Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-09-12 / 37. szám

2. oldal - 2004. SZEPTEMBER 12. Evangélikus Élet #■ r/ / ELŐ VIZ Itt a szeptember - fussunk! SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 14. VASÁRNAP Elihútól Jézusig Jób 32,4-9 Itt a szeptember, vége a nyárnak, vége az olimpiának, és kezdődik az iskolaév. Nyaraltunk, minden pénzünket elköltöt­tük, a nyaralás után a szabadságon lévő­ket helyettesítettük, jól bele is fáradtunk, a nagy kánikulában meg közben „félhul­laként” elpilledtünk. Elegünk van az ott­honi ricsajból, a szünidős gyerekekből, mert csak nyűgnek vannak otthon, és nem tudunk velük mit kezdeni. És hurrá, végre itt a szeptember, itt a tanévkezdés! De sajnos minden örömbe csöppen egy kis üröm, mert ugye az iskolakez­déshez hozzátartozik a tankönyvvásár­lás, nyomasztanak a beiskolázás költsé­gei is, és már megint csak nyögünk. Mármint a szülők, bár nyögnek a diákok is az új iskolától, az új tanároktól meg a megduplázódott tananyagtól, az újabb elvárásoktól. És gondolom, nyögnek a tanárok is, szóval nem is annyira jó ez a szeptember, nem jó, hogy itt van. Az ősz meg csak az elmúlásra emlékeztet, le­hullanak a fák levelei, a természet téli álomra készül. Nem túl vigasztaló, nem igazán szívderítő, még akkor sem, ha az őszi falevelek itt-ott gyönyörű, soha nem látott színekben pompáznak. Persze nem sokáig, mert a szép levelek ugyan­úgy lehullanak, és ugyanúgy úrrá lesz rajtuk az enyészet, mint a többi fakó le­vélen. Hát nem jó az ősz sem. Sebaj, a hívő ember előre tekint, hi­szen „aki az eke szarvára teszi a ke­zét... ” No, hát nézzünk akkor előre! Várjuk inkább a telet! A havat, a hide­get, a fennakadást a közlekedésben, az­tán a locspocsos utcákat, a fütésszámla égbe szökő összegét, a karácsonyi nyo­mort meg persze hozzá a karácsonyi ki­adásokat, azután a vizsgaidőszakot... Hát ez sem olyan jó. Lapozzunk, várjuk inkább a tavaszt! Az év eleji áremelése­ket, a tavaszi fáradtságot, a kimerültsé­get, a melankolikus álmatlanságot, az egyhangú munkát, a robotot. Még a medve is visszamegy a barlangjába, hogy aludjon egy sort! Na persze, ő megteheti, de mi a rövid téli nappaloktól meg a bús-borongós, hosszú téli estéktől kimerültén már alig várjuk a nyarat, a nyaralást, a felfrissülést. És a kör bezá­rult, mert nyáron ismét várunk valamit, valami mást. De mit? Nemrégiben egy tanulmányban olvas­tam, hogy a depressziós ember visszafe­lé gondolkodik. Neki a biztos pont, amelyből kiindul, a jövő. Azt hiszi, elő­re tudja, mi hogyan fog bekövetkezni. És előre tudja, hogy az úgyis rossz lesz, és nincs remény semmire. (Csoda, ha depressziós?) Az egészséges ember szá­mára a biztos pont a múlt. Az objektív valóság, amely megmásíthatatlan, és le­zárult. Viszont a jövő, bár nyitott és ki­számíthatatlan, mégis - illetve éppen ezért - izgalmas. A lehetőségek gazdag tárháza mindig új reményekkel biztat. Az egészséges ember előretekint, céljai vannak, ez élteti. És az egészséges gondolkodású hívő ember? A biztos pont neki is a múlt. Illet­ve mégsem, a hívő ember biztos pontja sokkal inkább az, amiben hisz. Minden más ebből következik. Még a múlt is. Hiszek Istenben. Ha