Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-10-03 / 40. szám

2004. OKTÓBER 3. - 9. oldal r Evangélikus Elet Egy gyeden lévő kismama lamentálása az anyaszerepről A sorsdöntő úrvacsorái vita Halmokban áll a mosnivaló, a kakis rug- dalódzó és a piszkos pelenka, de a gye­rek egyre csak sír, nem hagyhatom ott egy rövidke időre sem. Még addig sem, hogy beindítsam az automata mosógé­pet, mert olyan fájdalmasan panaszko­dik, s ki tudja, mi a baja. így hát sorra veszem a dolgokat. Evett, megbüfiztettem, tisztába tettem, még a kis hasát is megmasszíroztam, most alud­nia kellene. Ő viszont vörös fejjel hajtja a magáét. Ennem és innom is kellene vala­mit, különben hogyan fogok enni adni az én kis piócámnak, aki háromóránként ki­követeli magának a jussát? Most viszont látszólag minden ok nélkül torkaszakad- tából sír. Hát csak van valami baja... Nemsokára a férjem is hazajön a munká­ból, és ha bemegy a konyhába, ahol tele a mosogató koszos edényekkel, a kenyér­tartóban viszont csak egy csücsök száraz kenyér van, a lábasokban meg semmi, biztosan azt fogja hinni, hogy egész nap csak a tévé előtt ültem, és szappanoperá­kat néztem. Arról nem is beszélve, hogy úgy néz ki a lakás, mintha egy bombát dobtak volna a szoba közepére. Levetett ruhadarabok a székekben, koszos poharak az asztalon. Még a szennyes pelenkákat sem volt időm kivinni a kukába. Ráadásul ha bele­nézek a tükörbe, egy ápolatlan, gondozat­lan nő néz vissza rám, akivel még köszö­nő viszonyban se lennék, ha az utcán ta­lálkoznék vele. De ez az ember ott a tükörben én va­gyok. A pólóim sa­vanyú tejszagúak, izzadékony va­gyok, az arcom szá­raz, hiába kenem krémekkel, és a ha­jam lucskos-csata- kos fürtökben lóg a nyakamba. Hol van ez a nő a valódi énemtől? Lassan már ma­gam is undorodom magamtól, nemhogy a férjem, aki messziről szemléli amortizá­lódásomat. És még jó anyja sem vagyok a gyerekemnek, mert hallhatóan nincsen megelégedte a szolgáltatásaimmal, az­zal, hogy egész nap csak őérte robotolok, ökörülötte ugrálok, az ő szavát lesem. S valóban. Mintha hallottam volna a szülés utáni depresszióról. Nem csoda, hogy rengeteg kismamával megesik ez. És lehet, hogy nemsokára én is ebbe a kegyet­len csapdába esem, mert nem tudok megfe­lelni az előttem tornyosuló feladatoknak? Pedig annak idején, amikor csak dolgoz­tam, a munkahelyemen kemény és embert próbáló körülmények között is megálltam a helyem. És most itthon az anyai feladatot nem fogom tudni ellátni? Ezek szerint a szülési fájdalmak csak a szen­vedés kezdetei lettek volna? Ó, Uram! Miért van ennyi teher a válla­mon? Ha te nem segí­tesz, ha te nem építed a házat, akkor hiába fára­doznak az építők! De hallga csak! - mondom magam­nak. A gyerek már nem is sír? Mi tör­tént? Egyszeriben elhallgatott, mintha a sírást elvágták volna. A kiságy fölé hajolok. Most még mintha egy kis mo­soly is átfutott volna ajkain. Pár csepp tejecske csöppen ki szájából, és máris az igazak álmát alussza. Mégiscsak minden rendben? Jó anyja vagyok? Még sincs minden elveszve? Köszönöm, Uram, hogy gondot viselsz a kisfiam álmára. Bolla Zsuzsanna Még egyszer a Waldorf-iskolákról Tisztelt Lelkésznő! Megdöbbenve olvastam sorait az Evangélikus Elet szeptember 5-i szá­mában, az „Iskola a határon” című cik­kében. Waldorf-diákként iskolás éveim alatt már-már reflexszerűvé vált ben­nem