Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-11-07 / 45. szám
2. oldal - 2004. NOVEMBER 7. Evangélikus Élet ELŐ VIZ Ókonzervatív SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 22. VASÁRNAP Már útközben célba érve Ülök az autóban, s mint mindig, magányomat rádióhallgatással oldom. Azt mondja a Kossuth hírolvasója, hogy „... az ókonzervatív nézeteiről elhíresült olasz EU-biztos-jelölt, Rocco Buttiglio- ne..." stb. Az „ókonzervatív” jelző motoszkál bennem azóta is. Olybá tűnik, a hírszerkesztő úgy véli, hogy az „ókonzervatív” maradi, sőt divatjamúlt, elmaradott nézeteket valló, bepenészedett agyú zárvány, aki valahogy itt felejtő- dött a csupa modem és korszerű gondolkodású kortárs között amolyan őskövületként, amely kiirtandó, üldözendő, de legalábbis lesajnálandó. Nos, nyájas olvasó, ha emlékezetem nem hagyott cserben, a fent nevezett olasz úr bizottsági meghallgatásán nem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy hívő római katolikusként, a Szentírás és az egyház tanítása alapján bűnnek tartja a homoszexualitást, és nem helyesli a nők teljes körű egyenjogúságát. Magyarán: úgy tartja, hogy a Teremtő - a Szentírás szerint - más szerepet szánt a nőnek és mást a férfinak, valamint hogy Istennek kettejük kapcsolatáról is meglehetősen eltérő a véleménye és más vele a szándéka, mint ahogyan azt mai „alkotásai” elgondolják. A szóban forgó úr azt is világosan elmondta, hogy hitéből fakadó elvei fontosabbak számára a politikusi pályafutásánál is, ezért nem hallgathatja el meggyőződését. Az eset nagy vihart kavart; a modem és felvilágosult döntéshozók azonnal megkérdőjelezték Buttiglione alkalmasságát (ugyanakkor egy másik úriembernek az öregecskedő feleségek cseréjére vonatkozó javaslata nem rengette meg alapjaiban az illetékes parlamentet, az ajánlattevő pozícióját pedig még kevésbé - de hát ez nem Brüsszel...). Most nem kívánok teológiai, bibliaértelmezési vitába bonyolódni. Bár az is megérne egy misét, hogy mi a család helye és szerepe a mindenkori társadalomban, vagy hogy miként borította fel a család évezredes rendjét a 20. században a nők munkába állása. Érdemes lenne higgadtan és alaposan körbejárni az egyneműek kapcsolatának kérdését is - természetesen mindezt a Szentírás alapján, a teremtő szándék felől nézve. Buttiglione se kutyám, se macskám, tehát nem szorul a védelmemre. Nekem inkább maga a jelenség akadt a torkomon, mint egy halszálka. Adott egy elvhű, gyakorló keresztény, akit véleménye vállalásáért meg lehet bélyegezni, akibe bele lehet rúgni, sőt egy szélesebb közösséget is támadni lehet személyében. Lám, ilyenek a keresztények, ilyen az egyház: maradi, pókhálós agyú emberek gyülekezete, akik csak hátráltatják a haladást; miattuk lassul le a fejlődés folyamata, mert mindig előhozakodnak valami régi eszmével. Kedves olvasó, ha úgy gondolná, hogy túlzó következtetéseket vonok le az „ókonzervatív” jelzőből, akkor kérem, hallgassa nyitott füllel az üggyel kapcsolatos megnyilvánulásokat. Nem állítom, hogy a kereszténységnek időnként nem kell újragondolnia bizonyos téziseket. Az is szomorú tény, hogy az egyháztörténet produkált olyan eseményeket is, amelyek során az egyház valóban nehezen változott-változtatott; néha máglyára is küldte az újítókat. Olykor tehát nekünk sem árt a tükörbe nézni, de ez a tükör számunkra csakis a Szentírás lehet! Nem lehet alapelv az, hogy mindenáron megfeleljünk a kor elvárásainak, jaj, csak nehogy maradinak nézzenek! Tudomásul kell vennünk, hogy olyan korban élünk, amikor az egyház, a kereszténység és maga a keresztény ember is sok támadásnak van kitéve. Ez most veszélyesebb, mint amikor azt írták rólunk: a vallás ópium, s mi vagyunk a dí- lerek... Engem egy dolog biztat, s ez az, amit nem tud a másik oldal. Valójában soha nem is tudta. A kereszténység, a keresztény ember - ha hű maradt Krisztusához - mindig megerősödve