püspöki és felügyelői jelentés az örömök mellett a gondokra is felhívta a figyelmet. Döntés született a 2005-ös munkatervről és a püspöki titkár személyéről is. Fotó: Barthel-Rúzsa Zsolt