a védekezés, hiszen sokszor talál­koztam tudatlanságból vagy a mástól, az újtól való idegenkedésből fakadó negatív hozzáállással. Eddig ez csak a tanítási módszerre irányult (azóta többszörösen is bebizonyosodott, hogy ez a bizalmatlanság alaptalan), de ilyen véleménnyel, mint amelyet a cikkben olvastam, még sohasem találkoztam. Hadd írjam le mint Waldorf-diák az egész antropozófiával való kapcsolato­mat. Őszintén szólva nem sokat tudok róla, a cikkben írt elemzés újdonság­ként hat számomra. Az iskolában nin­csen antropozófia tantárgy a gyerekek Rudolf Steiner nevét talán ismerik, de az antropozófia teljesen ismeretlen számukra. Minden évfolyamban van hetente egyszer fakultatív „szabad val­lás” óra, ezen alsó tagozatban a keresz­tény szentek élettörténetét tanulják a diákok keresztény tanároktól. Ezeken az órákon a tanár mesél, a gyerekek meg legtöbbször rajzolnak közben. Felső tagozatban a diákok megismer­hetik a többi világvallás fő tanait, vi­lágnézetét, történetét. Ez nem tévesz­tendő össze a „térítéssel”, csak a meg­ismerés lehetősége van meg. 12. osz­Kedves volt diák! Istennek adok hálát, hogy eljuttatta Ön­höz a Waldorf-szellemiségtől óvó lelki segély mentőcsomagját! Hiszen bár sa­ját bevallása szerint nem ismeri és nem éli az antropozófia tanítását, levelének minden sora arról tanúskodik, hogy a Waldorf-iskolában eltöltött tizenkét esz­tendő hatásai mélyen beszivárogtak gondolkodásmódjába, és bizony antro- pozofikus a világnézete. Tulajdonképpen pontosan azért veszé­lyes ez a tan, mert szellemisége rejtetten, láthatatlanul téveszti meg a jóhiszemű embert. Természetesen hazánkban val­lás- és világnézeti szabadság lévén min­denki abban hisz, amiben akar, és ez azt is jelenti, hogy meggyőződését bátran hirdetheti is. Amikor engem mint Krisz­tus-hívő evangélikus lelkészt arra kér­nek, hogy fejtsem ki álláspontomat pél­dául a Waldorf-pedagógiával, az UFO- hittel, a reinkarnációval, a feng shuival vagy a kabalával kapcsolatban, akkor én mindezeket egyenként a Szentírás mérle­gére teszem, és ha ott könnyűnek találtat­nak, akkor elvetem, szemétre dobom, és tályban János evangéliuma az év témá­ja, erről beszélgethetnek a diákok. Itt töltött éveim során sohasem érez­tem, hogy bármit is rám erőltetnének vallási vagy gondolkodási szempont­ból, nem mondták meg soha, hogy mit gondoljak, inkább segítettek, hogy megtaláljam azt az utat, amely nekem (vagy a családomnak) tetszik. Az isko­lába járók és tanárok jó része hívő ke­resztény, senkinek az iskolával problé­mája még nem volt, összetűzésbe nem került vele. Tapasztalataim szerint az antropozófi- ából csak annyi jelenik meg a Waldorf- iskolában, amennyit Rudolf Steiner fon­tosnak és hasznosnak tartott a gyermek- nevelés szempontjából, de ez is csak pe­dagógiai vonatkozásban. A pedagógia tehát valóban az antropozófián alapul, de ez csupán annyit jelent, hogy figyelembe veszi azt, amit Rudolf Steiner - sok más kortárs pszichológussal egybehangzóan - a gyermek fejlődéséről megállapított. A Waldorf-pedagógia tehát alternatív ne­velési módszer, és nem más. Van evan­gélikus vagy katolikus iskola, de „antro- pozóf’ iskola nincs, a Waldorf nem az. A cikk alapján szektás iskolának tűn­het a Waldorf, benne - hogy szavaival él­jek - „démonikus” hitű gyerekek. Nem gondolom, hogy démonikus az, ha a pe­dagógusok igyekeznek