került ki az ehhez hasonló viharokból. így lesz ez most is. Ha hűek maradunk. Lupták György Lk 12,54-59 Általában a célt tartjuk fontosnak, és a célhoz vezető utat csak másodlagosnak: mindegy, csak elvezessen a célba, lehetőleg minél gyorsabban. A cél eléréséhez szükséges utat megpróbáljuk a lehető legjobban lerövidíteni és leegyszerűsíteni, mert a lényeg az, hogy célba érjünk. Persze igaz is ez akkor, ha egy elvégzendő feladatról vagy egyik helyről a másikra történő utazásról van szó. Egészen más a helyzet azonban, ha magára az életünkre, életutunkra gondolunk. Ez esetben már nem arra törekszünk, hogy minél gyorsabban, minél előbb a végére, a célba érjünk. Vajon miért nem? Miért nem sürgeti az ember az idő, az élet múlását, még akkor sem, ha vallásos, és tulajdonképpen várja az Istennel való találkozást? Emberi természetünk hordozza annak az igazságnak az ismeretét - még ha ez az ismeret nem tudatosul is mindenkiben - hogy az emberi élet, létezés célja, tehát végső értelme nem az út végén van, hanem útközben. Amikor a kisfiam rám mosolyog, amikor az esti sétán a babakocsit tolva átölelem a feleségem, amikor valaki megköszöni az aznapi prédikációt, amikor a gyerekek szívesen jönnek hittanórára, mindig célba érek. Annak ellenére, hogy csak Isten tudja, mekkora út áll még előttem. Az etióp kincstárnok Jeruzsálemben járt Istent imádni. Célba mégis útközben ért, amikor Fülöp felszállt mellé a hintójába, és beszélt neki Jézus Krisztusról. Két tanítvány gyalogolt céltalanul Jeruzsálemből Emmaus felé, mégis célba értek azáltal, hogy útközben megszólította őket a Feltámadott. Annál a reménységnél, hogy „az út végén Jézus fog várni”, csak az ő ígérete a fontosabb: „ Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. ” Vagy a karácsonyi történetben az Immánuel: „ velünk az Isten. ” Ha ő velünk van már útközben, akkor ez azt jelenti: már útközben célunknál vagyunk. Isten országa bennünk, közöttünk van. Itt és most, útközben. Ezért a keresztény ember nem az út végére tekint, hanem arra, aki menet közben vele van, és kíséri őt. A keresztény öröm nem a túlvilági létezés elképzelt gondtalanságából és boldogságából táplálkozik, hanem az Isten velünk való közösségvállalásából. Jézus szerint az Istentől megadatott útközben való célba érkezésünk olyan nyilvánvaló kellene, hogy legyen, mint amilyen nyilvánvaló, hogy a nyugatról feltámadó szél esőt adó felhőket, a déli szél viszont száraz hőséget hoz. Aki Jézus velünk való közösségvállalásában nem ismeri fel Isten legnagyobb ajándékát - amelynél többet ember nem kaphat -, az olyan, mint ha valakinek a boldogsághoz kevés a gyermeke mosolya, házastársa ölelése vagy a munkájáért kapott köszönet. Az ilyen ember soha nem fog célba érni. Sem útközben, sem az út végén. Aki Jézus velünk való közösségvállalásánál - amely számára szenvedést és kínhalált jelentett - többet vagy mást szeretne, az méltatlan erre a közösségre. Aki gyermekének mosolya, házastársának ölelése vagy a munkájáért kapott köszönet pillanatában valami többre vagy másra vágyik, nem érdemli meg a mosolyt, az ölelést, a köszönetét. Mindennel így van, amit az Úristentől vagy általa az élettől ingyen, ajándékba kapunk. Csak addig ajándékok, csak addig vannak ingyen, amíg felismerjük, értékeljük, megbecsüljük őket. Ha elsiklunk felettük, ha visszaélünk velük, ha nem becsüljük meg őket, azonnal kifizethetetlen tartozássá lesznek. Ezért fontos, hogy már útközben felismerjük: célunknál vagyunk. Hogy később se kelljen fizetnünk mindazért, amit most ingyen adnak nekünk. De még fontosabb, hogy Isten Jézusban velünk való közösségét naponként átélve - és néha még mosolyt, ölelést, köszönetét is kapva - boldogok legyünk. IMÁDKOZZUNK! Uram! Kérlek, segíts, hogy megbecsüljem ajándékaid. Segíts, hogy ne váljék tartozássá mindaz, amit tőled, az emberektől, az élettől kapok. Segíts megélni a veled való közösséget mindennap. Segíts megértenem, hogy veled már most, útközben célomnál vagyok. Ámen. Németh Zoltán Oratio oecumenica Mindenható Istenünk, mennyei Atyánk! Szinte torkunkra fagy a szó, amikor igéd az idő múlására, ítéleted szigorúságára emlékeztet. Te, aki a szívek vizsgálója vagy, látod, hogy miként sodor bennünket az élet megannyi vihara, hogy milyen nehezen tudunk dönteni jó és rossz között, mennyire elmosódott mindennek a határa. Akaratlanul is sebeket ejtünk szavainkkal, cselekedeteinkkel - sokszor éppen azokon, akik oly közel állnak hozzánk. Köszönjük, hogy igéd világosságában ma is rámutattál életünk hiányosságára, de tovább is vezetsz szavaddal, s a szabadulás útját is elkészítetted számunkra a mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ajándékozz meg bennünket a te békességeddel, hogy meglegyen a legfontosabb, a legnehezebb, a legtöbb: a békesség a szívünkben, hogy békességben legyünk önmagunkkal, a világgal, az emberekkel! Olyan békességet adj, amelyet nem boríthat fel többé semmi, mert nem függ a külső körülményektől, nem kívülről hat ránk, hanem belülről kifelé ható erő! A veled való együttlét zavartalan békéjét add a mi szívünkbe! Vezess bennünket Szentlelkeddel, hogy szavad alapján tájékozódjunk, szeretetedben éljünk, naponként hozzád találjunk! Hadd látsszék rajtunk, hogy te nem akarsz mást, mint megbocsátani, kegyelmedbe fogadni, kedves gyermekeddé tenni, oltalmadba venni, atyai karjaid közé zárni minket! Köszönjük, hogy az egyházi esztendő vége felé közeledve reménységgel tekinthetünk előre, mert a végső harccal, a halállal is nyugodt szívvel nézhet szembe a benned megbékélt ember. Nincs semmi a világon, amit olyan bizonyosan hinnénk, mint azt, hogy Jézus érdeméből részünk van örök országod dicsőségében. Ezzel a hittel emlékezünk előtted előre költözött szeretteinkre, akiknek sírja mellett megálltunk a hét elején. Hálát adunk neked életük minden ajándékáért, a szeretetért, mellyel rajtuk keresztül ajándékoztál meg bennünket. Vezess tovább minket földi utunkon, formálj életújító hatalmaddal, hogy életünk, szavaink, cselekedeteink félreérthetetlenül tegyenek bizonyságot arról, hogy hozzád tartozunk! Te magad szólj és cselekedj általunk! Add, hogy áldásod keresztüláradhasson rajtunk, s része legyen benne közel és távol lévő szeretteinknek, a ránk bízottaknak, a betegeknek, gyászolóknak, egyedül lévőknek, özvegyeknek és árváknak! Áldd meg gyülekezetünket, egyházunkat, népünket, hogy minden szolgálatunk a te dicsőségedre lehessen Jézus Krisztusért, a mi élő Urunkért és Megváltónkért. Ámen. :••• SAROK ............ * LUTHER ÉS AZ ISTENTISZTELET 3. (/) 3 £ 5 6 3 3 Luther és mise, méghozzá latinul? Luthernek az istentisztelet rendjét érintő művei nem tartoznak a liturgikus szakirodalom körébe. A reformátor az élet minden területén úgy szólalt meg, hogy abban a tiszta evangélium juthasson érvényre. Szavaiban, írásaiban többnyire érintőlegesen utal az istentiszteletre, a liturgiára. Sorozatunkban sorra vett művei azok a közvetlen források, amelyekben példát is ad, ajánlást is tár követői elé. Az egyház - ahol az evangélium működésének tanúi lehetünk - sokféle módon megjelenik világunkban. Az egyházi élet „szívének közepe” az istentisztelet, hiszen itt kapjuk koncentráltan Isten köztünk való létének sokféle jelét. 