Istenben hiszek, hiszek a Szentháromságban is, hiszen ők (Atya, Fiú, Szentlélek) egymástól elvá­laszthatatlanok. Igen, hiszek Jézusban. Ha hiszek Jézusban, aki értem halt meg... Hmm. Ha meghalt értem, akkor bizonyára nem vagyok érdektelen a szá­mára. Akar valamit. Nem tőlem, hanem velem. Ez a valami nem lehet rossz, mert azért nem adta volna az életét. Te­hát akkor csak jó lehet. És ha nekem, il­letve velem Jézus valami jót akar tenni, akkor kit érdekel a szeptemberi meg az őszi, téli, tavaszi, nyári depressziós pa­naszkodások sorozata? Persze az élet azért nem ilyen egyszerű. Vagy mégis? Lehet, hogy csak fel kellene vennünk az ágyunkat, és járnunk? Vagy inkább rohannunk, száguldanunk kellene? Mondjuk hittel. Mustármagnyival is akár. Szőczi János Jób könyve a személyesen átélt emberi szenvedés drámai kifejeződése. Joggal nevezik olyan irodalmi és bölcseleti re­mekműnek, amely mintegy előkészíti Goethe Faustját vagy Dante Isteni szín- játékát. A mai nap igéje egy látszólagos mellékszereplőt helyez a rivaldafénybe. Az egész könyv úgy épül fel, hogy egyik oldalon a kegyes, gazdag és sikeres Jób áll, akit azonban váratlanul próbatételek és csapások érnek. A másik oldalon áll Elifáz, Bildád és Cófár, a három barát, akik Jóbot hasztalan próbálják vigasztal­ni. Ok hárman eleinte mindenre bölcs, hideg fejű és logikus választ szeretnének adni, ám hamar kiderül, hogy szavaik üresen koppannak, érvelésük önmaguk körül forog, és legfőképpen nincs ben­nük elég szeretet a szenvedő ember iránt. Ekkor lép színre váratlanul Elihú. Feszítő belső kényszer hatására mondja el szavait. Az egyház történeté­ből is ismerünk olyan híres helyzeteket, hogy valaki ellenállhatatlan belső kész­tetésre kénytelen a nyilvánosság elé áll­ni. Bornemisza Péter úgy fogalmaz, hogy ha nem szólt volna, akkor az olda­la fakadt volna ki, annyira feszítette őt a belső kényszer. „Nem hallgathattam” - ebben a sokat idézett mondatban foglal­ható össze Martin Luther King álmokat megvalósítani akaró küldetése. „ Tele vagyok szavakkal, szorongat engem be­lülről a lélek" - mondja ugyanebben a szellemben Elihú (32,18). Ennek jegyé­ben Elihú hármas kihívásra válaszol: arra, hogyan fogadjuk a csapásokat, mit jelent az igazi barátság, illetve hogy mi­lyen szerepet vállalhat az ifjúság. Jób három barátja is meg akarta ma­gyarázni a csapások értelmét, ám szavuk csupán kioktatásként hatott. Képtelenek voltak a szenvedő Jób bőrébe bújni. Be­széde későbbi részében Elihú arra utal, hogy a szenvedés nem egyszerűen pró­batétel, hanem erőforrás is lehet. Nem Is­ten cselekedeteit akarja mindenáron iga­zolni, hanem képes a világot a szenvedő szemével is nézni. Valaki egyszer egy hasonlattal világította meg az empátia és a szimpátia közötti különbséget. Empátia az, mondta, ha észrevesszük, hogy vala­ki beleesett egy gödörbe. Viszont szim­pátia az, ha le is mászunk érte. Ezzel az elihúi szándékkal élhetünk a világban ma is megmutatkozó csapások közepette. Egy-egy közeli vagy távoli terrortáma­dás, egyének és közösségek bajba jutása egyaránt felveti a kérdést: miként nézünk szembe a csapásokkal és az azokat el­szenvedni kénytelen emberekkel? Bor­zongató