tanítványaikban ébren tartani azt a csodálatot, amely kis­gyermekként mindenkiben megvan a kö­rülöttünk lévő világ és a fölötte álló te­Miét-LELKI SEGÉLY senkinek sem javasolom őket, mert ha javasolnám, hűtlen lennék az én megvál­tó drága Uramhoz, akit „lelki és gondol­kodási kényszerűségek” nélkül, szabad elhatározásomból imádok és követek. Levelében leírja, hogy a Waldorf-pe­dagógia „arra nevel, hogy szabadon ké­telkedjünk” és segít, hogy megtaláljuk azt az utat, amely nekünk (vagy csalá­dunknak) tetszik. Őszinte szeretettel szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy az ember alaptermészetében ott rejlik a kételkedésre való hajlam, erre nem kell megtanítani - érdemes elolvas­remtő hatalom felé; ezt azután ki-ki a családja és saját meggyőződése szerint élheti meg és viheti tovább olyan irány­ba, amerre neki tetszik. Ez az út termé­szetesen a legtöbb esetben a keresztény­ség, hiszen ünnepeink is keresztény ün­nepek, keresztény módon ünnepeljük őket. A Waldorf-iskola azonban nem je­löl ki utat senki előtt, hanem a világra va­ló nyitottságra nevel. A megismerésre és a szabad gondolkodásra, hogy ne nevez­zünk semmit démonikusnak, amíg meg nem ismerjük. Arra nevel, hogy szaba­don kételkedjünk, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy aztán hitünk sajátunkká és meggyőződésünkké váljon, és ne mások­tól átvett, magunkban feldolgozatlan sablon legyen. Én ajánlom az iskolát mindazoknak, akik fontosnak tartják, hogy gyerme­keik az otthonihoz hasonló el- és befo­gadó környezetben nevelkedhessenek, emberséges körülmények között, lelki és gondolkodási kényszerűségek nél­kül, és akik szeretnék, hogy gyermeke­ik örömmel járjanak iskolába, és ké­sőbb szeretettel és hálával tudjanak visszagondolni az ott eltöltött éveikre. És végül azoknak a szülőknek ajánlom a Waldorf-pedagógiát, akik azt szeret­nék, hogy gyermekük tudatosan higgye azt a hitet, amely mellett saját meggyő­ződéséből döntött. Egy idén érettségizett Waldorf-diák (Név és cím a szerkesztőségben) ni az Ószövetségben, hogy ezt ki ültette el benne: lMóz 3,1-6. Továbbá ne feledkezzen meg arról sem, hogy nem az az igaz út, amelyik nekem vágy a csalá­domnak megtetszik, hanem az, amelyi­ket Istennek szent Fia kijelölt. Ő pedig saját magáról nyilatkoztatja ki, hogy ő az út, az igazság és az élet, és hogy nincs más út rajta kívül az Atyához és az üd­vösséghez (Jn 14,6; Jn 6,40; 8,12 és 31-32). Szívből kívánom, hogy ezt az utat találja meg, hogy a személytelen „világ fölött álló hatalom” helyett talál­kozzon a feltámadott Krisztussal, aki. végtelenül szereti, és személyesen gond­ja van Önre! Szíves figyelmébe ajánlom a kérdésről a következő könyvet: dr. Lothar Gassmann: Az antropozófia ke­resztyén szemmel. Evangéliumi Kiadó, Budapest, 1999. Szeretettel: Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély" jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a leveliikre adott válasz lapunkban is megjelenjen. Marburg, 1529 A vitára való emlékezés előtt indokolt rövid magyarázatot fűzni a fenti cím szavaihoz. A vita sorsdöntő volt, mert lényegé­ben ez döntötte el a wittenbergi és a hel­vét irányú reformáció, az evangélikus és a református egyház külön fejlődését. Úrvacsorái volt, mert az úrvacsora kér­désében ütközött ki a kélféle reformáto- ri álláspont; mindkét irányzat centrális teológiai kérdésnek tekintette. Vita volt, hiszen képzett teológusok tárgyaltak, és nem tudták meggyőzni egymást, mert mindkét fél ragaszkodott az általa bibli­kusnak tartott nézethez. Lássuk tehát, mi történt Marburgban. Luther az úrvacsoráról szóló tanítását a más nézetűekkel folytatott vitában fej­tette ki és fogalmazta meg úgy, ahogyan azt a lutheri irányzat, az evangélikus egyház vallja. A vitát Karlstadt és köve­tői után Zwingliékkel folytatta. Zwingli magyarázata szerint a kenyér és a bor az úrvacsorában csak jelképe Krisztus testének és vérének, és az egész szentségnek csak az a rendeltetése, hogy Krisztus halálára, a vele való közösség­re és az ebből fakadó kötelességeinkre emlékeztessen. Zwingliéhez hasonló Oecolampadius tanítása is. A vitában tűnt ki a wittenbergi és a helvét reformátori irányzat úrvacsorái ta­nai közötti nagy különbség. Luther a sze- reztetési igék által kötve érezte magát, és nagy súlyt helyezett a szentség objektív, reális tartalmára: azt tanította, hogy az úrvacsorái kenyérben és borban Krisztus valóságos testét és vérét veszik - a hívők üdvösségükre, a méltatlanok pedig ítéle­tükre. A szentségnek éppen ezt az objek­tív, reális tartalmát biztosította Luther több, a tanítását pontosító dogmatikai szakkifejezés alkalmazásával. Luther és a lutheri irányú reformáció az úrvacsoratan kapcsán elhatárolta ma­gát a fdózófiai magyarázattól (azaz a ró­mai katolikus egyház megközelítésétől), a szimbolikus magyarázattól (Zwingli álláspontjától) és később a spiritualista magyarázattól (Kálvin álláspontjától) is. Az úrvacsora: reális egyesülés az értünk halálba ment Krisztussal, így bűnbocsá­nat, a Szentlélek ajándéka, részesedés Krisztus áldozati halálának minden gyü­mölcséből. Luther szerint: „a szeretet szentsége”. Zwingli ellenvetésére, amely szerint Krisztus teste természeti törvények sze­rint egy időben több helyen nem lehet, Luther azzal a tanítással felelt, hogy Krisztus teste részesedik az ő isteni fen­ségének sajátosságaiban, tehát a minde­nütt jelenvalóságban is, de mi a jelenva­lóságot csak ott tapasztalhatjuk meg, ahol Krisztus külön kijelentése szerint jelen akart lenni: az úrvacsora szentsé­gében! * * * Az úrvacsorái vita volt a „marburgi kol­lokvium” főtárgya, amely 475 évvel ez­előtt, 1529. október 1-4. között zajlott, és a speyeri birodalmi gyűlés után Hes- seni Fülöp hívta össze. A vitában Luther Zwinglivel került szembe. Mellettük „pallérozott elmék”, kitűnően képzett teológusok voltak je­len: Melanchthon, Jonas Justus és Brenz, illetve Oecolampadius, Hedio és Bucer. Luther ekkor is az úrvacsorái igék szó szerinti értelmezéséhez ragasz­kodott, és Istennek Krisztusban való mindenhatóságára hivatkozott. Zwingli szintén a Bibliát idézte álláspontja iga­zolására. Tizennégy pontban már meg­egyeztek, de a tizenötödikben nem: fenntartották az úrvacsorára vonatkozó tanításbeli különbséget, annak kihatása­ival és következményeivel együtt. Egyébként kölcsönös szeretetet és türel­met ígértek egymásnak. A három pél­dányban elkészített hitcikkeket ezután mind a két fél aláírta. A protestáns egyházakban lényegé­ben a wittenbergi vagy a helvét irányza­tú úrvacsoratan a jellemző. Az úrvacso­rái közösség, az intercommunio jele­nünkben lehetséges a protestáns egyhá­zak között - az ide vonatkozó, tanításbe­li különbségek fenntartásával, sőt