Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-11-07 / 45. szám
2004. NOVEMBER 7. - 5. oldal Evangélikus Élet KERESSÜK AZ EMLÉKEINKET... ’56 fotói az evangélikus múzeumban Kiáltás ...Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott, aztán csend lett... " (Márai Sándor) Felborított villamos a Nagykörúton. Lövések nyoma a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai székházán. Emberi arcok - rémültek, csodálkozók, lelkesek, bátrak, elszántak. Olyan emberek arca, akik meghalni is készek a szabadságért. Hatalmas tömeg a tereken, az Országház előtt. Mozgás, dinamizmus, kiáltások - és csend, gyász, koporsók, halottak az utcán. Tankok, fegyveresek, katonák harckocsikon és járókelők, akik összehúzzák magukon kabátjukat az októberi hidegben. Fekete-fehér képeken - megszínesedő pillanatok. Az Evangélikus Országos Múzeum 1956 — ismeretlen képek a forradalomról címmel kamarakiállítást rendezett Kinczler Gyula eddig sehol nem publikált fotóiból. A tárlat megnyitójára október 26-án 17 órakor került sor a múzeum Deák téri épületében. Mintegy száz ember - nagyrészt abból a korosztályból, amelyik személyesen is átélte 1956-ot - jött el „keresni az emlékeit”. Megkockáztatom: legbelül azzal a torokszorító érzéssel, hogy talán felfedezik önmagukat, szeretteiket, barátaikat is valamelyik fényképen... Átélték, nem csupán történelemkönyvből tanulták október 23-át és a forradalmat követő eseményeket, mint a későbbi generációk - apropó, történelemkönyv! Hadd jegyezzük meg e helyütt: e sorok írója még a rendszerváltás hajnalán sem tanulhatott ’56-ról, az érettségi tételek 1945-tel „véget értek”... A magyar történelem azonban nem. Korosztályom tagjai a szülők, nagyszülők elbeszéléséből .személyes, „élő történelemleckéket” kaphattak, amelyek annyifélék, ahányan vagyunk, hiszen - amint a megnyitón is megfogalmazódott - kinek-kinek megvan a maga saját, egyedi, személyes ’56-ja. A kiállítás iránti érdeklődés akkora volt, hogy jószerivel lépni sem lehetett; gyanítom, sokan vissza fognak térni a múzeumba, hogy újra megtekintsék a fényképeket. Maga a hivatalos megnyitó Beethoven Egmont-nyitányával - azzal a muzsikával, amely számunkra, magyarok számára örökre összeforrott a forradalmi napokkal, hiszen a rádió ezt sugározta - és a Szózattal kezdődött. Ez utóbbit Mészáros Béla színművész tolmácsolásában hallhattuk, aki két Nagy Gáspár- verset is elszavalt, majd Harmati Béla László múzeumigazgató köszöntötte a vendégeket, és fejezte ki örömét afelett, hogy „még a falakat is kijjebb kellene tolni, hogy elférjenek az érdeklődők”. Az igazgató köszönő szavakkal fordult Kinczler Gyulához azért, mert az evangélikus múzeumban tette közzé féltve őrzött fotóit. Kiemelte továbbá többek között Ágoston István belsőépítésznek, Vékás Magdolna fotóművésznek és Zász- kaliczky Zsuzsanna művészettörténésznek a tárlat létrehozásához nyújtott értékes szakmai segítségét. Ezután átadta a szót Winner Máriának. Wittner Mária 1937-ben született Budapesten. A forradalom előtt gépírónőként dolgozott. A szabadságharc alatt fegyverrel harcolt a Corvin közben'és a Vajdahunyad utcában. November 4-én megsérült. 1956 végén elhagyta az országot, de néhány hét múlva hazatért. 1957 júliusában letartóztatták. 1958-ban első fokon halálra ítélték, mintegy 200 napot ült a halálos zárkában. ítéletét 1959-ben a másodfokú tárgyaláson életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. 1970-ben szabadult, varrónőként helyezkedett el. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas. 1990- től a Pofosz (Politikai Foglyok Országos Szövetsége) kegyeleti és szociális elnök- helyettese. 1991. október 23-án a Magyar Köztársaság Nagykeresztjével tüntették ki. Mint kiállításmegnyitó beszédében elmondta, még ennyi év után is nehéz megszólalni a drámai képsorok láttán. Ahogyan Nagy Gáspár költő megírta, a halottakat el kell temetni, a gyilkosokat meg kell nevezni - ám ez utóbbi még mindig nem történt meg! A gyilkosok ma már nem akarnak emlékezni - mutatott rá -, mi több, örömünneppé akarják tenni október 23-át... Örömünnep?! Aki átélte, emlékszik a szabadság örömére, de a könnyre, fájdalomra, halálra, a terekre kitett koporsókra, a lerombolt, szétlőtt Budapestre, a házak tövében, halottak mellé helyezett virágcsokrokra is! A fotók, mint néma tanúk, mégis beszédesen tanúskodnak a forradalomról. „Rablóknak” nevezték a forradalmárokat - de éppen az ő lelkűket akarták kirabolni! Ezt azonban soha nem teheti meg egyetlen politikai hatalom sem: az emberi emlékezetből a mártírok, a barátok emléke soha nem fog kitörlődni - hangsúlyozta Wittner Mária. (Aki közel állt hozzá, láthatta, hogy könnyes a szeme.) Kinczler Gyula felé fordulva megköszönte neki, hogy nem tette közzé a képeket, noha az akkori hatalom erre szólította föl mindazokat, akiknek képi dokumentumok voltak a birtokukban az eseményekről. Ha nem így tesz, ki tudja, hány, fotón felismert ember válhatott volna áldozattá... Lapunk kérdésére Kinczler Gyula elmondta, hogy száznegyven képet készített ’56 októberében. Még abban az évben elő is hívta a negatívokat, majd otthon - egy szekrény aljára szögezve a csomagot - elrejtette őket. A rendszerváltásig senkinek nem mutatta meg a fotókat. A képek készítésének körülményeiről megtudtuk, hogy készítőjük mélyépítési tervezőként dolgozott az Astoriánál, és 23-án egy, a Műegyetem felől érkező csoportra lett figyelmes. Hazaszaladt kamerájáért, és fotózta, amit látott: a fiatalokat, amint tizenhat pontjukkal a közeli rádióhoz tartanak. Azután a Nagy Imre- beszédre Várókat az Országház előtt. A Sztálin-szobor ledöntésében részt vevőket... De megörökítette szeretett kőbányai templomát is, homlokzatán a méretes belövéssel. Nem egy kép megdöbbenti a nézőt: például az akasztott ávós vagy a rommá lőtt Rókus-kápolna látványa. A kérdésre, hogy nem félt-e, így válaszolt: egyrészt egykor, katonaként a háborúban megedződött, másrészt természetes kíváncsisága hajtotta, „együtt haladt” az eseményekkel, így fel sem vetődött, hogy félhetne is. Köszönet Kinczler Gyulának és az evangélikus múzeumnak azért, hogy a kiállított képek által is közelebb kerülhetünk 1956. október 23-ához, és fejet hajthatunk hősei, mártírjai előtt! K. D. Hogyan tud a „nép” kiáltani? Milyen az, amikor egy nép kiált? És mit kiált? És válaszol rá valaki? És hogyan? - Azt hiszem, hogy a nép ritkán kiált. Csak akkor, amikor már végképp elfogy körülötte a levegő, s az utolsó leheletével belekiáltja a világba, hogy ezt így nem akarja, és nem bírja tovább... Mint 1956-ban Magyarországon... Mi fogyasztotta el a nép levegőjét? Az 1948 utáni kommunista diktatúra. Az 1953- as kitörési kísérlet már 1955-ben zátonyra futott, és - ugyan nem akasztófákkal - Rákosi visszavágott. Ám a szellemet - feltehetőleg az akasztófák eltávolodása miatt - már nem lehetett visszatuszkolni a palackba. A Petőfi kör az akkor egy évtizede felszámolt vitákat hozta vissza a közéletbe, az írók és művészek által megfogalmazott Memorandum visszautasította a kultúrapolitika kézi vezérlését. Az SZKP 1956. februári, XX. kongresszusa fellebbentette a fátylat a sztálini diktatúráról, noha a társadalmi feszültségek okát csupán Sztálin és Beríja személyében jelölte meg, és nem elemezte a politikai rendszer torzulásait. A Petőfi kör betiltása, a Memorandum aláíróinak - néhányuk kivételével - visszakozásra való kényszerítése, a jugoszláv kérdés és ennek kapcsán Rajkék rehabilitálása, közben pedig a lengyelországi, poznani felkelés fegyveres leverése a végsőkig szította a belső elégedetlenséget. És ekkor a nép - kiáltott. Szeptember folyamán újraalakult a MEFESZ, a ’40-es években „leszalámizott” egyetemi diákszervezet. A műegyetem huszonéves fiataljai - tanáraik segítségével - megfogalmazták a válságból kivezető utat. Vagyis a gazdaság, a politika és a külpolitika alapvető megváltoztatását: a szovjet csapatok kivonását, Nagy Imre miniszter- elnökségét, többpárti szabad választások kiírását, a perek, törvénysértések felülvizsgálatát és a felelősök megállapítását, a teljes gazdasági rendszer felülvizsgálatát, nemzetközi kapcsolataink egyenjogú alapra helyezését - hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ez volt az a híres tizenhat pont, amelyet a forradalom programjának tekinthetünk. Hogy követeléseiknek nagyobb hangsúlyt adjanak, és kifejezzék együttérzésüket a lengyel felkeléssel, október 23-ára felvonulást hirdettek. Mi lehet erre a hatalom válasza? Erőszak bevetésével, félelemkeltéssel elhallgattathatja a „kiáltást”, vagyis a feszültségek megfogalmazását. így valóban csend lesz, a rettegés csendje, de a feszültségek nem oldódnak meg, hanem a felszín alá szorulva, búvópatakként alámossák az egész hatalmi rendszert, hogy az majd immár el- odázhatatlanul - mérhetetlen krízist okozva - összeomoljon. Ez „csupán” idő és áldozat kérdése. Politikai úton is rendezhetik a kérdést: a hatalom és a „kiáltok” tárgyalásaival, illetve a konfliktusok enyhítését, oldását célzó egyezkedésével. Mind a két válasz - egy időben - jelen volt a forradalom palettáján. Az erőszak - a diktatúra egyetlen „konfliktuskezelő” mechanizmusa - azonnal működésbe lépett. Katonai bizottság alakult a „fasiszta, reakciós elemek kártevésének” megakadályozására; még 23-án este felkérték a Vörös Hadsereget a fegyveres beavatkozásra: sortüzek dördültek el Végső soron november 4-én megtörtént a második szovjet közbelépés: tizenhat hadosztály és kétezer tank - Hitler rohanta le ekkora haderővel Franciaországot... A politikai rendezés sokkal lassúbb és ellentmondásosabb folyamat volt, alapjául a tizenhat pont szolgált. „Mit kíván a magyar nemzet?” Tekintsük át az eseményeket a teljesség igénye nélkül. Nagy Imrét visszahívták badacsonyi szüretjéről, és kinevezték miniszterelnöknek. A hithű kommunista - október 28-áig - apatikusan sodródott az eseményekkel. Ekkor nevezte £ forradalmat nemzeti demokratikus mozgalomnak, és ígéretet tett a demokratikus követelések teljesítésére. A hatalom elfogadta a forradalom szerveit: a munkástanácsokat, a nemzeti bizottságokat és a forradalmi diákbizottságokat. A kormányátalakítások szélesítették a hatalom bázisát és támogatottságát. A többpártrendszer egyértelmű kinyilatkoztatásának hatására feltámadtak az „elsorvasztott” polgári pártok. A sajtószabadságot az utcán vívták ki. Mindenféle sajtótermék megjelenhetett. A rádió csak október 30-ra volt képes megújulni, Szábad Kossuth rádiónak nevezve magát. „A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon... A jövőben a régi hullámhosszon új hangokat fognak hallani (...), ahogy a régi esküminta követeli, az igazságot, csakis a teljes igazságot... akarjuk” - hangzott el. Március 15-e újra nemzeti ünnep lehetett, és a szovjet mintájú címer helyett ismét a Kossuth-címer díszítette a nemzeti lobogót. Nagy Imre megígérte a gazdaság teljes felülvizsgálatát, emellett azonnali hatállyal eltörölte a parasztságot kizsigerelő beszolgáltatást. A falu minden erejével támogatta a főváros forradalmát. Darvas Iván meséli visszaemlékezéseiben, hogy az élelmet Pestre szállító szekerek egyikén látta a feliratot: „A kulákok ajándéka a fasiszta csőcseléknek”. A gyűlölt ÁVH-t feloszlatták, az új rendfenntartó alakulat a Nemzetőrség lett. A felhívás kimondta, hogy fegyver nem maradhat kézben ellenőrizetlenül: ha valaki a Nemzetőrség tagja kívánt lenni, hivatalosan jelentkeznie kellett; ha nem kívánt belépni, akkor le kellett adnia a fegyvert. A szovjetek kivonulásáig hirdetett sztrájk a végéhez közeledett; az emberek bíztak a kormány ígéreteiben, tömegesen vették fel a munkát. A politikai rendezés siettette a konszolidációt: megindultak a munkásvonatok, a posta kézbesítette a leveleket, a nyugdíjat, kinyitottak a zálogházak (!). November elsején már nem volt harci cselekményekből adódó sérülés, megszűnt az utcai lövöldözés. A rend helyreállt. És jött november 4-e; még néhány napig tartott a sajtó- szabadság. November 5.: „Gépfegyverzaj, sebesültek jajkiáltása nyitja a hetet. Hétfő, ma kellett volna megindulnia a munkának, ma kellett volna megkezdeni a romok eltüntetését. Ma kezdődött volna a béke. Hétfő, újabb romok. Az utcákon barikádok. Háborús Budapest. Vérző, megtépett ruhájú Budapest.” „...aztán csend lett...” Dr. Nemes Viktória A Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Honvédség által az utolsó sorkatonák leszerelése, a honvédelmi rendszerváltás, valamint az önkéntes hadsereg megszületése alkalmából rendezett ünnepségsorozat ötödik napján a történelmi egyházak képviselőit kérték fel a Hősök terén felállított, a médiában sokszor szereplő „centi" vágására. Az eseményen - október 29-én délelőtt - a Magyar Katolikus Egyházat dr. Gaál Endre protonotárius, kanonok, a Magyarországi Református Egyházat dr. Márkus Mihály püspök, a Magyar- országi Evangélikus Egyházat D. Szebik Imre elnök-püspök, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségét Polnauer Sándor, a magyarországi rabbitestület titkára képviselte. A meghívott egyházi személyiségek rövid igemagyarázatot, áldást és imádságot mondtak a sorkatonai szolgálatot teljesítők munkájáért, hazánk békéjéért, valamint az elkövetkezendő időszakot Isten oltalmába ajánlották. Horváth-Hegyi Olivér felvétele