1523-24-ben írja A keresztény mise tartásának és dz Isten asztalához járulásnak egy módja című müvét, amelynek latin alcíme a mise formájára és az abban való közösségre utal (Eine Weise. christliche Messe zu halten und zum Tisch Gottes zu gehen. Formula missae et communionis). Reformátorunk nem sokkal a reformáció 1517-es „kezdete” után, 1519- ben jelezte, hogy szükség van az istentisztelet reformjára. Az istentisztelet rendjéről szóló (múlt héten ismertetett) művében már megszülettek az első lépések ezen az úton. Az isten- tiszteleti reform érési folyamatának újabb, igen fontos állomása a Formula missae. Az írás elsőként szembetűnő vonása az, hogy Luther továbbra is a „mise” kifejezést használja. A magyar evangélikusok számára - a más protestáns fejlődési út és az ellenreformáció hatása miatt - e kifejezés szinte idegenként hat. (Német vagy északi evangélikus testvéreink a szót ma is használják az úrvacsorái istentisztelet megjelölésére.) A másik, még zavaróbb tény az, hogy Luther, aki kezdettől fogva fontosnak érezte, hogy az evangélium a nép anyanyelvén szólaljon meg, megújult formaként latin misét ad tanítványai elé. Hogy értsük e két tényt? Nos, Luther nem vetette el a misét, hanem megtisztította mindattól, ami másfél ezer év alatt rárakódott. Ahol a kegyelem sokasodik, ott a gonosz is összeszedi minden erejét - szokták mondani. így történt az istentisztelettel is. A kegyelem áradásának ez a kiváltképp való helye sok félreértés, félrecsú- szás, sőt bűn terepévé vált. Bár a visszaélések ellen a legkülönbözőbb módon - igehirdetésekben, levelekben, nyilvános iratokban - tiltakozott, a misét mégis megtartotta, és arra törekedett, hogy azt a krisztusi szerzésének megfelelően formálja, rendezze. E cikk keretei között lehetetlen még csak felsorolni is azt a sok-sok gondolatot, amelyet Luther kritikaként megfogalmazott, és ahogyan a jó út felé akart lépni. Mit is értett hát a Krisztus szerzésének megfelelő úrvacsorán és az azt körülölelő istentiszteleti gyakorlaton? Azt, hogy Krisztus testét és vérét adta érettünk, testét és vérét kínálja az örök élet táplálékául, azaz nincs senkinek joga megrövidíteni ezt az ajándékot. Csak a „két szín alatti” alatti úrvacsoravétel felel meg az evangéliumi leírásoknak és Krisztus szándékának, azaz ha a kenyérben és a borban egyaránt magunkhoz vehetjük az önmagát adó Krisztust. Az úrvacsora nem Krisztus áldozatának bemutatása, el kell tehát törölni az áldozati jelleget. Az úrvacsora titka egyedül csak hittel fogadható be (nem hat önmagában, automatikusan, „varázsszerként”). A második izgalmas kérdés, hogy az ekkorra már németre fordított Újszövetség használata mellett miért maradt meg a latin nyelv. Ennek két okát is meg kell említeni. Egyrészt Luther nem akart végiggondolatlan lépéseket tenni. Maga is vágyott már arra, hogy a mise a nép anyanyelvén hangozzék, de még nem látta elérkezettnek az időt arra, hogy ezt bevezesse. Részben azért, mert a latin mise nem ültethető át egyszerű fordítással németre, így alapos előmunkálatokra volt szükség; részben pedig azért, mert nem akart táptalajt adni a rajongóknak, akik „oktalanul összevissza dúlnak mindent”. Másrészt praktikus, tanári megfontolás is meghúzódott e javaslat mögött: tudniillik Luther a tanulóifjúság számára később is helyeselte a latin nyelv használatát annak érdekében, hogy gyakorolják, jobban értsék, illetve hogy mintegy „belenevelkedjenek” az univerzális kultúmyelvbe. A Formula missae-ben Luther azonban nem állt meg a latin mise megtisztításánál és az igehirdetés anyanyelven, méltó helyen és méltó súllyal való megjelenésének programjánál, hanem ki is egészítette azt német énekekkel, hogy ezáltal bevonja, aktivizálja a gyülekezetét. Reformátorunk számára az is természetes volt, hogy a latin miseforma egyben gyülekezeti úrvacsorái közösséget jelentett. A Formula missae mégsem elsősorban egy követendő rend volt, hanem pásztori-liturgikus segítség azoknak, akik a megújuló egyház tanítását szerették volna már a megújuló liturgiában látni. Luther az erre vágyók számára példát ad: mit jelent a tradíció megtisztítása, megőrzése és a hozzá kapcsolódó új beépítése. Az igazán nagy lépést a Deutsche Messe 1526-os megjelenése jelentette. De erről majd következő számunkban... Hafenscher Károly (ifj.) Egy hívás - és valakit r megajándékozott v 16-81 A A 0 A KAT^ A HATAR0N TÚLRA - adományozóvonal L JJ\J LéLd\J A hívás díja 400 Ft + áfa.