ezek ellenére is, alkalomszerűen vagy állan­dóan gyakorolva -, ezért hazánkban a reformátusokkal már régóta ökumenikus realitás. B. B. (Az írás először az Evangélikus Élet 1979. október 21-i számában jelent meg.) HETI ÚTRAVALÓ Az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. (ÍJn 5,4) Szentháromság ünnepe után a tizenhetedik héten az Útmutató reggeli igéinek ket­tős üzenetük van. A vasárnapi igék aratási hálaadásra buzdítanak, míg a koránt­sem „hétköznapiak” hitünk múlt és jelen idejű, nem mindennapi győzelmeiről ta­núskodnak. A német rendtartás szerint október első vasárnapja az aratási hálaadó ünnep alkalma, hiszen „mindenki várakozva néz rád, és te idejében adsz nekik eledelt" (Zsolt 145,15). Pál az adakozás áldásait sorolja, mert „a jókedvű adako­zót szereti az Isten ”, Az aratás Ura bőkezűen megadta eledelül a mindennapi ke­nyeret és minden szükséges feltételét a bővelkedő életnek: „Hála legyen az Isten­nek kimondhatatlan ajándékáért!" (2Kor 9,7.15) Úgy lehetünk gazdagok, ha nem követjük a bolond gazdag példáját (Lk 12,15-21), „mert ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is" (Lk 12,34). Erre a szívre is vonatkozik a heti vezérigén­ket megelőző félmondat: ,, Mert minden, ami Istentől született, legyőzi a világot!" János apostol itt a hit kétidejű győzelméről beszél: egyrészt a kezdeti győzelem­ről (legyőzte), amikor hit által elfordultunk a világtól, és megtértünk Istenhez. Másrészt a folyamatos, napról napra aratott győzelmekről (legyőzi) a keresztény élet során. Ez a győzelem - tehát az engedelmesség Istennek - azért nem lehetet­len az újjászületett, hívő ember számára, mert a benne lakozó Szentlélek erőt ad neki. Luther így tanít erről az igéről: „Azért ha a világot le nem győzöd, hanem engeded, hogy a világ győzzön le téged, hiába dicsekszel a hittel és Krisztussal, mert tulajdon cselekedeteid tesznek tanúságot ellened, hogy nem vagy Isten gyer­meke.” A vérfolyásos asszony cselekedetét (keze érintését) Jézus így minősítette: „Leányom, a hited megtartott téged." (Mk 5,34) Jakab szerint a kísértések a hit próbáját jelentik, és ez állhatatosságot, türelmet eredményez. De mi a győzelem jutalma a „jövő időben”? Aki kiállta a próbát, „elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az őt szeretőknek" (Jak 1,12). A pogány kapemaumi százados Lu­kács szerint nem is találkozott személyesen Jézussal, hanem a barátaival üzent: „ nem vagyok méltó arra, hogy a hajlékomba jöjj. ” De elismerte az Üdvözítő em­bereket megtartó korlátlan hatalmát. Ezen a fehér hollónál is ritkább hiten még Jé­zus is elcsodálkozott! S íme, a hit győzelme: „a szolgát egészségesen találták" (Lk 7,6.10). De a hit győzelme lehet a megveretés is! Ezt az apostolok örömmel fogadták, és dicsőségnek tekintették,., mert méltónak bizonyultak arra, hogy gya­lázatot szenvedjenek Jézus nevéért" (ApCsel 5,41), Jézusért, aki kínszenvedésé­vel és ártatlan halálával legyőzte a bűnt, a halált és az ördög hatalmát a mi üdvös­ségünkre. Így a véres kereszten valóban elhangozhatott: „Elvégeztetett!" (Jn 19,30) Nekünk milyen válaszunk lenne Urunk kérdésére: „Kicsinyhitű, miért ké­telkedtél?" Oelőtte leborulva el tudjuk-e mondani: „ Valóban Isten Fia vagy/”? (Mt 14,31.33) „Ó, a hit! Nagy bizonyosság!” (EÉ 329,5) Garai András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents