Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-09-12 / 37. szám
2004. SZEPTEMBER 12. - 9. oldal Evangélikus Élet A család és a gyülekezet tagjainak jelenlétében - hálaadó istentisztelet keretében - áldotta meg Ittzés János püspök elődjének, Kapi Bélának, az egykori Dunántúli Evangélikus Egyházkerület főpásztorának új nyughelyét szeptember 5-én. A győr-nádorvárosi temető II. parcellájában található síremléket a Nemzeti Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította. Fotó: Menyes Gyula Legyünk-e érzékenyek? „Egy ismerősöm közölte velem, hogy azért kerüli a társaságomat, mert »hi- perérzékeny« vagyok. Először nem is értettem, hogy mire gondol, de azután igazat kellett adnom neki. Sajnos gyakori, hogy egy ferde pillantás vagy egy. odavetett szó is megsebez. Képes vaEvÉlet - LELKI SEGÉLY gyök a köszönést és a kézfogást is kiértékelni, és ha nem volt elég barátságos, akkor nagyon tudok szenvedni miatta. Nehezen viselem, ha nem figyelnek oda rám, vagy ha nem értékelik a munkámat. Éjszakákon át sokat tépelődöm azon, hogy vajon mi a baj velem. Miért nem szeretnek az emberek? Jó lenne megváltozni! Kérem, segítsen!” Drága Erzsiké! Köszönöm őszinte, érzékeny és szeretet után sóvárgó sorait, mert megerősítettek abban a meggyőződésemben, hogy a 21. század emberének sem fog sikerülni egy érzelemmentes robotvilágot felépíteni. Miközben a korszellem sugallatára sokan elrejtik a szív érzelmeit, a lélek kérdéseit, és nem merik kimutatni fájdalmaikat vagy örömeiket, egyre nő a pszichés zavarokkal küszködök száma. Az ember nem kagyló, ezért sajnos nem lehet elvárni tőle, hogy minden külső inger hatására egyszerűen csak összecsukja a héját, és ezzel megőrizze idegrendszere sértetlenségét. Az osztriga vagy más kagylófélék helyhez kötött, statikus lények. Mivel kívül hordják a csontvázukat, és belül található az idegrendszerük, megtehetik, hogy odatapadnak egy sziklához, és mozdulatlanságba merevülnek, míg elfolyik felettük a víz és az idő. De mi, emberek, akik „kívül” viseljük a finom és érzékeny idegrendszerünket, nem tehetjük meg, hogy teljesen függetlenítjük magunkat a körülöttünk élő emberektől és a velük való kapcsolatunk áldásos vagy áldatlan kisugárzásától. Szerencsére még jó néhányan élünk ezen a földgolyón, akik úgy gondoljuk, hogy nem kell szégyellni azt, hogy a mi teremtő Istenünk érző lényeknek gondolt el és alkotott meg bennünket. A tudományok és a művészetek történetéből tudjuk, hogy minden tehetséges művész, alkotó zseni, tudós és felfedező egyúttal „hiperérzé- keny” ember is volt. Valószínűleg éppen ■ezért születhettek nagy alkotások a-ke- zük nyomán. Ezért ne keseredjen el, kedves levélíró testvérem: az nem baj, hogy érző szíve, érzékeny lelke van! Ne higgyen azoknak a hangoknak, amelyek azt súgják a fülébe, hogy se sírni, se egy jóízűt nevetni nem illik egy fegyelmezett (keresztény) embernek. O, akik ilyet mondanak, a szívük mélyén mennyire irigylik önt azért a lélegző, mozgó, dinamikus érzelmi életért, amely bennük már megkeseredett, kiszáradt, elapadt! ROVATGAZDA: SZÓKÉNÉ BAKAY BEATRIX---_ . . Milyen sivár is annak az embernek az élete, akinek a szíve helyén csak mélységes űr tátong, aki már semmin sem lepődik meg, aki egykedvűen veszi tudomásul a jót is, a rosszat is! Tehát nem az érzékenységgel van itt gond, hanem azzal, hogy az ember hajlamos arra, hogy ezt az érzékenységet szűk látókörrel élje meg. Pontosabban: hogy csak saját magával szemben gyakorolja. Érdemes megfigyelni, hogy mennyire saját égőnk körül forognak gondolataink. Milyen könnyen átadjuk magunkat az önsajnálatnak! Ha el is hagyja ajkunkat egy röpke „hál' Istennek”, azért a dicsőséget magunknak vindikáljuk. És valljuk meg, hogy nehezünkre esik megbocsátanunk embertársainknak vélt vagy valós sérelmeinket! ' Kedves segélykérő levélírónk leveléből azt olvasom ki, hogy nagyon megterheli már ez az önmagába gubancoló- dott érzékenység. Talán valaki, akiben megbízott, becsapta. Elhagyták, összetörték a szívét, kihasználták, háttérbe szorították. Ez a sok fel nem dolgozott, meg nem bocsátott sérelem észrevétlenül áll ön és környezete közé, hogy megmérgezze kapcsolatait. Tragikus, amikor a saját magunk iránti érzékenységünk akkorára nő, hogy már nem vesszük észre a felebarát búját-baját, amikor már Isten vigasztalása sem jut el hozzánk. Ez előbb-utóbb leszűkíti életterünket, idegi és lelki zavarok lépnek fel, magányosak leszünk, majd boldogtalanok is. Jó, ha ebben is leleplezzük magunkat. Természetellenes dolog, hogy az ember szüntelenül csak önmagával foglalkozzon, hogy élete véget nem érő monológgá váljon. Hiszen rendeltetésünk nem az, hogy csupán önmagunkért éljünk. Az élet kiteljesedésének titka ez: szeretni és szolgálni. Aki nem tevékeny szeretettel él, az elsorvad, olyan lesz, mint egy kövület, vagy mint a sziklához tapadó kagyló, csak elsuhannak mellette az események, az emberek, de nem válik alakulásuk, életük részesévé. Csak akkor használom jól, Isten szerint az érzékenységemet, ha együtt tudok érezni a szenvedővel és örülni az örvendezővei. Ha ezzel az érzékenységgel - mint egy adó-vevő készülékkel - venni tudom a „felülről jövő adást”, és képes vagyok tovább sugározni a rám bízottaknak. Hogyan lehet az iránytévesztett érzékenységünket újra a helyes mederbe terelni? Csakis úgy, hogy Jézus Krisztus egy szép napon megszólít minket: „Zá- keus, szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom. ” (Lk 19,5b) És mi örömmel befogadjuk őt a házunkba, szívünkbe; azt akarjuk, hogy beleszóljon életünk minden kérdésébe, hogy ő le-' gyen az ura hétköznapjainknak és ünnepeinknek. Mert ha ez megtörténik, akkor érzékenységünk súlypontja eltolódik saját magunkról a mi Urunkra, utána pedig azokra, akikre ő hívja fel a figyelmünket. Az önző, csak saját maga körül forgó vagy a mimóza, befelé forduló, visszahúzódó lelkivilágú ember csakis így gyógyulhat meg. Zákeus, ez az alacsony termetű, talán kisebbrendűségi komplexusok szenvedő, de ugyanakkor pénzsóvár és embemyúzó vámszedő - aki nyilván joggal érezte, hogy senki sem szereti - nem értette, amíg nem találkozott Jézussal, hogy érzékenységének lehet más iránya saját magán kívül is. Miután életútját keresztezte a megváltó Jézus, aki azután teljesen más célt adott életének, aki megszabadította hiúságától, akinek jelenlétében megérezte, hogy sehogy sem volt jó az, ahogy ő eddig gondolkozott Istenről, az emberekről, az élet értelméről, és átélte ennek a megváltozott iránynak az örömét. Ennek hatására a vagyona felét a szegényeknek adta, sőt a kizsarolt összeg négyszeresét fizette vissza azoknak, akiket megkárosított (Lk 19,8). Mert aki „arccal Krisztus felé” él, az kőszív helyett hússzívet kap, az hasznára lesz embertársainak és az Isten országának is, mert Isten dicsőségére élve gyarapítja azt. Kedves testvérem! Érzékenységét föl ne adja, el ne nyomja, hanem inkább ajánlja fel az Úrnak. Az életét már megterhelő, saját maga felé forduló érzékenységből tőkét kell kovácsolni. Aki az Úrban és mások felé lesz érzékeny, aki többet és finomabban érez, mint az átlagember, bizonyára nagyszerű munkás lesz az Úr szőlőjében. Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély" jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a leveliikre adott válasz lapunkban is megjelenjen. Farmer és Luther-rózsa „Meg kellett fordítani a biciklit” Ilyen temetésen se szolgáltam még. Nem is temetés volt, hanem baráti együttlét, istentisztelet, evangélizáció. Amit a gyászjelentésen olvasunk, mellbevágó: ötvenhárom éves korában elhunyt Metzler Vilmos, a kelenföldi gyülekezet tagja. Ez a tény önmagában elviselhetetlenül fájdalmas lenne (különösen is közvetlen szeretteinek), ha nem tudnám, hogy Isten belépett Vili életébe, megtérítette, és magához vonta őt... Kapcsolatunk, mely később testvéri barátsággá fejlődött, nyolc évvel ezelőtt kezdődött. Családjával együtt megjelent egy kelenföldi istentiszteleten. Vasmunkás termetével azonnal feltűnt. Elmondta, hogy szeretne megkeresztelkedni és családjával együtt bekapcsolódni a gyülekezet közösségébe. Néhány hét alatt szinte kiolvasta az iratterjesztési könyvtárat. Feledhetetlen az az istentisztelet is, melyen kamasz fiával együtt megkereszteltem. Új színt, mozgást hozott Kelenföldre. Szinte mindenbe bekapcsolódott. Ötvenévesen ifjúsági programokon is részt vett, jött a nyári konferenciákra, szervezett bicikliszakkört, éveken át számtalan fizikai, karbantartási munkát elvégzett. Megtéréséről egyszer azt mondta: meg kellett fordítani a biciklit. Volt honnan megtérnie. Több ezer kortársával együtt a budapesti munkások életét élte. Kőbányai családban született, egyházhoz nem volt köze, a szociális eszme megragadta, munkásőr lett. Később csalódott a sok hazugság miatt, de szociális érzékenysége megmaradt. Megismerte és megszerette Jézust, igazi nagy találkozás volt ez számára. Rajongott Lutherért, azonosulni tudott igaz- ságórzetével, lényeglátásával, harcaival. Többször beszélt arról, hogy az egyház MEGHÍVÓ A Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság (KÖT) szeptember 9-11-én rendezi éves konferenciáját a Margit körúti ferences plébánia Tamás Alajos Közösségi Házában (Budapest II., Römer Flóris u. 4.). A konferencia napi programjai 9 órakor kezdődnek. Szeptember 9., csütörtök: A reformáció és az ökumené, 10., péntek: A nem keresztény vallások etikája (hasonlóságok és ellentétek), 11., szombat délelőtt: Keresztények Európában. Evangélikus részről előadásokkal szolgál Ittzés János, id. Hafenscher Károly és Reuss András. Minden érdeklődői szeretettel vár a KOT. HETI UTRAVALO Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! (Zsolt 103,2) Szentháromság ünnepe után a tizennegyedik héten az Útmutató reggeli igéinek közös üzenete a hálaadás és a dicsőítés. A heti zsoltárige Isten irgalmas szerete- téről tesz bizonyságot, s ennek alapján különbséget tehetünk e két „imádságtípus” tartalma között. Istent önmagáért imádjuk, dicsőítjük és magasztaljuk önkijelentése alapján. A Zsolt 130,8 idézi a mi dicsőítésünk ősokát. Isten leszállt a felhőben a Sínai-hegyre, és kimondta, mit is jelent az ő Jahve neve: „Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!’’ (2Móz 34,6) Hálaadásunk és köszönetünk alapja pedig az ő kegyelme, amely a cselekedeteiben megmutatkozik, vezérigénk tanítása szerint. Figyeljünk fel arra is, hogy ez a hálaadás mindig személyes és konkrét. Én áldjam az Urat, mint a hálás meggyógyult samáriai, aki „fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki ” (Lk 17,15-17). Nemcsak a teste tisztult meg, hite a teljes embert megtartotta. De „hol van a többi kilenc?” Isten gyermekei örökségük tudatában nem félnek Atyjukhoz kiáltani (akár fennhangon), mert őket Lelke „űzi” ahhoz a Krisztushoz, akivel sorsközösséget vállalhatnak, és tudják, „ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok” (Róm 8,13). Pál írja Timóteusnak, hogy megerősítse őt képmutatás nélküli hitében: „Hálát adok az Istennek, (...) amikor szüntelenül, éjjel és nappal megemlékezem rólad könyörgéseimben. ” (2Tim 1,3) Mi tudunk-e másokért ilyen kitartóan hálát adni Urunknak? A vakon született ember dicsőítette Istent, ezt mondva az ő ismeretlen gyógyítójáról: „Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni. ” S amikor megnyílt szemével megláthatta az Emberfiát, hite által az Isten Fiát látta meg benne, „és leborulva imádta őt" (Jn 9,33.38). Pál Filemonnak a hitét és szeretetét is megköszöni: „Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imádságaimban. ” (Filem 4) A templom építésére összegyűjtött önkéntes adományokért hálaimájában „áldotta Dávid az Urat az egész gyülekezet előtt, és ezt mondta: Áldott vagy te. Uram, ősatyánknak, Izráelnek Istene, öröktől fogva mindörökké! (...) Most azért. Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges nevedet. ” (IKrón 29,10.13) A dicsőítés titka a szeretet. A Fiú úgy dicsőítette meg Istent, hogy szeretetből halálig engedelmes volt. Az Atya pedig úgy dicsőítette meg Jézust, hogy szeretetből feltámasztotta őt. A tanítványok azzal dicsőítik meg Urukat, hogy úgy szeretik egymást, ahogyan Uruk szerette őket mindvégig (Jn 13,31-35). S ennek a dicsőítésnek soha nem lesz vége; még a Bárány menyegzőjén is „ örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt " (Jel 19,7)! Pál hálaadása mindenkiért hangzik, akiket szeret az Úr, azért, „ hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében ” (2Thessz 2,14). Mindezekért már most „én lelkem, áldva áldjad / Szép énekszóval Istened” (EÉ 45,1)1 Garai András nem érti a munkások világát, nem találja meg feléjük az utat. Eljött a templomi esküvő ideje is. Csodálatos alkalom volt. Feleségével együtt kézen fogva térdeltek, közben mindnyájunknak ömlött a könnyé. Az alagsori kis teremben volt a menyegzői vacsora barátaival, régi és új testvéreivel. Igazi jézusi lakoma, együttlét volt, az Atya és a hazatért fiú közössége. Az utolsó hetekben csak Biblia és Re- ményik-kötet volt a kórházi éjjeliszekrényén. Megbeszéltük, hogy betegen is elviszem őt autóval két nyári konferenciára: a piliscsabai missziós hétre és a soproni roma-magyar találkozóra. Azonban beteg, fáradt teste már nem bírta az utat, de a nyitónap délutánján felhívott telefonon. Tudom, hogy Vili már az örök, meny- nyei konferencia részese, boldog tagja a Bárány menyegzőjének... A ravatalozóban gitárkísérettel zengtük egyik kedves énekét: „Oda megyek, ahol a Bárány trónja áll.” Az útmutató napi igéje, a 18. zsoltár adott vigasztalást, útmutatást és reménységet: „Szeretlek, Uram, erősségem!... Körülvettek a halál kötelei... Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam... Meghallotta hangomat ...lenyúlt a magasból és fölvett... Fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben... Sokszor lehajoltál hozzám... Olyan nép szolgál nekem, amelyhez nem volt közöm (!)... El az Úr, áldott az én kősziklám!" Szeretett párja kérésére utolsó földi útjára farmerbe öltöztették. A kabátra Luther-rózsát tűztek. Vili hiányzik nagyon, de hiszem, hogy találkozunk. Létfontosságú kérdés: figyel-e az egyház ezekre a jelekre, üzenetekre? Szeverényi János