félelemmel és rémülettel? Kö­zönnyel? Bagatellizálással? Kioktatás­sal? Elihú az együttérzés, együttszenve- dés magatartására ad példát. Elihú megjelenése azt a kérdést is fel­veti, hogy mit jelent az igazi barátság. Ennek is máig ható érvénye van. Egy társuk öngyilkossága után a barátok te­hetetlenül tárják szét karjukat: „Nem te­hetünk róla. Semmit sem vettünk észre.” Itt az „őrizője vagyok én az én testvé­remnek?” kaini kérdése köszön vissza. Jób könyvének egésze — a negatív és a pozitív példák segítségével - azt sugall­ja, hogy vegyük észre a szenvedőt, vi­gyázzunk egymásra. Van közünk egy­máshoz! Váltunkra vehetjük a másik embert! Ne csak a gödör szélén sajnál­kozzunk, és tördeljük kezünket, hanem menjünk le érte a mélybe! De a legkeve­sebb - amit mindig megtehetünk hogy imádkozunk érte. A harmadik csomópont a nemzedéki kérdés. Alighanem minden korban előfordult a korosztályok konfliktusa. Elihú azzal indokolja korábbi hallgatá­sát, hogy ő még túl fiatal. Hátrahúzó­dott, hadd szóljanak előbb az öregek. Ám most már nem hallgathat. Nem hi­vatkozhat fiatalságára. Van mondaniva­lója, amelyet nem fojthat magába. „Nem az idősek a bölcsek, és nem a vének ér­tenek az ítélethez" (32,9) - ezzel a mon­dattal egy ősi tételt kérdőjelez meg. Ez a jelenség ismét csak ismerős az egyház történetéből, de jelenéből is. Kezdve Jé­zus tanítványaitól, akik többségében bi­zonyára fiatalok voltak, a közelmúlt egy választásáig, amelynek nyomán egy 28 éves lelkész lett a litván evangélikus egyház püspöke. Meg kell becsülni az idősek szolgálatát és útmutató szavát, ám jöhetnek korok, amikor a fiataloknak kell kezdeményezően fellépniük. Jézus mind a három elihúi kihívással szembesült. A csapásokat és megpróbál­tatásokat képes volt a szenvedő szem­szögéből nézni, sőt egyenesen magára is vállalta őket. Felelősségteljesen forgoló­dott barátai és családja körében, vállalva a konfliktusokat is. Végül pedig mert a fiatalokra építeni. IMÁDKOZZUNK! Mind az önhittségtől, mind a kishitű­ségtől őrizz meg minket, Urunk! Se­gíts, hogy tanítványaid tudjunk ma­radni. Egyaránt képesek legyünk hallgatni és szólni, mikor mi a te aka­ratod. Add nekünk azt a bölcsességet, amely független az évek számától. Ámen. Fabiny Tamás Oratio oecumenica Tíz kérésünk van hozzád, Urunk! Elsőként kérünk, hogy béke támadjon, amerre me­gyünk! Hogy a rafinált háborúk, a kegyetlen háborúk véget érjenek, és mindent betöltsön új rendként a béke. Hogy ember ne támadjon ember ellen. Hogy a fegyve­rek ne tépjenek húst, ne ontsanak vért, ne oltsanak ki életeket. Hogy magunk is a béke eszközei lehessünk. Másodszor arra kérünk, hogy legyen egészség. Nem csupán a sebek behegedéséért, a daganatok visszafejlő­déséért, a fekélyek begyógyulásáért kérünk, hanem a lélek egészségéért. Az ember emberségéért, az emberi identitás megtalálásáért. Hogy magunk is az emberség eszközei lehessünk. Harmadszor arra kérünk, hogy legyen kenyerünk. Több legyen ez, mint pénz és kényelem. Adj biztonsá­got, értelmes munkát, tevékeny, találékony szeretetet! Add, hogy ennek emberei legyünk, naponta megújulva! Negyedszer arra kérünk, hogy legyen célja életünk­nek. Hogy a napok ne valami rettenetes körforgásban sodorjanak minket, hanem inkább útként, kilométer­kövekként kísérjenek. Minden forduló teremtsen újabb értelmes feladatot, tennivalót. Minden reggel töltsön el minket újabb reménnyel. Hogy egyszer csak feltűnhessen a távoli, az igazi cél, amelyért érdemes volt élnünk. Hadd legyünk az örökkévalóság emberei már itt! Ötödik kérésünkben hadd kérjünk társakat! Baráto­kat, akik megértenek. Ellenfeleket, akik alázatra taníta­nak. Hadd legyünk mi is jó társai másoknak! Add, hogy tudjunk' játszani, győzni és veszíteni! Adj csapatot, ahová tartozhatunk! Add, hogy a közösség munkálói lehessünk mindenfelé! Hatodszor hadd könyörögjünk a gyülekezetért! Áldd meg Isten népét ezen a helyen! Add Lelkedet, add igé­det, add bocsánatodat, adj hitet a te népednek! Adj el­kötelezettséget, amellyel munkálhatjuk egyházad éle­tét! Add, hogy készek legyünk egyházad hitvalló em­berei lenni mindenkor! Hetedszer hadd kérjünk családjainkért! Áldd meg a kicsiket és nagyokat! A férjeket és feleségeket, a test­véreket és az egykéket, a nagyszülőket, szülőket és unokákat. Adj keresztény családokat, amelyekben a családfő tanítja Isten útjára háza népét! Add, hogy jó családtagok lehessünk magunk is szeretetben és össze­tartozásban! Nyolcadik kérésünk hadd szóljon országunkért! Adj békét, igazságosságot, józanságot! Adj felelős vezető­ket, akik országunk népének életét fontosabbnak tartják a maguk hasznánál! Add, hogy hazaszeretők legyünk - nem beszédben, hanem tettekben! Kilencedik kérésünk hadd legyen a békességes halál! Engedd elrendeznünk életünk végét! Őrizz meg attól, hogy haragot, viszályt hagyjunk magunk után! Add, hogy halálunkkal is az életről tegyünk tanúbizonyságot! Add, hogy mindig készen legyünk a hazamenetelre! Kérünk, csak kérünk, mint a kilenc leprás. Mint a tizedik leprás, tizedik kérésünk hadd legyen ez: adj nekünk hálás szívet, téged ismerőt, hozzád újra és.új­ra visszatérőt, mindent tőled remélőt, mindenben benned bízót! Mert nem kéréseink mentik meg éle­tünket, hanem a gondviselés, amellyel megtartod bű­nök leprájával borított életünket, ezért legyen tiéd a dicséret és a hála! :••• SAROK 3 £ 5 6 3 NÉZZÜNK KÖRÜL AZ EGYHÁZBAN 13. A metodista istentisztelet tradicionális és mai jellegzetességei (I.) Testvéregyházainkat bemutató so­rozatunk két következő részében az evangélikussághoz teológiailag és kegyességileg különösen is közel álló metodista egyház istentiszteleti éle­tét vesszük szemügyre. Kalauzunk Csernák István, a metodista egyház szuperitendense. (H. K.) A metodista tradíció szerint az is­tentisztelet az Istentől rendelt kegyel­mi eszközökhöz tartozik. E mögött az a meggyőződés áll, hogy az istentisz­telet a mindennapok hite számára ak­tualizálja Isten kinyilatkoztatását. Az istentiszteleti összejövetelen Isten új életet teremtő igéje által munkálkodik > bennünk. Ebben az igében részesít minket Isten üdvözítő és megújító je­lenlétével. Ezért az istentisztelet min­denekelőtt Isten szolgálata bennünk, és általa kapunk új erőt az emberek közötti szolgálatra. Isten maga hív meg bennünket a vele való közösség­be. Ezért az istentisztelet liturgiájának is azt a célt kell szolgálnia, hogy ben­ne átéljük Krisztus jelenlétét. A „liturgia” szó még húsz évvel ez­előtt is idegenül csengett közöttünk, itt Magyarországon, a metodista isten- tisztelettel összefüggő beszélgetések­ben. Az istentisztelet inkább volt a lel­kész improvizációja, jó esetben lelki megérzésének lecsapódása, mint tuda­tos vagy az egyházrenddel szabályo­zott liturgiái keretben történő isten- tiszteleti rend. Persze közösségeink­ben mindenhol kialakult valamilyen szokás, amely nagymértékben függött az éppen ott szolgáló lelkésztől. Ez többségében azokat a liturgiái eleme­ket jelentette, amelyek - keretét te­kintve - ma is jellemzőek a metodista istentiszteletre: a bevezető apostoli köszöntés után ének, igeolvasás, imádság, újabb ének követi egymást, majd az istentisztelet idejének több mint felét kitevő igehirdetés követke­zik. Az igehirdetést lezáró lelkészi imát kiegészíti a személyes csendben megfogalmazott imádságra adott egy­két perc vagy a szabadon mondott sze­mélyes hangos imádságok csokra. A záróének és áldás zárja az istentiszte­letet. A közvetlenség, a családiasság mindig jellemzője volt a magyar me­todista istentiszteletnek, és ezt az örökségünket ma is szívesen vállaljuk. Ennek a gyülekezeti „liturgiái rend­nek” az elemei nagymértékben függ­tek a századfordulós magyar puritán protestáns (evangélikus, református) hagyományoktól és a kisgyülekezeti, családias gondolkodástól. Az európai vagy még távolabbi metodizmus - a világháború után különösen - kevéssé tudott hatást gyakorolni a magyar is­tentiszteleti életre. Mintegy húsz évvel ezelőtt kezdett az egyház az európai metodista liturgi­ák iránt érdeklődni. Ennek keretében kapott minden metodista lelkész egy- egy német nyelvű liturgiái könyvet, amelyben a Közép- és Dél-európai Centrálkonferenciánk hivatalos litur­giái találhatók. A különböző egyházi események liturgiáit néhány év alatt lefordítottuk, és elkezdődött ezeknek a gyülekezeti életbe való lassú beépíté­se. (Ez a folyamat mind a mai napig tart.) A centrálkonferenciai liturgiák segítségével viszonylag egységessé váltak a gyülekezeti események szer­tartásai. Színesítette istentiszteletün­ket az új úrvacsora-liturgia (egyébként a metodista közösségek a nagyünnepi úrvacsorázáson kívül havonta tartanak úrvacsora-istentiszteletet), a kereszt- ség, a tagfelvétel, a házasságkötés, a temetés, a lelkészek felszentelésének liturgiája stb. Ennek tudható be, hogy a mai metodista istentiszteleteken egyre gyakrabban hangzanak fel a reszponzórikus imádságok is. Gyak­ran mondjuk együtt a Miatyánkot. A hitvallások közül igazán csak az Apostoli hitvallás került be az isten- tiszteleti gyakorlatunkba. A már emlí­tett hivatalos liturgiában szerepel a Ni- ceai hitvallás is, illetve az úgynevezett Szociális hitvallás, amely tizenhárom hitvallásszerűen megfogalmazott imá­ból áll. Ezt az egyetemes egyház 1908- ban fogadta el annak érdekében, hogy az egyház szociális küldetését konkrét formában is szem előtt tartsa, és ezzel is megerősítse, hogy a keresztény sze­retetnek tettekben kell megvalósulnia. Csernák István * V'

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents